Pest Megyei Hírlap, 1984. február (28. évfolyam, 26-50. szám)

1984-02-26 / 48. szám

1984. FEBRUAR 26., VASÄRNAP Növénytdpláiék A növények „vitaminjai­ból” a rengeneráló hatású mikroelemekből gyárt új ta­laj- és növénytáplálékot a pá­ti nitrogénművek. A Mikra- mix nevű újdonságot tavaly mutatták be a Budapesti Nem­zetközi Vásáron, s ebben az évbtn már mintegy 500 ton­nányit töltenek belőle egylite­res flakonokba. A szer vas, mangán, réz, cink, molibdén és bőr tartalmát és arányát többféle variációban állítják össze, aszerint, hogy milyen növény — szőlő, zöldség vagy gyümölcsfa —, életképességé­nek, ellenálló erejének növelé­sére szánják. A mezőgazdasági kísérletek bebizonyították, hogy a mik­roelemek hiánya a növények­ben éppen úgy hiánybetegsé­geket okoz, mint az emberi szervezetben a vitaminhiány. Ennek tünete többek között a növénysárgulás, az egyenlőt­len fejlődés, a gyenge termés­hozam is. Bebizonyították azt is, hogy az alapműtrágyák ha­tékonysága is nagyobb, ha a növénynek megfelelő a mikro­elemkészlete. Lemezeket sorakoztat föl Hosszú Sándorné kicsi lemezeket sorakoztat egymás mellé. Fon­tos láncszeme ez a munkának a Viszék piliscsabai üzemében, ahol az akkumulátortöltők 6—12 voltos trafói készülnek Trencsényi Zoltán felvétele A külföldiek már felfedezték Hatvanévesen kezdett újat Valóságos központ lett a lakás A másfél ezres lélekszámú kis falu közéletének egyik alakítója Kántor Józsefné, aki pártvezetőségi tagként fárad­hatatlanul szervezi a rendez­vényeket, és otthonában, a sűrűn érkező látogatókkal épp olyan aktívan politizál, mint a kézimunka-szakkörben, ahol matyó, kalocsai és írásos nép- művészeti hímzésekre tanltja az asszonyokat. Sajátos dolog ez pedig, mert a csepeli munkásasszony már nyugdíjas életkorban költözött Szigetszentmártonba, ahol az emberek nem könnyen fogad­ják bizalmukba, sokáig ide­gennek tekintik azokat, akik más vidéken születtek. Költözés Csepelről A falu szélén áll Kántorék háza, körülöttük nyaraló, / ví- kendtanyák. Télen teljesen ki­halt a vidék, és a láncra kö­tözött kutya itt valóban ház­őrzőként szolgál. A házigazda barátságosan fogad, és míg. felesége hazaér­kezik a bevásárlásból, el­mondja, hogy az ő otthonuk is víkendháznak épült ezelőtt IS esztendővel, de végül megtele­pedtek. — Itt születtem, ebben a fa­luban, innen kerültem a fő­városba. Vágyódtam erre a szép vidékre, a jó levegőre, mert a hengerészmunka tönk­retette a tüdőmet, a szívemet meg az ízületeimet. Tudja, mi volt annak idején, a csepeli Weisz Manfréd gyárban 12 órázni a 70 fokos melegben? A ruha eleje szinte égett raj­tam a hőségtől, a hátamra pe­dig jött a huzat a szellőzte­tésnél. Nem csoda, hogy ilyen körülmények között elkaptak a betegségek. A gyógyulást kerestem a szülőfalumban. amikor ideköltöztünk, pedig akkor még nem volt ezen a vidéken se út, se járda. Azt hittem, az asszonynak nehéz lesz, mert ő nem szokta a fa­lusi életet, de olyan jól felta­lálta magát, hogy ma már valóságos központ lett a laká­sunk. Közben megérkezik Kántor Józsefné, aki óvónőknél járt megbeszélni a programban szereplő szabad pártnap ren­dezését. — Leginkább én érek rá a pártvezetőségből — mondja —. mert a többiek eljárnak dol­gozni. Nekem meg hiányozna, ha nem vehetnék aktívan részt az ügyek intézésében. A népművész tanítványa Azután arról beszélgetünk, hogy a kézimunka szakkör vezetése tette igazán ismert, népszerű emberré Szigetszent- mártonban. S ami valóban meglepő, a csodálatos művé­szi hímzésekkel — melyeknek nincs ezen a vidéken népi ha­gyománya —, ő is csak itt kezdett foglalkozni. — Tóth Béláné Petrás Anna népművész jött ide évekkel ezelőtt szakkört vezetni, én is eljártam hozzá,'hogy eltöltsem az üres órákat. Szépen hímez­tem, annyira, hogy amikor a 'szakkörvezetőnek már nagyon sok lett az elfoglaltsága, azt ajáhlötta, szerezzem meg a képesítést és folytassam a munkát. Hatvanévesen már nem könnyű az újat elsajátítani, de mint a példa mutatja, mégsem lehetetlen. Két éven keresztül hetenként kétszer járt Dabas- ra tanfolyamra, ahol megta­nulta 15 tájegység népi kultú­rájának sajátosságait, majd elméleti és gyakorlati isme­retekből tett sikeres vizsgát, szerzett képesítést. Óriási energiát követelt a tanulás, amit még az oda-visz- sza 5 órás utazás fáradalmai is nehezítettek, de nem ismert lehetetlent. Mi adott erőt ehhez a kitar­tó vállalkozáshoz? A színek és formák iránti érdeklődés, az alkotás öröme mellett az is, hogy Kántor Józsefné valami­kor nagyon akart tanulni, de a körülményei lehetetlenné tették. — Tanítónő szerettem volna lenni, de a szüleim, akik cse­peli munkásemberek voltak, nem győztek az öcsémet és en­gem is taníttatni. Nagyon sze­gények voltunk, az anyám ci­pőjében jártam iskolába, és a harmadik osztályba már be sem akartak íratni, mert nem tudták odaadni a 40 pengő tandíjat. Végül megengedték, hogy részietekben fizessük azt a pénzt, de 14 éves koromnál tovább mégsem járhattam is­kolába. Elkezdtem dolgozni a Csepel Vasműben, ahogy a tulajdonos után akkor hívták, a Weisz Manfred ben. Kántor Józsefné szívesen be­szél • az életéről, arról, ahogy bekapcsolódott a munkásott­hon szavalókórusába, és meg­ismerkedett a férjével, akit később Dunaújvárosba helyez­tek politikai munkára. Megnézem a gyönyörű kézi­munkákat, melyekkel teli az egész lakás'. Kántorné tagja a Népművészeti Intézetnek, és onnan szerzi be a szakkör tag­jainak az eredeti, kézzel szőtt, festett anyagokat, melyekre a kalocsai, a matyó mintákat hímezik. A csütörtök esti ta­lálkozókra — 15—20-an vannak egy alkalommal — gyakran hívnak TIT-előadót. aki kül­földi tájakról, művészeti té­mákról beszélget az asszo­nyokkal. Színek, minták Látogatók is sűrűn kopog­tatnak a faluszéli kis házba. Jönnek az asszonyok, akik a csütörtök estét meg sem vár­va, tanácsot akarnak kiégni a szín vagy minta kiválasztásá­hoz, és jönnek olyanok is. akik nem tagjai ugyan a kör­nek, de szeretnek kézimunkáz­ni. A szigetszentmártoni asszo­nyok népművészeti értékű hímzései ma külföldön ismer­tebbek, mint Magyarországon. Sok turista jár a német nem­zetiségű faluban, akik már felfedezték a gyönyörű hím­zéseket, s vásároltak, vittek belőle Nyugat-Németországba, Amerikába. Miközben elköszönünk egy­mástól, az jut eszembe, hogy jó lenne, ha itthon is felfi­gyelnének Kántor Józsefnére, és tanítványaira, a népművé­szeti hagyományot folytató ügyes kezű, alkotó kedvű asz- szonyokra. Gál Judit A falu peremét őrző kőke­reszttől néhány száz méterre odébb, a tápiógyörgyei Zöld­mező Termelőszövetkezet köz­ponti gépműhelye udvarán, s a — tavaly épült —, műhely- csarnok falai között törik meg a sóhgj és a csönd: zsong- zsibong az olajgőzös, traktor- kerékmarta udvar, s benn, a műhelyben kibelezett MTZ- traktorok, alkatrészeikre sze­relt Ráha-Steigerek, kerék nélküli tartálykocsik között verejtékes arcú férfiak keze alatt viliódzik a föl-föllobba- nó hegesztőív, rak fészket fü­lünkbe a munkazaj. Közeli határidő — Teljes a nagyüzem, har­minc mezőgazdasági gépszere­lő reparálja most az erő- és munkagépeket — mondja Tóth László műhelyvezető. — Az előírt, időarányos ütemet be­tartva dolgoznak, hiszen né­hány nap, pár hét múlva — február végén, március idusán —, megindulnak a határjáró gépek. Ha az idő engedi, meg­kezdjük a talajelőkészítést, a vetést és vegyszerezést. A sze­relőkön nem múlik ... Vala­mennyien jól képzett, többsé­gükben- tapasztalt, nagy gya­korlattal bíró munkások. • Bizonyára így van, hiszen a termelőszövetkezetnek viszony­lag nagy a gépparkja, s masi­nádnak javítását aligha győzné harminc ember: csupán MTZ- traktorból van 35, de közepes- és nagyjavítást végeztek és végeznek november eleje óta a két Rábán, a hat-hat IFA- -és UAZ-gépkocsin, s a négy T—150-es erőigépen. A vető- gépekről, kombájnokról nem is szólva ... Közelünkben felvijjog egy fúrógép, koppon a félkala­pács, villan a csavarkulcs — egy elemeire szerelt MTZ-mo- torjáit igazítja helyre Király Tibor vezető szerelő s fiatal társa, Virágh István. — Február végéig hat trak­tort kell munkára bocsáta­nunk — mondja Király Tibor —, kettőt már letudtunk, ez a harmadik. No, nemcsak ezekkel a traktorokkal baj­lódtunk november óta, volt itt munka más masinákon is. A munka szépsége Az ízekre szedett traktor körül sérült, elhasználódott al­katrészek, beépítendő elemek, szerszámok hevernek példás összevisszaságban. Virágh Ist­ván, a fiatal szerelő — alig­hogy társa szétcsavarozza a sebváltót —, máris megtalálja a hibát: összetört golyóscsap­ágyat kell kiütni, újra cserél­ni — Tavaly nyáron végeztem el a szakmunkásképzőt — szól a fiú két mozdulat között —. szóval még egy éve sincs, hogy VASÁRNAPI C0ND01AT0K VARÁZSLAT jV időben történt, N. városban. Lehet, hogy régen, le­het, hogy most, csak az a biztos, hogy ez az ese­mény, melyet elmondok, lepergett, s hatása felszívódott az emberek tudatába, alakítva együttérzésüket, szemlé­letüket. Egy paralítikus férfi törte szét a csöndeLW. té­ren rikácsolóan mormoló hangjával, ajánlva villamosje­gyet, rágógumit, lottó- és totószelvényt. Amikor arra jár­tam, mindig ez a hangbomba fogadott, artikulálatlan zaj, s mindez oly kaotikussá tette a térséget. Meg sem. for­dult a fejemben, hogy e pipázó brummogástól vegyek is • valamit, messze elkerültem azt a kőtömböt, ahol ült e Za­jos Névtelen, e lármagránát. Telt az idő, s valami vál­tozott. A tér alkatrésze lett e férfi, e Velazquez-gnóm is­métlődés, élő oszlop, állandó motívum, s akkor vettem észre, hogy hiányzik, amikor egy reggel nem állt ott zsúfoltan kicsi cókmókjával a platán alatt. A spanyol festő remekműve a magyar élet valóságában ismétlő­dik, suttogtam magamban, s e felismeréstől kezdve na­ponta kerestem, s ha a tér alkotóelemeként ott találtam, megnyugodtam. Mi több, azon vettem észre magam, hogy e valaha rútnak ítélt szituáció megszépült bennem, oly­annyira, hogy bár bérletem van, sok-sok villamosjegyet vettem, tartaléknak. Rászoktam a lottóra is e reggeli mormolás jóvoltából, de csak azért, mert e pivás Anony­mus árusítja. Már ismer, s minden hétfőn nyújtja a szel­vényt. Különös dolog történt, ezt kötelező sürgősen el­hadarnom: oly szép a tér, ahol ez a medvehangú bácsi áll. Áll? Fogad! Quasimodo külsejével teríti a hamvas kedvességet, az emberi jószót, a harmóniát, s ami elő­ször rútnak tűnt, most oly szép, annál is több, a humá­num napi szükséglete; varázslat történt. Losonci Miklós Tibor bácsi mellett dolgozom, mégsem ismeretien a munka­hely. Három évig egy hetet a tanintézetben, egyet itt, a mű­helyben töltöttem el. Az idő­sebb szakik szívesen megmu­tatták a szakma iskolában nem tanított fortélyait, a fo­gásokat. Egy jó gépszerelőnek minden masinához kell érte­nie, s ha Laci bácsi, a mű­helyfőnök szól, megyek az MTZ, vagy az E—516-os alá. Most villáskulcsot keres a nyakig olajos fiatalember. Megvan a szerszám, folytatja tovább a munkát — Miért ezt a szakmát vá­lasztotta? — Az olajra, piszokra, sár­ra, zsírra gondol? — kérdez vissza. — Szerintem a mun­kának nincs piszka: azt le le­het mosni műszak után. In­kább szépségéért vonzódtam ehhez a szakmához. Érdekelt, miért nem indul a gép, mi a hibája s hol keressem azt? Hogyan tudom könnyebb moz­dulatokkal megjavítani. Nem mondom hogy megfizetik — tizenhat forint az órabérem —, de ideköt a hároméves szer­ződés, no, meg hova is ingáz­hatnék Újszilvásról? Merthogy ott lakom, a szomszéd falu­ban. Él ott egy autószerelő mester: gyermekkoromban mindig a műhelyében téblá- boltam, s örültem, ha olykor megmutatta a szerszámok használatát, a szerelés alap­jait. Más körülmények Az alig egy éve tető alá hozott, csupaüvag csarnok másik felében Szekeres Fe­renc szántén MTZ-traktoron dolgozik, annak motorját újí­totta fel. A gép fölötti emelő­berendezés lánca üres: helyén nyugszik már a motor, a több mázsás teher. A férfi ar­cán nyoma sincs fáradtságnak, pedig — mint kiderül — volt, hogy szombat-vasárnap is dol­gozott az elmúlt hónapokban. — Ha úgy hozta a szükség, vetettem, répát szedtem, ku­koricát kombájnoztam — mondja. — Ne mondja senki, hogy kifog rajtam a munka. Huszonöt éve ebben a szövet­kezetben dolgozom, mint gép­szerelő. Azóta, hogy ipari ta­nuló, majd mester lettem, sok napi vizsgát kellett letennem gépszerelésből. Ahány év, annyiféle módszer, élmény, si­ker — s ritkán kudarc. A ta­valyi év, az nagyon kemény esztendő volt, embert s gépet próbáló háromszázhatvanöt nap. — S melyik évszak a leg­nehezebb egy szerelő számá­ra? — A tél. A decembertől február végéig tartó három hónap, amikor aztán tényleg nagy a hajtás. Akkor javítjuk a nagyobb erőgépeket, s a kombájnokat. Akkor, amikor mínusz tizenöt-húsz fokos hi­degben kell a traktor alá búj­ni. Amikor odafagy a villás­kulcshoz a tenyér. Most már nem ilyen körülmények kö­zött dolgozunk, fölépült a csarnok, hőlégbefúvással me­legszik a ■ levegő. — Eleddig órabérben dol­goztak szerelőink — mondja végezetül Tóth László műhely- vezető —, a közeljövőben azonban bevezetjük a teljesít­ménybérezést. Géptípusonként, alkatrészenként kidolgozzuk a javítás normáit, s így a vi­szonylag alacsony bárszínvo­nal miatti létszámhiány talán megszűnik ebben az ágazatban is. — És mi a helyzet az alkat­részellátás terén? — Elsősorban az MTZ-trak- toroknál, IFA-tehera-utók javí- tásápál okozott problémát az alkatrészhiány, de amit lehe­tett, házilag legyártottunk. S ha nem, hát nyakunkba vet­tük a megyét, az országot — kölcsönkértünk, könyörögtünk, mert a gépeknek menniök kell. S indulnak is, amikor el­jön az ideje. B. I, A. Élen a versenyben Tankönyvfinis júniusban vi .... Ko mputertechnikával, fényszedőgépeken állítják elő a könyvoldalak szövegrészeit a Dabasi Nyomdában Erdösi Agnes felvétele Szeptember, október táján sokat és okkal bosszankodunk, mert ismét késve készült el néhány tankönyv, akadályozva a pedagógusok munkáját és gyermekeink előmenetelét. Az ország egyik legnagyobb tan­könyvgyártója, a Dabasi Nyomda viszont évről évre pontosan, jó minőségben bo­csátja útra kiadványait. Ez a magyarázata, hogy mindig a tankönyvverseny élén végez­nek. Török Károly főmérnök tá­jékoztatása szerint idén össze­sen 210—220 ilyen kiadvány gazdái, s ezeket összesen 3, 3 és fél millió példányban jut­tatják el a tanulókhoz. Különö­sen szorosak az idei határ­idők, hiszen a kiadókkal kö­tött megegyezés alapján a közismereti tankönyvek elké­szítésének határideje június 30, a szakkiadók számára pe­dig július 30-ra kell szállíta­niuk, egy hónappal korábban, mint tavaly. E kiadványok kö­zött vannak kedvencek is. Ilyen az új harmadikosok szá­mára írt Olvasókönyv, mely a nyomdászok szerint szép és korszerű kiadvány, amelyből biztosan szívesen tanulnak majd a gyerekek. A tankönyvek a nyomda termékeinek majdnem 60 szá­zalékát teszik ki, de készülnek itt szépirodalmi, népszerű-tu­dományos és szakkönyvek is, elsősorban a Mezőgazdasági, a Közgazdasági és Jogi, vala­mint a Műszaki Kiadó gondo­zásában. Ez a 100—110 kiad­vány 480—500 ezer példány­ban jelenik meg. A dabasi az ország egyik legkorszerűbb nyomdája, de itt is vannak elavult berende­zések. Idén egy új NDK- gyártmányú színes, íves ofszet nyomógépet állítanak munká­ba, mely minőségben és ter­melékenységben egyaránt a modern technikát képviseli. Cs, A. Március idusán megindulnak a masinák Készülődés a gépműhelyekben

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents