Pest Megyei Hírlap, 1984. március (28. évfolyam, 51-77. szám)
1984-03-22 / 69. szám
ftwr . .unci zi 1984. MÁRCIUS 22, CSÜTÖRTÖK 4 Marimbák, vibrafonok és üstdobok Ütőhangszeresek Mekkája Vácott — Bennünket azzal vádolnak, hogy nem játszunk zenét — mondja egy ütőhangszeres tanár. — Még hogy mi?! — fortyan föl, aztán lehiggaci, s visszaszól: — Aki ezt állítja, az játsszon nekem pianisszimóban és mezzofortéban egy tremolót! Utána majd beszélgethetünk. Hogy mi lesz ebből? Majd a vallatásnál kiderül. Egy másik tanár szerint — aki nem hazabeszél — az ütőhangszerek nélkülözhetetlenek, hiszen már az ősember is azzal kezdte, amikor rátalált két lábszárcsontra, hogy összeveregette. Alighanem teljesen mindegy, hogy mi volt előbb: a tyúk vagy a tojás, a tényen immár semmi sem változtathat: hazánkban tisztességes ütőhangszeres oktatás folyik az állami zeneiskolákban. Húszegynéhány évvel ezelőtt még csak megszállottjai voltak ennek a hangszercsoportnak, lámpással kellett keresni a tanárokat. Napjainkban egymással versengnek az iskolák, melyikük indít ütőképesebb csoportot. Pedig az ütőhangszer-oktatás nem olcsó ■ dolog: egy-egy komolyabb instrumentumért (marimba, vibra- fon, üstdobok) százezer forintnál többet is elkérnek a hangszergyártók. Vác — orgonája mellett — ebben is példamutató: pompás ütőhangszeres parkkal rendelkezik. Nyolc év alatt immár negyedszer gyülekeztek itt össze a növendékek és tanárok, s egyre inkább bebizonyosodik, hogy a Dunakanyar patinás városa a magyar ütő- hangszeres kultúra Mekkája. Ezt a megtisztelő címet maguk a hangszerek művelői találták ki, akik szívesen látogatnak el ide kétévenként, s beszélik meg azokat a szakmai kérdéseket, amelyek taglalására leginkább csak itt kerülhet sor. Ám nehogy bárki is azt gondolja, hogy ezeken a találkozókon a hangszerek kezeléséről esik csak szó. Természetesen azt is szóvá teszik, ha egy növendék helytelenül tartja a hangszerét. Az indulat inkább akkor szökik fel. amikor ütőoktatással is foglalkozó intézmények lassan egy évtizede nem adnak életieít masukról. Ezzel megfosztják gyermekeiket az összehasonlítás, az egybevetés izgalmától, örömétől. A neves szakemberekből álló zsűri — Schwarz Oszkár, Vra- na József és dr. Pataky Istvánná, az OPI-ból — javaslata alapján az elmúlt hétvégén az is terítékre került, hogy már az óvodában, sőt az óvónőképzőben igényesebben foglalkozzanak a ritmusképzéssel. Erre aztán kevésbé lehet azt mondani, hogy öncélú szándék, mivel a zenetanítás, illetve a zenetanulás örök nyomot hagy a növendékekben: mindenekelőtt szemléletmódot, tartást biztosít. Feltűnő volt ez Vácott is, március 17-én és 18-án.‘ Különösen azokon a gyerekeken, akik mindössze másfél-két esztendeje foglalkoznak ütőhangszerekkel. Ö.k előnyben vannak egy vonóssal vagy zongoristával szemben, hiszen sokkal hamarabb juthatnak el arra a fokra, hogy megízlelhessék a társas zenélés emberformáló hatását, önfeledt élményét. A kamaramuzsika mindig megköveteli a résztvevők együtt gondolkodását, a közösségi szemléletmód kialakulását. A látvány örömteli volt, egészenv apró gyerekek szívták magukba a muzsika alapjait, s a szakemberek nem kis büszkeséggel állapították meg, hogv a magyar ütőhangszeres kultúra utánpótlása rendkívül izmos. Varsányi Lászióné, a Pest megyei Tanács zeneiskolai főelőadója szerint — aki egyben a kétnapos találkozó megnyitóját is tartotta — az ütő- hangszeres tanszakok fejlődése változatossá, színessé teszi a zeneiskolák palettáját. A 17 zeneiskolát képviselő tizennyolc együttes olyan muzsikálást tartott, amely szívet melengető volt. Bemutatkoztak egymásnak, figyelték a repertoárt és személyesen is megbeszélték a produkciókat. Kevés ilyen őszinte hangszeres fórum van ma hazánkban, amelynek a felnőtt résztvevői ennyire tudják,/ hogy mi a feladatuk és a továbbiakban mit kell csinálniuk. Minőségből, tudásból, hozzáállásból példát adott a Győri Utősegyüttes önálló hangversenye, ahol annyi nyitva maradt szájat lehetett látni, mint talán még soha. Vá- ray László tanár úr csapata profi együttes, a legjobbak között található az országban. Vácott mindenki elismerőleg szólt a helybeliek diákcsapatáról. Aztán dicsérték a harmadik kerületieket Balázs Oszkár tanár úrral az élen, a nyírbátoriakat, a leninvárosia- kat, a püspökladányiakat, a debrecenieket, a kilencedik és huszadik kerületieket. Egyszóval mindenki elégedett volt. s el is határozták: két év múlva újból itt találkoznak. M. Zs. Két timpani között Kiállítótermekből Tárlat bizakodással y Az országos képzőművészeti y kiállítás május 13-ig tekinthető í meg a Műcsarnokban. A mérce Képzőművészetünk termő folyamatát érzékelteti a kétévenként felvonuló seregszemle. Már a szám is impozáns: 503 műalkotás látható — grafikák, szobrok, festmények, tűzzománcok, érmek, objektek, régi és új technológiák. A mérce csak az értéket ellenőrizte, nem a stílust és a fogalmazás különbségeit, abban egyaránt teret engedett művelődéspolitikánk tág szabadságának megfelelően a különböző irányzatoknak. A leíró ábrázolásnak ugyanúgy, mint az asszociatív lendületű kísérleteknek, a kötött és szabad formáknak — a teljes horizontra törekedve, megszorítások nélkül. örvendetes a szentendrei, váci, gyomról, nagymarosi, du- nabogdányi festők, szobrászok jelenléte. Mesterek mezőnyével vesznek részt, a közép- nemzedék kezdeményezéseivel, új kísérletek bátorságával. Az első terem főfala szentendrei eszményeket rögzít, Korniss Dezső, Barcsay Jenő, és Bálint Endre képeit, remek Pirk János Kenyerünkért című olaiképe is. Vecsési Sándor kettős portréja önarcmásán túl Kokas Ignác alakját is találóan örökíti meg, bravúros teljesítmény. Hozzá hasonlóan Bazsonyi Arany Régi ablaka is motívummal telített, mélységgel és finom rezdülésekkel. Meglepetés Káka Ferenc megújulása, új formákkal, új ideákkal jelentkezik. Vonzóan sikeres kettős versenyt vív a Kárpáti Éva—Gyémánt László művészházaspár, tanúielét adva. hoay a páros küzdelem gyorsíthatja, terebélyesítheti a festői eszközökkel kivívott szellemi térhódítást. Az érték Pirk János: Kenyerünkért irány előre. Pompás neologiz- mussal keltett figyelmet if). Pál Mihály és Gábor Éva Hegyvonulat című éremsorozata. Kellemes meglepetés Alc- nay János, aki izgalmas vonalvariációkkal visz izgalmat konstruktív felületkezelésében, s igazán újszerű Bartl József Dohnál Tibor, Egyed László asszociációs elmélkedése is. Felragyog a Dunakanyar lenyűgöző színöltözete Hock Bertalan remek festményén, s a szentendreiek közül Gráber Margit, Keserű Ilona, Rényi Krisztina és Rényi Katalin is újdonságokkal szerepel. Szüts Miklós szintén Jcettősversenyt vív Vali Dezsővel, kettős győzelemmel. Miháltz Pál és Szántó Piroska hűséggel marad nyomvonalán. Élénk be nyomást okoz Ligeti Erika leporellója, Banga Ferenc. Lu- koviczki Endre több lapia. Ütőhangszeres csapat a pódiumon Treacsényi Zoltán felvételei Kocsis Imre, Orvos András és Klimó Károly munkásságára egyaránt az jellemző, hogy egy bizonyos regiszteren belül érett tisztázottsággal szervezi erőit. Ef. Zámbó István és Wahorn András a meghökken- tés metodikáját alkalmazza. Deim Pál megfontolt szívóssággal bukkant újabb képíor- rásra. Öröm: Asszonyt Tamás kilépett medréből — a Torzó I. félelmeket keltő, rusztikus formálása új érték, új eredmény, Irányzatok Van egy rejtett, de felismerhető és egyben felemelő tény. az, hogy a Pest megyében élő képzőművészek nemzedékekre és tájakra osztott táborában minden irányzat képviselve van. Olyannyira, hogy ez önmagában kis országos tárlat a maga nemében és összességében, hiszen hordozza a realizmus minden árnyalatát, úi törekvéseket. Losonci Miklós A gongnál Vibrafonjátékosok Marimbavirtuóz Hét I ML MT E GYZ BT I Kincs, ami nincs Jelenet a Kincs, ami nincs című filmből Már éppen aggódni kezdtünk volna, hogy kifogytak a Piedone-filmek, s le kell mondanunk a filmről filmre kor- pulensebb Búd Spencer és a filmről filmre kékebb szemű Terence Hill bunyó-showjai- ról, amikor a filmforgalmazás visszaadta a hitet a dolgok állandóságában és változtatha- tatlanságában, mert látnunk engedte a jeles páros újabb kalandjait. A cím ezúttal: Kincs, ami nincs. Nagyon nem találó, hiszen a filmből megtudjuk, hogy Alan (Terence Kill) nagybácsikája végül is nem hazudott: a csendesóceáni szigetecskén a II. világháborúból kissé hervadt állapotban visszamaradt amerikai (vagy japán?) erődítményben valóban mesés mennyiségű dollárok találhatók. Kincs tehát van, csak nem Alan és Charlie (Bud Spencer) számára. Így az eredeti olasz cím némiképp szerencsésebb: Chi trova un ami- co, trova un tresoro (Aki barátot talál, kincset talál). Ha ehhez hozzátesszük, hogy amilyen a barát, olyan a kincs, akkor teljesen helyben vagyunk. (Nem helyben vagyunk hagyva; azt a gyönyörűszép szigetecske gyönyörűszép bennszülött lányokból és gyönyörűségesen ütődött bennszülött férfiúiból álló bennszülött lakosságát zsarolásból kifolyólagosan elkövetett rablás céljából a szigetre látogató rablók, csempészek, maffiatagok, s mindenféle egyéb válogatott rosszemberek szenvedik el Alan és Charlie jóvoltából, minek következtében elgyönyörködhetünk néhány újabb verekedés-koreográfiában és pár frissebbnek tűnő kaszkadőr-produkcióban.) Szerepel még a filmben egy, az átlagosnál erősebben csökkent szellemi képességű (magyarán: teljesen lüké) japán harcos, akinek elfelejtették megmondani, hogy a II. világháború véget ért, s ezért ő még mindig hadiáll'apotban van, ami távolról sem hat kedvezően az amúgy is romos lei/c(állapotára. Felbukkannak továbbá különböző technikai eszközök: egy agg, ám virgonc viselkedésű világháborús tank, egy bámulatosan sokoldalú hidroplán, mely bennszülött pálmakunyhókat elsöprő bulldózernek legalább olyan jó, mint repülőgépnek, s felbukkannak különböző jachtok, melyek elsősorban arra a célra szolgálnak, hogy róluk hőseink a vízbe potyogjanak. S felbukkan végül, a film utolsó méterein, egy csekély tízmillió dollárt érő ősi polinéziai to- temszobrocska az egyik múzeum üvegvitrinjében. E szob‘ rocskát kapta ajándékba Alan és Charlie a szigeten, ám ezt is elkótyavetyélték. De sebaj Hőseink, ablaktisztítóknak álcázva, épp azzal foglalatoskodnak, hogy alaposan szemügyre veszik a vitrint. Ahogyan Piedonét ismerjük, ebből a szemrevételezésből újabb kalandok következnek — egy következő, S talán ennél a mostaninál nem bugyu- tább Pisdone-film. Csüggedés- re tehát nincs okunk. Legenda Szilvavirágról A XVIII. századi Távol-Kelet Világába vezeti nézőit ez a terjedelmes, színes koreai film. Hősnője, Szilvavirág, egv gésa leánya. Apja viszont ma gasrangú férfiú volt. s ezért bár szerette Szilvavirág anyját, nem vehette feleségül Ugyanez az eset ismétlődik p lánnyal is: egymásba szeretnek Puvel, a kormányzó fiá val. De az ő sorsuk már jobbra fordul: igaz, hogy rengeteg viszontagság után, sok szén ve des árán, ám mégis egymáséi lesznek. Ennyiből is kitűnhet: kalandos, érzelmes, sajátos távolkeleti romantikával átitatott történetet látunk ezen a nagv technikai apparátussal, igen látványos díszletek között és szép helyszíneken feltűnően jó minőségű nyersanyagra fényképezett filmen. Ami a hazai nézőnek kissé talán furcsa lehet, az a film túlzottan lassú sodrása, az elbeszélés kényelmessége, valamint a színészi játék itt-ott erős stilizáltsága. De mindezt felfoghatjuk úgy is, hogy egy másfajta világba pillantunk be a film révén, s ez érdekes élményt jelent. S megjegyezhetjük azt is, hogy maga a történet egy régi legenda motívumain alapul, illetve annak egy XVIII. századi változatát adja. A legenda egyébként oly népszerű Koreában. hogy prózai és verses változatai is közkézen forognak, ismeretes színpadi változata is és készült belőle film is, még 1959-ben, Patakfia és a Nap Mesefilm, annak rendje és módja szerint. A csehszlovák rendező. Martin Tapák, Peter Glocko forgatókönyve alapján, közismert mesemotívumokból kerekítette a történetet. Szerepel benne Mesebirodalom királya. Svetosláv; a lánya, Ju- lienka (akit ugyan fiúnak várt a morc király); egv szegé^v mészégető fia. akiről az a jóslat járja, hogy majd ő lesz a világszép királylány vőlegénye. s ezért vízbe dobatják, de onnan megmenti egy derék molnár, s mivel a patakban talált rá — Patakfiának nevezi. Szerepel még a kötelező rossz ember, ezúttal mint a király gonoszlelkű csillagjósa: Patakfia hűséges barátja, Ot- lafc —, no és persze Nap anyácska, aki Patakfia keresztanyja. A történetet tán nem Is szükséges elmesélni; előfordulnak benne a szokásos mozzanatok, a királylány elnyerésének feltételeként kitűzött nehéz próbatételek, a próbatételek teljesítése során bekövetkező különböző izgalmas kalandok és nagy veszedelmek — no, és persze a végén minden jóra fordul (mint a mesékben): Patakfia elnvert Julienka kezét, s vele a megenyhült szívű Svetosláv királv koronáját is. A film annyiban jobb a szokásos mesefilm átlagnál, hogy kivitelezése gondosabb, történetelbeszélése gördülékenyebb, s — ami szintén nem kis dolog — nem túlnyújtott, nem terjengős. Takács István
