Pest Megyei Hírlap, 1984. október (28. évfolyam, 231-256. szám)

1984-10-30 / 255. szám

/ .«HI® 1984. OKTÓBER 30., KEDD Egyének és kollektívák SZOT-díjasok jelölése A SZOT elnöksége minden esztendőben május 1-én SZOT- díjban részesíti a kiemelkedő eredményeket elért írókat, művészeket, tudósokat, a mű­velődésben tevékenykedőket. A szakszervezetek ezzel is kifejezik, hogy támogatják a szocialista eszmeiségű művé­szeteket, megbecsülik a mun­kásosztály művelődését szol­gáló tevékenységet. SZOT-díjra javasolhatók az irodalom, a filmművészet, a rádió, a televízió, a színház- művészet, a képző- és iparmű­vészet, a zeneművészet, a táncművészet, a társadalom- és természettudomány, a köz­oktatás és a közművelődés, a munkahelyi művelődés terüle­tén az utóbbi években, va­lamint egész életművel ki­emelkedő sikereket elért sze­mélyek, illetve kollektívák. A javaslatokat november 15-ig kell beküldeni az ipar­ági-ágazati szakszervezetek, vagy az illetékes szakszerveze­tek megyei tanácsa kulturális, agitációs és propagandaosz­tályának. Szőnyi-emlékbizottság Az évforduló mérlege Idestova egy esztendeje ala­kult meg a Szőnyi István em­lékbizottság. Képzőművészek, közművelődési szakemberek fogtak össze, hogy méltókép­pen megünnepeljék Szőnyi István születésének kilencve­nedik évfordulóját. Október 29-én délelőtt a Képzőművészeti Főiskola ta­nácstermében gyűltek össze az emlékbizottság tagjai. Értékel­ték az elmúlt esztendő rendez­vényeit, kiemelve a zebegényi múzeum szervező tevékenysé­gét. A múzeumban méltón őr­zik a festőművész emlékét. Nyaranta szabadiskolán neve­lik az utánpótlást a Szőnyi- tanítványok. Szó esett a zebe­gényi emlékház soron követ­kező tatarozásáról. Végezetül a résztvevők megtekintették a Szőnyi István grafikáit bemu­tató kiállítást. Abonyi fiatal sikere Diák trombitásverseny Vasárnap Zalaegerszegen befejeződött a zeneiskolai trombitások III. országos versenye. A nemrég el­hunyt kiváló zenepedagógus­ról és előadóművészről, Lubik Imréről elnevezett vetélkedőn három korcsoportban (11 éven aluliak) Skultéti Zsolt (Buda­pest, XI.), a harmadikban (14— 15 évesek) Szilágyi László (Berottyóújfalu) és Winkler Balázs (Budapest, II.) meg­osztva kapta az első díjat. A második korcsoportban (12— 13 évesek) az első díjat nem adták ki, a második díjat Sza­bó Gergely (Abony) vehette át. Az ünnepélyes eredmény- hirdetés után a háromnapos program zárásaként a legjob­ban szerepeltek gálakoncertet adtak a városi kiállító- és hangversenyteremben. Ha magunkat ismerjük Most is volt minek örülni Hamis legendák Aszódon utca, intézmény, úttörőcsapat és ki tudja, hogy még mi más viseli Petőfi nevét, amely benne él a köztudat­ban. Ennek is megvannak a veszélyei, hiszen amit állandóan ismételgetünk, az egy idő után unalmassá válhat. Ellene egy , gyógyír van: a tartalom. Ezt képviselik az évente megren­dezett szavalóversenyek. zsibongás. Itt van az ősz, itt van újra, Szeget szeggel — következnek egymás után a markáns sorok. A versenyzők ezúttal nem estek abba a hi­bába, hogy azonos verset vá­lasztottak volna. Csupán egyetlen egyezésnek lehetünk tanúi: A király esküjét két­szer halljuk. ■ Hamar kiderül, hogy há­romféle előadó van: az első­nek hiányzik a hangadottsága, a tehetsége, a második tehet­séges, de nincs hozzá hagja, a harmadik jó orgánumé, de túljátssza szerepét. Már a szü­netben meg lehet jósolni, hogy az a néhány fiatal viszi el a pálmát, aki a természet adta tehetséget jó előadói készség­gel tudta párosítani. Ám fi­gyelni kell az idősebb korosz­tály egyik képviselőjére: Len­gyel Imréné Bakos Máriára is. A bő szoknyás falusi asszony nagy átéléssel adja elő a Sors nyiss nekem tért című verset. A kis ünnepség résztvevői fázósan topognak a csípős őszi reggelen a Petőfi Múzeum előtt. Szombat van, ám még néhányan azok közül is ki­tartottak, akik az előző napi Petőfi kollégiumok találkozó­jára érkeztek. De itt varinak a versmondók és szurkolóik is, együtt hallgatják Kerényi Ferenc irodalomtörténész sza­vait — Petőfi gyermekként ér­kezett Aszódra, s fiatalember­ként távozott. Amikor beirat­kozott a gimnázium gramma­tikai osztályába: 1835-öt írtak. Az ott töltött három esz­tendőről gyakran hamis le­genda kering. Még mindig akadnak olyan vélemények, amelyek csupán rossz tanuló­nak, a diákcsínyekben élen já­rónak titulálják Petőfi Sán­dort. Az ünnepséget követő mú­zeumi séta alátámasztja Keré­nyi Ferenc véleményét. Az egyik vitrinben ezek a sorok olvashatók: Aszód! Csak egy­szer kellene ezt a szót tőlem hallanod, s azonnal kitalál­nád, hogy én itt három esz­tendeig tanultam... akarom mondani: jártam iskolába. S milyen cseménydús három esztendő! 1. Itt kezdtem ver­seket csinálni. 2. Itt voltam először szerelmes. 3. Itt akar­tam először színésszé lenni. Most már kellőképpen rá­hangolódtunk a versmondó versenyre, irány a kollégium díszterme. Útközben dr. Asz­talos István, a múzeum igaz­gatója sodródik mellém. El­mondja, hogy 1975 óta rend­szeresen megtartják a vetélke­dőt a környék iskolásai, dolgo­zói számára. Éppen akkor múlt száz esztendeje, hogy Csengd Gusztáv, a gimnázium egykori igazgatója megren­dezte az első ünnepséget, amelytől az aszódi Petőfi-kul- tuszt számítani lehet. A király esküje Senki sem számított ennyi indulóra. A korábbi években attól kellett tartani, hogy a versmondó verseny elveszí­tette vonzerejét. Most ötvenen készülnek kiállni a dobogóra: kisiskolások, gimnazisták, fel­nőttek. A zsűri pusmog egy ideig, aztán megszületik a döntés: a legifjabbak a lenti teremben vetélkednek, az idő­sebbek maradnak. Mi az utób­biakkal tartunk. Mindenkinek egy kötelezően választható Petőfi-verset,. illetve egy má­sik szerző költeményét kell el­mondania. Hamar elcsitul k A második fordulóban me­gint azok remekelnek, akik az elsőben már bizonyítottak. Ér­dekes a versválasztás. Bizony az tűnik ki, hogy keveset ol­vasnak, a mai költőket nem nagyon ismerik- Weöres Sán­dor azért ide is belopja magát, ám a többi klasszikus. Vége a versenynek, éppen nyújtogat­nánk elgémberedett tagjain­kat, a zsűri pedig tanácsko­zásra készül, amikor a negye­dik sorból fölemelkedik egy lány. Egyike azoknak, akik a nyári Petőfi-olvasótáborban meghitt viszonyba kerültek Petőfi költészetével. Elnézést kér a formabontásért, de az akkor kapott élményekért cse­rébe verset szeretne monda­ni. Kerényi Ferenc, a tábor egyik előadója láthatóan el- érzákenyül. Amint megszólal Radnóti Nyári vasárnap című verse, bizony mi sem tudunk oarancsolni az érzelmeinknek. Valaki azt mondja mellettem, hogy ez olyan élmény volt, mint amikor tavasszal ébre­dezik a természet. Ehhez töb­ben is csatlakoznak, s min­denki állítja: ha indul, nyer. Amíg a zsűri tanácskozik, Czétenyi Csillát körbefogják az érdeklődők. — Azért nem indulhattam, mert már a budapesti Vö­rösmarty Gimnázium drámai tagozatára járok, s nem ven­nék szívesen, ha másutt el­kötelezném magam — mond­ja kicsit megszeppenve. —.Ko­rábban a nagykátai gimná­ziumban tanultam és különbö­zeti vizsgát kellett tennem, hogy ott folytathassam. A zsűri meghozza dönté­sét. A legfiatalabbak verse­nyében a túrái Pálinkás Il­dikó, a veresegyházi Szabó Andrea és a gödöllői Pálya Katalin osztozott az első há­rom helyen. A különdíjat a túrái Pecze Tímea kapta. A középiskolások és a felnőttek kategóriájában a gödöllői Neumann Nándor, a szintén onnan jött Körömi Gábor és a Miskolcról érkezett Korpás Zoltán bizonyult a legjobb­nak. A különdíjat Lengyel Imréné Bakos Mária kapta. Ez összejött Már csak az értékelés van hátra. Egyöntetű a vélemény, hogy nemcsak a versenyzőket, hanem a szülőket, a pedagó­gusokat is dicséret illeti a magas színvonalért. Kerényi Ferenc, a lényeget fogalmaz­ta meg. A jó versmondáshoz két dolog kell: az életmű és önmagunk ismerete. Ám mind­ennek a'szép magyar beszéd az alapfeltétele. S ha ez úgy jön össze, mint a mostani nyerteseknél, annak örülni kell. Ezen a napon volt mi­nek örülni. Kövess László Nehéz út volt Sorsok fekete-fehérben Tóth István fotókiállítása Cegléden „Az öregember két te­nyere közé ékeli arcát. Kéz és arc egymást köti-fogja, szétszakíthatatlan, széttör- hetetlen egység. Kéz, arc — fehérben, feketében, hét- köznapos ünneplőben. Vég- \ télén, nehéz út után — a véghetetlen, kegyetlen tör- ^ vényű út előtt• Ráncok í karcos erezete, akár a meg- í vénült szikföld. Már gyom f sem terem meg rajta — elriad tőle az élesztő víz.” ördögh Szilvesztert ihlették ezekre a költői sorokra Tóth István fotóművész Nehéz út volt című portréja. Valóban, a gazdag gyűjteményes kiállí­tásnak — s talán az egész életműnek is — egyik legszug- gesztívebb képe ez, előtte mindenki hosszabban időzik. A művész és alkotása Varázskamera Vasárnap a ceglédi Kossuth Múzeumban a szokatlanul nagyszámú közönség jelzi, hogy neves hazai Vnűvész tár­lata nyílik. Tóth István fo­tóművész, akinek képei az egész világot bejárták, ismét saját városában állítja ki munkáit. A tárlatot Nagy Sándorné, az MSZMP Pest megyei Bizottságának titkára nyitotta meg. Méltatta a Ba­lázs Béla-díjas, SZOT-díjas és az Évszázad kiváló fotó­művésze címmel kitüntetett alkotó munkásságát. A kiállí­táson egy rendkívül gazdag, változatos és progresszív al­kotói tevékenységbe pillant­hatunk be — mondotta —, s egyúttal megismerkedhetünk a XX. századi fotóművészet immmmmsmm. Ménes icrelés egy darabjával. Tóth István több mint három évtizede a fotográfia élvonalába tartó­A tárlat első látogatói Trencscnyi Zoltán felvételei Tv-figyelő Kápolna. “ Párhuzamos élet­rajzoknak nevezik azokat az irományokat, amelyek azonos modorban, a kapcsolatokra bőven utalva mutatják be egy-egy történelmi korszak nagyjait. Nos, aki vasárnap este végignézte a Galgóczi Erzsébet kisregényéből írott, és Nemere László által ren­dezett Szent Kristóf kápolná­ja című televíziós filmet, az is valami ilyesféle együtt fu­tó biográfiákkal találhatta szemben magát. Olyan sorsok bomlottak ki a nézők előtt, amelyek valahogy egy ágba sodródtak, és amelyek igen jól karakterizáltak egy-egy jellemet. Kezdve a kis falusi kápol­na esperesével, folytatva a sekrestyés nénikével, a fővá­rosból közibük szakadt festő­nővel, és befejezve külföldről hazalátogató egykori arisztok­rata sarjjal, rendre olyan ala­kok vonultak el a história ösvényein, akikről minden lé­nyegeset megtudhattunk. A vén egyházfi kicsi karrierje, bogaras szokásai éppen úgy megmutatkoztak, mint a res­taurátor nagy menekülése, szo­rongásos vágyakozása. Na és az a kis töpörödött templomi mindenes nénike támaszkere­sése. a titoknyitogató elszár­mazott előkelő idegensége is a maga természetességében fogalmazódott meg. Ez a pályaívmegvonás volt a Szent Kristóf kápolnájának a fő erénye. Tehát éppen az, ami a prózai műveknek szok­ta meghozni a sikert. A kép­ernyőre szánt történeteknek azonban mindig kell valami sűrűbb drámai konfrontáció; egy olyan mag, amely köré az életek mintegy odamágnese- ződnek. Ez a középpont azon­ban ebből a vállalkozásból hiányzott. Csak tekeredtek, gomolyodtak azok a személyes szálak, de végül is nem szik­rázott fel tőlük valami iga­zán megrázó történés. Mindez nyilván azért alakult így, mert a kincs — a XIII. szá­zadi püspöksüveg, a pásztor­bot és a kehely — meglelése igazában csak amolyan drama­turgiai rátét volt; mesterséges kiegészítés. A párhuzamos életrajzok ilyenformán csak önmaguk­ban hatottak. Úgy viszont — hála a jobbnál jobb alakítá­soknak — nagyon nagy erő­vel. Paper Antal esperese pél­dául valami olyan egy tömb­ből faragott remeklés volt, hogy azt méltó szavakkal mi­nősíteni szinte nem is lehet. Bodnár Erika szintén a mo­dern nő érzelmi kiszolgálta­tottságának egészen felső fo­kú ábrázolatát adta; a vég­sőkig kiadva magát igazán parádés volt. Gobbi Hilda pe­dig újólag igazolta, hogy ki tudja hányadik fejkendős sze­repében is megint más, megint megrendítően eredeti tud lenni. Ezek az említett és a hely szűkössége miatt nem említ­hetett szereplések tették tehát igazán élvezhetővé ezt az át­iratot, amely legnagyobb saj­nálatunkra nem tudott való­di televíziós drámává átlénye­gülni. Fónay. A Fónay címmel lát­hattunk egy nagyon kedves portréfilmet a minap a vál­tig népszerű Fónay Mártáról. Ö is azok közé tartozik, akik nagyon megtanulták a színé­szi mesterséget, és akik — mint mondani szokás — ki­találták önmagukat. Ahogyan azt már megszok­hattuk tőle, most is kedves öniróniával és a szókimondó asszonyságok keresetlenségé- vel vázolta fel pályáját. Kezd­ve onnan, hogy gépírókisasz- szonyként vágyakozott a pó­diumra, s befejezve ott, hogy most, állítólagos nyugdíjas­ként is, mi minden feladatot vállal. Feleletei közül bizonyára sokakat rendített meg a part­neri kapcsolatokról elmondott vallomása. Hogy tudniillik újabban több kollégának egy­szerűen nem lehet a szemébe nézni. Míg régebben egymás sikeréért szurkolt az egész társulat, manapság ez áz iz­galom szinte teljesen kihalt. Fónay — és a Fónay Márták­hoz hasonló csupaszív embe­rek — azonban képtelenek igazodni ehhez az érdektelen­séghez. Jól tudják a régi nagy igazságot, hogy szív nélkül a színjátszás kutyakomédia ... Akácz László zik. Kétezernél Is több ki­állításon szerepeltek művei, háromszáz nemzetközi díj fémjelzi művészetét. Azt a művészetet, amelynek legfőbb varázsa az őszinte egyszerűség. A valóság teljes­ségét és mélységét feltáró és magába sűrítő, az igazi arcát bemutató egyszerűség. Az élet legkifejezőbb pillanataira koncentrál. A pillanatban egyéni és közösségi sorsokat, a múltat, a jelent é3 a jövőt ragadja meg. Évszázadok kín­lódása, gyötrelme ül paraszt­jainak arcán, egy életforma elevenedik meg a falusi vi­lágot ábrázoló fotográfiáin­Nem hazudhatok Igazi erőssége a portré. Modelljei legyenek bár pa­rasztok, munkások vagy is­mert művészek, Tóth István kamerája a szó valódi értel­mében a lélek tükrévé vará­zsolja az arcokat. Bizonyság is a tárlat, az életmű. Bizonyság arra, hogy a fotográfia hagyományos eszközeivel is lehet művé­szetet teremteni. Különösen figyelemre méltó ez napjaink­ban, amikor a fotóművészet a nagy kísérletezés korát éli. Tóth István nem alkalmaz ra­finált trükköket, képei nem a sötétkaimrában születnek kü­lönböző technikai eljárások­kal. A fotográfia eredendő lé­nyege szerint fénvképezi, le- kéoezi a világot. Úgy, hogy a másodperc tört része alatt rögzített képbe évszázadokat, sorsokat, küzdelmeket és örö­möket kénes sűríteni. Fény­kénéi ettől válnak művészi alkotássá, bármennvire puri­tánok is eszközei. Ez az egy­szerűség alapeleme Tóth Ist­ván művészetének, az igazsá­got keresi rendületlenül. A Jó­zsef Attila-i igazat mondd, ne csak a vajódit-elvet vallja: En nem tudok a felszínen megállni, én nem tudok sen­kit becsapni. En nem hazud­hatok. Aranykönyvben Tóth István Cegléden él. Ez a táj, az itt élő emberek ihletői művészetének. Magáé­nak érzi a várost. S a város magáénak vallja őt. Ennek — a kiállítások mellett— tanú­sága a Pro Űrbe Cegléd ki­tüntetés, s az, hogy a mostani tárlat megnyitása alkalmából nevét bejegyezték a ceglédi művelődés aranykönyvébe. M. N. P.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents