Pest Megyei Hírlap, 1984. február (28. évfolyam, 26-50. szám)

1984-02-04 / 29. szám

»84. február szombat PEST MEGYEI HÍRLAP MAGAZIN 9 Nemere István: Képes Géza versei: Szénszállítás A z öreg kipislantott a téli szelek- tői szürkére mart ablakon. A reggel homályos volt, pedig a nyár teljében állt. Augusztus eleji köd ülte meg a dombokat, halvánnyá szelídült kékségük. A kutya az ajtó előtt türelmetlen­kedett; az öreg hallotta körme ko­pogását. Megfogta a kilincset és só­hajtott. Megint elkezdődik .egy nap, gondolta. Megetette az állatot, egy pillanat­ra végigsimított a hátán is. A kutya farkát csóválva látott az evésnek. Az öregember felegyenesedett, elné­zett a kert felé. Gyomlálni kéne a paradicsom körül. A tarackok elsza­porodtak még a fiatal uborka leve­lei alatt is. A korán érő szilvából már a földre is hullik... szóval, lenne mit csinálni. De még le sem rázta magáról a pokróc melegét — távoli zúgást hal­lott. Felemelt fejjel hallgatózott, mozdulatlan figyelő madárrá lett. Autó! Bizony, az. Ilyen messze a vá­rostól? Akkor csak hozzá jöhetnek. Hangos, dübörgő motor. Teher­autó ... Porfelhőt lát előbb, ülepedve szür­kére festi a kórókat. A bokrok kö­zött köveket taposva-nyomorítva gördül az autó. Befordul a kerítés mellett. A szilvafa alsó ágait meg­rántja, a lapított fűbe hullanak a gyümölcsök. — Ide! Ide! — kiabálja az öreg, a napon táncol, tárt karokkal mu­tatja, hová kanyarodjon a kocsi. A lejtős udvart támfalak szabdalják, csak a kövekből rakott gyalogösvé­nyen lehet a házhoz jutni A kocsi fékez, nyökkenve megáll. A csend hirtelen szakad le, aztán a sofőr kikászálódik, papírt vesz elő: — Aggyisten, öreg... A magáé lesz a szén? — Az enyém... Itt dobja le, ké­rem. Hozom a pénzt. Az öreg siet fölfelé. A kőlépcsőn meg-megcsúszik a papucsa, lihegve kapja el az ajtófélfát. A pénzt már hetekkel előbb fehér papírba cso­magolta, és a fiókba rejtette. Mi­közben reszkető kezekkel kiveszi, hallja: az autóról a földre dobban a szén. öreget — bár akkor köszöntek vol­na, kiáltva. Öt mindenki ismeri er- > refelé. Megint fordult vagy ötször, aztán bement megnézni, hány óra. Ügy igazán szólva teljesen mindegy volt, de keresett valamit, hogy abbahagy­hassa a szénhordást. Még tíz óra sem volt. Lassan elrágott egy darab kenyeret, rápillantott a faliképre, hangosan is szólt neki: — Látod, asszony? Most meg ci­pelhetem a szenet. Pedig az már nem nekem való munka... A kép hallgatott. Az asszony ti­zenegy éve halt meg. A szakajtóban talált egy szilvát is, jól elömlött szájában az íze. A bőrét kiköpte. Erre a kutya is oda- sündörgött, azt hitte, megint esznek valamit. Felhő nem jött, könyörtelen-forró lett az ég, a föld. Az öreg ledobta ingét, ősz szőrszálak meredeztek a mellén. Megint felment néhányszor, a lenti kupac felére törpült. A tér­dei remegtek, egyre tovább pihent a pinceajtónál. Jólesett a hűvös ár­nyék. Forró ez az augusztus, olyan, mint azok a régi nyarak... Mikor megkondult a harang, örült. Igaz, ide alig hallatszott el, de ő azért hallotta. Messze a város, de sebaj. Hetente egyszer megy csak be. Kenyérért, gyufáért, ezért-azért. Néha a borbélyt is megtiszteli láto­gatásával, élő újság az a műhely, egy hajnyírás árán megtudható, mi történt a környéken az utolsó fél évben. A diófa alá telepedett. A nagy kék-fehér tányérban kolbászdarab, vászonban kenyér. Majszolva nézett le az útra. Furcsa: innen nézve nem is olyan meredek a kert, tisztán lát­ni a szénkupacot is. De amikor két vödörrel iramodna felfelé, hát még a föld is visszalökdösd a lábait az emelkedőn... Evés után a dombokat nézte. Ha hirtelen eső kerekedne, abbahagy­hatná a hordást. De a szén is meg­ázna, az pedig nem lenne jó. Bár a fia legutóbb itthagyott egy nagy nájlondarabot, fóliát akart csinálni, Gyurkovics Tibor-­Hadiasszon/ A sofőr megszámolja a pénzt. Az utolsó százasból vissza kéne adnia; egy szempillantásnyi ideig ujjai kö­zött tartja a piros papírt, mérlegel­ve, aztán a többivel együtt zsebébe teszi. Az öreg nem mer szólni. A sofőr mereven maga elé néz, az autó eldübörög, porfelhőt ver, zörög le a domboldalon. A csönd félve lopakodik vissza, rebbenésre készen. De leülepedik a por, a verebek is megszállják a fákat. A szén a napégette sárgás fűben feküdt, fekete, darabos domb. Az öreg már nem gondolt a paradi­csomra, ami körül gyomlálni kelle­ne. Ma még hadd hulljon a korán érő szilva is ... Előkereste a vödrö­ket, a lapátot. Kitámasztotta a pince ajtaját. A régen festett barna desz­káról elrebbentek a legyek. A nyir­kos kőlépcsőre régi évek szénpora tapadt. A hűvös levegő jólesően ug­rott az öreg hátára, mikor megfor­dult. Az első három fordulóval nem volt semmi baj. Kimérten lépdelt a fokokon, odafenn pedig egyetlen ira- modással a pinceajtónál termett. Le­öntötte a szenet, és máris ment vissza. De később érezte: remegnek a tér­dei. Lassabban ment. A két vödör húzta a vállát. Először nem töltötte őket tele egészen. Aztán a kert kö­zepe táján pihenőállomást iktatott be. Itt letette a terhet, kiegyenese­dett, mélyeket lélegzett. Még nem fájt a dereka, de a fájdalom már halványan jelentkezett, testébe ké­szülődött. I" assította iramát, többet pihent. A lenti szénkupac csak nem akart fogyni. A lapát hersegve sza­ladt az érdes darabok közé, a vöd­rök fölött finom por lebegett. A ku­tya messziről nézte, nem jött köze­lebb. Neki a szén idegen volt, rossz szagú, nem idevaló. Égyharmadát felvitte az öreg, az­tán leheveredett a padra. A deszkák ismerősen nyomták az oldalát. Melle zihált, sokáig. Közben a nap feljebb kapaszkodott. A domboldalon asz- szonyok mentek, idehallatszott ne­vetésük. Lehet, hogy látták is az A szőke nő az ablak mellett állt. Profilja csak félig látszott a be­eső téli délutáni fényben. Orra fi­nom, pikáns, szemöldöke pihés, élénkszőke. Szája szép, telt és me­leg. Haja fényes hullámokban ült a fején — az egész nő most egy pil­lanatra kemény lett, rnintha olló­val vágták volna ki a körvonalait. Egy régi sziluett-képet juttatott eszembe: ott volt ennek a nőnek ilyen feketelap keménysége — jóné- hány év előtti vásárban készíthette az ollós mester. Sírt az asszony? Nem tudom. A kertben harmincéves barackfa állt, téliesre csupasztva, meg a hónedvtől átitatott poroló. Ezek keretezték az arcát. Karácsonyelő lehetett, a kará­csonyszagot a másik szobában is érezni lehetett, olyan szúrós és bá- gyasztó volt. Az asszony mögött zongora sötétlett, tulajdonképpen annak az öblében állt a nőalak. A zongorán néhány karácsonyfadísz hevert, rajtuk vékony fehér pertli. Szétszórtan hevertek a díszek, ren­detlenül. Szaloncukor halmozódott a zongora túlsó sarkában. A zon­gora alatt közepes kis karácsonyfá­nak szánt fenyő feküdt, mint valami döglött tyúk. A zongora fedele nyitva volt, a billentyűk villogtak. Félbemaradt enteriőr. Magas, szép hajú férfi jött be a szobába. Megállt, közvetlenül az aj­tóban. Kendermagos öltönyben volt, elegáns, szürke nyakkendőben. Mint­ha elindult volna a szőke nő felé, de aztán a levegőben maradt a moz­dulata. Az asszony az ablak alatt húzódó könyvszekrényhez hajolt, és súlyos könyveket ráncigáit ki onnan. Tel­jes erőből az elegáns férfi felé ha­jította őket, röpültek a könyvek, egyik a másik után. A férfi meg­de abbahagyta. Azzal le lehetne ta­karni a kupacot, négy szép követ a sarkokra, akkurátusán. Nem történ­ne semmi baja a szénnek. Elálmosodott. A pádhoz ballagott. Még látta, hogy a kutya is odatele­pedett a közeibe. Aztán madárrá lett, rikoltva vágódott a magasba, zöld hegyek fölé. Álmodott. Néha felhorkant a csöndben; a kutya ilyenkor fejét emelte, majd orra is­mét mellső lábai közé csusszant. Az öreg arra ébredt, hogy egy dongó köröz a pad körül. Fekete- acélkék bogár volt, bátor és tiszte­letlen; alig tudta elhessegetni. Na­gyot ásított, szemét dörgölte. A szén vár, jutott eszébe, a fenébe is, nem hagyhatom odalenn. A háta is megroppant, mikor fel­emelte a két vödröt. Combjában ól­mot érzett, inak sajdultak, és sű­rűbben kellett a levegőt kapkodnia. Hosszú szüneteket tartott. Nagy né­ha letépett egy szilvát, kiszívta a le­vét, és hordta tovább a vödröket, most már elöntötte a makacs aka­rat, „megmutatom én, a fenébe is, mi ez nekem, ez a pár mázsa...” De árgus szemmel figyelte a kupa­cot, fogy-e már. Délutánba hajlott a nap, mikor végre látta: még négy forduló. Még három ... Megvidámo- dott volna, de alig maradt ereje. A végén összeszedte a fűben szét­szóródott darabokat is, de alig tu­dott kiegyenesedni. Lassan ballagott fel a lapáttal. A pince előtt letette a vödröket. A nap nyugaton állt, vörösleni kez­dett a dombok fölött. A ház falán a repkény alig mozdult, aprócska szellő lopakodott fel a kerten át. Az öreg beszívta az illatot, aztán tétova kézzel csukta be a pinceajtót. Na­gyot sóhajtott. A kutya megbillen­tette a farkát. — Hát itt a szén — mondta neki az öreg. — Meglátod, meleg lesz a télen. Te is a kályha előtt heversz majd, pajtás. Cokáig ült aztán a pádon, nézte ^ a kertet. Itt a szén — gondolta megint —, egész télre elég lesz. Ki­tart tavaszig. Csak én is kitartsak addig — tette hozzá, és behunyta a szemét. próbált elhajolni a zuhogó könyv­darabok elől. Kezét előrenyújtotta, védekezett. így is csattantak rajta jócskán, egyik a vállát találta el, másik a térdét, a fiatal szőke nő el­szánt gyorsasággal hajigálta a vas­kos fedelű köteteket — lexikonok lehettek. A szőke nő haja a homlokába hul­lott, arcát finom permet borította. Előre meredve megállt a könyvdo- bálásban, és zihálva nézte a szép férfit. — Nem szégyelled magad? — szi­szegte. A férfi kissé megdőlt pózban ott maradt az ajtóban. Nem válaszolt. — Karácsony lesz. Nem? — Az asszony hangja nem csuklóit el, nem volt sírós, inkább kemény. Most megint olyannak látszott, mint a fe­ketekemény lapból kivágott sziluett. — Most mit csináljak? — Az asz- szony csakúgy előremeredt, mint az előbb, mint egy futásban megakasz­tott test. — Mit csináljak? Itt van a fa. Mindjárt karácsony. Mit csi­náljak? Hirtelen, nagy lendülettel lesodor­ta a fényes fekete zongoráról a dí­szeket. Az egyik fénymázas üveg­csúcs összetörve a férfi cipőjénél kötött ki. Az ezüstporos kistemplom az ajtóig röpült. — Megöljem magam? Megint mozdulatlanságba mere­vedtek. — Mi legyen velem? Most hogy álljak a gyerekek elé, hogy menjek ki ebből a szobából, hogy terítsek asztalt, mit csináljak, azt mondd meg? — Megint az ablakmélyedésbe állt. Kinézett a kertbe, a barackfa és a poroló keretezték az arcát. — Rég tudtam, ne félj. Ahogy az iro­dádba került, rá három hónapra. Mégsem hittem el. Nem tudtam el­hinni! De már axkor úgy beszéltél róla, mint a szentről. No, szép kis Önéletrajz Tflzzé csiholtak, lánggal lobogok, utamban én mindent felégetek, nemcsak odakinn: lomot, szemetet, de azt is, mit a sors belémdobott. Szelíd szépség és vad gondolat ég! s új borzongások gyökere, a hűn. Hát akkor mi marad meg, ami még érdemes, hogy túl bánaton, derűn rá felfigyelj? Marad a láng maga. Körül égés és pusztulás szaga, de nem csihad le, égig csap a vágy. A láng, a láng! ha nem táplálja semmi s ideje már hideg hamuvá lenni: lobog — táplálja még saját magát. Gyertyafénynél Berzsenyi Dániel emlékének Szunnyad a föld s a család. Ébren csak én ülök itt még. Gyertya az asztalomon. Gondolatom, mint árnyak közt, úgy botladozik rég elfeledett sorokon. Berzsenyi körmölgette a verseket fgy, míg az ólban bődült kinn a barom. Látom a költőt: serccn a tolla, mécsese lobban, nyúlik az árny a falon. En vendég vagyok itt a szriíd dunántúli tájon, ő meg c táj íia volt. ^ Itt idézte a hősöket, — itt, ha kerülte az álom, az ablakon kihajolt: Nézte: a hold ledobálja a fátylait és a viz és a hegy csillog a fátylak alatt — Most hamuszín felhő tör elő, belcfúlnak a fények, az ég darabokra szakad. Mordul a sziklatorok, kék fénnyel futkos a villám, lobban, elalszik a mécs. v. Csukva az ablak. A víz zuborog le a fákon, a sziklán — Döbbenetes jelenés! Vágtat az északi szél. lehajolnak a fák, le a főidig, nyögve hasad le az ág. Villog az ég meg a föld s a szelek vijjogva üvöltik szét a világ panaszát. Dániel áll, a villámfény bclegyúlt a szivébe — A rat! a felleg, a köd. Az ég markából az, égő szót a. poéta kitépte! zendül a sző, dübörög. Szárnyal az óda, felriad álmából, aki hallja ezt a titáni zenét — Elzsongott a vihar — felkéklik a Kemenes-alja, lángol a hajnali ég! szent! Megmondanám..; Milyen karcsú, magas... Nedves a szeme! Ilyen hülyeséget, hát nem gondoltad, hogy ilyet nem mond az ember a titkárnőjéről! Jaj, istenem, hogy le­hetsz ilyen ostoba? A megközelíthe­tetlen! És barna. Mit érdekel en­gem, hogy barna? Nem szégyelled magad ? Csend lett, megint mozdulatlanul álltak. Miért nem mozdul meg va­lamelyik, miért nem tesz egy lépést a férfi, ha ártatlan, miért nem ro­han oda az asszony, hogy testközel­be kerüljenek? Szerettem volna ki­kényszeríteni belőlük egy társasjá­tékot, mely feloldja ezt az elviselhe­tetlen feszültséget. De magam is olyan kábultan úsztam, besüpped­tem a takarók közé, kezemről csur­góit a verejték. — A félözvegy! A hadiásszony! A férje hősi harcot vív az orosz hóme­zőkön! Uramisten! Az a bánat az arcon! Vigasztalni kell, csak azt mondd meg, vigasztalni kell? A gye­rekének csomagot kell vinni? Hogy ne érezzék egyedül magukat? És én mit csináljak? Itthon ütögessem a zongorát, félrebillentett fejjel néz­zek el a sűrűsödő semmibe? Kiál­tozzak? A két alak csak állt, szinte fájt a levegő, mint egy végsőkig kifeszí­tett rugó — nem közeledtek egy­máshoz. A szoba fokozatosan söté­tedett. A beeső fényben már jófor­mán csak a csillogó tárgyak látszot­tak, meg a zongora fölnyitott fog­sora. — Aljasság, csak annyit mondha­tok. Mélypont. Bárki lehetne az. Még nem is szép. Miért? Talán szebb nálam? De lehetne az utcanő, egy bolti eladólány, bárki. De... míg a férjét kiviszik a frontra... ez borzalmas. A magára maradt ha­di asszony... persze... Már nem bírja... — Anna, csak nem gondolod ... — a férfi hangja mintha üvegbura alól jött volna. — Nem gondolom? És mi ez a rúzsfolt ezen a zsebkendőn? Megis­merem, ilyen rúzst használ őnagy- sága! Megismerem! — Most meg­lódult a szőke nő, a levegő rugója a férfihoz rántotta, az csak állt, az asszony ököllel verni kezdte a férfi mellkasát, az csak állt, mint egy mellszobor, püfölte finom kis öklével az asszony. Kezéből fehér férfizsebkendő hullott a parkettra, azon valami vérpiros folt derengett. A szőke nő tiporta, tiporta a zseb­kendőt, mintha a lábával akarta volna elrongyoini. Aztán a kreden- cen levő fényképtartóhoz ugrott, melyben a férfi fiatalkori, elsővilág­háborús kölyökképe állt, azt akarta a földhöz vágni, de ekkor már a férfi is megmozdult, a csuklójánál elkapta a nő karját, és úgy tartotta magasra. Valami dulakodás kezdődött. Kl- vehetetlen. Az átjáró ajtó miatt, vagy emlékek függönye miatt. Du­lakodás volt. ilyesmi. Mint egy so­hasem tisztázható igazság, soha ki nem deríthető nyomozat. Pontosan elő nem hívható filmjelenet. Talán a díványra huppantak? Most már nem is kiáltoztak. Leginkább nagy japán borzalomielenetekre emlékez­tettek a mozdulatok — öiés. ölelés? Aztán valami kibírhatatlan csend. Régi röntgenleleteken lát ilyen tömény kénét az ember. Aránylag minden látható, de a diagnózist már sohasem lehet megállapítani az idő­ben. A gyönyörű Sfőhf no később me­gint az ablakban állt. Orra félig látszott, finom, pikáns, szemöldöke pihés, élénkszőke Karácsonyele volt, a kertben mintha egy poroló is állt volna, talán baraíkfa is. A nő meg­emelte a kezét, és kisimított egy szőke fürtöt a homlokából. Azt hiszem, az anyám volt.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents