Pest Megyei Hírlap, 1984. április (28. évfolyam, 78-101. szám)
1984-04-30 / 101. szám
12 PEST MEGYEI HÍRLAP MAGAZIN 1984. ÁPRILIS 30., HÉTFŐ Flamm János: Bősze Inve: Az okos olykor nem enged «• Örök megújulás Levélféle V. I-nak, Fehérvárra Uhuba, nem olyan furcsa név, hogy ne lehessen elviselni, gondolta Taj- ti Huba, amikor osztálytársai ráakasztották gyúnynevét. És nem véletlenül: fülei szétálltak, szemüveget viselt és ezenkívül okos is volt, mint az állatmesékben a fülesbagoly. Termetére nézve a kisebbek közé tartozott és egyébként is jelentéktelen fiúnak tűnt. Nem volt kvarcórája, nem hordott Adidas-cipőt és hatodikos korára is mindössze egyetlen külföldi utazásáról számolhatott be: egy családos, romániai sátortáborozásról. Tudását, humorát viszont mindenki elismerte. Illetve egy valaki mégsem: Nagy Károly, közismertebben a Nagy Charlie. Az a nagy Charlie, aki nem kisebb dologgal büszkélkedhetett, mint hogy az osztályból elsőként vehette át az igazgatóhelyettes tanárnőtől a személyi igazolványt. Igaz, a dokumentummal együtt kapott egy figyelmeztetést is sorozatos rendbontásaiért, de ez nem rendítette meg Nagy Charlie-t. Beletúrt kócos-göndör hajába, megszívta az orrát, és emelt fővel hagyta el az irodát. Délután három óra tájban, különösen a tavaszi szünetet követő első tanítási napon, valóban nem könnyű nyugton maradni. Rakoncátlan, áprilisi szelek rángatják a lom- bosodni kezdő fák ágait, és vérpezsdítő napsugarak törnek be az ebédlő ablakain. Nagy Charlie vergődött. A harmadik sikertelen kísérlet után lemondott arról, hogy megoldja a matekfeladatot, és Uhubához fordult. — Tudod-e, Uhuba, hogy te olyan girnyó vagy, hogy kétszer kell a vízbe ugranod, hogy egyszer csobbanjon? Uhuba egy pillanatra felnézett, aztán tovább folytatta az írást. Két társuk, Csipesz és Feró elröhintette magát, és a folytatást leste. Charlie nem késlekedett — Ezen kívül, olyan girnyó vagy, hogy kétszer kell valahová bemenned, hogy egyszer észrevegyenek. Uhuba ezúttal fel se emelte fejét, csak csendesen megjegyezte, s a gyengébbek kedvéért mutatta is: — Három a magyar igazság. Nagy Charlie zavarba jött. Kínosan hosszú másodpercek teltek el, de nem tudta összeszedni magát, hogy egy hasonló, harmadikat is mondjon, s már-már úgy tűnt, hogy Csipesz és Feró Uhuba javára könyveli ej a menetet, amikor eszébe jutott, hogy mit kell tennie. — Három? Kedves, Uhuba! ■— s arcon csapta Uhubát, hogy annak szemüvege leszánkázott az asztal alá, és orrából csendesen csepegni kezdett a vér a matekfüzetére. Miközben szemüvege és zsebkendője után kotorászott, a diadalittas Charlie felé küldte elhaló üzenetét: — Az első kettő ennél azért szellemesebb volt — azzal hátrahajtott fejjel kivonult a teremből. A tanulószobában zajlott a megszokott élet. Vilma néni, a nyugdíjból visszahívott tanárnő Kotrucznak magyarázott kitartóan, Zsilé és Horváth úgy gondolták, hogy éppen ideje cigarettaszünetet tartani a fárasztó nap után, és WC-re kéredz- kedtek. Néhány perc múlva visszajött Uhuba, és folytatta az írást. Csipesz és Feró buzgón könyve fölé hajolt, Nagy Charlie pedig, mint aki megtette a magáét, ismét tolla végét rágta. Uhuba hazafelé ballagott, és azon törte a fejét, hogyan vehetne elégtételt az orrbacsapásért. Verekedésben nem volt esélye* Nagy Charlie-val szemben. Szóljon az apjának? Ebben a korban? Nevetséges! Vilma néni? Van annak elég baja! Aztán eszébe jutottakba gyermekújságok okos, de vézna hősei, akik valamilyen jótettel, valami önzetlen és megható cseTestvárelm Ok, a hajnali munkábamenőkj a vállukra szíjra-erősített táska zsíroskenyér-harapása is enyém. A bőrükre tapadt kockás ingek áhítata, izmaikban a tűzifavágás. Világom egyik darabja, ahogy a mohó szájak a csapolt sör ízére tapadva kiisszák mindennapjaikat, piros alkonyaiban, sárga reményük. Velük utazom, a vacogó-térdű hajnalozókkal, ez a kis dal pohár sörük, reményük az esti öleléshez. Ok a századokra-írt jogfolytonosság, ők védik dacból-vert, körömre-égett diplomámat; reménység ruhámat ők szövik, a csillagokig elfuseráltat; s ha káromkodnak vagy kiabálnak, gyűjtsétek össze, fűzzétek fel fejemre viharvert glóriának. .... 1 — "■ n—ni.— I I ~— ........ Ze usz és Európa Xantus Gyula festménye lekedettel állítják maguk mellé a rosszakat. Talán korrepetálhatnám? — gondolta. Vagy meghívhatnám gombfocizni, esetleg meglátogatnám, és narancsot vinnék neki, majd ha beteg lesz. De akármelyik változatot képzelte maga elé, sajogni kezdett az orra, s végül nem tudta elhatározni magát. — Helló, Uhuba! Miért lógatod az orrod? — köszönt rá Gyugyó, és ebben az esetben ez a kifejezés kimondottan érzékenyprr érintette Uhubát. Gyugyó, alias Németh Gyula másodéves szakközépiskolás a robogóját bütykölte. Mániája volt, hogy felspécizze a motorját, és olyan teljesítményre ösztönözze, amire csak egy 125-ös Jawa képes. Uhuba egy alkalommal tíz perc alatt kitisztította és összerakta Gyugyó robogójának porlasztóját, és ettől kezdve a fiú kegyeibe fogadta. Uhuba leguggolt Gyugyó mellé, egy darabig szemlélte mesterkedését, aztán szeme megakadt a fiú olajos, izmos karján. — Te, Gyugyó, tennél nekem egy szívességet? — Hát, persze, kisapám, neked mindent. Miről van szó? Másnap délután Gyugyó megkereste Nagy Charlie-t. Nem volt nehéz dolga. Ott focizott a betondühöngő ráccsal elkerített pályáján. Nekitámasztotta robogóját a kerítéstartó oszlopnak, megvárta, amíg Nagy Charlie egy mellélövéssel befejezi a támadást, és belépett a pályára. — Kedves Charlie, mint tudod három a magyar igazság és egy a ráadás — azzal képen törülte Charlie-t. — Esetleg még egy, hogy jól megjegyezd! — s újabb hatalmas pofont helyezett el Charlie csodálkozó képén. — Ha pedig még egyszer Uhubához nyúlsz, én kinyújtalak! Érted, fiacskám?! Nagy Charlie felhasadt száját tapogatta, Gyugyó barátságosan intett, hogy ^folytatódhat a mérkőzés, majd eltépett a robogóján. Uhuba tisztes távolságból, egy pádon gubbasztva figyelte a jelenetet. Aztán levette a szemüvegét, hunyorgott, s ki tudja, miért, de nem érezte magát boldognak. Cegléd tanyáján, udvarunk zugában, hol él még a csend s távol a szénmonoxid; írom a szavakká zsugorodott tennivalókat, vagy tetté dagadt mondatokat? Most kedves Pistám, mindegy a betűk szerepe. Pisszeg a szó is, csak a toll indul föl s alá — kapálni kéne, szőlőt permetezni, fákat simogatni, ásni, meg amit szoktak tenni tanyán az ott lakók — jut eszembe. Ősszel nyakazott cseresznyefa tönkje a székem, térdem az asztal — elfér a levélnyi papír. Homokszemeket söprök arrébb: fú a szél, jó hallgatni füttyét, az idő múlatát. Nekünk naptár sem kell: tegnap a mandulafa, ma a kajszi virágzott, holnap a meggy, aztán a szilva csalogatja a méhest. Bújik a borsó — venyigével védtem a magját galambok ellen. Haragosom most az epétlen! Feleségem — nem újság — mos, takarít, s lányom sem eszik mást, csak ennivalót. (Tudod, mászós korában kavicsot nyeldekelt, cserebogárral...) Ennyit a közről. Én? Változatlan a sorsom. Postások köszönnek, naponta megy a vers, naponta hoz reményt a veréb-hangú délután. Farönkön ülve vagyok költő. Aztán és kora reggel paraszt, meg munkás. Mit, mikor kell megreparálnl. Néha szavakat kalapálok, máskor a szavak ébresztenek, ütnek üllőmön ritmust, csilingelőt — nem hallom: vonat-dübörgés rak fészket fülembe, hajamat kék-füst fésüli. S hogy kettéreped a déli csend, akkor tudom igazán, kedves Pistám, hova utazott a vonat vagonjain szén és olaj, a meleg, tűz - sa halál. S mikor a mozdonyfüst lebeg, szétterül és megáll — az újra-csendben érzem; tavasz van, örök megújulás ezen az egyszerű ceglédi tanyán! Jehoda János: Szabadszombatok Lemerevedett hétfői ujjalnk körömholdjaiból lassan bújnak ki vánszorgó sugárstaféták hosszú keddek még hosszabb szerdák járomfái a hétfordulónak tenyerünkben hegek foltozódnak visszapillantó tükrök • — sok köz között elfér a csütörtök — mígnem végre (Robinsonra emlékszel még Péntek) fusizó kaláka-szombatjainknak felvizezett borcsillámjaiban asszonyaink aszú-vágya i ágyba nem dönt egy esős vasárnap Otthon egy országban Esténként néha beköszön az otthonokba: a televízió képernyőjén jelenik meg. Máskor író—olvasó találkozón vesz részt. Megjegyzései mellőzik a jólfésültséget, nem a protokollárisán megszokott jólneveltség határozza meg mindennapjait. De honnan is eredeztethető Baranyi Ferenc indulása, kik voltak az ősei, akiket ma is szépelgés nélkül felvállal ? — Földrajzilag Pest megye Pilis nevezetű községéből indultam. Ez a Duna—Tisza közi táj meghatározó volt nekem. Mindig úgy hívtam, hogy az ország kiállítóterme. Mindenből kicsiben, mákettnyi méretben van valami. Nincsenek nagy hegyek, csak dombocskák. Nincsenek hatalmas alföldi pusztaságok, de szép nagy legelők vannak a csalito- sok között. Tényleg egy kis kiállítóterem. Valamelyik versemben úgy írtam, hogy éppen a jellegtelenség a jellegzetessége. Az ország arca ez a táj, egyetlen főbb vonása nélkül. Földijeimre mindig feltekintettem, s ezért — vagy már megelőlegezve? — én tőlük bizalmat kaptam. ® A költészeteden ivégigvonuló hűségnek is ez az eredete? Vagy az már egy további lépés? — A hűség főleg a vállalt eszményhez való ragaszkodást jelenti, amihez hűnek lenni nem könnyű. A hűségért az embernek unos-untalan meg kell küzdenie, minél jobban és minél többször megkérdőjelezik. Napjainkban is ez zajlik. De hát ezzel úgy vagyok, ahogy Győré Imre mondta valamelyik nyilatkozatában, hogy én csak mosolyogni tudok azokon, akik azt hangoztatják, hogy kiábrándultak a marxizmusból vagy csalódtak benne. Olyan ez, mintha valaki azt szajkózná, hogy kiábrándultam az Einstein-féle relativitáselméletből. Egy hitből nem lehet kiábrándulni, de egy tudományból sem. Nyilvánvaló, hogy támadnak az idők múlásával vitatható vagy problematikus pontok, de hát a dolog egészében csalatkozni egyszerűen nem lehet. Ha az ember már elfogadta, nem kis lelki harcok árán azt a nézetet egyetemista korában, akkor azt a fajta eszmei hűséget tartom én a leglényegesebbnek az író ember esetében. 81 Harminc esztendővel ezelőtt, amikor először jelentél meg ennek a lapnak a hasábjain, még nem voltál ennyire tudatos. De valamit már akkor is vállalnod kellett, mert különben nem csodálkoztál volna rá író- szemmel a világra?! — Első publikációm pár soros szösszenet volt. Mentem haza a népboltból és a megvásárolt porcukor tele volt gáZicszemekkeL Epés glosz- szát kanyarintottam ebből. Aztán jöttek a versek, a fordítások, mert bennem együtt indult a költő és a műfordító. Amikor tapasztaltam az első visszajelzéseket a barátoktól, a szomszédoktól, az ismerősöktől és ismeretlenektől, akkor kezdtem érezni, hogy aki ír, az mindenképpen beleavatkozik más ember életébe. A versírás nem azonos a gyufacímke- gyűjtéssel meg a díszhaltenyésztéssel, több a névnapi meg a lakodalmi rigmusoknál is. Egyszóval nemcsak elhatározás kérdése, hanem áttételes értelemben tényleg világformáló erő. 0 Te mondod: világíormáló erő. Ha nem is megváltani akarod a világot, de alighanem kifordítani egy kicsit a sarkaiból. Személyes megnyilvánulásaid ekként válnak közüggyé. A mai Baranyi Ferenc eszményképe — elmondásodból tudjuk — a budapesti tudományegyetemen alakult ki. Gyökereiddel oda is kötődsz. Emberi anyagát tekintve mi volt az a fogódzkodó, ami előtt meghajtod ma is a fejed? — Rövid a válaszom: eszmei fogódzókról beszélhetek. Az ember egyetemi éveiben harcolta ki magának a világnézetét. Egy megtalált hely a világban olykor mámoros öröm is lehet. Az én akkori lelkes lírámnak, amit a legjobban irigyelek akkori magamból, az volt a lélektani rugója, hogy keményen megküzdöttem. Ott foglaltatott rendszerbe minden gondolat, s ott alakult ki az embernek a világképe, az ötvenes évekről a hatvanas évekre fordulón. Jó volt nem egyedül lenni egy ilyen csapatban, s jó volt egy tápászkodó országban olyan illúziót táplálni, hogy a magam konstruktív kis indulataival én is hozzá tudok járulni a heroikus erőlködéshez, hogy tényleg talpra álljon ez az ország. Más volt a történelmi helyzet, s a társadalmi keresletben is nagyobb szükség volt a szenvedélyes emberi szóra. Lényegemet tekintve most sem vagyok más — csakhogy egy régebbi versemben írtam — immár dúdolva járok, nem fütyülve. Tehát a nóta ugyanaz, s számomra ez a lényeg. O Mindig a Jövőben gondolkodtál. Mégis úgy tűnik, néha szomorúbbnak látszol. Rekviem a jövőért című versedben azt írod: Miért korszerűtlen nekünk / a lobogókban a löbogás, / / a dobogókon a szívdobogás, / a hősiességben a tudatos vakmerőség? Ahogy telnek az évek, egyre számon- kérübb vagy önmagadhoz. — A korhoz is. Az egész közéleti hevület valahogy nem divatos most. Ügy is mondhatnám, hogy az or- szágféltö indulat kicsit lemosolyogni- való, azaz naivitásnak minősül ebben a túlzottan racionális korban, amiben élünk. Én nem hiszem, hogy a költészet kiszorult volna a mindennapi életből, s amit régebben helyettesített — a politikát, szociográfiát, filozófiát —, az most már tabu lenne a számára. A közéleti hevüle- tű líra miég nem lejátszott, még nem időszerű múzeumba utasítani. A versíró nálunk mindig a küzdő embert is fémjelezte. A költészet nem tűri el az emberi silányságot, vagyis a költészet mindig megköveteli az emberi ■fedezetet a versek mögött, s ennek a szellemében kell írni. Ez a fajta költészet most nincs fénycsóvában. Most nem Ladányi Mihályt és Győré Imrét favorizálják. Én eb4 f I fHász-Kovacs Éva: Ők
