Pest Megyei Hírlap, 1984. augusztus (28. évfolyam, 179-204. szám)
1984-08-11 / 188. szám
1984. AUGUSZTUS 11. SZOMBAT PEST MEGYEI HÍRLAP MAGAZIN 9 Grabócz Gábor: Mindenütt jó, de legjobb - máshol? R ozogaságát meghazudtoló iramban szelte a zöld Peugeot a domb hátán domb-táj ívtelen kanyarjait. Ez Ardechez, Franciaország egyik legelmaradottabb, legszűzebb vidéke.* A volánt zsonglőrösen pörgető, huszonöt év körüli fiú Valence után, a Rhőne túlsó pántján vett föl. Reggel Grenoble-ból indultam, s a Rhone mellé aléltató délutáni hőségben értem. A kék lepedőfolyó .fölött gyalog izzadtam át magam félszek- rénnyi Spolo hátizsákommal. Másfél órás ácsorgás után végre rámmosoly- gott a szerencse a mezítlábas, tetovált karú srác személyében. A szokványos „Honnan jössz?”, „Hová mész?”, „És az élet Magyar- országon?” kérdések után a kocsit kis híján levegőbe kapó kanyar kellős közepén várakozó kíváncsisággal lesett rám: — Fű van nálatok? — Nincs. — Nem is próbáltad? — Nem, nem hiányzik. És te? — néztem most én várakozón. — Ha hozzájutok, szívom, de csak íűtkán... Rászokni nem jó — s a jobb karjára bök, ahol dohánylevélhez hasonló fűféle virít kéken. Majd a szembevágó napba hunyorítva folytatta: — Minden vallás szentesít valamilyen élvezeti szert: a kereszténység például a bort (Krisztus borivó volt), a buddhizmus pedig a kábító füveket... Fél év múlva Indiába utazom! — A fű miatt? ; — Nem, nemcsak. Itt minden rohad, a fiatalok semmire sem vihetik, a potrohos vének jóléti társadalma ez! Dolgoznék ott két-három évet, és megtisztulva hazajönnék. Lelki purgatórium lenne... — És a családod? . T- A íjfiamat, „meg, , -feleségemet '•is ’Vinném.’ Nem'art' nékik’' sémi ha tisztulnak kicsit. Porfelhőt verve állt meg a kocsi egy pár házas falu közepén: — Én eddig jöttem. Itt van egy kemping is, ha ma már nem akarsz tovább men,ni. — Kösz, szia! — vágtam be a lif- fegő ajtót. A kis tó szélén meghúzódó kemping családias volt és olcsó. Letáboroztam. — Üdvözlégy szegény, de annál szebb földünkön — lépett oda hozzám este a kempinges nő kajla fülű férje. Miután valamelyest magához tért döbbenetéből, hogy én keletről, Magyarországról jöttem, hosszú sóhajjal lendületet vett: — Tudja, itt Ardeche-ben jószerivel már csak hollandok élnek. Pár éve kezdtek ideszállingózni az elhagyott tanyákra, főleg a fiatalok, családostul. Itt ugye csönd van, fenyők, fagyalok, szederbokrok, szóval kellemes. — És mihez kezdenek itt? — Termelnek. Főleg őszit, meg meztelen barackot. — Az mi? — A szilva és az őszibarack keresztezése, nem túl nagy, az őszinél keményebb, levesesebb. Majd kóstolja meg, ha még nem evett. De fiatalok vannak itt franciák is. Párizsból meg a nagyvárosokból menekülnek ide csapatostul. Aztán itt, az eldugott hegyek között kolóniákat szerveznek, kalyibákat tákolnak, mint az ősemberek. Az egyik kecskét tart a tejért, sajtért, a másik kis táblán búzát vet, van aki kovácsol, farag, sző, és így tovább. Esténként meg vallási és filozófiai előadásokat tart a csoportnak egy-egy önjelölt prédikátor. A viták kiindulópontja mindig a mai társadalom pocskon- diázása. — Jacques, gyere, segíts bevinni az asztalt! . — kiáltott a lakókocsi- iroda előtt toporgó fürdőruhás asz- szony. — Jó, megyek! Hát pihenjen jól, és legalább egy hétig maradjon nálunk ! Két napi fürdőzés és hegyi séták után fölszedtem a sátorfámat. A madár- és tücsökdalt félóránként ha megtörte egy-egy edzúgó kocsi zaja, aztán hosszú ideig megint semmi, csak a természet hangjai. Már kezdtem föladni a reményt, mikor lassít egy nyugatnémet rendszámú, piros R 4-es. Két fiú ült benne, szőke hajuk vállig ért. Boldogan préselődtem be a hátsó ülésen tornyosuló esc maghegyek közé. Megtudtam, hogy a bozontos sofőr hamburgi diák, nem kevésbé bozontos útitársa meg hannoveri segédmunkás, akit az előbbi egy hete. vett fel Nizzánál, s azóta együtt járják Franciaországot. Az autóstoppos sorstárssal nem kellett keresni a közös témát: — Nem nagyon vesznek föl a franciák, ugye? — fordult hátra, könyökét az üléstámlára fektetve. — Nem, keservesen megy. Csak a fiatalok állnak meg. de közülük is csak azok, akik valaha szintén stoppoltak. Ilyen meg egyre kevesebb van, hisz minden tizennyolc évesnek első dolga, hogy kocsit vegyen. — Nálatok könnyebben megy? — érdeklődött. — Igen, jobb. — A középkorúak, idősebbek nálunk Németországban sem vesznek föl senkit, pláne hosszú hajjal nem. Félnek. Csak ahhoz értenek, hogy a melósnak bagót fizessenek. Vagy beadod a derekad, és csörtetsz előire a dzsungeltársadalomban, vagy csak robotolhatsz, pénz meg alig. Abba is hagyom pár év múlva. — És mihez kezdesz? — Már megbeszéltem négy haverommal: pár év alatt összevakarunk egy kis tőkét, aztán átjövünk ide Franciaországba, a Pireneusokban veszünk egy elhagyott tanyát, és gazdálkodunk. A többi meg ei van felejtve. Azt mondják, jó ott... Előrefordult, s kis matatás után egy fél tábla csokit zizegte tett elő a kesztyűtartóból: — Törjél! — Kösz! Aztán a lába mellől üdítő italt emelt föl, és hátranyújtotta. A Suchard-csokit majszolva elgondolkoztam: a francia fiatalok Indiába meg az ördög tudja, hová, a hollandok. nyugatnémetek pedig Franciaországba menekülnek utált társadalmukból. Ez lenne hát a megoldás? F öljebb küzdöttem magam a csomaghalmazon. Bal lábam zsibbadása lassan fölengedett. Kinéztem a zötyögő kocsiablakon. A napos domboldalon sakktáblaszínű tehenek legelésztek gondtalanul. „Négy lábon járó Camembert-ek” — nyugtázta a látványt gyomrom félszeg- kordulás- sal, s magamban kicsit büszke voltam humoromra. Tóth-Máthé Miklós: A csupor A szép, virágdíszítésű mázas csuprot is vitte magával az öregember, amikor legidősebb fiához, Imréhez költözött a városba. Hosz- szú évek óta abból itta a tejet reggelenként, hát az új helyen sem akarta másból és másként. A kenyeret gondosan a tejbe aprította, és úgy kanalazgatta ki jóízűen. — Nekem már csak így esik jól Klárikám — mondta a menyének —, ilyen parasztosan. De nem ám csak enni jó belőle, hanem ránézni is. És Végigsimítani a kezemmel, ott, ahol még az apám is simogatta. A csuprot mindig ő mosta el használat után, aztán föltette a polcra. Jól mutatott a házgyári lakás gyufásdoboznyi konyhájában, és valahányszor rápillantott az öregember, úgy érezte, nagyobbra nő, terjedelmesebbre. És ilyenkor a virágok helyén, a hasán, élesen kirajzolódott a régi ház, a porta és Szepesi Attila: Berdát idéző ■ MESTEREK Fancsali Ottó nem csoda hogy romlásban a boltod változtass nevet és kedvünk visszanevet elfut a romlás cégéred nem lesz soha rozsdás lásd hogy fúr-kapál boltjában Deli Pál PILISI BARANGOLÓ Tündérszikla Sasköve Hamvasvölgy Aranyoslyuk erre bolyongni öröm zendül körben a táj rég koronás fők és remeték kószáltak előttünk ösvények pagonyok őrzik a lépteiket TELEFONKÖNYV Kajdács Kertbeny Korbuly — a könyvet olvasom inkább mintse gyomorbeteg és porszagú versköteted buckázik vihog és bandzsít sok fintori név rám bezzeg a verseidet kólika gyötri s a csúz PÉLDA támad a tél ágat tördel húzd össze kabátod nézd egy csóka szembeszegül odafönn a viharral játszik a felhőn körbe-suhogva feszít puha szárnyat s elsiklik tehetetlen az erdőt-rontó északi szél Csankó Lajos: Zúg a malom Zúg a malom, kallómalom, botiak fölött uradalom, szívem üti a hét pöröly, mikor három holló porol. Egyik postása apámnak, másika meg volt-anyámnak, rég-hírnöke holt szülőmnek a haramdik — együtt jöttek. Viliódznak a fénysugarak, szól reám a Bene patak, — minek kérdez? úgyis látja: fú a Mátra a halálra!... Zúg a malom, ül a holló, jajj, e nyár a legutolsó? pedig már a kezem fogják, mint a fény, ni, ott a bodzát, — fel a hollók nem rebbennek, csakis alább ereszkednek, majd visznek egy hussanással, fellegekkel, borulással. Susog a bürök Mi bennem sokszor felparázslott, egyedül csak magamnak ártott, nem bírtam végig szenvedéllyel, állok zászlómmal, feketével. Nem lett hadam, nem telt seregre, nem tettem szert sok fegyverekre, szivemnek néma indulója nem emelt senkit tettre-szóra. Gyökeret vert leszúrt botom már, ahol áldottak, nem lett oltár, egy ködbefúlt tanya holt kútja tükrét békanyál koszorúzza. Szélek szentelik fútamodva. susog a bürök drága bokra, bölcsőm nyomát takarja porhó, elkerüli, el, a harangszó. Harmat Béla: Szatmárcseke Kháron felfelé evez a folyón / s csak itt tűnik elő merre kelet és nyugat — napfogyatkozásként omlik az este himlővel rontott gondjainkra csak szánkban otthonos a szó a tekintet partra vetett halunk jelként fényesedik arcunkon a múlt vénhedő gyermekkort dédelget kezünk anyanyelvűnk makacs színe rügyekbe göngyölt zászló sietve kibomlik — győztesen fogára tűzi a szél rrv'ndaz, ami már csak az emlékezetében élt. Egy este vendégek érkeztek. Imre hivatali főnöke látogatott el a feleségével, vacsorára. Jó hangulatban töltötték az időt, sokáig ott maradtak. Az öregember már régen aludt a kisszobában, amikor a két asszony kiment a konyhába kávét főzni. Na, meg egy kicsit azért is, hogy ezalatt a férjek nyugodtan beszélgethessenek a hivatali dolgokról. — Gyönyörű — akadt meg a fő- nökné szeme a csupron. — Látszik rajta, hogy eredeti. Hol szereztétek? — Az apósomé — mondta Klári —, ő hozta a faluból. — Parancsolj. — Megnézhetném? Klári levette a csuprot, a főnök- né forgatta, nézegette. — Az uram gyűjti az ilyesmit — mondta —, már két szekrény dugig van velük, de ettől elbújhatna valamennyi. Nem adjátok el? — Tudod, ez amolyan emlék az apósomnak, még az apjától maradt ... — Emlék? Ja, az más... — mondta csalódottan a főnökné, és visszaadta a csuprot. Aztán bementek a szobába, és meghallgatták a főnök legújabb vicceit. Ezután néhány parti kanaszta következett, és elmúlt már éjfél* amikor a vendégek szedelőzködtek. — Istenien éreztük magunkat — mondta a főnök —, legközelebb majd ti jösztök el hozzánk. A háziak lekísérték őket a kocsihoz És ekkor Klári egy papírba csomagolt tárgyat nyújtott át a fő- nöknének. — Csak otthon bontsd ki — mondta, és aztán még sokáig integettek az autó után. Szép este volt, csillagos.
