Pest Megyei Hírlap, 1984. augusztus (28. évfolyam, 179-204. szám)
1984-08-09 / 186. szám
nsr .Mi *. ) ' 1981. (VTIOTTS7TTTS 9., CSÜTÖRTÖK Munkásmozgalmi emlékhelyeink gyűjteménye Történelmünkről van szó Hol volt a nógrádi bányász- ellenállók főhadiszállása a német megszállás idején? Melyik házban működött Székes- fehérvár ostroma alatt az a rádióadó, amelyről az Álba Regia című film készült? Hol lakott Petőfi családjával 1849-ben és merrefelé bujdo- kolt Táncsics a szabadság- harc bukása után? Mulasztást pótól Mindez olyan történelmi esemény, amely egy-egy épülethez, házhoz, utcához, közterülethez fűződik. Ma már a legtöbb helyen márványtábla örökíti meg az ott történtek emlékét, az arra járók meg-megállnak egy percre, elolvassák a szöveget, talán el Is gondolkoznak rajta. Am — valljuk be — kevesen vannak országszerte, akik kapásból tudnának válaszolni akár csak a bevezetőben feltett kérdésekre is. Elkoptatott a szó, mégis igaz: mulasztást, sok évtizedes mulasztást pótolnak azzal a munkával, amely mostanában — s ezen az 1980-as évek értendők — a Magyar Munkásmozgalmi Múzeum irányításával folyik. Nagy feladatra vállalkoztak a szakemberek: elkészítik a magyar történelmi emlékhelyek kataszterét. Hogy ez mekkora munka, a résztvevők névsora is mutatja: részt vett a kataszter elkészítésében a Munkásmozgalmi Múzeumon kívül a Hazafias Népfront, a Művelődési Minisztérium, a Párttörténeti Intézet, az Országos Műemléki Felügyelőség, a Partizán Szövetség, a Történettudományi és a Hadtörténeti Intézet — s még nem szóltunk a megyei levéltárakról, múzeumokról, pártarchívumokról. A lista így sem teljes. Nem utolsósorban azért, mert a nagy munkában mindenkitől szívesen várták és fogadták a segítséget. Volt már rá példa, hogy városok, községek lokálpatriótái olyan helybeli nevezetes helyről tudnak, amely mindeddig elkerülte a tudomány művelőinek figyelmét. Pedig talán ott is helye lenne egy emléktáblának ... Nagy események tanúi Ennyiből is kiderül, hogy nem vólt csekély munka a kataszter elkészítése. Pedig — talán ez a dolog könnyebbik része'. A nehezebb a másik fele: azoknak a nevezetes helyeknek a felderítése, amelyeket mindeddig nem jelöltek meg. A közelmúlt — talán a legutóbbi fél évszázad — eseményeit sok helyen még élő tanúk őrzik, őket, illetve többnyire pártarchívumok- ban őrzött visszaemlékezéseiket is igénybe veszik a helybeli munkásmozgalmi, antifasiszta, ellenállási emlékhelyek felderítéséhez. Minél tovább mennek visz- sza a múltba, annál nehezebb a történelmi emlékhelyek, a haladó személyiségekkel kapcsolatban volt épületek megjelölése. Annál is inkább, mert a városok rekonstrukciói, a régi épületek bontásai során számos olyan ház tűnt el, amelyről kevesen tudták (vagy valamilyen úton- módon utólag derült ki), hogy az öreg falak nagy események tanúi voltak egykor. Túl a pontos kataszteren — a nagyközség is gyakorlati hasznát látja majd ennek az egész országra kiterjedő munkának. A tervek szerint 1985. április 4-re jelenik meg a gyűjtés eredménye egy kötetben. A budapesti emlékhelyek részletes felsorolása vezeti be a könyvet, kerületenként található meg itt minden. a fővárosban megjelölt épület, illetve szobor és emlékmű, ami az 1832 óta lezajlott történelmi események, illetve az azóta működött haladó személyiségek emlékét őrzi. ABC-sorrendben követik a fővárost a megyék, ugyancsak részletesen bemutatva az emlékhelyeket, akár a megye- székhelyen, akár valamelyik kisközségben találhatók. A kötetben 200 fénykép és több részletes térkép kap helyet, arányosan elosztva Budapest és a 19 megye között. Függelék egészíti ki a kötetet. Itt azokat a magyar történelmi emlékhelyeket ismertetik, amelyek Magyarország jelenlegi határain kívül vannak. Sohasem elég Évek óta tart a gyűjtőmunka, elsősorban a Magyar Munkásmozgalmi Múzeumban, de részt vesznek benne más könyvtárak, levéltárak, intézmények is. És — nem utolsósorban — a fiatalok. Két évvel ezelőtt a KISZ pályázatot hirdetett közép- iskolások számára, s a pályamunkákban sok olyan, valóban megörökítésre érdemes helyről számoltak be, amelyekről addig a szakemberek sem tudtak. S ilyen házak, terek, középületek vagy akár tanyák — bizonyára még mindig vannak. Résztvevők, szemtanúk továbbra is jelentkezhetnek minden, a gyűjtésbe bevont intézménynél. Hiszen saját történelmünkről van szó, s arról lehet sokat tudni — de sohasem eleget. Várkonyi Endre A 40. évfordulóra Amatőr fesztivál Pest megye politikai, állami és társadalmi szervei felhívják a megyében működő amatőr művészeti csoportokat, hogy legyenek részesei a hazánk felszabadulásának 40. évfordulója tiszteletére meghirdetett művészeti fesztiválnak. A pályázat célja az, hogy az egyes települések amatőr művészeti csoportjai, szólistái vegyenek részt körzetük felszabadulási ünnepségein; a megye más együtteseivel összemérve tudásukat, gazdagítsák ismereteiket. A bemutatásra kerülő művek, fejezzék ki az alkotó élethez, a felszabaduláshoz, a békéhez fűződő gondolataikat. Pályázhatnak: színjátszók, irodalmi színpadok, kórusok (énekkarok, kamarakórusok, népdalkörök, pol-beat-együtte- sek), zenekarok (trióknál nagyobb együttesek, komoly, könnyű-, tánc- és beatzene kategóriában), népitánc-együt- tesek és hagyományőrző együttesek, fotósok, képzőművészek, egyéni versmondók és pol-beat-énekesek. A nevezési feltételekről a Pest megyei Művelődési Központ és Könyvtár munkatársai adnak felvilágosítást. Heti eilmtegyzbt Emlékhangversenyek A margitszigeti szabadtéri színpadon augusztusban két hangversenyt rendeznek Fe- rencsik János, a magyar zenei élet kimelkedő személyisége emlékére: 14-én és 15-én Verdi Requiemje csendül fel a MÁV Szimfonikusok, a KISZ Központi Művészegyüttes egyetemi énekkara, valamint Tokody Ilona, Takács Tamara, B. Nagy János és Begányi Ferenc előadásában. A hangversenyeket Kulka János, Feren- csik János tanítványa vezényli. Mennyi mindenről mesél az ellesett pillanat! Kattan a gép, s az érzékeny papírra másolva értelmet kap a tétova mozdulat, a bizonytalan mosoly, kerek történeteket lehet kitalálni egy megörökített részletről. Molnár Edit fotóművész szentendrei kiállításán kedvére kalandozhatott gondolatunk. Czóbelről, Barcsayról, Mihalitzról, Kor- nissról, Kondorról, s a Duna- parti városhoz kötődő megany- nyi művészről, többet, mást tudtunk meg, mint a lexikonok száraz adataiból. Az első kép gondolatban készül Kellő pillanatban kattan a gép — Láttuk Barcsay Jenőt megfáradt öreg emberként egy kapu előtt állva, és láttuk, amikor mosolygott. Kor- niisst, Mihalitzot és a többieket munka előtt, közben és utána, tíz esztendeje és a nemrégiben készült felvételeken. A fényképezés nem a pillanat művészete? — Egyszeri találkozás nem elég ahhoz, hogy megítélhessünk valakit. A fényképezőgéptől mindenki idegenkedik, zavarban van, s ezt csak idővel lehet legyőzni. Akkor lehet igazi énjében, örömében, bánatában megmutatni az embert, ha természetesen viselkedik, nem teszi le az ecsetet. amint meglátja a riportert. Van úgy, hogy csak kávézunk, beszélgetünk, szó sincs fényképezésről. Ilyenkor az ember gondolatban készít felvételeket. Aztán beérik a dolog, s talán sikerül valamit megmutatni. Amikor például egyszer Korniss Dezsőnél kopogtattam, Így fogadott: éreztem, hogy ma valami rossz ér. Én almát rágcsáltam, ő festett, a kellő pillanatban pedig kattant a gép. Többször kell visszamenni, sok pillanatról, sok képet csinálni. — De hogyan sikerüli a mű vészek közelébe férkőzni, kap csolatot teremteni, miként tudja elfogadtatni magát? — Ez ma már könnyebb, mint korábban, hiszen régi ismerősök vagyunk. Addig volt nehéz, amíg kialakultak a kapcsolatok, hiszen nem születtem bele, nem is kaptam hanem megszereztem. Fiatal voltam, akit mindenféle eseményekre küldtek a főnökei. Olvastam az újságokat, tájékozódtam, kiállításokra jártam. Ott voltam például a nevezetes 1957-es tavaszi tárlaton, ahol majdnem mindenki bemutatkozott, akit jegyeztek. Részese lehettem a 60-as években kibontakozott pezsgésnek, amikor új erőre kapott a művészeti élet. Eleinte nagyobb volt a kíváncsiságom, mint a felkészültségem, ám így is sok ismerőst, barátot gyűjtöttem. Rengeteg időt áldoztam, áldozok rá. — Hogyan jutott, jut rá ideje, hiszen a Magyar Távirata Irodánál dolgozik, ahol a gyorsaság, mennyiség alapkövetelmény? — Nem volt mindig felhőtlen a viszony, de makacs természetű vagyok. Mégis sokat köszönhetek a munkahelyemnek, mert olyan helyekre küldözgettek, ahol sokat tanultam, találkoztam a későbbi riportalanyokkal. Ma már köny- nyebb a helyzetem, főmunkatárs vagyok. — A szentendrei tárlat anyagából kimagaslik egy kép. Kondor Béla arcát kezébe temetve, roskadtan ül műve árnyékában, amely mintha elhatalmasodna felette, önálló életet élne. Döbbenetes vallomás a művészetről, a művészet és az ember viszonyáról, és mindaz benne van, amit a festőről, költőről tudni lehet. — Ez az a bizonyos kivétel, ami erősíti a szabályt: az első találkozás eredménye. Csak hallomásból ismertük egymást, amikor egy kollégámmal együtt becsöngettünk a Pozsonyi úti műterembe. Előbújt egy fura kis alak, kék szemekkel, elálló fülekkel Először azt hittük, hogy az albérlő. Mondtuk neki, hogy a mestert keressük. Kiderült: hozzá van szerencsénk, összenevettünk a küszöbön, s már megvolt a kontaktus. Nekiállt dolgozni, majd leült, két tenyerével megtámasztotta az arcát. Volt egy ilyen szokása. Ekkor készült a felvétel. — Csak híres embereket fo- tografál? — Amikor elkezdtem, nem voltak híresek, időközben lettek azzá. Most is fotózom a fiatal tehetségeket, lehet, hogy egyszer ők is nagy nevet szereznek. A pályám kezdetén a mezőgazdaságtól a sportig, mindent fényképeztem, aztán ahogy megállapodtam a kulturális rovatnál, a művészek közelébe kerültem. Engem az ember izgat, de hát ilyen embereket ismerek. Most egyébként éppen azokat kutatom, akik eddig háttérbe szorultak a riportokban. Az irodalmi otthonokat járom, a feleségeket, asszonyokat szeretném megmutatni, akik láthatatlan részesei a műalkotásoknak. Ez a munka olyan emberi magatartást ' magasztal fel, aminek sajnos hiányában vagyunk, amilyen az édesanyám is volt. Kezd összeállni az anyag, s már a kiállítás címét is tudom. Vass Istvántól kölcsönöztem: Öda a tegnapi asz- szonyokhoz. — Művésznek vagy riporternek tartja magát? —- Riporternek. Kövess László Gráber Margltot a tükörből fotózta Arany a tó fenekén Jelenet az Arany a tó fenekén című új-zélandi filmből A magyar mozinézők túlnyomó többsége alighanem semmit sem tud az új-zélandi filmművészetről. Ez nem érdem, de nincs is rajta mit csodálni. Új-Zéland, a földnek ez az állítólag egyik legszebb országa, nagyon-nagyon mesz- sze van tőlünk, s nemcsak földrajzilag. A szigetország, messze túl Ausztrálián, bent a Csendes-óceánban, egyébként is távoli világ. Élete, körülményei, helyzete éppúgy ismeretlenek az átlagos érdeklődésű hazánkfia előtt, mint filmművészete. Ez utóbbi azonban az elmúlt években igyekezett felhívni magára a figyelmet. Igaz, hogy 1940. és 1970. között mindössze három filmet forgattak Űj-Zélandon, de a 70- es évek második felétől, erős állami támogatási rendszert alakítottak, ki, s ennek köszönhetően 1978 óta harmincöt film készült, s azt tervezik, hogy — az idei Cannes-i sikeres szereplésük folytatásaként — 1985-ben már egy tucat filmet visznek el a híres fesztiválra. Sikerül-e, nem tudhatni, mert a Cannes-i beszámolókban arról is ^olvasni lehetett, hogy ez év őszétől megszűnik az eddig élvezett állami támogatás. Hogy aztán ilyen körülmények között mire futja a tőkéből, melyet a jól eladható filmekből összegyűjtő ttejc, az eléggé bizonytalan. Bizonyos viszont az, hogy a most bemutatott új-zélandi film, az Arany a tó fenekén, jól megcsinált, jól forgalmazható kalandfilm, mely csupán annyiban sajátosan új-zélandi mű, hogy a sztori Üj-Zélandon játszódik, — bár játszódhatna a világ bármely pontján. Rendezője is, színészei egy része is — érthető módon: a nyelvi azonosság miatt, meg a hírnév, s az ebből következő közönségvonzás okán — angol. Tehát jelen van a filmben az új- zélandi filmek néhány sajátossága: eredetiségük inkább csak a helyszínekben nyilvánul meg, az angol nyelv biztosítja a jó forgalmazást, a sztorik pedig a jól bevált sémákat követik. A hírek szerint készültek ugyan érdekes, helyi problémákat színvonalasan tárgyaló új-zélandi filmek is (a Cannes-i vetítéseken ilyenek szerepeltek), de mi most nem ezekből kapunk kóstolót, hanem egy meglehetősen amerikaias stílusú, kincskeresés-tí pusú kalandfilmből. A II. világháborúban lezuhant amerikai aranyszállító gép rakománya utáni hajsza érdekes ugyan, jól is fényképezett, de ennél nem több. Talán remélhetjük, hogy a legközelebb látható új-zélandi film többet mutat meg a mindössze 3 Is fél milliós ország igazi hrculatából, az ott élő emberek életéből. Casablanca cirkusz Dán film — de ezúttal nem az ütődött Olseniről és még ütődöttebb bandájáról van szó, hanem egy először két-, később háromtagú „társulat”- ról, mely a hangzatos Casablanca cirkusz nevet viseli. Cirkusz — ez erős túizás. Charles, Sylvester és a hozzájuk csapódó lány, Laila inkább csak afféle utcai, vásári mutatványosok, akik szánalmas kis produkcióikkal ku- nyerálják össze a napi megélhetéshez szükséges pénzt, de ha úgy hozza a véletlen, lopnak is. Nem a cirkuszművészet bajnokai, de nem bajnokai az erkölcsnek sem. Máról holnapra élnek, vándorolnak, végigjárják Dánia majd’ minden zugát, s cseppet sem csak kalandvágyból, vagy ellenállhatatlan utazási kényszerből, hanem mert a rendőrök folyton elkergetik őket. Engedélyük ugyanis nincs a mutatványok bemutatásához, és így ezek nem produkciónak, hanem utcai rendzavarásnak minősülnek. És színvonalukat illetően bizony nem is igen minősülhetnek másnak. A film érdekessége azonban éppen ebben a hánykódás- menekülés-vegetálás ábrázolásban rejlik. Erik Clausen rendező (aki az egyik figura, Charles alakítója is egyúttal) részint erről a tengő-lengő, sehol otthonra nem lelő életformáról, ezekről a kallódó emberekről akart filmet csinálni, mert jól látja, hogy a jólétinek ismert dán társadalomban sem fenékig tejfel az élet; részint meg azzal a közismert szerkesztési módszerrel, mely e vándorlások mozaikjából rak össze teljesebb képet, nagyon szemléletesen mutatja be a Casablanca cirkusz kis története mögött meghúzódó tágabb életköröket. Pikareszk film, kedves, kalandos, fanyar és kissé szomorú. De valami furcsa optimizmus is kicseng belőle; lehet, hogy a rendőrök még százszor elkergetik a „trupp” egyre inkább lerobbanó tagjait, de ők százszor is újra nekikezdenek a nagy mutatványnak, aminek a neve: Élet. Frissen lopott milliók Sok látogatója volt a szentendrei kiállításnak „Eladó az egész világ!” — írhatnánk mottóul ennek az 1981-ben készült lengyel filmnek a címe fölé. Az író és rendező, Krzysztof Rogulski ugyanis — és nem alaptalanul — úgy látja: akinek pénze van, méghozzá nagyon sok pénze, az mindent megvehet, és nagy emberré lehet, amíg a pénzből futja. Addig senki nem kérdezi, honnan, miből vannak a milliók, nem kérdezik. ki a gazdag(nak tűnő) ember vagy fiatalember. Inkább azon vannak, hogy minél többet szakítsanak ki ebből a nagy pénzből a maguk számára. Aztán a gazdagság múltán, a kocka fordultával, esetleg épp azok ítélik majd el a nagypénzű fiúkat, akik a legbuzgóbban sündörögtek körülöttük a pénz megszerzésében. A történet napjainkban játszódik, a mai Lengyelországban (vagy az alig tegnapiban). Hőse két fiatal fiú, a nevelő- intézetből megszökött Rysiek és a főnökei bűnbakjának lenni nem kívánkozó Julek. Rysiek véletlenül egy óriási ösz- szegre bukkan egyik kis betörése alkalmából, s ez a pénz mint a mágnes vonzza magához Varsó alvilágát, korrupt elemeit, seftelőit, ügyeskedőit, gátlástalan pénzhajszolóit. II- lúziótlan, keserű, de nagyon elgondolkodtató film. Takács István
