Pest Megyei Hírlap, 1984. január (28. évfolyam, 1-25. szám)
1984-01-21 / 17. szám
1984. JANUÁR 21., SZOMBAT PEST MEGYEI HÍRLAP MAGAZIN Orsovai EmiiMichelangelo Lehet egy isten több, mint régi százak? Harcol a véső, míg az anyag támad. Elgondolom, nagy kő, mi lesz belőled. Most kell, szobrász, hogy tudásod elővedd. Most kell hogy elfelejtselek, Firenze. Mintha c sors nem tirannusom lenne. Mintha márványban élhetnék, sokáig. Szüless meg ember, élj kezemtől, Dávid. Törő István: Téli este Házunk előtt a hő világít, semmi sötét, -néptclen utcán ropog a léptünk, bebugyolálnálak holdsugárba, de homályos minden, te csillagszórő fénnyel ékesíted magad — özönvíz-előtti idő óta megyünk, őrzöm napod s éjjeled, Európában mindenütt este van, Ihász-Kovács Éva■■ Hajszáladon és tél, és hideg: szikrázik a havon — embert terelő meleg kellene, összehúzni a fázós lelkeket, tétova testekbe ültetni csengő reményt, azt kellene! ilyen fehér gondolat kellene, amilyen egyforma most minden a hó alatt, ahogy álmukat alusszák virágok, állatok, emberek. Hajszáladon kottasorok, hajszáladon kötéltáncos tekintetem, (micsoda sámsoni-ok) hajszálaidból-font arany kötélzetem, és megsokasodott esztendőim maszkját szived porondján odavetem.... Lásd az igazi arcomat is! Verítékben úszó, hajnali föld az, lásd a szemeidtől — kifakult kifakultat, mert nap-szögekre akasztott, táncos hajad eleresztett, szétszakított hálóikkal fogtak igába a percek;..; Flamm János: A férfi négy napig szenvedett Az ember néha önkéntelenül Is tanúja mások gyötrődéseinek, mintha nem lenne elég a sajátja, de hát együvé zárva elkerülhetetlen az ilyesmi. Ügy látunk bele egymás lelkének rezdüléseibe, mint a gyorsbüfék boltjainál a mellettünk evők tányérjába. Évi szabadságomat rendszerint egy jó barátom garzonjában töltöm a Balatonnál. Ismerősök és idegenek megosztjuk azt a néhány száz méter pázsitot és stéget, ami a társasüdülő tulajdona. Tavaly ragyogó időt fogtam ki, s mint akit többnyire íróasztalhoz köt a munkája, különös szerencsémneik tartottam az áldott napsütést. Elhatároztam: nem hagyom magamat zavartam senkitől és semmitől. A férfi a szomszédos garzont lakta feleségével és felserdült lányával. Első pillanattól kezdve rendszerető ember benyomását keltette. Megérkezésükkor éppen az ajtómat zártam be. Rámköszönt, azonosította a szobaszámot és újnak ható vül- kánfiber bőröndjeit úgy rakta le, hogy arra a rövid időre se zavarja a keskeny folyosón közlekedőket. ö is a kora délelőtti napsütést kedvelte. Kilenc óra előtt megjelent hóna alatt pokróccal, fej alá való gumipárnával, kezében napolaj, fürdőköpeny. Köszönt, lecihelődött mellém, komótosan elrendezgette a kellékeket, beolajozta magát, és hanyatt feküdt A parton fél tíz tájt hangzott fel a kiáltás: Újság! Zeitung! A férfi felkelt, beállt a sorba a kerékpáros árus elé és vett néhány napilapot. Visszafeküdt. Én a szabadságom idején nem olvasok újságot, kikapcsolódom. Felütötte az első lapot, végig- nyálazta, majd a másodikat, a harmadikat. Hozzákezdett egy cikkhez, de hamarosan abbahagyta és egy másikba fogott. Azt is abbahagyta. Felnézett. Mintha valakit vagy valamit várt volna, aztán élére hajtogatta az újságokat, és arcát felém fordítva hasra feküdt. Becsukta a szemét. Innen lehetett az ötvenen, a legszebb férfikorban, frissen fésült B esze Imre■■ Az anyóka galambjai U ón apakon keresztül, minden ál- dott nap reggelén egy anyóka tipegett a nagyforgalmú fővárosi térre: apró, töpörödött kis madár volt maga is, mint azok a galtm- bok, amelyek körberöpdösték a szürke ruhacsomót. Az anyóka mindig kopott szatyrot hozott magával, s a világváros madarai már messziről észrevették, ha megjelent a tér egyik sarkán álló bérház kapujában. Fölötte keringtek, csapkodták szárnyaikat, kísérték, köszöntötték a tér legkisebb, viszonylag csöndes zugáig. Ott megállt, szétnyitotta a szatyor tetejét s néhány marék kenyérmorzsát, kukoricát hintett maga köré. Pillanatok alatt tolierdő vette körül: a galambok reggeliztek. Az anyóka szinte mindegyik galambot névről ismerte: Pubi, Pisti, Babi, Bubi — szólongatta a csapzott tollú madarakat. Valamennyinek adott nevet, Igaz, gyakran összetévesztett néhányat, de ezzel sem ő, sem a galambok nem törődtek. Vállára. fejére, karjára szálltak, pöttyöket ejtettek a szatyorra, olykor a sötét fejkendőre is. Kunyerá'ltak s mikor már üresen tátongott a szatyor, csüggedten kísérték hazáig az asszonyt. Néhány hét múlva két fiatalember is kísérgetni kezdte a tipegő, szatyrot cipelő nénikét. A tér közepétől tisztes távolságra megálltak, s lesték a tolierdőt, a röpdösést, áhítattal figyeltek az anyóka galambokat simogató mozdulatait. Amikor kiürült a szatyor, a két fiatalember ott maradt a téren. Egymásra néztek, aztán elindultak ketten, kétfelé. Harangot rántott a dél, mire ismét megjelentek a téren, szatyorral a kezükben. A galambok nem röpködtek a fiatalemberek feje fölött: a bérházak, fák tetejéről gyanakodva pislogtak a szétguruló kukoricaszemekre. Csak akkor merészkedtek a földre, amikor a két fiatalember eltűnt a térről, .......... Eg y hét után már a két marcona^ ám kukoricaszemeket hozó alakot is megszokták a madarak, s újabb hét múltán némelyik galamb engedte, hogy simogassák. Az anyóka boldogan fedezte föl: híznak a galambok. Tollúk kifényesedett, fejük lesimult, szemük csillogott — Hát persze. Ez nem szárított kukorica — motyogta maga elé. — Ez a kukorica a Gruber úrtól való. No lám, a Gruber úr, milyen rendes ember... Egy alkalommal a fiatalemberek bőröndnyi sportszatyrokkal érkeztek a térre. A galambok boldogan röppentek a szatyrok közé: jó, kövér kukoricaszemeket ebédelhettek. S akkor a fiatalemberek simogatni kezdték a madarakat. S aztán galambokkal töltötték meg a hatalmas sportszatyrokat. Harminc? Negyven? Ki számolta, mennyi jószágot zsúfoltak össze? Á téren csupán néhány madár maradt. Az anyóka másnap reggel is elindult a kapualjból. Csodálkozott, miért nem röppennek felé állatai. A tér közepére tipegett, s szétszórta a kukoricát, szólongatta állatkáit. De a kukorica most oft maradt a földön: három-négy galambnak sok volt a kilónyi mag. A z anyóka megrémült. Az eget leste; ragadozó madarakra gyanakodott; a földet nézte, méreg nyomát, csapda helyét. Sehol semmi. \ S ekkor két fiatalember jött át a téren, heherészve, hangosan meséltek egy galambvacsoráról. Az anyóka szomorú lett, nagyon szomorú. A bárház kapuja előtt levő kukába tette az üres szatyrot, s lassan engedte vissza a tartály tetejét. Aznap éjjel Gruber úr, a kereskedő, egy szürke galambról álmodott. Az anyókát soha többé nem láttáim. haja őszült a halántékán. Karjait kinyújtva békésen hevert néhány percig. Ujjaival lassan, majd egy kissé gyorsabban végigtapogatott a pokrócon. Az ujjak megmászták a napolajos flakont, a fürdőköpenyt, az újságokat. Nem hitt az ujjának, mert türelmetlenül megismételte a tapoga- tást. Akár egy zongorista, amint felfedezi, hogy hiányzik egy-billentyű. Sóhajtott. Felül, majd visszafeküdt. Megjelent a felesége kikészítve, csinosan. A szorgos kis asszony az ebédet már megfőzte. Közölte a menüt és lefeküdt a férje mellé. A nagylányt nem láttam. A délutánokat a szobámban szoktam tölteni és kora este hosszú sétákat teszek a parton. így aznap már nem találkoztam szomszédaimmal, igaz, el is felejtkeztem róluk. A második nap az elsőhöz hasonlóan kezdődött. Kilenc előtt megjelent férfi, hóna alatt a holmikkal, beolajozta magát, hanyatt feküdt. Megbízható ember. Ragaszkodik szokásaihoz, s új körülmények között újakat alakít ki. De ezúttal nem hajtogatta össze a lapokat, csak ledobta maga mellé. Hasra fordult Szeme alatt egy ránc, amire tegnap még nem figyeltem föl, határozott vonalat öltött. Meglehet, hogy rosszul aludt, zavarták a kiirt- hatatlan szúnyogok, vagy a sorompónál tülkölő vonatok ébresztették fel idő előtt. Felült, sóhajtozott, lefeküdt. Csettintett ujjaival egyet, kettőt. Sokat. Valami bánthatta. Megérkezett a feleség, megmondta az aznapi ebédet, lefeküdt. A férfi csettintgetett. A nagylányt megint nem láttam. Estére kicsípték magukat, sétálni vagy szórakozni indultak, bár ehhez képest korán megtértek. Hallottam az ajtócsapódást és néhány hangos szót is. Vagy nem őtőlük jött? Olyan ez az üdülő, mint egy méhkaptár. Egy sejt, egy család, egymás mellett és fölött. A harmadik reggelen annyi volt a változás, hogy kezében két zacskó ropit is felfedeztem. Az egyiket újságnézegetés közben rágta el szálanként, de nem bírt végigolvasni egy cikket sem. Hasra fordult. Néztem az arcát. Szeme alatt a ránc sötétlő karikává vált. Elfeküdte a haját. A hiányzó billentyű! Feltépte a másik zacskót, szinte falta a ropit, de ez se nyugtatta meg. Hánykolódott, szenvedett. Megjött a feleség, rántotthús, lökte oda és jóval arrébb terítette le a takaróját. A férfi feküdt még egy darabig, azán felállt, járkálni kezdett, mint egy bezárt vad. A nagylányt nem láttam. Késő este ordítozásra ébredtem, dk Voltak. A nagylány sírt. Azt kiabálta, hogy nem bírja tovább, hazautazik. Hiába, nem könnyű egy felserdült gyereknek. Elszunnyadtam. A napsütés, a hűs hullámok, a szabad levegő sokat kivesz az emberből. A negyedik reggelen a férfi elfelejtett köszönni és fenthagyta a kispárnát. Az újságossal hangos vitába keveredett és amikor elíehéredett ajkakkal visszatért, határozottan betegnek látszott. Rossz bőrben volt, nem is borotválkozott. Igyekeztem elkerülni a tekintetét. Bele se lapozott az újságokba. Néhány percig hason maradt, de aztán felpattant és mint aki elvesztette látását, lábamra hágott, feldöntött egy kempingszéket és rárivallt egy pisilő kisfiúra. Pedig csak a füvet szegélyező bokrokat szentelte meg a kiskö- lök. A pázsiton heverők között megkereste feleségét és ordenáré módon ordítani kezdett vele, amiért a kispárnát nem hozta utána. Elhatároztam, hogy másnap én is arrébb keresek helyet magamnak. Jobb az ilyet elkerülni. A nagylányt nem láttam. Tényleg hazautazott? Éjszaka nyugalmam volt. Ki tudja mi történt? Az ötödik reggelen a szokott Időben megjött, ö lenne az?! ö volt Körülnézett, meglátott, barátságosan biccentett és mellém terítette pokrócát. Nem feküdt le. Megropogtatta csontjait s ökleit az ég felé nyújtva egészségeset nyújtózott. Csinált egy tucat fekvőtámaszt. Nocsak! Az újságoshoz menet megfordult egy nő után. A nő igen merész szabású fürdőruhát viselt. A férfi a napilapokon kívül képeslapokat is vett. Múlthetiek voltak, de ez nem zavarta. Visszatért, rámnézett nyugodt, tiszta, derűs tekintettel. Eltűnt a karika és a ránc is elhalványodott szeme alatt. Még nem kezdett bele az újságlapozásba. Mint egy szerelmes, aki megérzi kedvese jelenlétét, felpillantott balkonjukra s barátságosan integetett az asszonynak. A nagylány is ott könyökölt a korláton. A férfi mélyet sóhajtott, belenyúlt köpenye zsebébe, öngyújtót és egy csomag, megbontott füstszűrös Symphoniát vett elő. Szétnyitotta az újságot, belemélyedt. Rutinosan gyújtott rá, oda se figyelt a mozdulataira. Kitartóan olvasott. Én nem dohányzom, de most nem zavart a felém szálló füst. Élveztem a napsütést. Szeberényi Lehel-A dada Annácska babácskának elkezdődött az Élet. A nagybetűs. Anyukája felöltöztette szépen és elvitte a bölcsődébe. Elvitte és otthagyta. Oly gyorsan otthagyta, hogy mikor Annácska babácska feltekintett, már nem is volt ott. A sarokig futva tette meg az utat. Csak onnan mert hátranézni, a bölcsődére. A bölcsőde hallgatag ablakaira. Ott volt mögöttük a kislánya. Annácska babácskát még sohase hagyta ott sehol az anyukája. Fenyvesben Németh Miklós metszete Most keservesen sírt. S nem lehetett megvigasztalni. A dada, egy hamvas arcú fiatal leány édes szavakat duruzsolt Annácska babácska fülébe és óvatosan simogatta a szőke fejecskét. A dada is szőke volt. Hosszú szőke haja volt, mint a zu- hatag omlott alá fejéről, a háta közepéig. Amint az most menő a fiatal lányok között. Szőke volt az anyuka is. Két var- kocsba fonva viselte a haját. Ahogy lassan megnyugodott, most már csak csendesen verdesték kabátgallérját, mint két fonott kalács, munkahelyére igyekeztében. Annácska babácska is megnyugodott lassan, valamelyest. A keserves sírás szipogásba csendesedett. Beletörődött, hogy ölbe vegyék.- Aztán a szipogás is ki-kihagyott, s Annácska babácska egy sóhajjal befúrta fejecskéjét a dada mellének meleg párnái közé. Ujjacskáival hosszú haja közt katamolt, a közeli elszen- deredés jeléül. Egyre nyugtalanabbul kalamolt. Kereste az anyja var- kocsait, de nem találta. A szipogás újra megélénkült. A dada ekkor ringatni kezdte és dúdolt neki. El is aludt aztán. Nagysokára. Másnap reggel anyukája újra elvitte Annácska babácskát a bölcsődébe. Kereste a dadát, hogy atadja neki. Nehezen lelte meg. A hamvas pofijáról lelte meg csak. Mert a hosszú haja nem volt. Levágatta. Két kurta kalácsvarkocs ékesítette a fejét. Annácska babácska ezeket szorongatva aludt el a bölcsődében.
