Pest Megyei Hírlap, 1984. április (28. évfolyam, 78-101. szám)

1984-04-04 / 80. szám

14

PEST MEGYEI HÍRLAP MAGAZIN

1984 Április i., szerda

A háború közeledett a faluhoz. Menekülők szekerei haladtak át a Hóstyán. Ágyneműtől, ládáktól, a legszükségesebb ingóságtól duzzad- tan A diák látott szekeret, amelynek saroglyájában malac visított, s baromfiak gubbasztottak a ládák tetején, mások hegyében rézcsillár, meg öreg fotel foglalta el a szűkös helyet.

Egyik szekéren ismerősöket pillantott meg.

A lány osztálytársa volt, de az utóbbi években Nyíregyházára kerültek. Oda helyezték az apját. Most a szülők és a lány fenn ültek egy szekéren.

Megörültek egymásnak, mert lám, kicsi a világ Még ez a felbolydult is.

A diák szülei is megörültek a lány szüleinek, hiszen jól ismerték egymást a kisvárosból, ahol korábban mindkét család lakott, s ahol a gyerekek együtt jártak gimnáziumba. Le is térítették mindjárt az országúiról a szekeret, egy kis meleg ebédre.

— Van finom bablevesem, s összekapok egy kis túróscsuszát — adta szívét-lelkét a diák anyja.

A találkozás öröme elkeveredett az őszi ragyogással, s ahogy beállt a szekér az udvarra a még alig pirosló hársfa alá, kis időre eltűnt a háború gondja.

A diák anyja sürgött az étel körül, a diák pedig az ismerősökkel beszélgetett a kerti asztalnál.

Ügy tudtak eljönni Nyíregyházáról, mesélték hogy a mieink rövid időre visszafoglalták a várost, ugyanis az oroszok már bent voltak néhány napig.

A diák kíváncsi volt, milyenek az oroszok. A faluban elterjedt, hogy ahova bemennek, megtizedelik a lakosságot. Az jsmerősők nem tudtak ilyesmiről. Lehet, hogy Nyíregyházán nem volt rá idejük, mondták. Hozzájuk egy kapitány ’ött be, az mikor meglátta a zongorát, leült melléje s énekelni kellett vele.

Mosoly szállt az ajkukról, s egy megkönnyült sóhaj. Mintha egy álmot idéztek volna fel, ami hál’ istennek elmúlt.

Kérdezték a diáktól, hogyhogy ő itthon? Az iskola bezárt, mondta a diák szűkszavúan. Látszott, a válasz fele benn maradt, mint amazok is csak a kérdésük tetejét bukkantot- ták a felszín fölé. Így tesznek az egymást puhatolok, egymást kerül- getők. De ők azért tettek így, mert nyilvánvaló volt, hogy másként gondolkodnak a „menni vagy maradni” kérdésében. S ezt nem akarták ütköztetni. Befelhőzni a találkozás örömét.

A diák arra gondolt, mindig is taszította ez a lány. A kékköves gyűrűjével, kicsit nyúlszájával, a kelleténél sűrűbb, egymásba boruló szemöldökével. Sajnálta, mert kedves lány. Most is kedvesen beszélgetett vele. És ő is igyekezett.

— Ugye, ti maradtok? — tette fel a lány egyszer csak bizalmas kérdését. Látszott a tekintetén, hogy ő is szívesen maradna. Valahol már csak megmaradhatna. Nedvesen, elérzé- kenyülten csillogott a szeme. Szorongás, nyugtalanság csillogott benne.

Bizalmas kérdésre bizalmas pis- lantás.

— Abban sántikálunk.

Majd meg is indokolta:

— Itt legalább talaj van a lábunk alatt... És az embert ismerős dolgok veszik körül.

— Igaz — bólintott a lány, távolba úszó tekintettel.

— Persze hogy aztán mi lesz — komorodott el a diák — jó ég a megmondhatója. Azt beszélik, kiürítenek az oroszok elő!. Már volt is valami összeírás. De mindenki azon spekulál, hogyan bújjon ki, ha csakugyan menni kell...

— Beszéljünk vidámabbról. Hogy élesz itt? Nem unalmas?

— Nem szabad, hogy unalmas legyen. — fvífem mondta, miért, mivel mindketten tudták. Hiszen csak egy kis rést hagyjon az ember a tennivalói közt, tele lesz a feje. Hívat lanu! is jönnek a szorongató gondolatok, a kétségekbe kergetők. Azokban a napokban a levegő is tele volt velük.

A diák a kert felé mutatott, hol békességes gúlákban állt a felszedett káposzta, már-már gyanútlan

gúlákban, ha nem ásít közöttük cikcakkban egy árok. ama árkok közül való, melyeknek ásását a kertekben az Elöljáróság rendelte el, légitámadás esetére. Létra támaszkodott egy pirosló almafának, kampón félig szedett kosár lógott.

— Van mivel elütni az időt — mosolygott a diák. — Reggel a kacsákat hajtom ki a Gödörre, ott elúszkálnak egész nap, falják a béka- lencsét, estére aztán maguktól hazatotyognak, mi meg kiállunk a kapuba beszélgetni. Nézzük a csillagos eget. Nézzük, de nem a csillagok végett. Hanem hogy látunk-e derengést a hegyek mögött. Mert ha derengés van az ég alján, Pestet bombázzák. Ilyen messzire ellátszik... ♦

A diákot szólították. Terítenie kellett. Tányérok, evőeszközök csörömpöltek. A ritkuló hárslombokon áttört a déli fény, s hangulatosan reszketett a levelek árnyéka közt, az asztalterítőn, míg a kancsón rubinfénnyel játszott, mert bor is került az asztalra.

Mihelyt a bableves is ott gőzöl- gött, a tálba süllyedt nagy merőkanállal, a diák apja koccintásra emelte poharát.

Ittak, s aki éppen nem szedett,* hátradőlt fonott székében, kellemesen eleresztette magát.

— Milyen jó itt ez a béke! — sóhajtott a lány anyja. — De jó lenne itt maradni és sehova se mozdulni. .. És mindenről elfeledkezni.

— Hát maradjatok — ajánlotta fel a diák anyja, s a nagy gyermeki szíve kinn ragyogott a tekintetében. — Hely van. Átadjuk nektek a nagyobbik szobánkat. Tényleg, minek is mennétek tovább?

— No jól van, hölgyeim — intette le az asszonyokat a vendég család feje. — Fejezzétek be az ábrándozást. Megesszük a bablevest, a túróscsuszát, megisszuk a bort, s illik, nem illik, állunk 1s fel az asztaltól, estig el kell érni a várost. Vetett ágy vár bennünket a Rákóczi utcában.

— Legalább egy napot. Megvár az a vetett ágy — alkudozott a diák anyja. — Kipihennétek magatokat.

Nem, nem — ütötte fel amaz fejét a bablevesből, hogy noha nevetve, de erős rázással határozott „nemet” intsen vele. S már merült is vissza a levesébe, sietve kanalazta, mint akinek egyszerre sürgős lett.

— Béke?! — morogta; felesége só- hajos szavára célzott. — Mint struccnak az ő homokja. Hol van ma béke? Egy érintetlen zug? Vihar előtti csend. Az van.

A diák apja se látta másképp.

— A szele már ide is ért — mondta. — Az első bombát már megkaptuk. Mindegy, hogy egy eltévedt repülő eltévedt bombája.

— Hát az nagyon érdekes volt — szólt közbe a diák anyja.

— Neked az érdekes — helytelenítette a kifejezést a házigazda.

— Hát igen. Mert az egész falu nevette azt az öregasszonyt, mit fél annyira. Az ha a rádió légiveszélyt jelzett az ország túlsó sarkán, már bújt a szomszéd pincéjébe. Senki az égvilágon nem bújt, csak ő. Aztán az a bomba pont az ő házára esett. Senkiére. Pont az övére. S akkor már senki sem nevetett rajta.

— Akkor is a szomszéd pincéjében volt... — hitetlenkedett a vendég asszony.

— Akkor is. És ez volt a szerencséje. Végig- is futott az embereken a hideg.

— Megérezte — szólt ki a túróscsuszából a vendég család feje. — Van ilyen.

Hallgattak. A diák apja forgatta a poharát.

— Az embernek már olyasmi is eszébe jut, hogy magára vonzotta azt a bombát. Bolondság, de mégis eszébe jut. ... A kutya is arra veti magát, aki fut előle. Megérzi a félelemszagot, mondják.

Szavai a csend kútjába hulltak. A diák apja homályosan érezte, hogy valamit nem kellett volna mondania. Felvette a kancsót s töltögetett, s úgy . érezte, a bor csobogása jótékonyan hat a csendre.

— Isten kezében vagyunk — sóhajtott a vendég asszony.

Fuvallat jött. Levelek peregtek alá a hársról. Billegve ereszkedtek, majd kavarogtak a fuvallat hátán, ahogy alájuk kapott, s kényére-ked- vére sodorta őket. A diák úgy látta,

hogy csodálkozó az arcuk és rémült. Ahogyan pirosas és sárgás árnyalatukkal feléje néznek. Nem akarják elhinni, hogy nincs többé biztos ág; hiszen születésüktől ott volt a biztos tudata. Sose gondoltak rá, hogy valaha is elereszti őket. És nem lesz mibe kapaszkodniok.

■ Az ember mibe kapaszkodik? — nézett a diák a pergő leveleken túlra. — A fatalizmusába. Földöntúli Erők kegyelmébe.

Az ágak közt rigó kezdett csattogni. Oly hevesen csattogott, hogy mindnyájan odanéztek.

— Jelez valamit — suttogta a lány.

— Veszélyt — szólott a diák apja —, macska lehet a közelben.

Körbenéztek, de nem láttak sehol macskát. A rigó pedig vészesen csattogott. Tovább keresték az okát.

— Talán a lovak.

— A lovak előbb is itt voltak.

A diák anyja, ahogy a lovakat fürkészte, egyszer csak így szólt:

— Nézzétek a szemüket. Nézzétek már!

— Mi van a szemükben?

— Én nem tudom, valami furcsa.

A lány apja odament a lovakhoz.

— Semmi furcsát nem látok.

— Érdekes — mondta a diák anyja.

— Tényleg nem látok semmit.

A felesége is ott állt mellette. Kétkedve nézte a lovak szemét.

— Nem riadtak meg valamitől? — kérdezte a házigazda, poharát forgatva az asztalnál.

— Mitől riadtak volna.

— Pedig valami ilyesmi — vélte a diák anyja, s maga a diák is így látta. Nem vették le a lovakról tekintetüket.

De a vendégek nem láttak semmit. Semmi különöset. Talán a lány. Hol a szüleire nézett, hol a háziakra.

— Elég sok riadalomban volt részük idáig. Talán azt látjátok — mondta a lány apja. — Annak a nyomát. Ha csak arra a borzalom tűzesőre gondolok, amit Miskolc fölött kaptunk a nyakunkba... Az orosz sorozatvetőkből, ügy hívják, hogy Katyusa. Szerencse, hogy le tudtunk bújni az árokba, az út túloldalán. Azt hittem, soha nem kerülünk ki onnan.

— A Jóisten megoltalmazott — mondta vacogva a lány anyja.

Mindnyájan felsóhajtottak, hogy így túljutottak annyi veszedelmen. S már nem is ültek vissza az asztalhoz. Menni kellett

Búcsút vettek hát egymástól.

— Miért nem maradtak, tényleg, legalább egy napot — próbálkozott még utoljára a diák anyja, bár nem fűzött semmi reményt a szavához.

A leány apja már fenn ült a baElőd László:

Napló, meditativ

Mostar oan mind többet álmodom, nappal is, nyitott szemmel, szellemeimet már hívni sem kell, úgy ide járnak,

mint péntekre szabad szombat, szombatra harangos vasárnap.

Furcsa maskarában állhatok itt, hogy annyian r.éznek, sétálnak, beszélgetnek a népek, egy csősz jár utánuk, felszedi az clhullajtott papírt, engem mogorván kikerül;

és én nyitott szemmel — mint ahogy mostanában

oly sokszor — álmodom,

ujjaim közt — ötágú gát — felgyorsul a víz,

és igazán nem tudom,

itt vagy-e,

vagy csak a fák

súgták figyelmeztetőn

nevedet.

Besze Imre:

Naphívogató

Vacognak a százlábúk: lefagy mind a száz lábuk — napot várnak, száz ágút.

Még egy nótát eljátszott tücsök koma; megfázott s a vonója elázott.

Szipog — náthás — a gólya, megnőtt nyakán a golyva — ma is üres a pólya.

Lúd bőrösek az utak, majd' megfagynak a ludak; kicsordulnak a kutak.

Zöld zsebkendő a határ, nőne még, de unja már — sárba ragad egy batár. Aranytányérba kérnek fejedelmi ebédet, de nem kapnak a méhek, .iaragszik a katona, mert ő ázik s nem lova — köpenye egy kaloda.

Süss fel, süss fel fényes nap,

nehéz a felhőkalap —

nem hordhatjuk minden nap!

Bella Ahmadulina:

Az utolsó napon

Utolsó napon élek e különös házban, idegen nekem, mint a többi, ahol laktam.

Tenyerem oltalmába hajtom a fejem, lázban izzik e nap hűvössége, mint a forró katlan.

A föld pompájában — a tökély hanyagsága.

Papír tisztasága.

Tudom, hiszen élek,

gyönyör* kell ereznem a gyönyör órájába.

De újra hallgat és nyomorog a lélek.

Krémer József fordítása

kon, mert tisztviselőember létére maga hajtotta a lovakat.

— Hogyne! Hogy itt még utolérjenek — mondta torz mosollyal. A tréfás szó mögött ott sötétlett hideglelősen a nagyon is valós lehetőség. Hiszen mindnyájan tudták, hogy a háború futótüze ideér. Csak a napját nem lehetett még tudni.

A lány féllábbal a szekér vasán, kapaszkodtában, ahogy a diák segítette, visszanézett.

— Tényleg, te nem jössz? Elvinnénk. ..

— Hová? .. — Nem is kérdés volt ez, csak egy tűnődő, ironikus mosoly. Ugyan, hová — volt inkább az értelme, s benne a felelet: maradok. Maradok együtt a faluval, az öregeimmel. Az öregeivel, akiket a lány nem is hívott, mert tudta, hogy úgyse hagyják el a házat, a kertet, az otthonukat. De a diákot féltette, mert őt el is vihetik akár. Még katonaszökevénynek is vehetik... Viszik a leventekorúakat is...

A szekér kifordult a kapun. Kerekei zörögtek, nagyokat zökkentek a gidres-gödrös utcácskában. A lovak fontolgatták is kicsit, nekivágjanak-e. Bizonyára azt fontolgatták, mert nem akartak elindulni. A lány apja dühösen rángatta a gyeplőt. S mindenki csodálkozott, miért nem akarnak ezek álltó helyükből moccanni. De aztán mégiscsak elindultak, nagyot rántva a szekéren, amint a lány apja az ostorhoz folyamodott.

Most zötyögtek, imbolyogtak a gidres-gödrös utcában, távolodva a háztól.

A diák és szülei a kapuból néztek utánuk. Egészen addig, míg az utca végében elérték az országutat. Akkor ők is hátrafordultak. Integettek egymásnak.

Hová mentem volna velük? — A fanyar mosoly bénán, zsábásan lógott a diák arcáról, fél arcát ferdén lehúzta. —• Ki a világból? Mikor ég az egész?... Itt majdcsak behúzzuk a fejünket a nyakunk közé, aztán átvonul rajtunk így vagy úgy...

•A diák, ha kétségek gyötörték eddig, most már világosan tudta, hogy nem mozdul innen. Nem mozdul. Ha kell, elbújik inkább.

Nyíregyházán már túl lennének rajta — gondolt a menekülő ismerősökre.

Csak mikor az ágyúk dörgése mind messzebbre távolodott, s a tél is kezdte feladni makacsságát, hogy el tudott már utazni egy tehervonat fékezőfülkéjében a romos városba, akkor hallotta, hogy a lány és szülei, igen, megérkeztek oda. Megérkeztek és holtfáradtan lefeküdtek a vetett ágyba, mely várta őket. Kettős ágy volt. franciaágy. Hárman szorongtak rajta, mély álomba zuhanva. Igen. és nem is ébredtek fel többé Álmukban érte a halál. Az első bomba, amit a városra dobtak, átütötle a plafont. S az ágyra hullott.

A diák dermedten állt Dermedten és sápadtan Kívülről figyelte magát. A kiürült agyát, a kiürült szívét Azt. a furcsa érzéketlenséget. És szégyelite a külső szem tárgyias vizsgálódását És szégyelite az első önkéntelen moccanását a béna agynak, mely a lány arcának taszító vonásait szedte elsőre össze Mintha e mozdulattal könnyebben ki tudna bújni a rázuhant súlyos kövek alól.

Ami megmaradt

Lóránt János rajza

Szeberényi Lehel:

Menekülés a sors elől