Pest Megyei Hírlap, 1984. szeptember (28. évfolyam, 205-230. szám)
1984-09-29 / 229. szám
1984. SZEPTEMBER 29, SZOMBAT PEST MEGYEI HÍRLAP MAGAZIN Szorongás Vilt Tibor Jan Norman (Dánia) A Kisplasztika ’84 kiállítás anyagából Tarái Gábor: Nem sikerül semmi.. Kovács István könyvelő fiatal korában grafikus szeretett volna lenni, csakhogy a képzőművészetire nem vették fel, jelentkezési lapját automatikusan átirányították egy közgazdasági gimnáziumba, amit az anyja firkantott a rubrikába, mint mondta, a biztonság kedvéért. A gimnáziumban erős szimpátiát érzett Bakos Ágnes nevű diáktársa iránt, a fiút viszont Juhos Aranka, a korpás hajú, csámpás eminens szemelte ki magának. Bakos Ágnes elutasította, miután Arankának megkérte a kezét, s feleségül vette. Két gyereket akart, egy fiút meg egy lányt. Aranka viszont tartott a terhességtől, az alakját is féltettes a férj hallgatott, nehogy megbántsa, így aztán nem lett gyereke. Sem fiú. sem pedig lány. Munkahelyén kedvelték ugyan a halk szavú könyvelőt, ám rendszerint kihagyták mindenből: előléptetésből, fizetésemelésből, még az ünnepek előtti dáridókbóí is. A nagy mesemondó emlékezetére Az egész nép nevelője A z irodalomtörténet a magyar gyermek- és if- IA júsági irodalom megalapítójaként tartja szá- / i mon, gazdag életének tevékenységi területeit azonban felsorolni is sok, életműve éppúgy része a magyar folklorisztikának, mint a politika- vagy a művelődéstörténetnek. Százhuszonöt éve, 1859. szeptember 30-án született Benedek Elek Kisbaconban. A szülőföld, a Székelyföld meghatározó volt egész élslere, munkásságára, vallomása szerint a legtisztább tanítást a Biblia mellett Kriza Vadrózsákjából, s öreg székely parasztok, favágók meséjéből merítette. „A szülőföld és népének sze- retete szélesedik ki nála az egész haza és nép szerete- tévé — olvashatjuk A magyar irodalom történetében. A székelyudvarhelyi kollégium után a budapesti egyetemre kerül. Egyetemi hallgatóként kiadja már székely népköltési gyűjteményét. Tanulmányait megszakítva újságíró, majd lapszerkesztő lesz (Ország-Világ, Néptanítók Lapja stb.). Fiatalon országgyűlési képviselővé választják. Belevetette magát kora politikai küzdelmeibe, s közíróként, politikusként mindig a közélet tisztaságáért, a nép politikai, szellemi felemelkedése érdekében emelt szót. Parlamenti szűzbeszédében — a korban szokatlanul — irodalmi, nevelési témáról, az ifjúsági irodalom kérdéseiről szólt. Elévülhetetlen érdemeket szerzett Benedek Elek a színvonalas ifjúsági szép- és ismeretterjesztő irodalom megteremtésében, nemzedékek nevelkedtek fel könyvein (Uzoni Margit, Zsuzsika könyve, Édes kis gazdám, A félkezü óriás, A magyar nép múltja és jelene) — nem különben az általa szerkesztett Az En Üjságom és a Cimbora gyermeklapokon. S még szépirodalmi munkásságáról szó sem esett. Regényeiben, novelláiban realista társadalomábrázolással jeleníti meg szülőföldjének tájait, jellegzetes figuráit. Javítani, akart a, világon. — szép szóval. Nemcsak a gyerekeknek, az egész országnak, nemzedékek egész sorának volt — a legnemesebb értelemben — nevelője. Életműve ma is aktuális. ANGYAL JÄNOS Benedek Elek: Kolontos Palkó Volt egyszer egy szegény ember, s annak egy fia. Kolontos Palkó volt a neve. Azért hívták Kolontos Palkónak, mert kolontosság, bolondság volt minden szava, tette. Az apja eleget kínlódott, bajlódott Palkóval, de hiába, észt nem verhetett a fejébe. Sokat búsult a szegény ember, hogy mi lesz a fiával, ha ő meghal, s addig búsult, tűnődött ezen, hogy egyszer csakugyan meghalt, s Palkóra nem hagyott egyebet egy szamárnál. Ez volt a szegény embernek az egész gazdagsága. Hát most mit csináljon Kolentos Palkó? Kenyér nem volt az asztaliiá- ban, a szeme zöldet, vöröset látott, annyit éhezett. Ö bizony egyet gondolt, felült a szamarára, s elindult világgá. Gondolta magában: lesz, ahogy lesz, majd ad az isten jó szerencsét. Megy, mendegél Palkó a szamáron, s egyszer beér egy nagy erdőbe. Nem ment a rendes úton, csatangolt er- re-arra, összevissza, mindenfelé. Amint az erdőben kóvályogna, meglát egy öregasszonyt, s köszönti: — Adjon isten, jó napot, öreganyám! — Köszönd, hogy öreganyádnak szólítottál — mondotta az öregasz- szony —, mert különben kiszedtem volna mind a harminckét fogadat. Hej, gondolta magában Palkó, ez bizonyosan valami boszorkány lesz. Na, ezt csakugyan el is találta, mert a vénasszony boszorkány volt. — öreganyám — kérdi Palkó —, nem mondaná meg nekem, hogy mer- refelé találok ki ebből az erdőből? Az öregasszony, aki éooen egy csomó gallyat gyűjtött össze, azt mondta: — De bizony megmondom, még az útba is beállítlak, ha ezt a csomó gallyat felkötöd a hátamra. — Én jó szívvel, hogyne kötném — ajánlkozott Palkó. Azzal lepattant a szamaráról, s felkötötte az öregasszony hátára a gallyat, de úgy, hogy egyben odakötötte az asszonyt egy nagy fához. Indulni akar az asszony, s hát nem tud menni, meg van kötve. — Hej, ördögadta, ebugatta legénye, a fához kötöttél, ugye? No, ezért megátkozlak, hogy a szamarad mindig azt mondja, amit te mondasz! Ahogy ezt mondta a vén boszorkány, egyszeriben fekete macskává változott, kibújt a kötélből, aztán ott termett előtte egy kicsi szekérrel tizenkét egér, a fekete macska felkapott rá, s úgy eltűnt szempillantás alatt, mintha a föld nyelte volna el. Kolontos Palkó nagyot kacagott ezen, hogy csak úgy zengett az erdő a kacagástól. T- Na, ez ugyan jól megátkozott engem — kacagott Palkó —, hiszen hadd mondja a szamaram, amit én mondok, mi károm lehet abban! Azzal felült a szamarára, s szólott neki: — Gyí, csacsi! Mondotta a szamár is: — Gyí, csacsi! — Hallod-e, nem én vagyok a csacsi, hanem te. Mondta a szamár: — Hallod-e, nem én vagyok a csacsi, hanem te. — Te szamár! — kiabált Palkó. — Ne feleselj velem, mert úgy a füled közé vágok, hogy a másvilágon is meg emlegeted! Ügy, ahogy Palkó mondotta, szóról szóra utána mondotta a szamár. Hej, megmérgelődik Palkó, leszokik a szamárról, jól oldalba kenegeti a botjával. De bezzeg a szamára sem marad adósa, úgy megrúgta Palkót, hogy nyakig esett bele egy nagy pocsolyába. Megijedt Palkó, kiabált torkasza- ksdtából * — Segítség! Segítség! — Kiabált a szamár is: — Segítség, segítség! Történetesen éppen arra járt három favágó ember, odaszaladtak, s Palkót nagy nehezen kihúzzák a pocsolyából. — Hát a másik ember hol van? — kérdik a favágók. — Miféle másik ember? — Hallottuk, hogy egy másik ember is kiabált — mondták a favágók. — He-he-he .— nevetett Palkó —, hiszen az a szamaram volt. — Ej, aki áldója van — szedte- vettéztek az emberek —, hát te még csúfolkodol velünk! Gyere csak a bíró elé, éppen most öltek meg egy gazdag kereskedőt, bizonyosan te voltál a gyilkosa. Bekísérik Palkót a városba, bíró elé állítják, s a bíró nagy hirtelen ki is mondja az ítéletet, hogy fel kell akasztani, mert bizonyosan ő ölte meg a kereskedőt, akinek gyilkosát addig nem találták. Abban a városban lakott a király Is, az is kiment a vesztőhelyre, hadd lássa saját szemével, hogy csinálják az igazságot. Odakísérik Palkót az akasztófa alá, s ott azt kérdi tőle a bíró: — No, van-e még valami kívánságod ? — Nincs nekem egyéb kívánságom — mondta Palkó —, csak vezessék ide a szamaramat, hadd búcsúzzam el tőle. Mikor a szamarat odavezették, Palkó a király felé fordult, letérdelt, s úgy kérte a királyt: — Kegyelem árva fejemnek, felséges királyom, mert igazán ártatlan vagyok. Abban a pillanatban letérdelt a szamár is, s elbődült: — Kegyelem árva fejemnek, felséges királyom, mert igazán ártatlan vagyok. jSett erre szörnyű áflmélkodás. Még a királynak is szeme-szája tátva maradt, mert sok csuda állatot látott jártában-keltében, látott még szamarat is különbnél különbeket, de még olyat nem, aki az ember beszédjét utána mondja. Bezzeg, hogy megkegyelmezett egyszeribe Kolontos Palkónak, az udvarába vitette, s megtette fő-fő udvari bolondnak. Attól a naptól fogvást űri dolga volt Palkónak is, a szamárnak is. Élnek-e, halnak-e most is, nem tudom, de hogy Kolontos Palkós szamarak elegen vannak a világon, azt jól tudom. Itt a vége, fuss el véle. Családi házra vágyott konyhakertiéi, mégis egy panellakásba költöztek be házasságuk huszadik évfordulóján, eddigi szállásadójuk, az anyós savanyú szagú bútoraival; a háromajtós szekrény szállításikor nem fért be a lépcsőházba, szét kellett szedni. Az újdonsült lakástulajdonos összerakni többé nem tudta. Arankának az évek múlásával egyre nagyobb szája lett: sipító hangon perelt, utasításokat adott. S ha ezeket idősödő férje olykor elmulasztotta véghezvinni, általában két kézzel mellbetaszította. Egy ízben sípcsonton rúgta. Akkor a férfi megelégelte, s ütésre emelte a kezét. Ezután olyan pofont kapott, hogy rázuhant a kisasztalra, amely összetört. A javítási költséget Aranka levonta a zsebpénzéből. Kovács István azon a délutánon üresen találta a. lalkást. Nemcsak képletesen: Arankán kívül hiányzott a részletre vásárolt perzsaszőnyeg, a bútor, a televízió. A falon ellenben ott volt a grafika, a Báb és acsa. Ezt fiatalkori próbálkozását Aranka lekicsinylőén csak párzó pondrónak nevezte. Kifordult az ajtón, leszédelgett az utcára. Elindult valamerre. Egy kirakatüvegben meglátta a képmását, fáradt, öregedő arc, szeme mintha omló falú gödörből nézne vissza rá. A múlt időre gondolt, mely becserkészte őt is. Pedig nem ivott, nem éjszakázott, barátnőket se tartott. Utólag kicsit bánta, de most már úgyis mindegy. Minden. A folyó felé vette az útját. Jó széles folyó volt, legalább nyolcszáz méter. És mély. örvény is keveredett a vízben, tehát éppen megfelel a számára. Rálépett a hídra, lassan közeledett a középtáj irányába. Gondolatai tompábbak lettek, a múlt sikertelensége távolabb és távolabb került a tudatától. Amikor elérte a kiszemelt pontot, már olyan könnyűnek érezte magát, mint kis korában. Nem esett nehezére fellépni a korlátra. Vetett egy pillantást az alant hömpölygő vízre, s elrugaszkodott a hídtól. o Néhány másodperces zuhanás után összecsaptak a feje fölött a hullámok. Nem vesztette el az eszméletét; érezte a merülést. Talpa elérte az aljzatot, kemény, apróköves talajt fogott. Szinte ugyanakkor a teste emelkedni kezdett fölfelé. Kibukott a vízből, és bármennyire nem akart, lélegzetet KELLETT venni. Az áramlat a part felé sodorta. Hiába próbált beljebbjutni, az örvényekhez úszni, tehetetlen volt. Aztán már nem is kapálózott, hagyta, hogy a hullámok partra vessék. Felhorzsolta a derekát a gátat védő köveken. A part mentén sokan sétáltak, de nem vettek tudomást róla. Ez ingerelte: kirohant az emberek közé. — Én meg ákartam halni! — kiáltotta. — Belevetettem magam a folyóba, csakhogy hiába! — Miket beszél ez a félnótás? — hallatszott innen-onnan. — Méghogy a folyóba! Március elején... Kicsit hideg a víz, nem gondolja? Kovács István kétségbeesetten áHt a csöpögő konfekcióöltönyben. Egyre inkább dühbe jött: — Követelem, azonnal értesítsék a tűzoltókat és a mentőket! — ordította. — Legalább ahhoz jogom van, hogy tisztességesen kimentsenek! — Bolond horgász — legyintett valaki. — Melyik szökőkútban fürdött a bácsi? — érdeklődött egy kisfiú. — Lehet, hogy csak összeviaelíe magát — vélekedett a kutyáját sétáltató, éltesebb úrihölgy. Kovács megfordult, összehúzta testén a vizes zakót, lassan elindult — Nem sikerül semmi... — düny- nyögte hazáig. Konczek József: Szeptemberi vihar Az a szép, amikor minden hajszálztzzenés, az őszi levelek kezdődő sáfrány-halványszín szégyene, egy szusszanás, egy szösszenés, egy szisszenés, jelzi, hogy mint ragyogó vonat, megérkezett az óriás-zene. A nádas hegedűvonói felsikonganak, zongorafutam indul, mint fényes halak a túlsó part felől, a rétek, mint fclizgult, háborgó zöld forgatag, s amikor fém-üstdobként döndül meg a tótükör, mint hála, száll a pára fölfele, a zúdulás zsongó sínekre vált, beáll az évszak napkoronggal koronázott ünnepe, mintha feltarthatná a halált. Györke Zoltán: Szülőföldem, szülőfolyóm Réz Pálnak Az Üj utca már nem fullad porba. Fogas kövek vezetik cipőmet. A szülőházat elnyelte a föld — nem állt ellent a porlasztó időnek. A diófa — mit ültettem — ott áll a kerítésnél, rezes lombját rázva. A gólyalábú kútágas elszállt; gyermekkorom elsüllyedt a sárba. Hol van a galambok-lakta eresz? A padlás; ekét, bajonettet rejtett... Mint madár, köröz az emlékezet, s nem találja a szilvaízű kertet... Hogy itt születtem, nem őrzi semmi, csupán néhány elvadult gyümölcsfa. S Hidí Jani, kamaszfiú-társam — az itt gyökeret verő új gazda. Itt, e faluban nézett rám a nap. S e földben érett humusszá apám. Állunk lányommal némán a sírnál: neki hant, fejfa — nekem fáj csupán. Szülőföldem e táj. Lehetne bárhol... Cserzett arcokat aszal az idő kerítésre száradva, kispadon ... Csobban az emlék, mint kútba hullt kő. Csobban az emlék: vastag por száll fel a rongylabda, s mczltlábam nyomán. Nagyapám kezével ölel az akác. s futok egy elzörgő szekér után. Elül a hullám ... S már itthon vagyok: fogad választott hazám — Óbuda. Mint a Latorca sárgászöld vizét hörpinti be a Bodrog, Tisza, Duna. Szülőföldem, szülőfolyóm AZ a táj. Am születhettem volna Igazán bárhol e sáros, lázas földtekén —: ekkor is, mégis EZ lenne hazám! Tiszaágtclek, 1983.
