Pest Megyei Hírlap, 1984. január (28. évfolyam, 1-25. szám)
1984-01-07 / 5. szám
1984. JANUAR 7., SZOMBAT PEST MEGYEI HÍRLAP MAGAZIN 9 Vízpart Tapodi Ilona tusra/za Szeberényi LehelKét színes-—---------— S. Jóska géplakaI Fajdalomdíj | tos mesén. Mint-------------------- ősleányfalui, a harmincas év ek végén, a negyvenesek elején itt koptatta a padokat, valahová a nevét is bevésve, az öreg iskolában. Nagy, vastag falai vannak az öreg iskolának, tekintélyes öreg kalapja van, jó nagy cseréptető. Ezt az öreg épületet tód- ták meg aztán napjainkban lapos tetejű szárnyakkal, sok-sok osztállyal, összekötő folyosóval. Mint a papírsárkány ágbogas farka. És mennyi gyerek! S mennyi tanító! S. Jóska idejében fele annyi gyerek Járt, és ketten tanítottak. Húsza Rezső és Vilma néni, ki nemrég csukta be az utolsó osztálykönyvet. Az öreg iskola ablakai Móricz Zsigmond kertjére néztek. Móricz úgy érezhette: e szemek , lankadatlan bámulják. Ügy is volt az valójában. Különösen szép időben. A kora ősz mézszín ragyogásában. A nagy keleti ablakokat csalogatón ostromolta kintről ^ fény. Bentről az elkalandozó gyerekszem. A nádpálca hegyéről elkalandozó, mellyel az egyszeregyet csalogatta ki Húsza tanító úr a nebulókból, meg-megrezzen- tésével pattogósabb járásra buzdítva a tunya fejeket. Az álmatag, kifelé vágyakozó fejeket. A kinti szép napsugaras szabadságba, Húsza tanító úr nádpálcás fogságából. Nem ütött ő nádpálcájával a gyerekre. Kezébe adta. Egymással pü- föltette el a rosszakat. Az ablak alatt Móricz Zsigmon- dot lehetett látni. Pont olyan fehér ingben és széles karimáid szalmakalapban, ahogyan mostanság ábrázolják a fényképek az évfordulókon. De födetlen fővel is. Nem csinált semmit. Ödöngött a kertjében. Magában beszélt, vagy a rózsáit bámulta. Süttette magát a nappal. „De jó neki” — mondta S. Jóska géplakatos mint gyerek. S a padtársa Sch. Jani, kiből jónevű asztalos lett. A kerítés mentén gyönyörűen aranylottak a birsalmák az őszi fényben. Kívánatosán aranylottak. Akkora volt olyik, hogy alig^fért a gyerekmarokba. De azért ők jól megszedték. Körülnéztek, nem láttak senkit, megszedték. Móricz Zsigmond valahogyan mégis meglátta. Bejött az iskolába, Húsza Rezsőhöz. Ö nem bánja a birsalmát, mondta, csak legalább ne ágastól törték volna le, s a puszta ágat ne hajigálták volna át a kerítésen, mert ez bizony vandál munka. Húsza Rezső csóválta a fejét, és tudta, kit kell elővenni. Magához intette ütőjüket, az öt jófirmát, ki, tudta, minden csinytevésben ludas és jó kis bandát alkot. — No álljatok a szekrényhez — mondta —, mutassátok meg nekem, mennyire kellett felnyúlnotok az almáért. S. Jóska és társai gebeszkedve mutatták a szekrényen. — No jó — mondta Húsza Rezső. — Tartsátok csak ott fenn a kezeteket. Ügy ahogy most vagytok. Három órán át nem lehetett a kezeket leengedni. S. Jóska nem felejti el, míg él. Szeme előtt karikák ugráltak. Karját még másnap sem érezte, házifeladatát se készítette el, nem tudta fogni a tollat. De a cukorkát azt gyorsan felkapkodta az olajos padlóról. Kiállt nyomban izmaiból a remegés. Még most is sunyi mosoly alakjában ül a szemén az emlék. Az elégtétel. Mert Móricz valahogyan mindent meglátott. És mindent megtudott. Másnap odajött az iskolához. De csak a fal alá, a nyitott ablakhoz, a szünetben. Beöntött egy halom csomagolt cukorkát az ablakon. — Olyan kilós bádogdobozzal, amilyenek akkor voltak — emlékezik S. Jóskai------------—- A D.-i iskolában I Neveles I nincs nádpálca. Im---------------- port és különben is kiment a divatból. Nevelési eszközök persze vannak. Például: Jár az ötödikbe egy kövér lány. OJy kövér, • hogy képtelen hármasnál jobb jegyet szerezni tornából. Azt is úgy, hogy a tanár félúton a kettes kanyarítása közben megsajnálja, s a számjegy zászlója helyett újabb hasat kerekít a már odarótt karima alá. Ez az alakzat amúgyis hűségesebben fejezi ki a leányzó kerekdedségét. De leginkább az osztály ingerlő hahotája tereli el a tollát. Az osztálynak szüksége van fekete bárányra. Akit kedvére csúfolhat. Akit megrugdoshat, akivel öröm a kitolás, akit ki lehet közösíteni. A kövér lány sose sír. Mindig mosolyog. Sírva mosolyog. Csak szítja vele az osztály dühét. De néha beveszik maguk közé. Mester Attila-Nem könyörületből, hanem hogy hasonlítási alapjuk legyen és uralkodhassanak valakin. A kövér lány ezért hálás. S hálából maga is belelendül a játékba. Egy ilyen felszabadult pillanatában, játék közben bemászott az iskolaablakon. Tilos volt az ablakon bemászni, mert egyszer, mikor bemásztak, leverték a falat. Nosza rohant az osztály a tanárhoz, ki a szünetben felügyeletet tartott. — Tanár bácsi kérem, Ica bemászott az ablakon! A tanár odaintette a kövér lányt és elővette. A kuncogó osztálytársak gyűrűjében. — Bemásztál az ablakon? — Igen — suttogta a kövér lány alig hallhatóan. A hevület arcából mind leszállt. Kibuggyant a soselátott könny a szeméből. A tanár elővette a noteszát. Beleírt egy kövér ötöst Icának. Alacsonyan tartotta a noteszt, hogy a gyerekek lássák. Azok egymásra néztek. Ica zavartalan törölgette a szemét. Letörölte a könnycseppet, mely úgy kezdett csillogni, mint harmat a napfényben. — Tanár bácsi, mért kaptam az ötöst? — kérdezte. — Tanúk vannak rá — felelte a tanár —, hogy be tudtál mászni az ablakon. Teljesítményedért kaptad. — Tanár bácsi, a kerítést is át tudom mászni — mondta Ica boldogan. — Jól van — mondta a tanár, s félszemmel az elódalgó gyerekeket figyelte. Csanády JánosA példaadó Titkod számunkra rejtve marad, - akár a búzamezők kenyere, a mag útját ismerjük, vetünk a Nap alatt — de a fény-magok hol indultának, mikből az ember életre fakadt? Honnan jöttek a népek, nemzetünk, miféle földmélyi anyaméh lökött létre a puszták s bástyák között, mik egyre omlanak, épülnek újra, hogy mindegyre csonka maradjon a Bábel-torony? Miféle hittel hordtad, görbítetted a csúcsra sziszifuszi köveidet? Nekünk nincsenek — mondtad — tornyaink, ezerévesek —, Dunántúl, Alföld, Magyarország népek keresztútja, pusztító, dúló háborúk járomszögei között mégis szellem-tornyokat épített, nyögetett ország, verő lópaták sóhajában és dobajában sebek fájdalma nem nyomhatta el Ázsia-mélyről felszűrődő, s a vulkánként feltörő hangokat: életből példaadó mester, kinek ha egy könyve kezembe kerül gyerekkoromban, mondjuk a Puszták népe, vagy az Oroszország, talán más ember vagyok ma. harcosabb; amit szülőfalum adott, megosztom, mint a madárlátta kenyeret a puszták lakóival, s akit lelkemben kézfogása tart, a nép egyre egységesebb anyanyelvet beszél: ránkzúdított kincseid zuhatagában én csak dadogok, mikor — méltatlan — szólni akarok, de ha a napi munka tíz körmével megragad — szárnyakat nyitok, akár a méhek, s egyenletesen zümmögöm a lángkorona alatt a kék burát betöltő hangokat, s ha szél sodorja gyenge szárnyamat, kinyílt virágaidba kapaszkodom. Simái MihályEgy örök költöző Nyárvégi séta a kettészelt végtelenben emitt még zöld a lomb amott rőten parázslik egy virág pillantása átlényegülve bennem Kezemre pille száll és szál) mögötte másik Átszelnek mint a szél — s értve az érthetetlent: látom ők még elérnek az utolsó virágig ★ Egy kettészelt platán áll mögöttem — félig él félig már halálé mint jómagam vagyok Egy kettészelt pádon kettészelt pár áléi egy szerelemtől melyre halálos fény ragyog De búcsúpillantásuk mint csillag áll szentemben Tudom, egy újabb csókban kiszállnak sorsuk ellen s együtt lebegnek el a zöldben és a kékben — egy dallamon, amely másoknak érthetetlen ★ Lehet lehet hogy ősz van lehet hogy ősz vagyok de tiszta tájban állok s tisztán hallom szívemben egy örök-költöző madárszárny hogy suhog ★ Az a pár kettőnk mása tudják bár öntudatlan — Mindig tavasz is készül s élőkben eleven tájban elmúlás nem marad soha megbosszulatlan M. doktor bácsi íróasztala M ost, hogy a rendről annyi szó esilk, s a racionalizálásról, ami megmentheti ezt a rendetlen világot. M. doktor bácsi íróasztala bukkan föl a gyerekkor mélyéről, mert a dolgok összefüggenek. Ezen az asztalon minden volt. Könyvek, teleírt papírkötegek, mikroszkóp, félrebillenve két mérőhenger és egy kitömött karvaly között, sztetoszkóp, beöntő gumipumpa, borszeszlámpa a fertőtlenítéshez, s a legkisebb fiú teniszlabdája — bűnjelként természetesen —, mert ezzel törtj be az imént a rendelő tejszínű ablakát, s most befúj a szél, lapozgatja a recepteket, s billegtet egy csöpp újságszél-darabkát, melyen olvasható, szép dőlt betűkkel ez áll: két kiló krumplit hozni a piacról. Mondták is mifelénk utcaszerte: ha M. doktor bácsi sört tölt munka közben, s két kortytntás között a habja megülepszik, nem meri meginni a maradékot, mert nem tudja melyük pohárban van a sör. és melyikben az elemzésre váró vizeletminta. Mert M. doktor bácsi mindent maga csinált, nem küldözgette pácienseit szakvizsgálatra, kit hova. Volt otthon röntgengépe ,is, igaz, nem olyan korszerű, sárkánynyakú gégecsövekkel, kígyólestű fekete kábelekkel körülfont félelmetes masina, mint manapság az SZTK-ban van, de a kisgyerek tüdejét megmutatta, meg azt a kis oldalast, ami épp elég lenne egy tányér bablevesbe, ö mondta így, s mi gyerekek örültünk a viccnek. Emlékszem, egyszer súlyos gyomormérgezésre hívta át anyám. Görcsök, s ijesztő lázálmok között is meghallottam sietős lépteit, ahogy végigfutotta a hosszú verandát. Mit ettél össze már megint, ebadta? — kérdezte, s láttam gombjavesztett, ki- vénhedt pizsamáját, melyen csak úgy panyókára vetve lógott egy hirtelen felkanyarított kabát. Néhány nap múlva újra jött. Vernét olvastam éppen, az Észak Dél ellent. Jól van — szólt, — látom élsz. Kívánsz-e egy kis töltött káposztát, füstölt szalonnával jól megágyazva, s tejföllel nyaikonöntve? Azt mondtam: legfőbb vágyam, a sok vízbefőtt krumpli, s rántoüléves után. Akkor már ép vagy — mondta. — Jól dolgoztunk mi kelten. Te mert élni akartál, én meg mert hagytalak. Hanem ezt a könyvet kölcsönadhatnád. Tudod, én ilyen kisgyerekkoromban minden Verne-könyvet elolvastam, de ez az egy valahogy nem került a kezembe. Fiai galambászkodtak, s ennélfogva idejűik jórészét a házgerincen töltötték. Szóltak is többen: miért engedi? Nem rendes fiúgyerek az, aki kezét-lábát el nem töri, amikor annak az ideje van — mondta, s fölnézett a két szőke kisebbikre, kik úgy ültek ott a kémény mellett maguk is, mint a galambok. Hű, micsoda felháborodás tört ki az utcánkbeli asszonyok kökött. „M. doktor bácsi meggondolatlan. Felelőtlen. És rendetlen is. Meg kell nézni az asztalát, magáért beszél. Ki milyen rendet tart maga körül, olyan a felfogása is”. Ekkor már híre járt, hogy bombázni fognak. Kertszomszédunk, a szófián tirpák Pampuch bácsi kirakta üres hordóit a kukorieagóré mellé, hogy legyen hely a pincében. Felesége, a volt cirkuszi pereces és limonádéárus. akit nagyanyám csak úgy hívott, hogy Cifrajuíi, kiállt a ház elé, és felnézett az égre. Hadd bombázzanak — mondta. — Elkapom, és visszaha ll lem nekik. M. doktor bácsi hallotta és megmosolyogta. — Nem tudlak éri téged összerakni, te Juli, ha az a bomba az öledbe esik. — Csak mi gyerekek hittük, hogy össze tudná. Azon az asztalon, a teniszlabda, meg a kitömött karvaly között biztos van egy olyan tű, amellyel életre varr- na minket darabjainkból is. B ombáztak aztán, majd az is elmúlt. Elmúltak a gyerekkori gyomorrontások, a görcsök, a negyven fokos lázak, amire M. doktor bácsi futva jött papucsa máig itt csattog emlékeim hosz- szú folyosóján, belép, ledobja hirtelen felkanyarított kabátját, s megkérdezi; mit ettél össze már megint, ebadta? S én ebben a racionálissá merevülő világiban csak fekszem hanyatt, szigorú rendbe rakott, lelketlen tárgyak, riasztó gépek, szörnyű kábelek, gégecsövek között, s nem tudok mit mondani, mert nincs kinek, csak a műszerek villognak, tíz..., kilenc... nyolc, amíg a ZÉRÓ be nem kattan, s robbantó áramot nem indít gyúlékony szerveim felé valami túlvilági jelfogó.
