Pest Megyei Hírlap, 1984. június (28. évfolyam, 127-152. szám)
1984-06-17 / 141. szám
1984. JÜNIUS IT, VASÁRNAP 5 A civilizáció csak részben tart be Nyugdíjas nomádok paradicsoma A délelőtti zápor már elvonult, de a nap hátralevő részére sem kecsegtet sok jóval az ég. Dümsöd felől megint borul, s a Káckevei-Duna-ág fölött meg-megújuJó rohamokban nyargal a szél. Végigszántja a víz hátát, megringatja a saját tükörképükben gyönyörködő füzek gallyait, magával sodorja a kihalt parton koppanó léptünk zaját. Ponyvába burkolózva áll a kikötőnél a motoros rév, ilyenkor, hétköznap csak az öblös ladik szállítja az utasokat a két part között. Degeszre tömött szatyrok, kannák, kosarak sorakoznak a járdán, gazdáik azonban csak az indulás pillanatában lépnek elő a szélárnyékból, fordulnak ki a szomszéd kertkapun. Csendben teszi dolgát a révész, az. üdvözlő félszavak is biccentéssé egyszerűsödtek az évek során a régi ismerősök között. Zümmögve közeledik járművünk a Kerekzátony-sziget kikötőjéhez, mind jobban kivehető a parton várakozó Idős asszony halványkék kardigánja, férje kezében a tétova lépteket segítő sétabot. kére települők, így világíthatnak, hűtőszekrénnyel, tv-vel szerelhetik fel nyaralóikat. Ezért történt aztán úgy, hogy a kiváltságos területen parányi, 30—50—60 négyszögöles telkeket alakítottak ki, amelyek kicsinységük ellenére is komfortosabbak, mint az alvég telkei. — Alig hét-nyolc család járt, csak kezdetben ide Budapestről — veszi át a szót felesége. — Aztán lassan benépesült a sziget. Ma már mind több régi barát háza, kertje üresedik meg, s az örökösök, vagy új telepesek költöznek helyükre. Egyre több új arcot látni. Spindler Béla is nyugalmasan tölti nyugdíjas hétköznapjait parányi, gondosan beépített harminc négyszögöles telkén. A csónakmotor darabokban hever az asztalon, sok éves gyakorlattal keresi az eldugult szelep, meglazult csavar okozta hibát. Új idők, új gondok Találomra indulunk útnak a sűrűn benőtt part menti ösvényen, az üres stégek deszkabejáróit csak a hajlongó nád csapkodja ütemesen. Az első nyitott kapu mögött azonban viruló rózsák integetnek hi- vogatóan, s az üvegezett verandáról frissen főtt kávé illata érkezik. — Több mint huszonhét éve járunk erre a szigetre — mondja Fazekas József, miközben komótosan szedi össze a reggeli maradékait. — Csak horgászni jöttem ki egyszer, s annyira megtetszett a vadregényes táj, hogy amint lehetett, telket vettem itt. Akkor még jóformán magunk voltunk a szigeten, emlékszem, a házhoz szükséges építőanyag hónapokig hevert őrizetlenül a telken, senki nem nyúlt hozzá. Ma egy kapát sem lehet a kerítésnek támasztani, mert eltűnik — hangjában nem kis rosszallás érezhető. — Ám nemcsak ebben a formában tört be hozzánk a civilizáció. A parcellázással, a nyaralók szaporodásával a hulladék, a szemét is gyűlni kezdett a mellettünk lévő gondozatlan, üres, telken. A túlparton, a révállomásnál ugyan elhelyeztek egy konténert, de oda a szigetlakoknak maguknak kéne átszállítaniuk a szemetet, s bizony sokan sajnálják a fáradságot. Pedig vízért, élelemért mindenképpen át kell menni, itt se bolt, se egészséges ivóvíz nincsen. Barnára sült szomszéd áll meg a kerítés mellett, belehallgat a beszélgetésünkbe. O is megérdemelt pihenésének idejét, nyugdíjas éveit tölti régi, kedves nyaralóhelyén. — Amikor még létezett *a szigetközösség, egyszer megpróbáltuk megoldani ezt a szemétügyet — kapcsolódik beszélgetésünkbe Faragó György. — Kukákat vásároltunk, s akadt is egv vállalkozó, aki hajlandó lett volna azokat a partra szállítani, de szegény a vízbe fulladt, s a szigetközösség eladta a szeméttartályo- kait. Azt ették, amit fogtak Utunk a továbbiakban az irigyelt, villamosított, kiemelt üdülőterületre vezet. Nem azért lett itt villanyvezeték, mert kiemelt üdülőkörzetnek számít. Éppen fordítva történt a dolog, ahoav következő házigazdánk, Tóth László meséli. — Kiss bácsi, a régi kocs- máros hozatta át a vezetéket, még jó pár évtizeddel ezelőtt, s az egykori étterem környé— Szükségünk van a csónakra, ezzel járunk bevásárolni Ráckevére. Régen egyszerűbb volt az élelmiszer beszerzése, azt ettük, amit kifogtunk a Dunából. Most már hiába áztatjuk a zsinórt, az asszony reggel hat óra óta -ül a parton, s még nem fogott semmit. S ha motoros hajó érkezik a kikötőbe, idáig érezni a felkavart iszap nehéz szagát. Nem vesztik kedvüket A túloldalról ismét döngi- csélve indul a ladik, kerékpár, vizeskannák állnak oldalához dőlve. A nyers szél ellenére könnyű, nyári ruhát visel az asszony^ aki a szigeten partra tolja járművét. Az évtizedek során ő is hozzászokott az időjárás viszontagságaihoz. Akár a többi nyugdíjas természetbarát, aki immár hosszú évek óta, áprilistól októberig itt tölti napjait. S bár úgy látszik, nemcsak az időjárás, a lassan sorvadó természet, s a civilizáció áldásai sem kényeztetik el különösebben az itt élőket, nem vesztik kedvüket, s változatlanul ragaszkodnak a csend, a nyugalom parányi szigetéhez a Ráckevei-Duna-ág közepén. Márványi Agnes Életveszélyes szenvedély Mennyit ér egy leendő ember? Az építőanyagtól az ivevizig mindent a rév szállít a szigetre. Látomás és látvány De azért az udvar sem csendes. A lengőhintán egy csokor visítozó kislány, ugyancsak a cigánytelepről, s az egyik alkalmi garázs oldalában egy földön heverő másik csoport. Hadonásznak. Nylonzacskókkal. S bár egy perccel előbb az jutott eszembe, hogy ma vajon hányán jelentik a gondnoknak a kazánház folyosójáról szőrén-szálán eltűnt kerékpárt, a szerszámokkal együtt meglo- vasított szerszámtáskákat, leszerelt szelepgumikat, a lépcsőházi postaládákról és minikamrák ajtajáról leszaggatott névtáblákat — ezt a gyakori tapasztalaton alapuló látomást egy pillanat alatt elsöpri a nylonzacskók látványa. Lerohanok az udvarra. A lányok a hintán még jobban visítanak, a figyelmeztetés a garázs melletti csoportnak szól, de onnan elszaladni már csak egyik-má sik gyerek tud. A többit leverte a lábáról a ragasztó. A szi- pu. Egyikük — tán nyolcéves lehet — úgy esik hasra a saját lábában, mint a kocsmából ki- tántorgó részeg, fél liter pálinka után. Viszonylag edzett felnőttnek mondhatom magam. Jártam szemétbányában, ahol orkánszerű szélben gyűjtögették a téglagyári gyerekek a Palma- texes dobozokat. Volt, amelyiknek átfújt a pulóverén a szél, lyukas volt a tornacipője, két, nap ja nem evett, s egykedvűen mesélte, hogy hároméves testvére is ismeri a ragasztózás gyönyöreit. De ez a látvány, itt a muskátlis erkélyek mellett, a viszonylagos jólét ordító ellentéteként, úgy mellbevág, hogy meg sem tudok szólalni. Hogy a város szíve, a főtér valamiféle szabadidő-központ lett. ahol a padokon és korlátokon tizenévesek trágárkodnak céltalan lötyögé- seik közepette, hogy a Vigadó előtt ugyancsak tizenévesek gyülekeznek márkás motorokkal és márkás szerelésekkel, (hogy aztán riadtan kapja fel a fejét a gyalogátkelőn a gyanútlan, egyre azon csodálkozva, hogy-hogy életben van még ilyen sebességgel vágtató ifjak közelében), hogy a tűzoltóság épületében lakó családok az utcán neyelik, ha kell vasárnap is mázsás pofonokkal a gyerekeiket — ez már- már hozzátartozik a pihenőnapok látványosságához. A nyílt szipuzást azonban sehogy nem tudom befogadni. Annyira nem, hogy hétfőn reggel a városi jogú nagyközségi közös tanács egészségügyi osztályán egyenest a munkakezdés előtti kávézás hangulatát teszem tönkre a kérdésemmel: tudnak-e róla? Nem kérdezek újat. Csak éppen a többi, ebből következő kérdés megválaszolhatatlan. Azt mondják a körzet vezető védőnői' hogy nem is olyan régen járt náluk két szülő, akik előzőleg már kopogtak a rendőrségen, a gyámügyön, végül nekik mondták el: a szemétbánya közelében élnek, látják, hogyan terjed a szipuzás, hogy egészen apró, óvodás korú gyerekek is részt vesznek ben ne, s a sajátjaik védelmében — mert a vagánykodás példája ragadós — kérnek intézkedést. De a védőnők intézkedni nem tudnak. Soha többé Marton Aurél gyámügyi főelőadó szobájában az asztalon kilónyi akták. Ha nem tudnám is, látom, kellene minden jelből, hogy a gyámügyesek nem unatkoznak. Marton Aurél is rágyújt, s azt mondja, estig beszélgethetnénk a témáról. Másfél éve ütötte fel a fejét a ragasztózás Monoron, ez volt az az időpont, amikor már hivatalosan is lehetetlen volt nem tudomásul venni. Próbáltak akkor egy felmérést végezni. A gyerekek közlékenyek. szívesen elmondták, kik hódolnak társaik közül az élet- veszélyes szenvedélynek, s lévén a legprimitívebb réteg veszélyben, elsősorban a cigánytelepüléseknél és a téglagyárnál kellett tájékozódniuk. Harminc név került akkor szóba. — Behívtuk őkgt egyenként. Elmondtam, mivel úgy éreztem — valamelyest tudok hatni rájuk. Egyikük esküdözött, hogy már másfél hete nem „szívott”, a másik meg ígérgette, hogy soha többé, mert nem akar állami gondozásba kerülni. Harminc név. Hányszor többen vannak vajon azóta? — Itt ez az akta — emel meg két kézzel egy iratköte- get Marton Aurél. — Az L. gyerekek állami gondozásának ügye. Sokan megütköznek rajta. hogy már megint itthon vannak. De a nagyobbacska lány például másfél hónap alatt nyolcszor szökött haza Fótról. A téglagyári K. család gyerekeit sikerült nagynehezen összeszednünk. részletekben, s bizonyos technikai manőverekkel: csak hajnalban mehettünk a gyerekekért, mert akkor még otthon aludtak. De a szomszédos K. fiúkért már csak két-három hónap múlva jelentkezhetünk, mert az előző példát látva még a legkisebbek is a négy égtáj felé szóródtak szét. — Az igazság az — ejti le a kezét —, hogy a gyámügy tulajdonképpen a „normális" gyerekekkel kapcsolatos intézkedések megtételére van felépítve. Teszem azt: -X. Zoli gyorsan hajt a kismotorjával, feljelentik, erre mi behívatjuk öt és a szülőket, a gyerek szipogva ígéri, hogy nem tesz többé ilyet, a szülő pedig igyekszik jobban ügyelni rá. De ezekben ördögi körként bezáruló ügyekben ott tartunk, hogy a rendőrséggel egymásnak rugdossuk a labdát. Nem azt mondom én. hogy nem tehetünk semmit, mert megoldásnak léteznie kell, de az ingerküszöbünk már valahol itt van — mutatja a homlokát. — Az például, hogy egy elvált anyuka az apja ellen neveli a gyerekét, lehet súlyos családi tragédia magja. De nálunk ez már szinte nem téma. mert jóformán a már meglévő tragédiák is a küszöbünkig érnek... Oly mindegy, hogy gyermek- és ifjúságvédelemnek hívjuk, vagy családvédelemnek... De valamiképpen valóban lépni kellene. Feladat mindenkinek Csakhogy ki is lépjen? Feladata mindenkinek van. A védőnők „felvilágosíthatnak”. Az óvodákban toborozzák a veszélyeztetett helyzetű gyerekeket. Az iskolák egyenként gyűjtögetik össze a csavargó tanulókat, hogy legalább vizsgaeredményük legyen, s az ég szerelmére, ne-rontsák még jobban a statisztikát. A tanács költségvetésében komoly tétel az iskolanapközikbe járók”té- rítési díjának megfizetése. A rendőrség — nem akarom mondani, hogy csak áll és néz, bár sétáló járőrt én a város kritikus pontjain még nem láttam, de igaz, hogy a felsorolt esetekben mást ők sem tehetnek, mint hogy a gyámügynek jelzik a tanasztaltakat.. Marton Aurél pedig elmondja a máris roncs, rosszul táplált, és hiányosan öltöztetett tizenkét évesnek, hogy öcsi, valamit kezdeni kéne magaddal, mert ötvenéves korodban, ha megéred, már nagyon nehéz lesz a fuvaros mellett a szívlapát ... De nem igaz, hogy ennyit ér a másfél évvel ezelőtti összeírásban szereplő harminc, ma a valóságban azonban ennél sokkal több leendő ember, Koblencz Zsuzsa Az egykor halban bővelkedő folyóban most hiába áztatja a zsinórt magányos horgász. Erdősi Ágnes felvételei VASÁRNAPI GONDOLATOK TALÁLKOZÁS A Mill ÓBAN Joppen Körösi Csonui Sándorról olvastam valami szá- mPmra rendkívül fontosat a metrószerelvényen a Deli pályaudvar es a Moszkva tér között, amikor megszólított egy idősebb, bajuszos férfi. Kicsit kelletlenül csuktam be Baktay Ervin életrajzát a nagy Tibet-ku- tatórol, s hagytam magamra áramlani a beszélgetést Időgép lett a társalgás hamarosan. Annál is inkább mert a gyerekkor homályából felködlik; vagy negyven eve egy Törekvés meccsen találkoztam vele druk- kolas közben Dunaharasztin, az alsófaluban. Együtt a világ, gondoltam magamban, miközben sorolta, hogy a Kékgolyó utcában volt, ahol januárban műtötték de n}10s}„ biztatót mondott az orvos. A bácsi is haraszti iLetosegu, Baktay Ervin is ott született. Röstelkedtem magamban, hogy így túl akartam adni rajta, de mivel elesen figyeltem minden szavát, ezt nem vette észre. Beszélt arról, — már a Duna alatt a Kossuth tér irányában —, hogy az Állatkertben fűtő, s hogy mennyi a majom. A nagy hír; évtizedek óta először született jaguár, s hogy elpusztult egy fóka. Leengedték a vizet, szegény a betonra ugrott fejest. Sokan szállnak ki a kocsiból, de már indulunk tovább. Én már csak a kis tigriseket látom magam előtt, dollárért vették Brazíliából. Oroszlán nem kell, van belőlük elég. El is zárják a nőstényt és a hímet egymástól. Így tudok meg állatkerti műhelytitkokat az Astoriánál, s már sajnálom is az oroszlánokat szerelemfogyatkozásuk miatt. Aggódom a kedves haraszti bácsiért, nehogy baja legyen, nehogy valamilyen rossz sejt elkezdje romboló körutazását szervezetében. Én megyek tovább, de ő még visszaszól nagyon lelkesen; gorilla is lesz hamarosan az állatkertben. Végül is örülök, hogy egy tiszta szívű, rendes, becsületes emberrel találkoztam, akinek kívánok, — s kicsit mindannyiunknak — békét, derűt, egészséget. Losonci Miklós Napsugaras, csendes szombat délután van. Félrehúzom az ablakon a függönyt, nézem az udvart, ahol kivételesen csak három kocsi parkol, a háztömb aprónépét nem küldözgetnék focijaival együtt melegebb éghajlatokra a szélvédőket védő tulajdonosok — de az aprónép éppen a Deák Ferenc utcán tépi a meggyfákat. A tanács, a vasbolt, a tüdőgondozó, a DÁV előtti gyümölcsfák tulajdonjoga ugyanis ilyenkor érés idején rendkívül tágan értelmezhetővé válik. Ott szorgoskodik a lakótömb aprajának jelentős hányada, s egy fél óvodára meg egy iskolára való cigánygyerek is.
