Pest Megyei Hírlap, 1984. szeptember (28. évfolyam, 205-230. szám)

1984-09-16 / 218. szám

Pnsr 1984. SZEPTEMBER 16., VASÄRNAB A kezdet kérdőjelei Üres pavilonok Dabas piacán Piac. Az ember emlékképei között úgy él e fogalom, mint a megtestesült bőség maga. Színesebbnél színesebb áruk gar­madája, egymás lábát taposó vevők, nézelődő, válogató vásár­lók. Egyik fitymálja a portékát, másik sokallja az árát. No és a kofák! Ott van a nagyhangú, mellette a szerény, aki halk szóval csalogatja a vevőt. Csodálatos egyveleg: mindenféle hangulatú, külsejű, természetű ember megjelenik itt. Volta­képpen e közeg nagyszerű katalizátora az emberi tulajdonságok megnyilvánulásainak. Ahol a madár se jár Ilyen és ehhez hasonló ér­zésekkel indultunk az új do­bosi piacra, szemünk előtt egy tipikus piac képe lebegett. Már a nagyközség közepén tábla mutatja az utat, a ke­reszteződésnél pedig újabb felirat igazítja helyes irányba a járókelőt. Ez igen! Ez aztán szervezés! Nem kell tanácsta­lanul toporognia az idegennek, ha kettéágazik előtte a járda, csak megy a szamárvezetők után. Biztos szívesen jönnek ide az eladók és a vásárlók is — gondoljuk, bár amikor meg­pillantjuk a csarnok épületét, gyanakodni kezdünk. Egy lé­lek sincs a környéken, se egy autó, se egy kerékpár. Ember­ről nem is beszélve! Elhagya­tott a környék. A mesékben ilyen vidékről írnak úgy, hogy erre még a madár se jár. Gyanúnk nem volt alapta­lan. A ragyogó tiszta csarnok­ban, ahol még érződik a fes­ték illata, alig lézeng egy-két ember. Elszomorító látvány. Két asszony a zöldséges pul­tok előtt nézelődik, rajtuk kí­vül sehol egy vásárló. Azaz ... Pontosítani kell! Egyik ablak mögött üvegek sorjáznak, benne különféle italok. Mel­lesleg ennivalót is lehet kap­ni, de úgy tűnik, hogy az ab­lak előtt söröző három férfi inkább torkát öblíti, semmint éhét oltaná. Csend ide, csend oda, ez az árus meg fog élni. Középen betonasztalok so­rakoznak — üresen. Sem el­adó, sem vásárló nincs mel­lettük. Kétoldalt virágos, zöld­séges, kenyeres, halas áruda, no és az ominózus falatozó könnyebb és nehezebb italok­kal felfegyverkezve. A halas­részlegben vevőre várva — mint itt mindenki — Üjvári Gáborné. Fehér köpenyben, mögötte hatalmas üvegakvá­riumban pontyok, dévérek úszkálnak unottan. Tudják: oly ritkán mártják bele a há­lót a vízbe, hogy azért kár lenne idegeskedniük. A pul­ton tisztított, szeletelt dara­bok, külön fej és farok, fe­hér tálban belsőség. Egyszóval: a készlet teljes. — Sajnos, sokan nem is tudnak még erről a piacról. Augusztus elején nyílt meg, nem csoda hát. Bár már jöt­tek ide Örkényből, Üjhartyán- ból, Hernádról, Kakucsról, szóval a környező falvakból, csak az a baj — jegyzi meg Újvári Gáborné —, hogy messze van a központtól. A fiatalok azért nem tudnak időt szakítani, hogy idejöjjenek, mert a gyerekekkel kell fog­lalkozni, az időseknek már nincs erejük erre a hosszú út­ra, busz meg nem jár ide. Nem tudom, miért nem az ABC mellé építették, hiszen van egy nagy kukoricás a köny­vesbolt oldalában. Ott igazán elfért volna! Igazat beszél a halárus. Egy piacot soha nem szabad kiten­ni a falu végére, mert akkor a kutya sem fog ott vásárolni. ügy kis tanmese Leninvárosban hasonló eset történt. A hatalmas, tízemele­tes épületek szomszédságában ugyan, de a település szélén építették az új csarnokot. Meg­jelentek a környező falvakból érkezett árusok és várták a vásárlókat. Az első két héten még úgy ahogy volt forgalom, aztán a háziasszonyok rájöt­tek, hogy kár fél órát gyalo­golniuk csak azért, hogy né­hány forinttal olcsóbban és egy picit jobb minőségű zöld­séget, csirkét, kacsát vegye­nek. Visszatértek a város köz­pontjába az ABC-be, az üzle­tekbe. Erre gondoltak egyet a kofák, s miután a csarnokban nem volt vevőjük, árujukkal együtt letelepedtek az ABC bejáratánál. Egyre-másra jöt­tek a vásárlók^ fogyott a por­téka, duzzadt a bugyelláris. Győztek. A város vezetői is fején találták a szögét, és ott, a település közepén, a többi üzlet szomszédságában, egy ugrásra a tanácsházától, új piacot építettek. Azóta jóval kevesebb a panasz az ellátás­ra. E történetet csak azért idéz­tük fel, mert félő, hogy Dabas vezetőinek is hasonlóképpen kell majd dönteniük. Ilyenkor derül ki, milyen hasznosak a szó valódi értelmében vett ta­pasztalatcserék. Mindenesetre azok, akik egy-egy pavilont béreltek bizakodók. Újvári Gáborné és férje 36 ezer forint bérleti dí­jat fizet egy évre, és mint a Halforg alkalmazottai, havi fix összeget kapnak munkál­tatójuktól. Ez nem mondható túl soknak — de jár a forga­lom után jutalék is. Cserébe friss tiszai hallal várják a ve­vőket, de kapható itt tonhal, sőt pisztráng is. Szomorú látvány azonban az a három üres üzlethelyiség, amely még nem talált gazdára. Vagy mégsem olyan biztató a helyzet? Elgondolkodtató, hogy az Elektrofém Szövetkezet az egyik pavilont csupán bemu­tatónak használja, azaz kira­katnak. Nincs eladó, aki az érdeklődőt felvilágosítaná, vagy éppen a vevőt kiszolgál­ná. Télen reménytelenebb Mindezek a hiányosságok most még az újdonság szám­lájára írhatók, de változik-e később a helyzet? Nő-e a for­galom, ha megjön a tél, a hó, a sár, a Latyak? Félő, hogy nem .., Fiedler Anna Mária Kevés a vásárló a zöldségesnél Is, pedig szép árut kínál az eladó. Fotó: Erdőst Agnes Siralmas nyár Hol késik a cecei? A rámpán hatalmas ládák hasalnak. A ládákban lyukas, csumázott paradicsom papri­kák tömkelegé virít. Nem ép­pen szép paprikákról van szó, de szűkös időkben ez csupán részletkérdés. A fő az, hogy van. Erre azt mondja Ondó József telepvezető: — Az igaz, hogy ma még van, de holnap már egy da­rab paprika se lesz. Ez viszont már baj, és csöp­pet se örülnek neki itt, a Nagykőrösi Konzervgyár tör­teti előkészítő telepén. — Siralmas volt ez a nyár — összegzi szezon végi tapasz­talatait a telepvezető. — Megérzik-e az idei ter­méscsődöt? — De még mennyire. A munkában is meg a keresetben is. Sajnos nem mennek a dol­gok zökkenők nélkül. Mert ho­gyan teljesíthetnénk mi a nor­mát? Csakis úgy, ha lenne kel­lő mennyiségű nyersanyag, mégpedig folyamatosan. Idén ezt nem engedte az időjárás. Tavaly ilyenkor már a paradi­csompaprika dömpingje kö­szöntött ránk, és érkezett bő­ven a cecei paprika is. Most még csak a kertekben láttam néhányat. Könnyen meglehet, hogy nemsokára megint pri­mőr árakon lehet csak papri­kához jutni a piacon. No, ezért mondom, hogy a nyersanyag hiánya alaposan megmutatko­zik a telep munkájában. — Tudná-e számadattal jel­lemezni ezt a gondot? — Legyen az egyik adat ez: nem is olyan rég a telepiek kénytelenek voltak másfél he­tes kényszerszabadságra men­ni, mert nem akadt egy fia áru se. A másik: a Nagykőrösi Konzervgyár írott tájékoztató­jából veszem, hogy a gyár az első félév folyamán a feldol­gozási tervének 50 százalékát tudta teljesíteni. — Az előbb említette a ke­reseteket. — Igen, 100—300 forinttal kerestek kevesebbet az asszo­nyok. Még ha érkezett is fel­dolgozni való, az sem nyújtott garanciát az egyenletes telje­sítményre. Mert első osztályú, szép paprikából elegendő 5— 6 darab egy kilóhoz, ámde má­sodosztályúból — és főleg ez jutott — több mint a duplája kell, mondjuk, 15 darab. Utóbbival tehát jóval több munka van, viszont az érte ki­fizethető bér semmit se válto­zik. V. S. Az energia nem alakul át A zt mondják az Állami Biztosító monori fiókjában: észrevették, hogy vége a vakációnak, jönnek sor­ban a fájdalomdíjért a tanulóbiztosítással rendelkezők. Kinek a keze, kinek egyebe törik az első hetekben, mintha az életrendváltozás valamiféle szertelenebb, na, még egy utolsó viháncolás mozgásformával járna, ámely- ben a csontok is roppannak. Nagyobbik fiam törött orrcsontja révén magam is érintettje vagyok a dolognak, nem hagy nyugodni a téma. Meg aztán nap mint nap alkalmam van figyelni huszon-egynéhány lányt és fiút közvetlen környezetem­ben, akik a legkülönfélébb korosztályokban képvisel­tetik magukat a csoportban, háromévestől a tizenhét évesig. Hogy a legteljesebb közöttük az egyetértés, az alighanem az egyetlen közös tulajdonságuknak köszön­hető: nagyon szeretnek mozogni. A legkisebb számolni sem tud, de rendkívüli átérzéssel rohangál a bújócská­ban, ugyanúgy, mint a legnagyobb, aki diszkóba jár és jelentőségteljes pillantásokat vet a formásabb lányokra, de a lapos tetőről diadalordítással veti magát a méteres parajok közé, hogy hamarabb az ipi-apacs falhoz érjen, mint a hunyó. Rohangálnak, kerékpároznak, a déli ká­nikula sem gátolja őket abban, hogy focizni induljanak a sportpályára. Rengeteg bennük az energiamezt orvosi statisztikák is támogatják, hiszen köztudott, hogy egy hatéves gyerek tíz kilométert is képes futni megeről­tetés nélkül. Ám, ha ennek az energiának egy részét munkára kellene összpontosítani — már bajok vannak. — ... tessék őket munkára nevelni! — mondja az év­nyitó szülői értekezleten az egyik legnagyobb monori óvoda vezető óvónője, egész biztosan nem alapok nél­kül. — Nincs olyan dolog, amire, ha megkérjük és rá­vezetjük őket, ne lennének képesek elvégezni. Megterí­tenek, átrendezik a szobát, örülnek a feladatnak! Nem tudom, hányán érezzük találva magunkat a jó­indulatú figyelmeztetéstől. Jut-e időnk a saját mun­kánk mellett arra, hogy prédikációk és kifakadások he­lyett gyakorlati példákkal neveljünk ... ? Amíg kicsi, kiszolgáljuk, a kezét is megmossuk, gyorsabb az, mint­ha piszmogni hagyjuk a mosdó felett, s amikor na­gyobb és megpróbáljuk összesöpörtetni vele a kapu előtt kollektiven szétszórt szekérderéknyi tökmaghéjat, azt mondja: — Csak nem röhögtetem ki magam a söprűvel meg a lapáttal az utcán? Anyuka mossa a lépcsőházat, nagy lánya a diszkóban frissen vásárolt új felvételt hallgatja a szoba szőnye­gén, a magnó mellett. A cipőboltban a nagymama ott görnyed nyolc év körüli unokája lábainál, hogy befűzze az új sportcipőt, vajon bekötve nem túl szoros-e? Pom­pázatos táskákat cipelnek a csemeték az iskolába — de egész nyáron elvétve ha látni lehetett beitásárlószatyros gyereket a Forrás áruházban... Magától értetődővé válik, hogy kíméljük őket, hovatovább mindentől, amit a munka jelent. Nekünk kevés többletteher; nekik több idő a kötetlenségre. És későn döbbenünk rá — esetleg a pályaválasztáskor —, hogy a munka örömének, jó ízének megismeréséül is megkíméljük, ki tudja, talán örökre. S a gyerek azt mondja, utálja az olyan szak-h1, mát, ahol a húsvágó bárd kezelésétől, ö kőműveskalá- pácstól meg kell szakadni, a kollégiumot e'.eve azért rühelli, mert vele akarták egyszer felmosatni a folyo­sót, holott a takarítónő azért kapja a fizetését... S az energia - « a hatalmas energia,-' 'amellyel a játékba vetik magukat a három- és tizenhét éve­sek — nem alakul át. Sőt, esetleg minden fizikai tör­vény ellenére, talán örökre elvesz ... ) Koblencz Zsuzsa Gondot is vásárolunk Karambol és koccanás A gépkocsi veszélyes üzem. Az ember az autóvétel öröm­teli perceiben még nem is tud­ja, hogy a kocsival együtt bi­zonyos felelősséget, sok prob­lémát, leendő gondot is meg­vásárol. Ki többet, ki keve­sebbet. Mert amióta közleke­Van ára Ut hal bőven. Tisztítva, szeletelve is — ahogy a vevő kí­vánja. Ápolt gyárudvar, közlekedőútját zöl­den viruló füves sáv osztja ketté. Mo­dern csarnokok, az egyikből az elszí­vóberendezés kígyózó csöve patinás kéménybe torkollik. Az égbenyúló ké­mény régi, de szinte minden más új a Budai Téglaipari Vállalat Solymár I. nevet viselő téglagyárában, amelynek nyensaryaggyártó csarnokában dolgozik Szlovacsek Károlyné. Szlovacsek Károlyné, a körülötte le­vők többségének Mariska néni, a ve­zérlőpult parancsnoka, innen vigyázza, irányítja a présfejnyomást, a szárító működését, a vágóautomata munkáját s a nyers téglák útját a szalagról a szárítóhelyiségbe. Amikor annak ide­jén, anyját, apját követve, tizennégy évesen maga is a Bécsi úti gyárat vá­lasztotta munkahelyül, álmában sem hitte volna, hogy egykor ilyen kényel­mes lesz a téglagyártás. Mikor is volt, amikor a kis Marika először lépte át munkavállalóként a kaput? — Hajaj, bizony régen! 1946 óta dol­goztam itt — adjta tudtomra a mun­kásasszony, akin nem fogott az idő, a sok munka és a három gyerek. Jóke- délyű, friss és — mint örömmel mond­ja — egészséges. — Azonmód nyolcórásként kezdtem, • szintén a nyersgyártásnál, csak akkor kicsit más körülmények között. Kere­teket hordtam a cseréppréshez, tizen- ötöt-húszat egyszerre. Fából voltak a keretek, de azért jókora súlyt meg­mozgattunk egy műszakban. Ügy há­rom év után cserépleszedő lettem. Mit mondjak, ehhez is kellett erő — a há­rom, három és fél kilós téglákat, a 60—70 dekás rámával együtt nyolc órán át a szalagra rakosgatni, naponta 15—20 ezret, szintén nem volt gyerek­játék. — De ne higgye, hogy panaszként mondom! Szerettem csinálni, szeret­tem és szeretem ma is ezt a gyárat. Otthon se sopánkodtam soha. A két fiam talán épp ezért folytatta a családi hagyományt; szintén itt dolgoznak. Csak a lányom választott más hivatást: dadus a bölcsődében. A fiúk közül az egyik a csomagológépnél van, a másik az agyagbányában. — Hát aztán ebben a szép új gyár­ban meg igazán öröm dolgozni! Csak akkor keseredik el a szájízük, amikor minket szidnak a téglahiányért. Pedig mi megteszünk minden tőlünk telhetőt. Bejövünk szombat-vasárnap is. csak hogy több anyag jusson az építkezők­nek. De nézze, most is áll a gép, vala­mi baj történt. Nem csoda, hiszen ál­landóan mennek. Ügy látszik, mi job­ban bírjuk a strapát, minta masinák — neveti el magát Sziovacsekné. A nyersgyártó csarnokban nyolcán dolgoznak — öt nő és három férfi —, csoportvezetőjük és brigádvezetőjük Szlovacsek Károlyné. Nyolc éve áll a Kilián György komplex szocialista bri­gád élén, ezzel azonban nem merül ki társadalmi tevékenysége. A kommunis­ta munkásasszony 15 éve tagja a gyár pártbizottságának. Tettrekész, el­kötelezett ember. Kitüntetéseinek sora egyszerre ismeri el a példamutató gaz­dasági s a közösségért végzett politi­kai, társadalmi munkát. A mintegy négy évtized alatt kiérdemelte az él­munkás címet, többszörösen kiváló dolgozó, tulajdonosa a Munka Érdem­rend bronz fokozatának, négy éve pe­dig megkapta a Szocialista Munka Hőse kitüntetést. HŰ szegyent az általa vezetett közösség, a Kilián György szocialista brigád sem. A különböző fokozatok mellett hétszeresen birtokosai a vállalat kiváló brigádja címnek. Becsületes ter­melőmunkát és meg-aninyi társadalmi munkaórát, kommunista műszakot ta­kar a rang. Szlovacsek Károlyné tehát nemcsak szívét-lelkét adja mesterségé­hez, de a jó közösség is arra készteti, hogy a nyugdíjkorhatár elérése után se váljon még a téglagyártól. Ha egészsége olyan lesz mint most, marad — jelen­tette ki határozottan. Egészségére, kon­díciójára pedig vigyáz. Minden évben legalább egyszer, de van, hogy kétszer is üdülni megy a férjével. Ilyenkor a melegvizes gyógyüdülőket keresik fel: Gyulát, Hévízit, Hajdúszoboszlót. Fize­tővendégszolgálatot vesznek igénybe, s ha az nincs, szállodába mennek. Alig­hanem ez az egyetlen luxus, amit meg­enged magának a háromgyermekes, hatunokás munkásnő. Szigethi Teréz dünk, balesetek is érnek ben­nünket. A hazai közlekedés­statisztikai adatok szerint a balesetek mintegy háromne­gyedéért a gépjárművezetők, húsz százalékáért a gyalogosok felelősek; a többiért pedig a műszaki hibák okolhatók. (Mi­vel sajnos a hazai gépkocsi- állomány öregszik, az utóbbi százalék emelkedőben van.) Magyarországon majdnem há­rommillió gépjármű van (kö­zülük 1,2 millió személyautó), és évente kb. negyvenezer komolyabb közlekedési baleset történik. A statisztikai adatokban to­vább tallózva megtudhatjuk, hogy az Állami Biztosító 340—350 káresetre kb. 1,5 millió forintot fizet ki na­ponta. Sajnálatos tendencia, hogy évről évre emelkednek az autós károk és a kifi­zetett biztosítási összegek (1983-ban például — 1982-höz viszonyítva — kilenc százalék­kal növekedtek a bejelentett károk, a kifizetett összeg pe­dig tizenkét százalékkal nőtt). Nincs két ország, ahol egy­forma biztosítási rendszer lenne. Nálunk az önkéntes casco-biztosítás mellett, a minden járműre kiterjedő díjtalan felelősségi biztosítás van érvényben, amikor a kár­okozó helyett fizet a biztosító, de csak abban az esetben, ha a károkozó otthagyja beismerő és a tényállást rögzítő betét­lapját. Sajnos ez — tudatlan­ságból vagy közömbösségből —■ esetenként elmarad, pedig a károkozó számára sem jogi, sem anyagi következményt nem von maga után. Karam­bol és koccanás után tehát- egyaránt meg lehet indítani a megsérült íármű kárrendezé­sének intézését. Egy asszony a téglagyárból

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents