Pest Megyei Hírlap, 1984. március (28. évfolyam, 51-77. szám)
1984-03-03 / 53. szám
8 PEST MEGYEI HlRLAP MAGAZIN 1984. MÁRCIUS 3- SZOMBAT A változás lépcsőfokai Az önállóság biztonsága Ml avat felnőtté egy embert? Az első lopva elszívott cigaretta, vagy az első nagy csalódás? Melyik az a nap, az a perc, amikor végérvényesen hátramarad az ifjúkor? Az első élesgyakorlat a hadseregben, vagy a világ egyetlen értelmes kínjának elszenvedése a szülőszobában? — Igém, a közvélemény úgy tartja, a fiatal nőket az anyaság avatja felnőtté — mondja Klári, Gruisz Ti- borné, a szerényen, de nagy szeretettel berendezett háromszobás dunakeszi öröklakásban. — Bizonyára nálam is így kezdődött, a felhőtlen gyermekkorban, s ez még a házasságkötésem után is tartott. A terhesség, a gyermekek ellátásával kapcsolatos mindennapos gondok hoztak változást, de ez csak a kezdet volt. Két álmodozó kislány, Klári és nővére elképzelték, milyen szép is lenne egy közös esküvő. Az ábránd valóra vált. Kettős menyegzőt tartottak 1977 nyarán. A tizennyolc éves Klárit munkatársa, a huszonöt éves Tibor vezette az anyakönyvve- zető elé. Mindkét házaspárnak jutott hely a szülők négyszobás házában. — Egy év múlva megérkezett Juditka — meséli a fiatalasszony, miközben a hozzábújó kislány haját végigsimítja. — A következő nyáron pedig a kis Tibor. Szüleimtől nagyon sok segítséget kaptunk, ez számunkra az anyagi biztonságot jelentette. Ugyanakkor afféle köldökzsinórt is, amelyet előbb-utóbb el kellett vágni. A törékeny fiatalasszonyban — aki huszonöt évesen is olyan karcsú, mint egy kislány — rendkívül erős volt a vágy az önállóságra, az anyagi függetlenségre. Ezt azonban a gyes idején megvalósítani szinte előre kilátástalan vállalkozásnak látszott. — Mindent elkövettem, hogy kiegészítsem a férjem fizetését, bár a két kicsi gondozása is felemésztette úgyszólván minden erőmet. Belebuktam, kórházba kerültem. — Nem szégyenli a kudarcot, a szemében mégis szomorúság látszik. Talán a betegsége segítette hozzá, hogy átértékelje addigi életét. Sikerült is valamiféle fontossági sorrendet kialakítania. amelyben a csatad,r a gyerekek kerültek az első helyre. Szerencsésnek mondható a Gruisz házaspár, hiszen családi segítséggel két éve birtokba vehették a tágas öröklakást. — Októberben költöztünk be — emlékszik vissza az új élet kezdetére —, és februárban, két és fél évi gyes után munkát vállaltam. Havi hétezer forinttal gazdálkodhatom, ennek a fele a hónap elején elmegy a törlesztésre, óvodára. Keserves időszak volt, amíg megtanultam beosztani a pénzt. A szülők — mindkét részről — ma is szívesen támogatnák, segítenék a fiatalokat. Ám ők — elsősorban Klára — erősen ragaszkodnak a nehezen megszerzett önállósághoz, anyagi függetlenséghez. — Az anyaság ébresztette fel bennem azt a felelősséget, ami a felnőttséghez kell, mégis úgy érzem, valójában csak körülbelül egy éve vagyok felnőtt, amióta minden anyagi segítség nélkül megvagyunk. Elégedetten, szinte büszkén beszél a függetlenségéről. Bizonyára ezért nyilatkozik meg olyan nehezen mindennek az áráról. Végül kiböki, válásra? hogy hiányzik a kikapcsolódás, egyegy mozi, színház, a társaság. Szinte mentegetőzve mondja: — Néha jólesne a változatosság, mégis a legfontosabb számomra a két gyerekem. Van, akii a loütóötös- ről ábrándozik, én arról, mi lenne, ha a férjem egyszercsak annyit keresne, hogy megélnénk belőle és én főállásban édesanya lehetnék. A két okos kis szőkeség csivitelve csapong a lakásban, hol ezzel, hol azzal a játékkal tér vissza. Veszekedést, nyafogást nem hallani és első szóra helyére kerül a sok szétszórt filctoll és rajzlap. — Szeretettől körülvéve nőttem fel a két testvéremmel együtt, de minket otthon bizony nagyon szigorúan fogtak. Haragudtunk, olykor lázadoztunk is szüléink nevelési elvei ellen. A mai eszemmel már nemcsak megértem őket, és köszönöm nekik mindezt, hanem követem a példájukat a gyermeknevelésben. Mi avat felnőtté egy embert? A gondok, a felelősség? Hibáinak a beismerése? Vagy a vágy a felnőtté Csak az számít: ki a leggyorsabb! Kiszámítható MÖZA KATALIN Otthon, családi körben Utána csak a munka jön ? Maholnap már íelnőtt vagy ikor fogsz végre megkomolyodini, hiszen M maholnap már felnőtt vagy! Hányszor hallják a tizenhat-tizenhét éves fiatalok ezt a mondatot otthon, az iskolában? S persze tudják is, hogy hamarosan kezdődik az, amit felnőtt, önálló életnek szokás nevezni. Ám vajon ők mit várnak ettől, milyen elképzelésekkel vágnak neki az életnek, kikerülve az iskolából? Utolsó éves szakmunkástanulókkal beszélgettem Érden. Mindössze néhány iskolapadban eltöltött hónap még és zsebükben a szakmunkásbizonyítvánnyal munkába állnak valahol. Jóska autószerelő, Mariann és Vera vegyianyaggyártó lesz. Érzik és tudják, hogy felnőttként másképpen kell viselkedniük, élniük, mást várnak el tőlük. Hogy ez a más pontosan mit is jelent, arról kevésbé van határozott elképzelésük. — Az iskola után már csak a munka jön — mondja Jóska —, akkor már nemcsak szórakozásból áll az élet. Be kell osztani az időt, meg kell szokni a munkahelyi légkört. — Azt hiszem, meg fogunk egy kicsit komolyodni — vélekedik Mariann —, a munka már nagyobb felelősséggel jár... — Mert például, ha most azt mondják a gyakorlaton — vág közbe Vera —, hogy állítsak ösz- sze egy reakciót, még elronthatom, mert elsősorban nem én felelek ezért, de azután az élet minden területén úgy kell már fellépnünk, amint az felnőtthöz illik. Ma még így gondolkodunk: összejövünk négyen-öten, hogy; na menjünk el csavarogni. Húsz-huszonöt évesen már megválogatja az ember, kivel megy el. Az önállóság, a felnőtté válás egyik szimbóluma és feltétele u saját kereset.- Ügy beosztani azt, hogy abból mindenre jusson, nem könnyű, s egyben az érettség próbája is. — Biztos jobb lesz, ha saját magam keresek — mondja Vera —, mert azt sokkal inkább megbecsülöm. Egész más az, ha azt mondom, anyu adj egy húszast, vagy ha én dolgozom meg ugyanazért a pénzért. — Persze nem lesz ez még igazi önállóság — veszi vissza a szót Jóska —, hiszen továbbra is otthon fogunk élni. A pénzem egy részét haza fogom adni, de ezután éppen úgy megmondom hova megyek és mikor Jövök haza. Azt hiszem, ezt továbbra is el fogják várni a szüleim. — Ez tulajdonképpen igaz — erősíti meg Mariann. — Én például eddig is azt csináltam, amit akartam és ezután is így lesz. És pontosan tudom, ha elverem a fizetésemet, akkor is kinyithatom a hűtőt és ehetek. Meg, ha mondjuk, eddig nem segítettem otthon, ezután sem fogok pusztán azért, mert állítólag felnőtt lettem. Az igazi váltásnak tehát a munkát tartják. S ez más, mint a tanulás. Az iskolából még lehet lógni, azt még nem kell olyan komolyan venni, megengedett némi —, ők mondják így — hü- lyéskedés is. De mit várnak a munkától? Az első válaszok gyorsak és rövidek: — A megélhetéshez kell... A szükségleteink kielégítése a célja... Meg kell küzdenem azért, ami az enyém. Ennyi? Hosszabb szünet után Jóska szólal meg. — örömet is jelent. Hiszen azért választottam ezt a szakmát, mert szeretem. Ha nem így lenne, nem csinálnám. Persze, lesz a munkának unalmasabb, kevésbé érdekes része is. — Én nem ide akartam jönni — mondja Mariann —, de megkedveltem. Kénytelen voltam megszeretni, megszokni, mert könnyebb úgy dolgozni, ha megkeresem benne azt, ami érdekes. A felnőttéválásnak előbb-utóbb velejárója a teljes önállóság, a családtól való elszakadás, a saját célok kitűzése és elérése. — Milyen célom lehet havi két és fél — háromezer forintból? — kérdezi kicsit szomorúan Mariann. — Gyűjteni, hogy lakásom legyen, hogy jöhessen a család, a gyerek. Mert ez a legfontosabb, azt hiszem. — A házasság nem olyan sürgős — mondja Jóska a lányok hangos nevetése közepette —, azzal még várhatok. Akkor már csak a gondok jönnek. Természetesen én is szeretnék családot, gyerekeket, de előtte szórakozni akarok egy kicsit. / — A baj az — veszi vissza a szót Mariann —, hogy a kilátások nem valami rózsásak. Én nem friss, mindig kész a megújulásra, könnyen regenerálja magát. ^ —Felnőtt korban-már más.-A-lelkesedést felváltja a fanatizmus, az akarat, a kínzó edzések sokasága A vereséget mind nehezebb elviselni, hiszen megint elmúlt egy év és nem produkáltál semmit! — Az első évi felnőtt versenyzés után éreztem, hogy ez most már vérre megy. Nagyobb fokozatra kapcsoltam. A trénerem is kapacitált a komolyabb erőbedobásra. Mindketten úgy láttuk, hogy van fantázia a dologban, de keményen kell dolgozni. Meg is lett az eredménye, 1982-ben jó szezont zártam. Kormányos kettesben, négyesben és nyolcasbein egyaránt magyar bajríok lettem, a világbajnokságon pedig társaimmal elcsíptük a nyolcadik helyet. — A sport megtanít arra, hogy könnyű a csúcsról lejjebb kerülni, de arra is, hogy ebbe nem szabad belenyugodni. Itt csak egy dolog számít: ki a leggyorsabb! Tavaly nem én voltam. A párosban és a nyolcasban is csak a második hely jutott. Itthon mindenki a menőt akarja legyőzni, külföldön pedig mi akarjuk megverni a nagymenőket. Eléggé ideges vagyok a versenyek előtt, a hajóban ülve viszont már inspirál az izgalom. Felelős vagy magadért, a társaidért, az egész csapatért és a piros-fehér-zöld zászlóért is'. Ha a várt helyen futsz be, az mindenkinek jó érzés. Segítettek a sikerei a csalódások — A sikerek és a csalódások mindenkit hozzásegítenek ahhoz, hogy felelősen gondolkozzon, cselekedjen a magánéletben, a munkahelyén, vagy éppen a sport területén. Ám nem lehet sem életkorhoz, sem valamely szituációhoz kötni az úgynevezett felnőtté válást. Az minden embernél más és más. Velem már sokminden történt, de még előtte állok egy sereg dolognak. Ha csak a legközelebbi jövőt nézzük: mosr diplomázom, aztán jön a katonaság. — Én odáig jutottam, hogy az esetlegességek helyett már jobban szeretem a kiszámítható dolgokat, és igyekszem magam is kiszámíthatóvá válni KÖVESS LÁSZLÓ A képen: Edzés közben. Elől Bácskai Zoltán, mögötte flénap Kálmán. Együtt nyerték a magyar bajnokságot \ — Hirtelen lepett meg a változás, pedig sejtettem, hogy az érettségi után minden más lesz — mondja Bácskai Zoltán, a váci evezős reménység. — A magánéletben, a sportban egyaránt fölgyorsult az addig megszokott ritmus. Nem vettek fel a gödöllői Agrártudományi Egyetemre, ezért a váci hajógyárba mentem dolgozni. Alig melegedtem meg, amikor meghívtak a válogatott keretbe. Megérkezett a hivatalos kikérő: sporttá tusba kerültem. Természetesen, a lehetőség nem az égből pottyant, 1979-ben nemzetközi szinten is jó eredményeket mutattam fel, másrészt a szerencse is kedvezett nekem, mert mindez éppen egybeesett a válogatott megfiatalításával. lelkesedés helyett fanatizmus — Egy esztendő múltán újabb fordulat: felvettek a győri műszaki főiskola levelező tagozatára — folytatja ben az edzések meg a .válogatottság. Ekkor, már nem ifjúsági, hanem felnőtt versenyző voltam. Nagy különbség. Egy fiatal örül, ha hajót lát: milyen klassz, elevezgetünk, az sem baj, ha esetleg legyőznek. Az ember is nagyon szeretek erre gondolni. Szülői támogatás nélkül nem sokra jut ma egy fiatal. — Márpedig én nem szeretném — állítja Vera —, ha a szüleim nekem pénzt vagy egy kész házat adnának. Az más, ha eljönnek — mondjuk — segíteni az építkezésnél. Egyébként magam akarok megküzdeni mindenért. — De hogyan akarasz megküzdeni? — vág közbe Mariann. — Az emberek mindenütt arra törekszenek, hogy több pénz jusson nekik. A boltban sokszor becsapnak, vagy vegyük Jóska szakmáját: micsoda trükkökkel szedik ki egy szervizben az ügyféltől a pénzét? — Én ebbe nem biztos, hogy belemennék — mondja nagyon csendesen és bizonytalanul Jóska. — Bár akkor a többiek kitolhatnak velem, rosszabb munkát adhatnak, kirekeszthetnek. Zavarna, ha ezt csinálnám én is, de... — Szerintem is mindenki a pénzt választja inkább — így Vera. — Ebbe a buliba be kell szállni — jelenti ki Mariann határozottan. Rá vagyunk kényszerítve. Más is ezt csinálja, nekem sincs más választásom. K emény szavak ezek félig gyerek, félig felnőtt emberek szájából. A beszélgetés híven tükrözi gondolkodásuk kettősségét. Egyfelől a kép még bizonytalan a felnőttkorról, másfelől az ismeretek húsbavágóan pontosak az élet árnyoldalairól. Nehéz eldönteni, vajon felkészülve állnak-e ezek a fiatalok a rájuk váró nehézségek előtt? Mondogatják-e, amit minden iskolás szokott: ó, bárcsak lennék már felnőtt! Vágynak-e kiszakadni az iskola könnyedebb, többet megengedő légköréből, a család védőszárnyai alól? Azt hiszem, ha rajtuk múlna, nem siettetnék ezt a váltást. — Jó lenne még az iskolában maradni — mondja Mariann mosolyogva —, nekem nincs kedvem még megkomolyodni. — Én még nem is vagyok erre igazán fölkészülve — vallja be Jóska. — Én azt hiszem, van elképzelésem az életről — mondja Vera. — Meglehet, csalódni fogok. Bár ezek után, amiket elmondtunk...?! M. NAGY PÉTER
