Pest Megyei Hírlap, 1983. december (27. évfolyam, 283-307. szám)

1983-12-17 / 297. szám

1983. DECEMBER 17., SZOMBAT

'SZÍNHÁZT LEVÉTmh» A könyvekben minden szebb

Régi újdonságok Diákok világképét kutatva

r Megkésve bemu- fjt tatott filmek ese- § tében szoktuk f mondogatni:, —

| Milyen kár, hogy Inem Láthattuk akkor, amikor még újnak hatott volna, amikor még friss volt a mondanivalója, eredeti a látásmódjai

Vagyunk azonban így színpadi művekkel is. Ilyen vagy olyan okokból későn kerül el hozzánk egy-egy nevezetes szerző nevezetes drámája; akkor, amikor már az utánzók műveivel is megismerkedtünk. Nem lehet aztán csodálni, ha az eredetit nem fogadjuk olyan lelkesedéssel, mint illenék: az utánzatok, utánérzések, a gyönge másolatok az első kópiát is megkoptatják, elhalványítják. S még hagyján, ha nem hazai művekről van szó; ezeknél még a késést is jobban tűrjük, ha nem is szeretjük. Ám ha honi drámaíró műve késik meg, arra már érzékenyebbek vagyunk.

A dolog, legalábbis lényegét illetően, azóta sem változott. A kortárs drámaírót — még a különböző áttételeken, a különböző műfajokon átszűrve is — leginkább a jelen izgatja, s igyekszik e jelen egynémely kérdésére érvényes választ adni. Nem napi aktualitásszinten, nem vezércikkek tónusában, — de azért mégis úgy, hogy érezzük: itt rólunk van szó.

Miért emlegetem ezeket az evidenciákat? Mert az utóbbi hetek színházi bemutatói között több — nevezzük így — régi újdonsággal találkozhatunk. S ez nem örvendetes.

Itt van mindjárt a József AAtila Színházban színre vitt IJrsznójáték, Czakó Gábor groteszk komédiája. Tulajdonképpen ősbemutató, mert hivatásos színház most játssza először — noha már 1977-ben nyilvánosságot kapott egy sajátos fórumon, a Dunaújvárosi Bemutató Színpadon. Akik akkor láthattuk, örömmel üdvözöltük a művet,' mert úgy véltük, kitűnő színpadi munka, s kitűnő a választott forma is: a groteszk, már-már abszurd parabola. Mangalicza úr, Kornwald úr, Yorkshire úr és Koca anyó történetében nem volt nehéz észrevenni a talán egészen Arisztophanész Madarakjáig, vagy Aesopus állatmeséiig visszanyúló szándékot: emberi tulajdonságokkal felruházott állatok (itt: disznók) köré épített történetben bemutatni az emberi visz- szásságokat, a történelem bakugrásait, az abszurditásig menő komikumot a mindennaDok eseményeiben. Azt reméltük, a Disznójáték nagyobb nyilvánosságot is kap majd (bár Dunaújvárosban több tucatszor játszották), felkapja valamely hivatásos színház, s végre befutja azt a pályát, melyet megérdemelne — annál is inkább, hiszen a darab már 1977-ben is a kamaszkorát élte: Czakó 1933-ban vagy 1984- bm írta.

K

ell-e mondani, mekkora újdonság volt (lett volna) 1934- ben. a Disznójáték, egy akkor alig huszon-egy- néhány éves ifjú ember darabja? Mekkora előnnyel indult volna egy sajátos látásmód, egy sajátoá színpadi formálásmód bevezetésének nagy versenyfutásában? Milyen szorosan oda lehetett volna állítani az akkor abszolút újdonságnak számító lengyel és cseh groteszkek mellé? S milyen nagy dolog lett volna, hogy három évvel megelőzi Örkény István Tóíékját! A Disznójáték akkor talán az áttörés műve lehetett volna — s még 1977-ben sem volt túlságosan megkésett, noha addigrá már úgy tűnhetett a tájékozatlanabbaknak: Czakó másol,

utánérzést tupiroz fel. Ám a dunaújvárosi premiért nem követte újabb bemutató, s talán mindmáig Csipkerózsika- álmát aludná a darab, ha az akkori bemutató rendezője. Iglódi István, most a József Attila Színház főrendezőjeként, fel nem újítja a hat esztendővel ezelőtti kezdeményezést. A Disznó játék ma sem vesztett érdekességéből, ezt az előadás is igazolja — ám valamiképpen kimosódott alóla az aktualitás, a frisseség, a merész újdonság talaja. S ezt, az elmondottak után, aligha is lehet csodálni.

Mint ahogyan nem csodálható, ha a másik régi újdonság újdonságízei is elmosódtak némiképp. Urbán Gyula élesen szatirikus, groteszk játékáról van szó, mely Itt a piros, hol a piros! címmel a Józsefvárosi Színházban került színre, Szigeti Károly rendezésében. A darab a Fiatalok rivaldája 1980-as kötetében jelent meg, Életkép címmel, — tehát három évvel ezelőtt. Ismerve a magyar nyomdai átfutási határidőket, a kötetet legalább egy évvel korábban adták nyomdába. A darab minimum egy évvel előbb íródott. Azaz: legkevesebb öt évet várt a bemutatóra. Nem tett jót neki. Mégpedig azért nem, mert ha megszületésekor színpadot kap, talán hasonlóképp nagy visszhangot vált ki, mint a Disznójáték. Hiszen a téma kitűnő: a fenenagy magyarkodásból vigéci szinten hasznot húzó ügyeskedésről, a turáni eredetre oly büszke ivadékok kínosan leleplező és lelepleződő tülekedéséről van itt szó, arról, hogy miközben a millennium nemzetiszín ködétől nem látjuk a valódi helyzetet, élelmes eszmekufárok össze- ugrasztják a nemzetiségeket, s míg azok egymás torkának esnek, bezsebelik — pénzben, nőben, eszem-iszomban — a sikert, s a markukba röhögve odébbállnak. Balekságunk. kijátszottságunk, léprcmené- sünk tragikomédiája ez a darab; nem hízeleg sem a történelmünknek, sem a túlzottan magabiztos nemzeti önelégültségünknek. Épp ezért figyelemre méltó; tévhiteket és előítéleteket vesz célba, s jobb önismeretre int bennünket. Más szituációban, más eszközökkel ugyan, de nagyjából hasonló féltés munkál benne, mint Madách olyannyira nem méltányolt szatírájában, A civilizátorban.

megkésett bemutatóra zenével körített, s így szeli deb- bé váló darab megírása idején sokkal merészebbnek, kezdeményezőbbnek, hangvételében, dramaturgiájában sokkal frissebbnek hatott volna a színen. Szerzője azóta talán már a második vagy harmadik bemutatónál tartana: az időben érkező debütálás talán kibontakoztatta volna színműírói tehetségét. Fiókban maradó darabok azonban sem ser kentőleg nem hatnak, sem az egyetlen igazi megmérettetésben, a színpadi megszólalásban nem részesülhetnek, s így nem tájékoztathatják a szerzőt a mű erényei és hibái felől Minket pedig megfosztanak attól az élménytől, hogy e nekünk szóló, rólunk szóló, jelent kérdező, s a jelennek válaszoló darabokban a mi problémáinkra, kérdéseinkre — azaz: magunkra — ismerjünk.

Takács István

A

— Sokat gondolkoztam már azon, hogy nem figyelünk a Himnusz, a Szózat értelmére. Pedig ha megtennénk, sok mindent másként látnánk. S talán az a legérdekesebb, hogy azóta foglalkoztat a kérdés, mióta csak hallgatjuk és nem énekeljük ezt a két, számunkra legfontosabb, legtöbbet jelentő zenemüvet...

Ezt, a felnőttet is mély önvizsgálatra késztető észrevételt, egy, a mindennapi életről szóló beszélgetés kapcsán mondta Lesták Erika, a ceglédi Kossuth gimnázium végzős növendéke. Nyolcán ültek körülöttem a kölcsönkapott igazgatói szobában. Közülük egy, Tűzkő Mária érettségi után dolgozni készül. Könyvtárban vagy könyvesboltban szeretne elhelyezkedni. A többiek — szándékuk szerint — még néhány évig az iskolapadot koptatják: Piróth Csaba és Illanicz Béla orvosnak készül, Erőssy Andrea a külkereskedelmi főiskolára, Selmeczi László a villamosmérnöki karra, Szűcs Ida az egri tanárképző történelem-orosz szakára. Hegedűs Zoltán a szegedi vagy a debreceni egyetem történelem-földrajz szakára, Erika pedig kolléga jelölt: de előbb a jogot vagy a bölcsészkart szeretné elvégezni.

Hamar ráfázhat az ember. Nemcsak a szó valódi értelmében, de áttételesen is rengeteg pofont kap az ember, ha mindig kimondja azt, ami benne motoszkál. Anyám gyakran hangoztatja, hallgass, ne szólj, mert csak bajok lesznek belőle — magyarázza Erőssy Andrea. — Akármennyire is szidjuk a megalkuvást, csak rá kell jönnünk, hogy ez valami szükséges rossz, s ahogy telnek az évek, úgy veszítünk az úgynevezett fiatal lelkesedésből.

A megállapítást élénk vita követi. Arról, hogy mindenki tele van illúziókkal, s vajon kötelező-e valamennyit elveszíteni, s arról, hogy mit kezdjen a diák a valósággal, hogyan egyeztetheti azt ös^ze saját, megvalósulásra váró álKi jár jobban?

Kit milyen szempontok vezéreltek a pályaválasztásnál? Illanicz Bélának például a szülei is orvosok:

— Ez olyan hivatás, amit igazán közel érzek magamhoz. Átlátom a szépségét, s tudom — az otthoni példa alapján —, milyen a rászorulókon segíteni. Én azonban nemcsak a felszínt, hanem a mélységet is szemügyre vehetem. Tudom, mire számíthatok: állandó lekötöttségre, s nagyon sok munkára!

— Az ember döntését természetesen befolyásolja a családi légkör, de még a társadalmi érdek is, és sokakat az a tény, hogy látják: a mai világban egyre inkább előtérbe kerülnek az egyéni és az anyagi érdekek. Ez bizonyos mértékig érthető és jó, de egy határon túl már nagyon káros lehet. Nekem az az érzésem, hogy életünkben sajnálatosan növekszik az ebből fakadó negatív jelenségek száma — fogalmazza meg az őt láthatóan régóta foglalkoztató gondolatokai Hegedűs Zoltán.

— Eggyel máris tisztában vagyunk: az jár jobban, aki nejn tanul tovább — egészíti ki az elhangzottakat Selmeczi László.

— Az én szüleim fizikai dolgozók. Tudom, milyen nehéz a munkájuk, s azt is, milyen fáradtan jönnek haza esténként. Hidd el, nagyon is megérdemlik azt a pénzt, amit megkeresnek! — csattan föl Erika. A többiek csitítgatják, mondván, senki sem vitatja ezt, inkább nem értik, miért nem fizetik meg a szellemi produktumot is. Az elhangzottaktól már csak egy lépés, hogy politikai gazdaságtanról, filozófiáról kezdjünk eszmecserét.

Közös nevező

— Az a baj, hogy a könyvekben minden szebb, minden másként van, mint az életben — veszi vissza a szót Zoli. — Itt, az iskolában mintha üveg- kalitkában élnénk: a felnőttek világa, a valóság sokkal kegyetlenebb. Hiszen halljuk szüléink beszélgetését, s közülünk jó néhányan szereztek tapasztalatokat nyári munkájuk során.

— Ami azt illeti, még a túlzott őszinteséggel is baj van,

maival. Végül is közös nevezőre jutunk: valamennyire mindig meg kell alkudni az adott körülményekkel, de a hitet, a lelkesedést meg kell őrizni.

Igen, a hit... De elvonatkoztathatunk-e a minket körülvevő valóságtól, a háborús légkörtől? A gyerekekből tehetetlen dühvei törnek föl a szavak: — Miért? Hát a politikusoknak nincsenek lányaik, fiaik? Nem gondolnak arra, hogy azoknak a létét is veszélyeztetik, akiknek világra- jöttét ők maguk várták? Hát tényleg el akarnak pusztítani valamennyiünket ?

Itt és most

Nehéz megnyugtató érveket találni. Kölcsönösen magya- rázgatjuk egymásnak a világot, s jómagam a diákok világról kialakított kepét kutathatom. Kiderül, hogy az isko- ló.ban sincs kellő idő erről a témáról beszélgetni. A régebbi negyedikeseknek jobb volt — mondják —, mert ők tanultak világnézetet. Az idei évtől kezdődően viszont filozófiát oktatnak helyette.

— Az a baj, hogy csupa olyan dologról van szó, amit már ismerünk. Egészen alapvető fogalmakról. Minket elsősorban nem az érdekel, hogy egy filozófus hová jutott el a Gondolkodási folyamat során, hanem az, hosy milyen módon ért el odáig. Szeretnénk sok idevágó, érdekes történetet hallani a száraz tények he................ '

PI

P ' '

Éfc

lÜ i- 1

yL , w '<?■ ^

v .....

A kisebb-nagyobb gondok ellenére Is szép a világ

Trencsényi Zoltán felvételei

Azért csak könnyebb az élet az alma mater falain kívül!

lyett, s beleszólni, vitázni minél többet. De nagyon kötött az elvégzendő tananyag, s nincs elég idő, hogy megvitassuk mindazokat a naponta fölvetődő problémákat, amelyek bennünket foglalkoztatnak, amelyek a mai Magyar- országra oly jellemzőek — összegzi valamennyiük véleményét Piróth Csaba.

— Ügy igazán most fedezem föl önmagam számára az irodalmat. Legújabb kedvenceim Sütő András és Nagy László, írásaik erősítik bennem a hitet: történhet bármi, én csakis itt, ebb er. az országban tudok és akarok élni. — S Illanicz Bála egyszerű mondatai szinte visszhangot vernek az egyetértő csöndben ...

★

A közelmúltban a ceglédi pedagógus pártvezetőség öt középiskolában — nyolcszáz gyereket megkérdezve — végzett felmérést arról, hogyan látják a diákok társadalmunk jelenlegi helyzetét, problémáit, illetve saját körülményeiket, lehetőségeiket. AZ írásos ösz- szegzés többek között megállapította, hogy „fiataljaink számára a szocialista rendszer életük természetes közege, eredményeit elismerik, továbbfejlesztéséért cselekedni hajlandók. Különösen nagyra értékelik társadalmunk mély emberközpontúságát, és az elért és megvédett életszínvonalunkat. Ugyanakkor a társadalomban meglevő ellentmondásokkal, hiányosságokkal szemben türelmetlenek, és a jelentkező problémákat a valóságosnál nagyobbnak látják”.

Kő. Zs.

ÍTv- FIGYELŐ

Jelenet az Itt a piros, hol a piros! előadásából. (Beregi Péter, Tóth Judit, Juhász Jácint, Soós Lajos, Hável László)

Mariska. Igaz, Mariskának

mostanság nemigen hívják a lányokat, de ha már a Családi kör című sorozat Furcsa fegyelmi című — szerdán este sugárzott — darabjának szerzője, Pongrácz Zsuzsa így nevezte el a soros tanmese főszereplőjét, hát emlegessük majd ml is így ezt a tizenhét éves kamaszlányt, aki oly sajnálatosan korán és mindjárt a természet törvényei szerint való következményekkel együtt ismerte meg a szerelmet.

Mert emlegetnünk kell eZt az egyszem utódot. Szóba kell hozni több okból is. Először is családjának okán, amely família — láthattuk, tapasztalhattuk — éppen a legjobbnak vélt szülői törekvések következtében kényszerítette Mariskát a szabadosságba. A túlzottan szoros tiltások, lám, éppen az ellenkező végletbe kergetik a felnövekvőket.

Másodszor rokonszenves osztályfőnöknője miatt válhat beszélgetéseink tárgyává ez a leányka. Vele együtt ezt a meghurcolt és végezetül elmarasztalt pedagógust is meg kell idéznünk, hiszen ha valaki megszenvedte ezt a kis hétköznapi drámát, akkor az ő volt. Mintegy a jobb érzésű felnőtti világ képviselőjeként tette meg azt, amit megtehetett. Persze hogy áthágott szabályokat, de abban a szorult helyzetben ugyan mi mást cselekedhetett volna.

Harmadszorra pedig... Nos, harmadszorra a mi kis elüldözött, megsanyargatott Mariskánk mint eme műsor televíziós főszereplője követeli meg a méltatást. Magyarán azt, hogy mondjuk el: miként festett mind ő. mind szűkebb és tágabb környezete a képernyőn.

S itt már kevésbé lehet jókat mondani. Inkább panaszkodni kényszerül az előfizető. Azon egyszerű oknál fogva, hogy ezt az egész erkölcsi — kissé tudóskodva fogalmazva: szexuál-etikai — magyarázósdit a rétestészta módjára nyújtották el a Családi kör készítői. Hosszúak voltak a jelenetek, túl terjedelmesek az ilyen-olyan indoklások; ezt az egész sztorit egy jó harmadával meg lehetett volna kurtítani. S ha ez íg: alakul, akkor viszont a szakember, dr. Lux Elvira pszichológus epilógusa kerekedhetett volna kiselőadásból egy komolyabb elemzéssé. így ugyanis inkább csak tanácsokat. mintsem teljes kiokosítást kaptunk.

Es még egy dolog: ebből az egész — régóta és méltán szeretett — Családi körből változatlanul nagyon hiányzik dr. Ranschburg Jenő.

Ráday. Nagy örömünkre Ismét feltűnt a készülékek első oldalán a mi városvédő Ráday Mihályunk. Ezúttal inkább jó, mint rossz híreket mondott, örvendve nyugtázta egyebek között, hogy mennyire megnőtt az érdeklődés a városképek oltalmazásának dolgában.

Bő félórájának nagy szenzációja az volt, hogy megtudhattuk: előkerült a szétbombázott Erzsébet-hídnál egykor álló szépséges Erzsébet királyné-szobor. Egy vasrudas ládafélében őrzik, és vissza is telepítenék az új

Erzsébet-híd környékére, csők azt_ nem tudják, hová. Ráday találékonysága rém ismer határt: vagy négy olyan helyet is bemutatott, ahol mé'ió környezetben gyönyörködtetné a sétálókat ez az — ismételjük — remekbe formált alkotás.

A hetedik, befejező részével véget ért a: Elátkozottak városa című íi sorozat. Mélyebb nyomokai nem hagyott maga után, meri zsúfolt volt, túlbonyolított nagyjában-egészében érdektelen. BegföFebb maga a hely. szín tűnt újnak, hiszen az írek földjéről vajmi keveset tud az átlagosan tájékozoll előfizető.

Akácz László