Pest Megyei Hírlap, 1983. december (27. évfolyam, 283-307. szám)
1983-12-24 / 303. szám
10 PEST MEGYEI HÍRLAP MAGAZIN 1983. DECEMBER 24., SZOMBAT Házak a havas tájban Nagykátán, a temető közvetlen szomszédságában, egy nagy, nyolcszáz négyszögöles telken áll Sándor Istvánék tíz éve épült háza. A körHogy generációkon át igaz legyen Ki maga néz a tálba... Reggel öt óra nyolc perc. Bu- laörs földszintes és tízemeletes házainak ablakszemei közül jó néhány először mintha csak hunyorítana, majd éles fényük szinte hívogatóan villan fel a fagyos, a sötét decemberi hajnalon. A megállókban egyre többen toporognak, várják a szuszqgva, fújtatva közeledő, fordufe buszokat. Ki a fővárosba indulókra kapaszkodik' fel,“ ki meg csak a hegyét kerüli meg, s félúton Budakeszi felé jelzi a 140-esnek, hogy az üzem kapujában álljon meg. A „hosszú Jani” is a leszállók között van — immár nyolcadik éve — sodródik a többiekkel a bejárat, majd az öltözők felé. Elcsendesedett a forgalom, a fagy sem fitogtatja már úgy erejét, mire a kovácsműhely kemencéje tikkasztó, perzselő forróságot áraszt. Tátott torka vörösen izzik, tüzes korong, vagy téglalap a belőle kikerülő, formálásra váró vas. A „hosszú Jani ötödmagával izzad, sürög-forog a kemencénéa — itt keresi meg öt gyerek „kenyerét”. Nagycsaládos. Éppen ezért nem akar már napok óta szóba állni velem. Mert manapság az emberek ha azt hallják, hogy valakinek öt gyereke van szerinte három dologra gondolnak: jehovista, elment a józan, a magához való esze, a családi pótlékból akar megélni, mert ez a lógáshoz munkanélküli segélynek is elkel. Az már meg sem fordul a fejükben, hogy aki nagy családban nőtt fel, olyanban, ahol ha kell ma is képesek arra a testvérek, hogy erőn felül (netán átmenetileg a saját családjuk rovására!) támogassák egymást — annak a saját családja is akkor igazi. ha nagy! Ha szabad szombatokon, vasárnaponként heten ülik körül az asztalt, s három palacsintasütőben hetven palacsinta sül. S nyaranta a szilvásgombócokat "is négyen sodorják, mire a mama kifőzi azt a nyolcvanat, ami esetleg eléig lesz... Az sem utolsó dolog, ha a munkahelyi elismeréshez, a munkásőr rajban nyújtott teljesítményhez otthon, a négy fal között hatan sorakoznak fel gratulálni. A négy fal között? A ház tágas és új, csak még pucolatlan. A gyerekek nem különösebben tartózkodók. A vendéget megillető, mondjuk ötperces érdeklődés után ki-ki szobájába (parányiak, cellának is csúfolják, de saját szobák!) a holnapi napra készül. Kivéve a négyéves Istit, őt még a mama készíti fel a nagy munkára, mely holnap az óvodába indulással kezdődik. Ha kinyújtom a két kezem, jobb- ról-balról szinte érintem a parányi szoba falát. Három ilyen van, s egy valamivel szélesebb, nagyobb. Az utóbbin a két legkisebb osztozik. A ház legnagyobb szobájában, — ahol együtt van, összejön a család — ülünk és beszélgetünk. S szinte észrevétlenül újra együtt vannak. Ádáim és Kati malmozik, Sanyi, a legidősebb olvas. Jómagam arra várok választ, honnan a parányi szobák ötlete? Jó néhány évvel ezelőtt Sanyi az iskolában dolgozatot írt. (Ekkor még a nagyszülőknél laktak.) Je’est kapott, s egy piros tintás kérdést: nem vagy te egy kicsit önző? A mondatok lényege ez volt: A Sárinak, annak bezzeg jó. Nem kell két másik gyérekkel egy helyre pakolnia a"játékait,"'a' 'rúnáit'. így aktán nem is tűnik el darabonként a gombfocija, a füzetét sem keni meg csokival az öccse. S persze ki kapja az egyest, ki szégyenkezik? Hát nem a Sári. hanem én! Ekkor döntöttek úgy, ház kell, de nem magos, hanem tágas és világos. Parányi, saját szobákkal. Ha nem tudnám mennyibe kerülhet manapság hét embernek enni adni (még akkor is, ha az öt gyerek után már szép summa a családi pótlék, amit a „hosszú Jani” nemhogy tagadna, hanem már-már röstelkedve hangoztat) s ugyanakkor házat építeni: azt mondanám puritán egyszerűséggel, de nagyon is célszerűen rendezték be a szobákat. Csakhogy a célszerűségbe a pénzszűke is beleszólt. .. Vajon a pénzszűke miatt sohasem jutott eszükbe, hogy netán két-há- rom gyerekkel azért könnyebb lenne? A „hosszú Jani” rám néz, de nem lát. Jól megrágja, mit válaszoljon. A felesége sem hamarkodja el, tekintete elréved, miközben ujjal szórakozottan, de egy pillanatra sem Elvarázsolt erdő „A szülők áldását nem azon szavak teszik, miket ők gyermekeik boldogságáért elmondanak naponkint, mert hisz azokat hálátlan gyermekek fölött is elmondatja velük a szülői szeretet, hanem azon örömkönyűk, miket a gyermekeknek jó erkölcsei, szorgalma és jelessége fakasztanak a szülők szemeiből.” Ezt a gondolatot több mint száz esztendeje vetette papírra Deák Ferenc, ám tartalmilag mindmáig érvényes. Igaz, az embernek az is eszébe jut, hogy manapság egyre ritkább az igazi családi összetartás, az olyan szeretet, amely alkalmasint engedékennyé, sőt uram bo- csá’, alkalmazkodóvá tesz bennünket. Néha már azon is csodálkozunk, ha egy házasság tartósnak bizonyul. nyezeten mindenütt a gondos kéz nyoma látszik. Nincs itthon az egész család, ám még így is nehezen férünk a szobában. — Ö, ez semmi! — legyint Sándor Istvánná. — Látná csak, mennyien gyűlünk itt össze, ha mondjuk, édesanyám születésnapja van! Sátrat szoktunk verni az udvaron, székeket meg a szomszédoktól kérünk. A szűk család hetventagú. — Hát bizony — húzza össze magán fázósan a kardigánt, majd szorosabbra köti fekete fejkendője bog- ját az álla alatt az édesanya, Fejős Józsefné. — Engem bizony nem került el a gyermekáldás! Tízet szültem, kilencet föl is neveltem. Szegény Józsi fiamat, a legidősebbet, nemrég temettük — pityeredik el, majd erőt véve magán, folytatja. — Józsi vasutas volt, Laci szintén az, Mária lányom segédmunkás, Pali mozdonyvezető, Júlia, akivel együtt lakom, takarítónő, András tmk- csoportvezető, Kálmán gépkocsivezető, Erzsébet Szekszárdon adminisztrátor, s Ilonánk, a legkisebb a Gelkánál ügyfélfogadó. Már negyvenöt éves voltam, amikor őt a világra hoztam. így aztán akkora volt a korkülönbség, hogy két legidősebb bátyját magázta. Van még huszonnégy unokám és tizennégy dédunokám is. A szekszárdi leányomék kivételével az egész család itt él, Nagykátán,Mr^tem. ______ — Ebben a családi házban négy generáció fér meg jól egy fedél alatt. Kilencen vagyunk — veszi vissza a szót Sándorné. — Édesanyánknak külön'van egy szobakonyhája, s ebben a három szobában pedig a többiek. Mi ketten, az urammal, az elvált Judit lányom a nyolcéves Zoltánkával, meg Klárink a férjével, Lacival, és a négyesztendős ikrekkel, Lacikával és Attilával. A férjem fűtő, Jutka SZTK-ügyin- téző, Klári fodrász, ő itthon dolgozik, Laci pedig villanyszerelő. Közben az ikrek néhány autóval, vonattal fölszerelkezve betrappolnak a szobába. Egyikük megmutatja játékát a dédmamának, aki szeretettel simítja végig a szőke fejecskét. — Este, ha nem tudok elaludni, lajstromba veszem az unokákat, dédunokákat. Beletelik egy kis időbe, amíg a végire érek. S ne gondolja, hogy nem tudom, ki kihez tartozik! A nyolcvanötödikben járok, de még jó az emlékezetem. Kórházban is csak kétszer voltam életemben. Napközben elgyönyörködöm a kicsinyekben, mesélek nekik, na meg dolgozgatom itt, a ház körül. Elvégzem a kerti munkát, főzök. Valamennyi gyerekem, unokám, dédunokám ruháit én javítgatom, s én szoktam vasalni is. Ezt a kettőt nem engedem át senkinek, hiszen nem lehet meg az ember munka nélkül. Különben is, ki hallott már olyat, hogy valaki csak üldögél, s közben még a keze sem jár?! Olvasgatni gyakran szoktam, de a televíziót nem szeretem, mert annyi szörnyűséget mutat a világból. Ragaszkodó rokonság Félszavakból, apró szemvillanásokból észrevehető, hogy itt bizony egyértelműen a dédnagymama a családfő. Az ő szava még ma is szent gyermekeinek, akik közül valameny- nyi már szülő, sőt némelyiknek ugyancsak unokái vannak. Aztán Klári ki is mondja: számukra a nagymama sokat jelent. Az ő mindent átfogó szeretete, munkás élete az összetartó erő, a követendő példa. Elképzelhetetlen a veszekedés, s még súrlódás sem igen van, mert szere- tetben s megértésben nőttek föl. Ezt adja tovább valamennyi családtag a maga utódjának, s ilyen szellemben becsülik, tisztelik egymást a sógorok, menyek és vejek. Persze, a kicsinyek nevelése miatt néha morog pihenve simogatják az abrosz damasztját. Aztán majdnem egyszerre befut az elutasító válasz. Mert igaz (mondják) több bútor is elférne, a ruhaneműk mennyiségéhez túlméretezettek a szekrények polcai, s azokat is lehetne még terhelni. Igen ám — mondja az apa látszólag egy góbét megszégyenítő találékonysággal, bár érzem így is gondolja! — csakhogy akkor esetleg az örömnek már nem jutna hely. Az örömnek? Igen, az örömnek, mely nemcsak az új kocsi, a karácsonyra kapott-adott ékszer, a drága luxuscikk képében jélénhet meg. Nem! Egy szavalóversenyen megszerzett első hely, a születés vagy névnapra kicsit még ügyetlenül kivarrt terítő, néhány szál virág, amire forintonként spórolták össze a gyerekek a pénzt... Bár nem tagadják annak a közhelynek az igazságát: a pénz nem boldogít — de jó, ha van! Ha van, s amennyi kell, annyi mindig van, s lesz is! (Bizonygatják.) Csak a gyerekek biztonságban, békében felnőhessenek. S a „hosszú Jani” szálkás betűi a többi aláíróéval együtt a tiltakozó okiraton szerepelnek. Mert nam akar mást csak azt, amit nagyaja, apja unos-unta- lan hangoztatott (magyarázatként, miért is vannak oly sokan) családjukban, s a másokéban is igaz maradhasson: ki maga néz a tálba, azt az étel nem táplálja... Hát itt gyorsan kiürül a hatalmas tál, hiszen hát villát szorongató kéz nyúl az asztalra rakott bundáskenyér vagy krumplislángos halom felé! VARGA EDIT Cziráki Lajos festménye a nagymama, de aztán csak ráhagyja a fiatalokra, hiszen más már az élet, mint az ő idejében volt. Klári még hozzáteszi, hogy mindig megfogadja az idősebbek tanácsát, mert ők sokat tapasztaltak, s bizonyára sok mindent jobban tudnak, — Énnek a nagy családnak csak előnyei vannak. Nálunk még senki 6em fordult soha az OTP-hez, ha pénzre volt szüksége — szól közbe megfontoltan Sándor István, aki eddig csak figyelt, miközben egyre- másra nyomta el a hamutartóban a csikkeket. — Ha valaki építkezni kezd, ott vagyunk mindahányon, csak győzzön minket étellel, itallal. Hozzáteszem, ha elmegyünk, akkor odaadjuk a derekunkat is, nem úgy ám, mint a fizetett munkás, aki a fele időben az ásónyelet támasztja. Együtt élni nem nehéz A vő, Forgács László is abbahagyja a játékot az ikrekkel és közénk telepszik. — Amikor hét éve összeházasodtunk Klárival, először az én szüleimnél laktunk, Vecsésen. Telt az idő, megiettek a fiúk, s anyósom naponta járt át Nagykátáról segíteni. Aztán egyszer azt mondta, költözzünk ide, van hely, elférünk, s neki is, nekünk is könnyebb lesz. Először tartottam a sok rokontól, ki sem ismertem magam közöttük. Aztán megszoktam, megszerettem itt any- nyira, hogy már el sem tudnám képzelni a különlakást. Az természetes, hogy alkalmazkodni kell, de higgye el, nem nehéz dolog az! Fejős Józsefné legkisebb lánya, Ilona is benéz édesanyjához munkából hazafelé. így van ez egyébként mindennap, minden gyerekkel. Tőle tudom meg, hogy Kálmán testvérüknek nemrégiben ötöse volt a lottón. Kérés nélkül adott mindenkinek ötezer forintot. Egyre-másra sorolják az apróbb, nagyobb eseményeket, amelyek mind-mind azt támasztják alá, hogy ha léteznek is az úgynevezett generációs ellentétek, azok nem elkerülhetetlenek, mert a megbecsülés, az alkalmazkodási készség s a szeretet híd lehet és kell hogy legyen a családtagok és az emberek között is. Észrevétlenül, gyorsan telik az idő. Múlását elsősorban az ikrek nyűgös- ségén lehet észrevenni. Elfáradtak, elálmosodtak. Nehezen veszek búcsút a marasztaló, meleg légkörű családi környezettől. A dédnagymamát úgy kell visszaküldeni a lakásba, nehogy megfázzék az udvaron. Még egy utolsót integet, majd eltűnik az ajtó mögött, amelynek kilincsét naponta koptatják fényesre a rokoni kezek. KÖRMENDI ZSUZSA Jóba Éva rajza Születésnap sátorban ...Áldását nem azon szavak teszik... Hetvenen a szeretet hídián t)
