Pest Megyei Hírlap, 1984. március (28. évfolyam, 51-77. szám)
1984-03-31 / 77. szám
mf « 4 1984. MÁRCIUS 31.. SZOMBAT »Színházi levél A román Feydeau Zsámbékon negyedszázada a felsőfok rangján Nem múlt nélküli a főiskola Nagy sikert aratott a íőiskola művész-tanárainak kiállítása (bal oldalon), akárcsak az ünnepi műsor, melyen fellépett a hallgatók 14 tagú kórusa (jobb oldalon). Trencsényl Zoltán felvételei Minden összehasonlítás találó is, meg sántít is. Az sem más, amire a cím céloz, hogy tudniillik a romáR drámaíró, Ion Luca Caragiale (1852—1912) olyan ügyes, találékony, kiváló színpadi érzékű szerző, mint amilyen a francia Georges Feydeau (1862—1921) volt. Nézzük először.az egyezéseket. Feydeau és társai (Labiche, Sardou, Seribe, stb.) nem mindennapi érzékkel munkáltak ki egy bizonyos vígjátéktípust: a többnyire valamilyen szerelmi bonyodalomra -— családi háromszög- vagy éppen négyszögtörténetekre — épülő, sok kavarodással, összecseréléssel, szerepcserével, átöltözéssel, tévedésekkel tűzdelt komédiát, melyben néhány alapfigura (kikapós asszonyka, felszarvazott férj, többfelé is „érdekelt" házibarát, bugyuta vidéki úr, kissé ütődött, ám jólelkű szolga, a férfiaktól nem éppen eszelősen irtózó szobalány, jószívű rosszlány stb., stb.) kergeti, nyomozza, hajszolja egymást. Ez a játék - alapvetően megköveteli a színpadi bonyolítás mesterségének tökéletes ismeretét. Divat, hogy egy-egy Feydeau- vagy Labiche-felújítás kapcsán elverjük a port e szerzők távolról sem 6hakespeare-i mélységű humorán — de arról szívesen megfeledkezünk, hogy sok színpadi szerző (maiak is, főleg vígjátékírók) iskolába járhatna hozzájuk, egy kis szerkeszteni, cselekményt bonyolítani tudásért. Már-már matematikai biztonsággal és precizitással mozgatjáJk a figuráikat a színen, hoznak be és visznek ki szereplőiket, adnak új meg új csavarást a történetnek, s teremtik meg az egymás sarkába hágó komikus szituációk láncolatát. Nos, Caragiale — akinek az apja a múlt század második felének egyik leghíresebb román színésze volt, s fivérei is folytatták az apa mesterségét — tulajdonképpen mindazt tudja, mint francia vígjáíék- író kortársai. Aki látta már a Zűrzavaros éjszaka (1879) vagy Az elveszett levél (1884) valamelyik előadását, az tudja: ezeknek a komédiáknak a szerkesztésmódja, bonyolítása, a szituációk felrakása, a szereplők mozgatása kifogástalan, pontos, szellemes és könnyed. Ha Caragiale máig elevenen jelenlevő a világ színpadjain, az nem kis mértékben ennek a képességének köszönhető; annak, hogy ő is tudott úgynevezett „jól megcsinált darab’’-ot inni. Az egyezéseknél azonban talán fontosabbak a különbözések. M íg ugyanis a francia szerzőket csak igen kevéssé izgatta, hogy darabjaikban mélyrehatóbb kritikai észrevételeket tegyenek kortársaik hibáit, fogyatékosságait illetően. Caragialét ez a szándék jobban érdekelte mint a jól működő vígjátéki mechanizmus biztonságos megteremtése. Élete hányattatásait is annak köszönhette, hogy honfitársai nem viselték el azt a kíméletlenül őszinte, a szatíráig menően éles képet, amelyet Caragiale róluk a vígjátékaiban rajzolt. A XIX. század utolsó negyedének román típusaiból egész gyűjtemény található ezekben a komédiákban, s bár gyakran a karikatúra eszközeivel megformáltak, sosem válnak torzképekké. Ha torzak, azt csak maguknak köszönhetik, s azt már Gogol megmondta, hogy nem a tükör a hibás, ha a képünk ferde. Apropos, Gogol: Caragiale tehetségében éppen ezek a gogoli vonások az érdekesek; az, hogy miképp tölti fel a francia vígjáték d'ámatechni- káját, ezt a könnyed szerkezeti vázat a társadalmi szatíra gogoli igényű témáival. A soksok pöffeszkedő polgár, a nagyhangú, blöffölő politikusok, a nagypolgárokat és az arisztokratákat majmoló kispolgárok, a magukat hatalmas potentátoknak képzelő kishi- vatalnokok, a korrupt rendőrtisztviselőik, a beszűkült agyú kereskedők, a kikapós, mucsai eleganciájú és látókörű asz- szonykák, a félművelt értelmiségiek, a szolgalelkű szolgák világát mutatja meg Caragiale; nem csoda hát, ha utolsó nyolc évét a rágalmaktól, a vádaktól és perektől távol, Berlinben élte le. 1885-ben írt komédiáját, a Farsangot' most a Pesti Színház újította fel, Gothár Péter rendezésében. Ha azt vesz- szük, ez is a pontos szerkesztés és a Caragialétól nem idegen klasszikus elveik: a kevés szereplő, kevés helyszín, sűrített időkezelés érvényesülésének darabja, hiszen azt meséli el, hogyan keveredik szerelmi bonyodalmakba egy bukaresti külvárosi borbély, amolyan mucsai Don Juan, egyszerre kiét hölggyel is, miféle kavarodások születnek a hölgyek féltékeny férfiúinak bosszúvágyából, a folytonos összeté- vesztésekből, bujkálásokból, s hogyan tetézi ezeket a kalamajkákat a borbély kelekótya segédjének és i egy fogfájós adóhivatali segédtisztnek a jelenléte és csetlése-botlása. Roppant mulatságos darab, roppant mulatságos előadás. De nem csak azért, mert egy ragyogó szereplőgárda működik közre óriási ■ kedvvel és lendülettel (Kern András, Szombathy Gyula, Balázs Péter, Reviczky Gábor, Szegedi Erika, Pap Vera, Farkas Antal többek között), hanem azért is, mert kiderül, hogy ebben a könnyednek látszó komédiában azért van egy kis puskapor is. Nevezetesen: Caragiale külvárosi k i s-kispol- gárai, vagy egyenesen lumpen elemei úgy viselkednek, úgy beszélnek, mintha a gazdag és művelt nagypolgárok vagy arisztokraták lennének. Pedig hát rettenetesen kisszerű, sze- gényszagú, vidékies, begyöpösödött, reménytelenül elmaradott és műveletlen világ a Farsang világa; Caragiale valószínűleg nem csak hogy nem hízeleg az erről festett képpel, de nem is túloz, nem is torzít. Ilyenek voltak a kortársai, s épp emiatt nem kellett nekik Caragiale. N agyon érdekes, ahogyan egyébként a máig ható érvényességet megadja az előadásnak a rendező. Nem nyúl bele a szövegbe, a dramaturgiába, csak éppen olyan színpadképet tervez (az ő munkája ez is), melyben a tárgyak, a bútorok, a kellékek legalábbis a két világháború közöttiek, ha nem még fiatalabbak, s ilyenek a kosztümök is. Ez mindenesetre tudtunkra adja: a fölfelé törleszkedés, az urizálás, a szűkagyú művelet- lenség, a vidékies tahóság és a mucsai nagyvilágiság nem Caragiale kortársainak privilégiuma volt; élnek ezek itt is, most is. Csak ne bízzuk el magunkat; vegyük észre, hogy magunkon is röhögünk, ha Caragiale hőseit kiröhögjük. Takács István Idén negyedszázada annak, hogy hazánkban a felsőfokú oktatás, rangjára emelte a tanítóképzést egy művelődésügyi miniszteri rendelet. S bár csupán hétéves a Zsámbéki Tanítóképző Főiskola — a korábbi tagozat tavaly szeptemberben lett önálló —, mégis méltán ünnepelhették az évfordulót a most 760 nappali és levelező hallgatót nevelő intézményben. Korabeli szépírásfüzet Múlt és jelen között a pedagógia szálait kutatva lelt dokumentumokra, fényképekre Lahner Mária tanársegéd, s gyűjtése eredményeként kiállítás nyílt a hét második felében a főiskola aulájának előterében, mely bemutatja: milyen is volt a keresztes nővérek tanítóképző intézete itt Zsámbékon, 1929-től 1948-ig. Látható itt korabeli szépírásfüzet, tanterv, bizonyítvány, még népiskolai tanítói oklevél is. Nyílt egy másik kiállítás is, ez inkább a máé: a főiskola három művész-tanárának, Bihari Sándornak, Krajcsirovits Henriknek és Szlávik Lajosnak tizenkét műalkotásából az aulában. Természetesen több Is történt ennél. Csütörtökön ugyanis az évfordulónak szenteltek egy napot. Nem volt tanítás, a hallgatók s a főiskola oktatói együtt vettek részt a programon, amely délelőtt tudományos ülésszakkal kezdődött. Az elnöklő Bódi Andrásáé docens, főigazgató-helyettes az egyetlen a zsámbéki főiskolán, aki az elmúlt huszonöt esztendő során mindvégig a tanítok képzésén munkálkodott. Szót kaptak a pedagógusok oktatói, akik tudományos és szakmai vizsgálódásaikról, például a nagykőrösi tanítóképzésről, a zsámbéki két és fél évszázados népiskolai oktatásról és a tanítónők felkészítéséről számoltak be, s természetesen a hallgatók is, akik tudományos diákköri munkájuk eredményeit ismertették. S persze az alkalomhoz illően pódiumra lépett — ünnepi műsorral — a főiskola kórusa, a tizenkét tagú kamaraénekkar, az elsőévesek csoportja szavalatokkal, irodalmi részletekkel, s a tanítóképző egy napjának kacagtató paródiájával. Az élet adta ödet Legyen a szó most néhány rövid sor erejéig az övék: nagy tapsot kapott Benke Tamás harmadéves előadása, a címe ez volt: Móra Ferenc, a tankönyvíró. — A Betűország hat kötetében száznegyven Móra-írás van, ezek teremtettek nevet neki, még mielőtt fő műveit megalkotta volna — mondja Tamás. — A témaválasztás? Egy Budakeszin élő idős ember adta az ötletet, aki a Betűországból tanult. Én tudományos diákköri dolgozatot írtam erről, s némi finomítás után beadom szakdolgozatnak is. Jólesett a taps. A műsorban lépett fel József Attila Kopogtatás nélkül című versével Juhász Ildikó elsőéves. így .beszél:— Általán nos iskölák' köröm' ótá íhöhKék fény. Amilyen kedvünkre való élességgel villogta el a Kék fény a múltkor, hogyan kerültek meg a Szépművészeti Múzeumból ellopott festmények, olyan halovány- nak tetszett ez a mostani jelentkezése. Haloványnak, s egyúttal olyannak, amire azt kell mondanunk: téma- és stílustévesztés. A sorozat gazdái átváltottak ugyanis a munka- meg az erkölcsvédelemre, és e két témakörből tartottak tan- folyam-jellegű kiselőadásokat. Egyáltalán szó sem volt olyasmiről, amihez a Kék fény hosszú fennállása óta okkal- joggal hozzászokott az átlagnéző. Tehát nem izgalmat keltő, közreműködésre biztató, az eseményfonal felgombolyítása miatt gratulációra serkentő bűnesetről. Nem tévedünk talán, ha azt állítjuk: egyik téma sem illett egészen ebbe a villogós programba, hanem inkább egy moralizáló, jobb érzéseinkre apelláló beszélgetésbe, hangos-képes illusztrációként. Egy szó, mint száz: láttunk már jobb, sokkal, de sokkal sikerültebb Kék fényeket is az elmúlt esztendőkben. Igaz, hogy azok nem törekedtek mindenáron tematikusak lenni, hanem csak bemutatták a felgöngyölített avagy a gön- gyölítésre váró eseteket, de ezek a történések rendre érdekfeszítően izgalmasak voltak. Hogy merre kanyarítják e méltán közkedvelt sorozat kormányát, nem tudni. Mindenesetre jó lenne, ha úgy irányítanák, hogy ne nagyon hagyja el a régi és bevált csapást. Tehát ne vállaljon fel olyan témákat, amelyek nemigen illenek bele, és ne fosszák meg attól az izgalomtól, amely végtére is a sava-borsa ennek a magazinnak. Sanzonok. Hol eltemetik, hol megéljenzik a sanzont, a színpadi dalolásnak ezt a francia földről származó műfaját. Mindez azért van így mert dók verset, tavaly első lettem a megyei balladamondó versenyen. Speciális tagozatra járok most, egy év nagyon intenzív nappali képzés után két évet levelezőként végzek, s közben tanítok majd Isasze- gen. Ezzel a szavalattal bejutottam azok közé, akik főiskolánkat képviselhetik az országos egyetemi és főiskolai kul- turáis napokon Keszthelyen. Kecsegtető a jövője Hogyan is mondta bevezető szavaiban Hargitai Károly a főiskola igazgatója? — Tanítóképző főiskolák, felsőfokú óvónőképző intézetek veszik számba mostanában múltjukat, értékelik egy negyedszázad eredményeit, s vázolják fel várható jövőjüket. Az ünnepség is példázta: nem múlt nélküli a zsámbéki főiskola, eredményekben bővelkedő a tanítóképzés elmúlt negyedszázada, s további fejlődéssel kecsegtető a jövője. V. G. P. minálunk igazán nem tudott gyökeret ereszteni ez az irodalmi alapanyagra épülő és rangos zenei formában megnyilatkozó énektípus. A kabarék virágzásának idején ugyan a legjobb magyar költők írták a szövegeket a legjobb muzsikusoknak, de aztán a kabaré lényegében eltűnt, s vele együtt többé-kevésbé a sanzon is. A kedv azonban, hogy valaki színészi képességeit és a hanganyagát együtt csillogtassa, változatlanul fennmaradt, s ennek köszönhetően — no meg némely lelkes szerkesztőnek, rendezőnek hála — azért olykor-olykor meghirdetnek egy-egy sanzon-estet. Sőt. a televízió megalapította és működteti is a maga Sanzonpódiumát! Adalékok Alig akad Pest megyében olyan hely. ahol ne találkoznánk a nagy történelmi események emlékeivel. Ahogyan időben egyre távolodunk, úgy lesz egyre kevesebb a személyes szó és a történelemkönyvek lapjaira kerülnek az adatok. Hihetnénk. hogy amikor Kossuth Lajos halálának kilencvenedik évfordulójáról emlékeztünk meg ez év márciusában. már minden dokumentum múzeumok mélyén pihent. Pedig a szorgos kutató még mindig lel relikviákat. Dobai János nyugalmazott alezredes Vácott több mint két évtizede gyűjti szép csendben a Kossuth-emlékeket. Korántsem tudományos megfontolások sarkallták e munkára. Először csak a bélyegek érdekelték, amelyeken neves történelmi személyiségek szerepelnek. Azután jártában-keltében rábukkant az érmekre, majd már-már megszállottan kereste, kutatta a hiteles írásokat, korabeli dokumentumokat. Iskolásoknak, köznap! érdeklődőknek, történészeknek egyaránt izgalmas kiállítási anyag gyűlt össze, amit a váci művelődési központban láthattunk. Az eredeti bélnearitka- sápok, a Kossuth-bankók mellett olyan írásos anyagra lelhettünk itt, ami ritkán kerül nagyközönség elé. Ugyanakkor egyik-másik dokumentum valóságos kuriózum. A váci püspöki levéltárból származik néldául a Törvényhatósági tudósítások huszonharmadik. eredeti levele. Ugyancsak innen való I. Ferdinánd császár rendelete Kossuth és a szabadságharcosok elfogására. A Verőcemaroson élő Kossuth Erzsébet — oldalági leszármazott — őrizte, és bocsátotta bemutatásra Kossuth búcsúlevelét a hazától, amelyet akkor írt. amikor átlépte a határt 1849-ben. Láthattuk a Pesti Hírlap egykori számait, a Történelmi lapokat és sorolhatnánk az értékeket. Legutóbb — szintén szerd. este — olyan jól működtet hogy az andalodni vágyó né egészen elandalodhatott. Ke ben pedig dicsérhette ennek félórának az összeállítóit, ho éppen azokat szerepeltette akik igazán jók ebben a P diumi magamutogatásban. Jé alkalmasint remekek, mi például Bács Ferenc, öt ele dig csak karakteres — légi kább egyenruhákba bujtatc — színésznek ismertük, rpc viszont kiderült róla. hogy rr csoda remek sármja van. Ne csodálhatnánk, ha vala nagyhirtelen egy önálló ss zon-műsorra kérné fel — te mészetesen ott, a kamerák a mikrofonok előtt. Megérd' melné! Caragiale: Farsang című vigjátéka Gothár Péter m. v. rendezésében a Pesti Színházban. Képünkön: Szegedi Erika és Reviczky Gábor. Akácz László PÁLYÁZATI FELHÍVÁS A Magyar Szocialista Munkáspárt Pest megyei Bizottságának Oktatási Igazgatósága az 1984/85-ös tanévre felvételi pályázatot hirdet a marxizmus—leninizmus esti egyetem következő tagozataira és tanfolyamaira: — hároméves általános tagozat; — hároméves szakosított tagozat; — speciális továbbképző tanfolyamok. A marxizmus—leninizmus esti egyetem hallgatója az lehet, aki a felvételi vizsgán megfelel, egyidejűleg más oktatási intézménynek vagy tanfolyamnak nem hallgatója, akit pártszervezetének vezetősége, munkahelyének gazdasági vezetője javasol, tanulását engedélyező orvosi igazolással rendelkezik. Az esti egyetem valamennyi tagozatára pártonkívüliek is kérhetik felvételüket. Általános tagozatot, szakosított tagozatot, valamint speciális továbbképző tanfolyamokat az Oktatási Igazgatóságon (Budapest XIV. kér. Amerikai út 96.), illetve a városi, városi jogú pártbizottságok igényei alapján kihelyezetten indítanak A tanfolyamokról a pártbizottságok adnak részletesebb felvilágosítást. A tanév szeptember 1-től június 30-ig tart. Minden tagozaton hetenként egyszer kötelező előadás vagy osz- tályfogiaikozás van. Valamennyi tagozatra a városi, városi jogú pártbizottságok propaganda- és művelődési osztályán beszerezhető lapon lehet jelentkezni. Ott kapiák meg a felvételi vizsf »kérdéseket is. A kérelmeket ugyanoda kell beküldeni prilis 30-ig. A felvételi vizsgák május 15. és június 1. között lesznek. Ezek pontos idejéről és helyéről a jelentkezők értesítést kapnak. Tv-figyelő' Er. K
