Pest Megyei Hírlap, 1984. január (28. évfolyam, 1-25. szám)

1984-01-26 / 21. szám

4. 1984. JANUAR 26., CSÜTÖRTÖK Alapítvány fiatal muzsikusoknak A hagyaték sorsa A védenc: ifjú Szabados György Elkerülhető-e a nagy kísértés Faustus doktor boldogságos pokoljárása című tv-filmsorozathoz ■ Heti filmtegyzetb Cicák és titkárnők Nagy gonddal és szeretettel ápol­ta Szigetszentmiklós neves szü­löttének, Ad ám Jenőnek az emlé­két. Bizonyltja ezt az emlékmú- aeum, Illetve a sírkertben felálli- vttt szoborkompozíció. A híres zeneköltő és pedagógus mintegy kétmillió forint értékű ha­gyatékával is azt szeretné szolgálni a nagyközség vezetése, amelyért Adám Jenő egész életén át mun­kálkodott; a népzene megismerte­tését, a fiatal tehetségek nevelé­sét, segítését. Mindennek szellemében költöz­hetett Ideiglenes, de az eddiginél mégis megfelelőbb otthonba a zeneiskola. A lakótelep környé­kén több, eredetileg bontásra ítélt családi házat kíméltek meg, s hasznosítottak közösségi célokra. Ilyen épületekben működik pél­dául a körzeti orvosi rendelő, az aikotóház és a tömegszervezetek központja is. Két napközis csoport mellett így kapott helyet a zene­iskola. A részben megyei támoga­tással kialakított házat hamarosan teljes egészében birtokba vehetik az ifjú muzsikusok, hiszen a nap­közinek csak átmeneti otthona az épiiiet. A nagyközségi tanács vezetői Adám Jenő hagyatékának egy ré­széből az iskolát szeretnék fejlesz­teni. S a kétmilliós hagyaték felének tartósan lekötött, évi 70 ezer forintos kamata képzi majd annak az alapítványnak az anyagi bázisát, amellyel tehetséges, fiatal muzsikusok tanulmányait segíte­nék. A Kossuth-díjas mester 1982-ben bekövetkezett halála után alig né­hány hónappal már megnyílt az Adám Jenő-emlékház, ahol látha­tó a zeneszerző teljes könyvtára, újsájiok, fényképek százai és hat­van év teljes levelezése. Az anyagban igen sok híres ember kézírása, kottái láthatók. Adám Jenő végakaratának meg­valósítása a hamarosan létrejövő alapítvánnyal lesz teljes. M. K. Az aszódi nevelőintézet tan­testületében nagy a fluktuá­ció — ez nem véletlen. Speciá­lis struktúra, speciális munka — oktató-nevelő — folyik ben­ne, és akiben ez nem tudato­sodik, vagy netán a képessé­gek hiányoznak belőle, viszony lag hamar távozik. Harminckét éve tanít Aszó­don; ezt Nagy Károly mond­hatja el magáról, a fiúneve­lőintézeten belül működő ipar­iskola tanára. Vallja, hogy az ember megváltoztatható, s leg­fontosabb a kapcsolatteremtés, a neveltekkel. Mégpedig a le­hető legszemélyesebb kapcso­latteremtés, s ehhez jó körül­mény, ha az osztályban tízen, legföljebb tizenöten tanulnak. Elítéltek mindnyájan — sze­rencsétlenek —, ehhez helye­sel Nagy Károly, s helyeslésé­ben nincs nyoma álhumaniz­musnak, talán még különösebb együttérzésnek sem. Tárgyia- san fogalmaz, amikor a több mint három évtizedről szól; voltaképpen miért tartott ki ezen a munkahelyen ilyen hosszú ideig. Családi házat épített föl, felesége is Aszódon pedagógus, s ahogy mondja, igen jó a munkahelyi szellem. Barátai a régi törzsgárdatagok, s haza nem viszi az intézeti „élményeket”. Ha szőlőjében foglalatosko­dik, az boldog egyedüllét, ak­kor a megoldásokon is törheti a fejét; emberi sorsok kompro­misszumos megoldásán. Nagy eredmény, öröm számára, hogy szakmára taníthatja a fiúkat, s jövőjük ezzel már kevéssé arctalan, formát s körvonalat ölt. Ha bárhol megfordul az országban, s volt növendékei­vel találkozik, akik dolgoznak, s szemmel láthatóan si­rült szociális beilleszke­désük; sikerélmény Nagy Ká- rolynak. Akad közöttük mér­nök, katonatiszt, kvalifikált szakmunkás. Sikerekben különben napi munkája során nem bővelked­het; stresszhelyzetekről beszél, amelyeket megtanult kemé­nyen viselni, s azokban lelki­ismerete, nagy gyakorlata sze­rint profi módon viselkedik, dönt, mérlegel. Perspektívát kíván adni az intézet hatvan Kamaszkorunk legszebb tu­lajdonsága a lázadás. Kérdeztünk és megkérdőjelez­tünk, mert mindig hitünk erő­sítését vártuk a hitetlensé­günktől. Az igazat akartuk! Így voltunk, ha egy lány hű­ségét kérdőjeleztük, így. ha apánk helytállását cikiztük és ha történelmi leckét tanul­tunk. Mi marad mindebből húszéves korunk után? Sike­rek, kudarcok árán a konszo- lidáltság, korlátok közé simu­ló zseblázadís. Te, ő és én per­sze különbözhetünk az átlag­tól. Végtére, akarni kell az igazságot, akikor is, ha netán a tanulság önön kudarcunkat mutatja fel. Ez a nagy kísér­tés! Monstre vállalkozás Doktor Faustus valóságos személy volt; fél évezrede szü­letett a német mágus, aki a megismerés, az igazság örö­méért az életét is feláldozta. Legenda lett belőle. Sorsát ed­dig kilencvenhét műalkotás örökítette meg. Hogy miért? Mert modellt adott a tskin- télyuralom ellen lázadó pol­gárságnak. Sőt több volt: jel­képe a fejlődést önfeláldozás árán is szolgáló típusnak. Ezt a fausti magatartást kereste századunk utolsó harmadában Gyurkó László, a Faustus dok­tor boldogságos pokoljárása cí­mű regényében. Célja az volt, hogy minél kevesebb legyen a társadalmat megrendítő ha­zugság. Napjaink filmművészetének százalékban cigány neveltjének, s a többinek. Elégedettnek lát­szik. Munkáját anyagilag is megbecsülik. Kedélye sem rossz, de nagy optimizmussal nem vádolható. Abban bízik, hogy az intézet nevelőtestüle­tében idővel azok kaphatnak majd helyet, akiknek idegrend­szere erős, akik e munkavég­zésre valóban rátermettek, kü­lönleges képzésben részesültek, — de legalább önképzésben. Személyiségük harmonikus, ész és értelem arányos birtokosai. Nagy Károly úgy ítél, ahol él. Herman Éva egyik nagy mágusa, Jancsó Miklós tizenegy fejezetből ál­ló televíziós filmet készített Gyurkó regényéből, amelyet január 27-től. minden pénte­ken este, a főiműsor után su­gároz a televízió az I-es mű­sorban. A nem mindennapian monstre vállalkozás Gyurkótól kicsit eltérően teszi fel a kér­dést. Jancsót már az érdekli: képesek lehetünk-e mindig újrafogalmazni a kérdéseket, és újra elemezni a történelmi változásokat, szembe tudunk-e szállni a dogmákkal, amelyek­re végül is szükségünk van, mert társadalmi tapasztalatok általánosítását szolgálják. Olyasféle ellentmondás ez, mint ahogy sok jelentős ren­dező állítja: a filmforgató­könyv csak arra jó, hogy le­gyen mit nem betartani, de mégis fegyelmezettségre ösz­tönöz. Ötszáz perc Kamaszkarán éppen túlju­tott a főhős, ifjú Szabados György, úgy szerepel a film­ben, mint védenc. De kinek a védence? Védence a klasszi­kus történet szerinti Mefistó- nak, vagy éppen a Jó angyal­nak? A filmsorozat alkotói szándékosan összemossák a két végletet és narrátorrá for­málják, akinek személytelen hangja (Sinkó László) végig kíséri a filmet. Nagy pillanat­ban kapcsolódunk ifjú Szaba­dos György sorsához, amikor még hazánk kiugorhatott vol­na a második világháborúból. S hogy erre nem került sor, az történelmi szükségszerűség volt, hiszen az az uralkodó osztály nem tagadhatta meg önmagát. És éppen ezért volt történelmi szükségszerűség, hogy a magyar fejlődés a ma ••ij járt úton indáit eí’ Zökke­nőkkel, vargabetűkkel, de a társadalom előre jutott. Ezen Érdekes, újszerű kezdemé­nyezés a budaörsi nagyközségi könyvtár rendezvénysorozata, amely kamarakórus-estekre invitálja olvasóit és minden érdeklődőt. Első alkalommal a a budakeszi Erkel Ferenc Mű­velődési Ház kamarakórusa lép föl, január 30-án, hétfőn, a vonulaton belül jelentéktelen kis ember Szabados György. És hiába jut el a bibliai „hét fő bűn” valamennyi tanulsá­gához, az élete csupa önpusz­títás. A sorozat összesen ötszáz perce alatt úgy érezzük, hogy a narrátor megóvhatná véden­cét a kudarcoktól. Nem teszi, mert mindenkinek be kell jár­ni a pokol „bugyrait” az igaz­ság kereséséhez. Ha erre nem képes, akkor elveszti önmagát, a személyiségét és már nem lesz azonos önmagával. Jan­csó ezt fejezi ki azzal, bogy a sorozat közepétől Balázsovits Lajosról átcsúsztatja a fősze­repet Kozák Andrásra. Szabados György Balázso- vits Lajos megformálásában járja végig Szálasi, majd Rá­kosi börtönét és éli át az el­lenforradalom borzalmait De mikorra gyöngének bizonyul a helytálláshoz, aprópénzre vált­ja élettartalékait, akkorra el is veszti szuverén egyéniségét. Et-ől kezdve a védenc már ön­maga áldozata. Emlékezetes figura A védenc véletlenül sodró­dik az ellenállási mozgalom­ba, inkább tisztessége, mint tudatossága űzi végig a pokol­járáson. Ha a valóságban lé­tezne, akkor most ötvenöt éves volna, tagjaként annak a ge­nerációnak, amely a legin­kább formálója volt társadal­munknak. Emlékezetünkben bizonnyal megmarad a Gyur­kó—Jancsó figura, amint bal­lag a fény felé. talán a glória várományosaként, aztán köz­vetlen közelről arcunkba fúj­ja a cigaretta füstjét. Mintha csak azt mondaná: hittem, té­vedtem, akartam, mindent megpróbáltam ... rátok, ha­gyom a boldogságos pokoljá­rást. Kriszt György este fél hatkor. Ezt követően február 27-én a solymári mad- rigálkórus szerepel, majd már­cius 12-én a Szilágyi Erzsébet női kar és április 16-án pe­dig a Pénzügyi és Számviteli Főiskola női kara. A hangversenyekre a belé­pés díjtalan. Bágyadtnál bágyadtabb filmvígjátékok évadján a le- lomboződott néző már a leg­kisebb ötletnek, a legszeré­nyebb poénnak is örül. Hát még ha egy egész filmen át derülhet, nevethet, kuncog­hat, vihoghat, mosolyoghat, és csak egyszer-kétszer kell elé- gedetlenkedcen félrehúznia a száját! A csehszlovák Zdenek Pods- kalsky rendező filmje, a Ci­cák és titkárnők, az utóbbi csoportba tartozik. Aki figye­lemmel kísérte a televízióban nemrég sugárzott csehszlo­vák filmvígjáték-sorozatot. annak elég annyit mondani: ez a film ezeknek a vígjáté­koknak a nyomán jár. Ami annyit jelent, hogy éppúgy a mindennapok apró-cseprő, va­lós eseményeiből, s ezek né­ha mulatságos, néha groteszk, néha tragikomikus felhang­jaiból építi fel a történetet, a figurákat, mint az elődök, a csehszlovák új hullámnak ne­vezett periódus alkotói. Podskalsky egy többszörös félreértés és félremagyarázás köré szervezi a film meséjét. A tervezőintézet egyik veze­tő mérnök munkatársa a .rpjegüresedő igazgatói szék el­nyerése érdekében a legkü­lönbözőbb kalandokba keve­redik: erősen javakorabeli férfi ugyan, de a .magasabb cél érdekében megpróbálja elcsábítani az igazgatói szék­re szintén pályázó vetélytárs húszéves csinibaba titkárnő­jét, majd e vállalkozás kap­csán újabb bonyodalmakba mászik bele, többek között egy rögtönzött falusi keresz­telőbe — azaz névadó ünnep­ségbe —, mely általános al­koholmámorba és némi vere­kedésbe torkollik, meg egy zavaros szerelmi ügybe, ame­lyet egyik fiatal beosztottja hoz össze — és persze közben befut a mérnök neje is, hogv a kavarodás még látványo­sabb legyen. Ha a filmben csak a törté­netnek ezeket a meglehető­sen sztereotip fordulatait, Régi dolog, hogy a valóság gyakran sokkal érdekesebb és izgalmasabb, mint a legkör­mönfontabban kitalált törté­net. Áll ez a háborús kém­történetekre is. A mégoly mértéktartó stílusban megírt valódi kémsztorik is izgalma­sabbak. mint a kémregények. Ken Follett pár éve nálunk is olvashatott regénye, A Tű a szénakazalban, szerencsé­sen keveri a valódi, megtör­tént eseményeket a kitalált mozzanatokkal. Ráadásul fö­lényesen biztos szakmai pro­fizmussal megírt könyv, az egyik legjobb, ami ebben a műfajban a II. világháború nagy tétre — emberéletek százezreire, a szembenálló fe­lek esetleg végső győzelmére — menő hírszerző tevékeny­ségéről megjelent. Richard Marquand angol rendező most látható filmje egyes pontokon jobb, mint a regény (mert láttat, vagy a vágásokkal, a párhuzamos szerkesztésmóddal jobban tud élni, a műfajból eredően könnyedebben bánik, mint a nehézkesebb regénytechnika) máshol viszont alulmarad a regény bővebb elemzést, mé­lyebb hátteret, alaposabb lé­lektani indoklást nyújtó lehe­tőségeivel szemben. De talán felesleges is a hasonlítgatás, mozzanatait néznénk, könnyen rámondhatnánk: sablonos mai Vígjáték, előre ismert poé­nokkal, befejezéssel, satöbbi, s mint ilyen, akármelyik szo­cialista ország filmstúdióiban készülhetett volna. Csakhogy. Csakhogy Podskalsky ezt az egész, nem túl eredeti maté­riát belekeveri a mai cseh­szlovák élet nagy masszájá­ba. A tervezőintézetben pél­dául a lazsálás elmés, egy­szersmind bosszantó variá­cióiról ereszt meg egy kis etű­döt, és alaposan megfricskáz­za a felületes és formális el­lenőrzés módszereit. Az igaz­gatói székért vetélkedők mes­terkedéseiben felsorakoztatja a jól megszervezett vidéki va- dászösszeruccanást. mint az. egyik aspiráns nyomós érvét, a másik aspiráns részéről meg a fontos társadalmi kap­csolatok ápolását célzó, me­rőben értelmetlen hivatalnoki bájolgásokat, s mindkettőt alaposan kinevetteti. A falusi álnévadó megint szinte önálló burleszk, a semmit sem értő. ám de gyorsvonat! sebesség­gel beszeszelő atyával, az os- tobácska kismamával, a morc nagymamival, a szesztestvér barátokkal és a névadót nagy Kocsmai riajefajjá „fejlesztő'’ falusiakkal. A Cicák és titkárnők attól lesz kedvesen bolondos, mu­lattató, jóízű film, hogy ké­szítői egyszerre két legyet üt­nek: eleget tesznek valamifé­le tematikai kívánságlista kö­vetelményeinek is (hogy t. t. mai témájú vígjátékot készít­senek), és annak is, hogy ezt a mai témát a jelenségek visszájáról nézve, kellemesen elrajzolt, eltúlzott — tehát szatirikus — módszerekkel mutassák be a vásznon. A film nézhetőségének fon­tos tényezője a jó színészi gárda: a Kórház a város szé­lénből jól ismert Milos Ko- pecky, a nemrég bemutatott magyár filmben, A csoda vé­gében fontos szerepet játszó Vlastimil Brodsky, Dagmar Veskrnová, a csini titkárnő, és mások. hiszen az egyik variáció film. a másik meg epika. Annyiban mindegyik válto­zat megegyezik, hogy izgal­masan beszél a háború alat­ti német kémtevékenység roppant veszedelmes voltáról, meg arról is, hogy milyen ál­dozatok árán kellett olykor semlegesíteni ezeket a hideg­vérű, kiválóan képzett, s a gyilkosságot is a cél elérésé­hez vezető eszköznek tekintő ügynököket Van azonban egy — s nem lényegtelen — elvi különbség. A regényben Henry Faber, a Tű, ez a kíméletlen, erősza­kos, többszörös gyilkos nem rokonszenves figura, noha Follett jó érzékkel ábrázolja olyannak, mint aki nem kö­zönséges képességű kém, s mint ilyen, bizonyos elisme­rést is kiérdemel. A filmben viszont — talán a remekül játszó Donald Sutherland miatt is — ez a veszedelmes és agresszív fickó majdnem kivívja a rokonszentünket, majdnem drukkolni kezdünk neki. Aligha ez volt a rende­ző célja — de végül is ez si­keredett. Ez pedig öreg hiba, mert esetleg épp a serdületle- nebb nézőket befolyásolja helytelen irányba. Takács István Szépen magyarul — szépen emberül írók, költők nyelvi leleményei Megszoktuk, hogy csupán a klasszikus irodalmat tekint­jük mérvadónak anyanyel­vűnk használata dolgában, hol­ott nyelvünk fejlődése most sincs rosszabb kezekben, mint régen, s nem is kell kizáró­lag legkiválóbb élő íróink pél­dájára hivatkozni, egy szinte véletlenszerű válogatás is meggyőző lehet. Fiatal költőnk. Bari Károly verseskötete, A némaság köny­ve, telistele van az önálló nyelvtereimtés mozzanataival. Lapjain „zúzmara-trónon zu- zorgó ősz” gazdagítja képzele­tünket, s ugyanitt, a Motyog­va című költeményben „so­vány lovat hajkál a kék lá­bú / cigámylány”. Könnyen kitalálhatjuk a szövegkörnye­zetből: a .hajszol’ ige egyéni- tett válozatával van dolgunk. Ugyanígy fejthetjük meg a szövegösszefüggés révén a „gerhegö beteg cigánylovak”, a „korkotyinoló békák” szó- kapcsolatok kiemelt részeinek jel intését. Termékenyen hatott Ora- vecz Imre költészetére az észak-amerikai indián folklór­ral való megismerkedés. A költő szülőfaluja, Szajla s a népmondabeli indián telepü­lés, Oaribi közelít egymáshoz A hopik könyve című kötet lapjain. Találunk ebben a műben egyénien-újszerűen használt magyar szavakat: „az érzés átforrósodik, / és kihidegszik” — írja Oravecz; a petyhüdt szót petyüdt változatban ta­láljuk (nem hinném, hogy saj­tóhiba volna; a petyüdt azon­ban nem szerepel a tájszótá­rakban). Magyar „szaknyelvet” alkot Oravecz a hopi indiánok eszmerendszerének, hiedelem- világának megközelítésében: rezgésközpont, fölátesttudo- mány stb. s átvesz indián sza­vakat, a szövegösszefüggés se­gítségével vagy más módon vi­lágítva rá jelentésükre: „a kacsinák az élet láthatatlan erőinek szellemei”; mongkó (— jogar), kiva, mely „befo­gadja az embert” stb. Újszerű megoldásokra buk­kanhatunk Orbán Ottó Hely­zetünk az óceánon című — nehezen értelmezhető, de gon- dolatilag-nyelvileg izgalmas — versregényében: „A gyönyörű Adél — ez volt az ő címsza­va a szájlexikonban”; a rá­galmazás hadmozdulatait a nyál-háború kifejezéssel fog­lalja össze; a rágalmazó név­telen levél Orbán szerint kí­gyóposta. A próza mintha valame­lyest kevesebb lehetőséget mu­tatna a nyelv gyarapítására: szorosabban kötődik a társa­dalom használta beszélt nyelv­hez. De itt is nyilvánvaló a gazdagodás ténye. Gyurkovics Tibor merőben szórakoztató célzatú kis kötetében (Üdv a tolvajoknak!) például a szó­játék az első számú forrása a a nyelvi humornak. „A pon­tosított felvételiken mintha csupa kapufával és lessel ta­lálkozhatnánk” — írja egy di­vatszó íztelen-szagtalan voltát bizonyítva gunyorosan, a szó eredeti jelentésére utalva visz- sza. Egyik novellahőse a fran­ciákról állapítja meg: „Nem kellett harcolniuk az oszmán nagyhatalommal, hogy meg­védjék az akkori aggkori Európát” Itt az íráskép s a kiejtés viszonya kelt derűs ha­tást. Hernádi Gyula regényét, a helyenkint igen szellemesen megírt, tudományos-fantaszti­kus történetekben bővelkedő Drakulát most csupán egyetlen — kényes — vonatkozásban említem. A trágárságról, bizo­nyos cselekvések, testrészek nyers néven nevezéséről van szó; sajnos, mindennapi élmé­nyünkről utcán, négy fal kö­zött utazás közben stb. Hernádi a durva szavakat nem pontozza ki, pontosan rögzíti az irodalmi nyelvünk­ben ma még legalábbis trágár hangulatú szóalakokat. Ennek jogosultsága azonban még to­vábbi kutatást érdemelne. Kőháti Zsolt A Tű a szénakazalban Az ember megváltoztatható Nevelés stresszhelyzetben Könyv és zene Kamarakórus-estek

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents