Pest Megyei Hírlap, 1984. január (28. évfolyam, 1-25. szám)
1984-01-28 / 23. szám
8 PEST MEGYEI HÍRLAP MAGAZIN 1984. JANUAR 28., SZOMBAT Vendégségben — itthon E sztendeje indítottuk útjára hasábjainkon a Táguló körök címet viselő oldalpárunkat, amelynek keretében egyazon napon kicseréljük egy-egy megyei testvérlapunkkal az adott tájegység irodalmát. Bemutatkozásunkkal a haza körültekintőbb megismerését, hagyományainak újjáéledését kívánjuk szélesebb körben ismertté tenni. Pest megye mindig otthont adott a haladó elméknek. Igaz, nem Itt ringott Vörösmarty bölcsője; Petőfi Sándor és Arany János sem itt ízlelgette az édesanyjától kapott szót, s Móricz Zsigmond is más vidékről hozta boldog és boldogtalan embereit. Velük együtt Gyulai Pál, Tolnai Lajos, Toldy Ferenc, Táncsics Mihály sem megállóhelynek tekintette ezt a kis-magyarországnyi vidéket, amely abban egységes, hogy körülöleli a fővárost, de emberei annyifélék, ahány tájegysége és szeglete van ennek az országnak. Az eg'ymásratalálások és az átörökítések nagy kohója ez a hatezernégyszáz négyzetkilométer. A magyar irodalmi műveltség földrajzkönyvében Kisfaludy Sándortól Juhász Gyuláig, Gyóni Gézától Falu Tamáson át Jékely Zoltánig terjed a névsor, s nem akármilyen a felsora- kozók lajstroma! Vajda János nyoma éppúgy megtalálható, miként Áprily Lajosé, Fábián Zoltáné, Jókai Móré, Kassák Lajosé, Krúdy Gyuláé, Mesterházi Lajosé, Németh Lászlóé, Puszta Sándoré, Rónay Györgyé. Most őket és a jelenkort idézzük meg. Egyazon fénykörben akarjuk megmutatni irodalmunkat. Azt az irodalmat, amelynek megannyi megnyilvánulási lehetősége van, és hol bővebb, hol gyengébb hozamú patakokban, folyókban talál magának utat. Korábbi nemzedékekhez hasonlóan, mi is az igazságot keressük. Azt akarjuk, hogy megélt életünknek saját korunk állítson mértéket. Kívánjuk: az olvasó-hallgató kedvét lelje ebben a nekibuzdulásban, teremjen számára legalább annyi öröm, mint amennyi őszinte szó az alkotók tollából. MOLNÁR ZSOLT / / Németh László: Leányfalu (részlet) Arról, hogy hogyan dolgozik, sok mindent hallottam előbbre. Hogy ő az egyetlen író, aki élvezi az írást. Hajnali ötkor kel; akkor kimegy a kertbe; ott kopogtat a gépen délig. Délben megvan az aznapi penzumával; délután pedig gyűjti az életet: ez volt az egész pályáján keresztül a munkabeosztása. A beavatottabbak Bér da József: A fóti találkozókra A soha ki nem alvó lángnak, mely addig lobog, míg él e hon a nagyvilágban: Vörösmartynak hódol rendületlenül e mindig szebbre szomjas baráti kör, mikor évről évre találkozik itt a szőlőt érlelő sugárzó őszben a fóti domb megszentelt tetején, hogy magába szállván, meghallja a költő legfájóbb intelmeit a haza sorsa felől. S lám. esztendő esztendőt követvén, szorgos gazdák arról gondoskodnak immár, ne aludjon ki egy pillanatra se az emlékezés őrtüze itt! Ha meghalunk, kik jönnek helyünkbe, kiket hoz fölibénk a jövő? A szárnyaló szellem szép angyalait, emberséget diadalra vivőket, vagy a gonoszság bárgyú ördögeit-é? — ki tudja? De élni, élni kell! az értelem magasabb vágya szerint, hogy lélek és test egyaránt örvendjen s így népünk is vidámabb sorsra virrad tán. Erre igyunk, erre koccintsunk, barátaim, e fóti szüret könnyű, de üde zamatú nedveit csurgatván, mint áhítatos szertartáshoz tartozót, mely felett most Vörösmarty Mihály bennünket megáldó szent szelleme lebeg! Vészi Endre: Búcsú Suránytól Hát búcsúzunk Surány, füzek és lágy dünák! Margit már csomagol, a koffer tátja ránk papírbélelte torkát, s az emlék, az idő visszaidézi még, mi szép volt, lebegő. Arany és zöld! a fák merengnek mozdulatlan, indián öregek a yízmenti agyagban. Mczítlcn lábnyoma csillogva szétpereg — az úton átfut egy holdköldökű gyerek. Mint őzek, lányok jönnek, gumimatracokkal, Szeberényi Lehel: Haza még azt is tudták, hogy fölkelés után egy tál hideg töltött káposztát is bevág. ö ebből csak a káposztát ismerte el. Meg hogy ha nagyon meg akarta szorítani magát, inkább hajnalban kelt, mint hogy este dolgozzék. Amikor a Rózsa Sándort elkezdte, mondotta is: „Lapzártáig van még egy reggelem. Holnap fölkelek hajnalban, s megírom újra.” A munka azonban neki is szenvedés volt. G sem tudott, csak a könyvtárában írni. Ahhoz börtön kell, mondotta. Odakinn elcsábítja az embert a nézelődés. Hanem az igaz, hogy ha fölforralta magát az írásra, akkor többet írt bármelyik fiatalnál. Régen azt hittem, hogy munkabírásban legalább a nagyobbak közül való vagyok. De ő és Kodolányi is kétszer- háromszor annyit győztek, mint én. Volt úgy, hogy egy nap négy ívet is megírt. Annak, aki minden más foglalkozást otthagy, az a szerencséje, hogy nem kell állandóan írónak lennie. Élhet, gyűjthet, nézelődhet, s amikor egyszer nekiül, hallatlan tartalékja van anyagban, erőben. Hogy mit bírt ő egy nap megcsinálni, arra van még egy adatom. Egyszer rám parancsolt, hogy írjak novellát neki. Megírtam a Cselédeket. Nem ment a fejébe, minek gyártok én tanulmányokat. amikor ilyen is telnék belőlem. „Novellát csak úgy lehet írni — mondtam —. mint verset. Ha az ember egy időre egészen arra adja magát.” „Az igaz — mondta. — Én az utazásaimról hozom haza őket. S akkor ötöt is megírok egy nap.” Mindent írógépen írt, két példányban mindjárt. Az egyiket rögtön nyomdába lehetett adni, a másik nála maradt. Nem értette, hogy miért ragaszkodom a kézíráshoz. Szőrösen írok, mint aki szőrösen rajzol, visz- sza-visszatérek, buzdítgatom magam a toliammal, nekilódulok az élő vonalakon. ö ezt nem volt hajlandó méltányolni. Nála a legszebb árnyalatok is gépen készültek. Talán az első volt, aki gépen fogalmazott. Engem egy hónapig azért fizettek, hogy gépelni tanuljak, mondta egyszer. Az ihlet is úgy jött rá. a könyvekkel telitömködött könyvtárszobában. — Leülök az írógépem elé és várom, ameddig fölforrok, így írta le az ihletet. S attól fogva, hogy fölforrt, már nem is ő dolgozott, hanem az idegeiben bujkáló tökéletesség. A médium, ahogy utolsó írásában bevallotta. Vas István: I Nagyszülők Az íróasztalon Arany Fényképe néz tanácstalan, Ideges töprengéseimre. Szabályosan kemény az Inge. „Biztos a nagypapája volt ő Az úrnak” — ezt kérdezte rég Egy tudatlan takarítónő, S ma, mikor elmerítenék Üj telkemet a régi vér Örök s örökölt ősokába — Megértem, ez a kép mit ér, Es ma tudom csak igazán: ö volt valódi nagyanyám. Es én vagyok dekadens unokája. a piros motoros a szürke vízbe robban s a sátormélyi éj két testet bugyolál, szívükben hallgatás, szemükben félhomály. Ülünk a teraszon, szótlanul mint a csend, mint jegenyék hegyén a semmi, odafent: magadból összerakd bár a tegnap sejtjeit, a nosztalgia nő, az emlék nem segít, kristályba zár a perc, sóhajba fagy az emlék, tutul a kis hajó, mit várunk? gyere, mennék! Az aranyhajú Annát, kedves unokámat szülei messzire vitték. Olyan igen messzire, a Föld túlsó oldalára, hol a partot az Óperenciás-tenger hullámai csapdossák. Oda szólt a kiküldetésük. Anna a pomázi pusztaságban élt addig. No nem olyan sokat, mert maga se volt több négy és fél évesnél azon a márciusi napon, mikor a mostoha pomázi talajból gyökerestől — még ha gyöngécske gyökerek voltak is — kiragadták. A kép, amit magával vitt, értéktelen kavicsokból állt. A mi szemünkben. Egy lakótelep sivár betonmezeje a kopasz, fát- lan fennsíkon, melyet dudva lep a messzi hegyekig. Ereszkedőben meg a HÉV felé: sár, sár. Dagasztottuk eleget az őszi ködben, a télutó nyálÁprily Lajos: A változás A visegrádi hegységben lakom. S ha itt halok meg, az mi változást hoz? Ó, nem sokat, csak ennyit: egy napon szorosabban ölel a hegy magához. kásságában. Nem találtunk e tájban soha semmi lélekvidítót. De Anna tudott egy patakról, melyet mindig meg kellett keresnem a könyvespolcomról lógó Pilis-térképen, ha leányfalui otthonunkban időzött. A dudvamező hetedhét országán túl csörgedezik, friss fű közt egy árokban. Itt-ott csenevész bokrok is lelógnak a vizére. Aztán meg kellett keresnem az óvodáját — kis csalással odarajzoltam a térképre, a HÉV-állomas mellé. Belvilágát a mesefigurákkal, játéksarkaival nem rajzoltam oda, nem is kellett, élt az Anna képzeletében. Hogy elment, üres lett a világ, elárvult a térkép. Le is akasztottam a polcról. Helyette hír toppant be róla olykor-olykor szobámba, a messziről jött levelekben — egy-egy napsugaracska. Párizs volt első útiállomásuk. — Hát — mondta Anna, mikor meglátta — Párizs az szebb, mint Pest. De Pomáz ... — izgalomba jött —, Pomáz szebb, mint Párizs. Aztán Limában egy napon így szólt az anyjához: — Anyu, itt mért nem szólnak délben a harangok? Nekem az úgy hiányzik. — Rajzolok neked valamit a születésnapodra. Aztán: Zászlót rajzolt, piros-fehér-zöldet. Amilyen a fehér hajók farán is leng, midőn a „térképes” szobám ablaka alatt elúsznak a Dunán. — Azért — nyújtotta át a rajzot anyjának —, hogy ne felejtsd el Magyarországot. Hol kezdődik ez az egész? A Haza — bennünk? Azt mondják: a bölcsőnél. Flamin János: Eró' egészség Zselicki sokat adott magára. Elérte, hogy a negyedik X-et átlépve sem eresztett pocakot. Naponta jutott, reggel és este gimnasztikái és légzőgyakorlatokkal őrizte meg rugalmasságát, hajlékonyságát. Jelszava: naponta maximum tíz cigaretta, két kávé, minimum hét óra alvás. Őrizkedett az izgalmaktól, s ha nagy ritkán este tíz után került ágyba, a lelkiismeretjurdalástól alig tudott elaludni. Egyszóval Zselicki egészségesen élt, s ez nem volt véletlen. Minden olyan cikket elolvasott, műsort meghallgatott, amely az egészséges életmóddal, az öregedés lelassításának lehetőségeivel foglalkozott. Nyugodtan letagadhatott; volna korából tíz évet, de nem ezt tette, vállalta éveit, sőt büszke volt rájuk. Naponta mérte súlyát, és esténként a langyos fürdő után, aggodalmasan hajolt a tükör fölé, hogy ellenőrizze, mélyültek-e a ráncok szeme alatt. Egy januári reggelen azonban elérte a végzet. Ahogy a sötétben kilépett a kapun, egy befagyott tócsán megcsúszott és hanyatt vágódott. Olyan szerencsétlenül esett, hogy fejét a kapu előtti lépcsők egyikébe verte. Az esés halálos volt. Egy hét múlva temették. Felravatalozták, s miközben koporsója körül a koszorúkat rendezgették, az egyik munkás rápillantott, majd elismerően bólintott a társa felé: — Meg kell hagyni, szép, egészséges halott. Zselicki elégedetten felsóhajtott. A Musica Humana Kamarazenekar A váci zenei tehetségek
