Pest Megyei Hírlap, 1984. március (28. évfolyam, 51-77. szám)
1984-03-31 / 77. szám
8 PEST MEGYEI HÍRLAP MAGAZIN 1984. MÁRCIUS 31., SZOMBAT Negyven éve történt. Majd emberöltőnyi távolságban, milyen messzi! Nézve a fekete-íehér fotográfiákat, mégis milyen közel! Az egyszeri riportképeket tudósításnak szánták, és ma a történelmet idézik. Az idő múlásával egyre feketébbekké válnak. Beleégnek a lelkűnkbe és füst sem marad utánuk. A Magyar Munkásmozgalmi Múzeum kiállítása a Budavári Palotában tényeket közöl. Hidegen, tárgyilagosan. A látogató araszol a döbbenet fotográfiái előtt és csak azon meditál: hogyan válhatott a homo sapiens állattá? pe N Negyven éve történt A múzeum aulájában megül a csend. A látogatók nem beszélnek, tekintetük elhomályosul. Az első tablón felirat: Európa 1944 elején. Előrenyomuló szovjet katonák egy ukrajnai kisvárosban. Aztán újabb nagybetűk: Magyarország a megszállás előestéjén. Szalagcímek a húsjegyek beváltásáról és a turistaéletről. A megszállás dátuma: 1944. március 19. A Békeárt, felhívása .ellenállásra buzdít. evek, portrék, haditudósítások. Tovább peregnek az események. Sztó- jay-kormány, nyilaskeresztes kormány. Falragaszok: betiltás, feloszlatás, megsemmisítés, felkoncolás, gyülekezési és szórakozási tilalom. Újsághír: zárva vannak a Szépművészeti Múzeum gyűjteményei. Népirtás, megbélyegzés, nyomortanyák. Auschwitz — Birkenai. Gyalogmenet a halálba. Budapest, Piliscsaba, Dorog, Süttő, Szőny, Komárom, Győr, Mosonmagyaróvár, Hegyeshalom. Negyven éve történt. Csend nehezedik a csendre. Ezeken a képeken egy lyukas kétfillérest nem ér az élet. Aki túlélte, annak megnyúlik az árnyéka. Már könnyei sincsenek, néma a kiáltása. Negyven éve történt. Schaár Erzsébet sachsenhauseni emlékműve hasábtestekből, kezekből és fejekből. Arcok, amelyek mindenkit megidéznek. Kézfejek, melyek melegek az elhagyott simogatástól. Lecsukott szemhéjak, melyek az éjszaka tükrét rejtik. Hungarocellből és gipszből ötvözött állandóság. Negyven éve történt. Hirtelen billen a kép: egy másik Magyarország tekint vissza. Rommezők és kram- pácsolók, az Ideiglenes Nemzetgyűlés szózata a magyar néphez. Tárgyiasuló fogalmak: Föld! Kenyér! Szabadság! Az első szabad május 1. a Hősök terén. Beszédek a ceglédi Dózsa-ünnepségen. írók, költők, politikusok, katonák. Válluk egymáshoz ér, mintha nem is lett volna egy iszonyú világégés. Hát így is lehet élni: szegényen, de mosolyogva. Es emlékezve. Hogy volt egyszer egy nagy háború, aminek mégis vége lett. Lassan ennek is negyven éve. Felejteni negyven év távolából is nagyon nehéz. M. Zs. Trencsényl Zoltán felvételei Irodalom és közélet A z utóbbi hónapok művészetének látszólagos csendjét jó néhány zajos irodalomközéleti, illetve irodalmi köntösű ideológiai-politikai vita verte fel. Meglehetősen sok szó esett vidéken és fővárosban egynémely folyóirat arculatának eltorzulásáról (például Mozgó Világ), az írószövetségi belső életről, az új adórendelet hatásáról vagy a nemzeti-nemzetiségi kérdéssel kapcsolatos írástudói felelősség értelmezéséről. Aligha minősíthetők ezek a fontos kérdéseket feszegető eszmecserék álvitáknak. Némelyik közülük azonban mégiscsak köny- nyen megtévesztheti (s talán meg is tévesztette) az irodalom iránt fogékony olvasókat, érdeklődőket. Sőt: mintha dezorientálta volna magát az irodalmi életet is, mintha több ponton reális veszéllyé tette volna a felelősségelhárító pótcselekvés fantomjait. Ha nem is mondja ki ilyen keményen, de tudom, hasonlóképpen érzékeli és minősíti e helyzetet az alkotók és kritikusok többsége is. Azok mindenképpen, akik a valódi, közérzetrontó ellentmondások és gondok ellenére, az irodalompolitikai gyakorlat számos elemével való jogos elégedetlenség mellett is elutasítják az olykor tapasztalható sérelmi demagógiát: elsősorban alkotni és hatni akarnak, méghozzá esztétikai erejű műveikkel. Mert ebben látják az irodalom sokat emlegetett — és soha el nem évülő — progresszív társadalmi és nemzeti küldetése teljesítésének elsődleges és reális lehetőségét. S mert: az író mint értelmiségi állampolgár sajátos és felelős társadalompolitikai, közéleti illetékességét nem tudják — s nem is akarják — elválasztani a művészi értékek hitelétől, valódi társadalmi „működésétől”. Hogy ez a felismerés azért áthatja — s talán a korábbinál szélesebb körben —, kezdi áthatni az irodalmi élet fórumait, arra több példát idézhetnék. Számot lehetne adni több konstruktív irodalomközéleti kezdeményezésről, illetve a mai társadalmi-közéleti vitákban való jó szellemű Írói részvételről, örvendetes, hogy az irodalmi nyilvánosság vitafórumain végre újra eszmecserék témája kezd lenni az, ami mindig is magától értetődő közös ügyünk kellene hogy legyen. Társadalmunk és irodalmunk egymásba fonódó kérdéseinek két legfontosabbjára gondolok: a mai irodalom értékrendje, valóságismerete, művészi-eszmei arculata az egyik alapkérdés; az irodalom és a közönség viszonya a másik vitatéma. Ami az utóbbit illeti: számos érdekes, izgalmas művelődésszo- cialógiai tanulmány és vitairat mellett a Hazafias Népfront Olvasó Népért Mozgalmának 1983 végén megrendezett országos konferenciájára hivatkozhatom, illetve arra a szenvedélyre, amely könyvtárosok és írók, pedagógusok és tömegszervezeti tisztségviselők, népművelők és könyvterjesztők százait mozgósítja a hivatali munkát messze meghaladó, áldozatvállaló cselekvésre. Amelynek tétje: hazánk műveltségi színvonalának emelése, a különböző társadalmi rétegek kulturális-olvasási esélykülönbségeinek csökkentése, az irodalom „teljes embert” formáló szerepének szélesebb körű érvényesítése. A mai magyar irodalom folyamatairól, értékeiről, eszmeiművészi tendenciáiról szóló írások közül pedig mindenekelőtt a Kortárs, a Kritika, a debreceni Alföld, az Élet és Irodalom, a Nép- szabadság, a Társadalmi Szemle és az Üj Tükör növekvő számú tanulmányát, vitacikkét, interjúját, publicisztikáját említeném. Dersze van ezekben az írásokban, megnyilatkozásokban olykor * téves, egyoldalú vélekedés, sőt a vállalt témából kibeszélő „oda- mondogatás” is. Egészében azonban mégis azért örülhet neki szakember és érdeklődő olvasó, mert ezek a viták végre az irodalom alapvető szerepéből fakadnak, s arra kérdeznek rá; a művekben — jól, rosszul — formát öltő emberi, társadalmi mondanivaló érvényességét faggatják. Miközben — igen helyesen — elhárítják a „suszter, maradj a kaptafánál!”, az elefántcsonttoronyba való visz- szavonulás, illetve az odatanácsolás érveit. Minden látszat ellenére nem belterjes szakmai ügy, hogy például válságban van-e líránk vagy sem, hogy mi az érvénye s értelme a közösségi szenvedélynek, a szocialista eszmeiségnek és az egyetemes humánumnak a mai anyanyelvi költészetben. Hogy mennyire elevenen társadalmi, közérzeti, sőt tömeglélektani jelenség a líra „belső” állapota, azt a hatvanas évtized nagy országos verskultusza is bizonyítja. Hasonlóképp nem csupán irodalomtörténeti szakkérdés, hogy a mai próza történeti tárgyú vagy szociografikus-dokumentatív jellegű vonulatai mennyiben mélyítik el a szocialista társadalom reális valóságismeretét, illetve hogy — ezzel ellenkezőleg — mennyiben erősítenek egyfajta új- vagy „ellensematizmussal” torz, nosztalgikus múlt- és jelenszemléletet. Miként a prózanyelv határainak tágítása sem csak elvont esztétikai kérdés. Ezen a jelenségkörön belül ugyanis elválik az értelmes, érteni érdemes tartalommal hitelesített „nyelvújítás”, a rokonszenvvel, de legalábbis türelemmel fogadható kísérletezés és a joggal. ellenérzést kiváltó blöff, értékromboló álmodernség. Ezek az újabb eszmecserék és viták, de mindenekelőtt legújabb Irodalmunk termése néhány következtetés levonását is megengedik a cikkíró számára. Mindenekelőtt úgy vélem: szépirodalmi termésünk, a líra, a próza, a dráma világa napjainkban jóval több igazi — köztük nem kevés szociálisa ihletettségű, eleven realizmusra valló — művet kínál, mint ami első pillanatra szemünkbe ötlik, mint amit a tömegkommunikáció, a kritika általában látszani enged. Van jócskán nemcsak értékváltás, értékátalakulás, de értékrendzavar is irodalmunkban. Helyenként erős a színvonalhullámzás; tapasztalhatunk olykor aszinkront, lépéshátrányt is a jó társadalmi folyamatokhoz, illetve az irodalom iránti igényekhez képest. Máskor dezorientáltság, önismétlő középszerűség vagy éppen modernkedő és individualista eszmények „morális” hangulatkeltése terheli művészetünket. S ez annál zavaróbb, mivel nem csökkenő (ellenkezőleg: helyenként még szélesedő) bázisa van a nem-olvasásnak, vagy ami csak alig jobb, az álirodalomnak, a giccsnek, a rossz konzum- kultúrának. Mindemellett joggal vitathatók a közeli vagy távoli történelem, a mai életmód és a társadalmi periféria, a „belső én” félresikerült, egyoldalú, eszmeileg és művészileg tehát egyaránt sérült feldolgozásai az úgynevezett igényes irodalomban is. Ugyanakkor — e nagatív jelenségek mellett — merjünk a nyilvánosság előtt is jobban örülni ugyanezen élmények és témák érett, modernségükben is realista megfogalmazásainak, az emberiség, a béke, a szociálisa eszmények, a nemzet sorsa iránti humanista felelősségvállalás művészileg hiteles példáinak. Az irodalmi közélet rossz hangulataival és a torz orientációkkal, illetve a társadalmunkban helyenként tapasztalható konzervatív vélekedésekkel, a technokrata és ökonomista szemlélet, az irodalom-, sőt értelmiségellenes demagógia tüneteivel szemben egyaránt önérzetesen képviselhető irodalmunk valódi progresszív értékrendje. Mivel — úgy érzem — irodalmunk jobb, mint amit irodalmi közéletünk felszíne mutat, ez utóbbinak olyan — közös felelősség- vállalásban testet öltő — továbbfejlesztésén kellene munkálkodnunk, hogy vezetőként (s ne fél-, illetve félrevezetőként, szigetelőként) „működjön” az alkotások és a közönség között. Lla a mai magyar irodalom, jobb érdekdifferenciálás révén is, A meggyőzőbben tudja fölmutatni az új társadalom építésének immár négy évtizedes történelmi korszakára való saját és sokszínű értékeit; s ha az irodalmi közélet eszmei, politikai és szervezeti vonatkozásban is javítani tudja az alkotás és a közérdekűvé válás, a progresszív életminták, a kritikus valóságismeret és a szocialista értékeszmények sugárzásának feltételeit —, nos akkor valóban erősödhetne e „kitüntetett” művészeti águnk több évszázados megharcolt nemzeti tekintélye, illetve a társadalomban, a kultúrában betöltött, s betöltendő, „semmi mással nem pótolható” szerepe. AGÁRDI PÉTER t í Kiá llítás a Budavári Palotában A döbbenet képei
