Pest Megyei Hírlap, 1984. március (28. évfolyam, 51-77. szám)
1984-03-10 / 59. szám
1984. MÁRCIUS 10.. SZOMBAT PEST MEGYEI HÍRLAP MAGAZIN 9 Horváth Lajos: Kolk hisz Hajdan Iszákos hajósok futottak ki itt a partra, fegyverekkel, vértekkel csörömpöltek a homokon, asszonyok után kajtattak, veit arany hegyekbe vesztek, s a legfinomabb gyapjút rabolták volna haza, de volt, kit az asszony göndör gyapja fogott meg, és sose látta többé az otthoni család. Ülök a vesszőből fonott fogadóban, az abház part karéja ölébe fogad, a mamaliga gőze, s a sülő saslik illata száll, mint tengeri madár, mint jóravaló lélek, a tenger fegyvertelen a fegyver-tengerben, kis fodor, pár csipke és béke csillan evezők tollán. Miért érzed most. hogy e föld hazád is lehetne? — a nép a néped, mely vetésként szétszóratott, ropog az erős tölgy a tűzön, buzog a bogrács, érik a sajt fölötte rácson, s az ember is beérik barátság próbáján, szerelem füstiben, nagy utak örök jeleket hagynak benne, s azokon célba talál. Köves István: Közép-kelet Európa, Kisbalaton Bukdos bennem a szó pikkely hullik a halakról szivárványt villámlik a lábnyomban szikkadó sárvíz a muskátlik torkolattüzc idelátszik Fölvágódó sirály torkán vergődve siklik a dévér s míg forgok hanyatt a forró parti fövényben békászó sas lebeg fölöttem mozdulatlan Szemébe mindez belefér röpke fénypórázon tart mindent mit maga alatt tud unt kínálat ez cn is sirály hal szivárványpénz és múlt jelen Mozdulatlant játszik a történelem Krémet József: Emberek vagyunk Kürti Andrásnak Személyem iránti érdeklődését köszönettel veszem Igaz — szavai gondolkodtatnak hiszen az ember gyarlóságát senki sem vitatja már Csak érezzük naponta újra és újra Nekem Is kellenek a rokon-Ielkck, erősek vagy gyöngék legyenek — nem érdekes — fő hogy az elmék, igen az elmék nulla vagy háromszázhatvan fokon • 'egegyezzenek! Jó ha ezt érezzük naponta újra és újra Mese hogy az életben mindent kapunk s minden oly szép Hangyának kell a boly, méhnek a kaptár, fradistának a „B-közcp”! Jó ha ezt érezzük naponta újra és újra Fölösleges teher az udvariaskodás, emberek vagyunk Hát inkább hazudunk mindenkinek s elfáradunk Majd egyszer megtaláljuk és nem érdeklődünk hiába Csak köszönünk csöndesen s elmegyünk egy más világba! Flamm János: Salabakfer A fiatalember könnyű, gyors léptekkel ment az országút padkáján és dúdolgatott: „Salabak-ter, salabak-ter”. Felkapta a szóvégeket, hogy hozzájuk igazíthassa lépteit, de az is lehet, hogy lépéseihez keresett megfelelő ritmust, s így bukkant a szóra. Végül is mindegy. Tavasz volt. a nap rásütött a fiatalemberre, a szellő átfújt rajta és 6 dúdolgatott. Négy-öt salabakter, húsz lépés és az utolsó dobbantásnál megállt. Integetni kezdett. Pak-pak- pak. Megszólal a jobb oldali irányjelző. majd Kinyílik egy ajtó. Mindig is így volt. egy autó mindig megállt. egy ajtó mindig kinyílt. Talán ez lesz az ... nem. Akkor talán ez ... ez sem. Kerékpáros tekert felé kényelmes. lusta tempóban. A ceigru- hás öreg elhaladt mellette, rámosoly- gott, egyik kezével elengedte a kormányt, sapkájához emelte a kezét és intett, hogy szálljon fel. A fiatalember nevetett és visszaszalutált az öregnek Tucatnyi kocsi húzott el előtte, konvojban jöttek, mintha egy alakulat vonult volna a következő állomáshely felé. Türelmesen várt és integetett. A szürke Lada egyenletes tempóban suhant az országúton. Vezetője, középkorú férfi, mintegy háromszáz méternyire észlelte az integetőt. „Megint egy szakadt! Az anyádnak integess kisfiam, tarisznyás ingyen- élő!” Gázt adott, aztán észrevette, hogy a fiatalember mosolyog. „Mi tetszik ennek?!” Önkéntelenül a fékbe taposott, de így is túlfutott az in- tegetőn vagy húsz méterrel. Hátramenetbe kapcsolt, ismét gázt adott. A motor felbőgött, a kocsi meglódult és nagy sebességgel hátrafarolt egyenesen a feléje futó fiúnak. „Véletlen volt, kérem, egészen biztosan, hogy véletlen. Megálltam, hogy felvegyem az integető fiút és udvariasságból hátratolattam, de az nem észlelte a szándékomat és nekirohant a tolató kocsinak. így történt ... Csak így történhetett. Állnak az útszélen, integetnek, aztán meg rohannak. Ész nélkül! Meggondolatlanul! Ilyenek!” A fiatalember a padkán feküdt, nem érzett fájdalmat. A madárcsicsergés egészen közelről hallatszott. Átjárta orrát a fold szaga, fákat látott, az ágakon friss hajtásokat és a kék eget. Felült. A fölébe hajló férfi arca dühös volt. — Fel tud állni?! — Fel — mondta és felállt. Csípője táján heves szúrást érzett. A férfi hangja alig enyhült. — Hová? — Pestre. A Lada ott állt előtte. A férfi a hátsó lámpát nézegette, a csomagtartót, aztán beszállt a kocsiba, átnyúlt az ülésen és kilökte a másik ajtót. — Üljön be! Kapcsolja be az övét! A fiú beült. Attól a mozdulattól, hogy bal kezével átnyúlt a válla fölött, kegyetlen fájdalom hasított az oldalába. Mondani akart valamit, de összeszorította a fogát. „Még nem.” A nap most a tarkóját sütötte, sós íze volt, mint a szájában összegyűlt nyálnak. Le kellett volna nyelnie, de nem bírta. A férfi az országutat figyelte, Vízparton Előd László: Síküveg Soha oly hidegen, mint képem az ablaküvegen! Inkább miképp a képzelet, ha megfejti a rejtjelet; vagy nem is: miként a gondolat, amint megsejti a rejtőző dolgokat — S a képem máris eleven, itt szemben, az ablaküvegen. Nyílik virága kezemben virágnak, lehull és újrahajt: virággal várlak! Törvények születnek, törvények buknak, vadak szelídülnek, jámborak vadulnak: de benned tükröződik létem! te tudod rólam: csak sejtem, vagy megértem?! Holt lesz-e arcom, vagy élő és eleven? árok nyújtózik lassan az üvegen... Besze Imre: A cigánylány Lenézték őt olajfoltos, kopott nadrágja, blúza, melle miatt és ő lenézte őket, ahogy ott fenn darut kezelve tonnákat játszott ujjain. Haját Jólfésült kontyba rakta, száján a rúzs még nem pirult, csókot dobáltak fel a srácok, de ő ezen csak kacarászott — két keze kapcsolón simult. Ebédidőben társalogni és kávét inni jött le hozzánk, utolérte a konvojt. Meglátta a lehetőséget, beletaposott a gázba és megelőzte a kocsisort. — Mazsolák. — mondta. Elégedetten hátradőlt és rágyújtott. — Semmi baj? — Semmi — mondta a fiú, vagy csak gondolta és lejjebb csúszott az ülésen, hogy ne érezze az elviselhetetlen forróságot a tarkóján. „Biztos nem volt katona. Az ilyeneket nem viszik el. Nyápic alakok. Mit tudnak ezek?! Katonának? A francot! Tengenek, lengenek cél nélkül. De mi a fenét mosolygott, minek örül ez?” Ügy nyomta el a csikket, hogy a cigaretta szétmállott és ujjai végét megsütötte a parázs, de föl se szisszent. — Volt maga katona? — csattant a hangja. Nem kapott választ. „Hallgatunk? Provokálunk? Mosolygunk? Közben meg nyújtjuk a kezünket, hogy apa, hadd vezessek egy kicsit. Beleülni a készbe, az kéne, mi?! A túrót kisfiam, a túrót! Majd a magadéba! Ki is teszlek!” — Azt kérdeztem, volt maga katona?! Megint nem kapott választ. A fiúra pillantott. Annak a feje előrebillent, kezei tehetetlenül lógtak . az ülés mellett. Csak a biztonsági öv tartotta. A férfi lelassított és jobbkezével hátralökte a fiú fejét. A mozdulatra véres hab buggyant ki a fiú száján, lecsöpögött dzsekijére, s ott virított a mellén, mint egy frissen szedett virág. — Az istenedet! — Gázt akart adni, de előtte a távolsági buszról most szálltak le. Meg kellett várnia amíg áthaladnak a gyalogosok. „Nyugi, most nyugi. Csak néhány másodperc az egész. Né-hány-másod-perc.” Óvatosan indított, nem előzte meg a buszt, sőt, hagyta, hogy növekedjen a távolság közöttük. Látta az arcukat. „Vajon ők mit láttak? Nemsokára egy erdőnek kell köveikeznie, egy ligetnek... Hol az az átkozott erdő?... Itt kell lennie!... Na végre!” L ekanyarodott az országútról. A szürke Lada a liget szélén, a fölrles ulon ment egy darabig, majd befő dóit a fák közé. Vezetője megtörölte a homlokát. Tavasz volt. Friss hajtások zöldelltek a fák ágain, a madarak csicsergése egé>zen közeli'I hallatszott. A férfi körülnézett, kiszállt, megkerülte a kocsit és kinyitotta az ajtót. Kikapcsolta a biztonsági övét, a fiú hóna alá nyúlt, kihúzta a kocsiból, és lefektette a földre. Megint körülnézett, becsapta a vezető melletti ülés ajtaját, beszállt és indított. Kihajtott a ligetből a föld- útra és néhány másodperc múlva elérte az országutat. Jobb pldaÍról kerékpáros tekert felé lassú kényelmes tempóban. A ceigruhás öreg intett hogy jöjjön ki a kocsival, de a vezető udvariasan visszaülteti. „Csak te utánad, vén salabakter!” A mellette levő ülésre pillantott, majd a padlóra. Visszaakasztotta a biztonsági övét a helyére és gázt adott. Azon a helyen, ahol a szürke Lada kifordult az or^zágútra, kevés sár taprdt a betonra, de az sem maradt ott sokáig. — közelről sem volt csúnya, „romnyi”, mégis külön pohárba hozták a kávét s két ujjal merte fogni, mert hátha szól a „kimérő”; pedig kezét tisztára mosta. „Közelről kedves, szinte szép nő, bár darut kezel és bőre barna, de mosolya, az kincset érő.” Szürcsölve itta meg a zaccből számára főzött kotyvalékot, de csak mosolygott — csupán dacból szótlan maradt s a magasból lépett át minden hordalékot... Hiába vártuk egy nap, délben, nem jött le kávét inni hozzánk, úgy halt meg, mint modern mesében; áramütötte testét hozták hordágyon; sápadtan, fehéren. Kíváncsian még néztük — végleg. Még mindig szép volt, szája nyitva, lazult-puhán, hisz' mosolyának fegyelme többé nem szorítja: nem tartja féken már az élet. Major lános: Zene Lehotka Gábarn-ih Távolodj vaklárma bábeli hangzavar tisztán lépj szobámba hőharmatos hajnal j Gerincem gilárhúr reumás csigolyám az idő sarlóján éleset csikordul Más tavasz és más tél más virágárusok és künn a szikár szél szakadatlan suhog Soha megérkezés csak ez a léghuzat mi fölemel s futtat fültámad és elvész
