Pest Megyei Hírlap, 1983. október (27. évfolyam, 232-257. szám)

1983-10-01 / 232. szám

SVSS. OKTOBER t, SZOMBAT PEST MEGYEI HÍRLAP MAGAZIN 9 Töth-Matfié Miklós­A színészházban A színészház olyan hely, ahol ** mindent lehet csinálni, csak lakni nem. Tóföldi legalábbis ilyen következtetésre jutott, és bizonyá­ra nem csupán ő vélekedik így a lakók közül. Erős kivételnek talán csak Csutorjai, a szobatársa számít, aki füldugót használ, és lefekvés után még egy nagyobb összegért sem hajlandó kiszedni. Ilyenkor megszűnik számára a világ, és Tó­földi esetleges közlendőit a száj­mozgásáról olvassa le. — Vegyél te is — mondja Tóföl­dinek, és meglásd, rögtön egy sza­natóriumban érzed majd magad. No igen, ez is megoldás — töp­reng el ezen Tóföldi, de azért még­sem vásárol füldugót. Csutorjai az Hiás, ő már megteheti. Tíz éve tén- fereg a pályán, egyik színészházból ki, a másikba be, ő már eleget hallott ahhoz, hogy akár egész éle­tében füldugót használjon. De egy induló színésznek még nem lehet­nek rigolyái, elterjed, rossz fényt Vet rá... stb. Neki még mindent hallania kell, akár akarja, akár nem. — Tudod — mondja Csutorjai —, rólam már annyira elterjedt ez a füldugózás, hogy sokan azt hiszik, nappal is használom. Ezért nekem Hem mondanak semmit, előttem nem reszelnek, fúrnak senkit, bé­kén hagynak. Azt is észrevettem, hogy kedvesebbek hozzám, mintha csakugyan süket lennék. Tóföldi bólint, megérti Csutorjait. Nem éppen erős tulajdonsága a te­hetség, így azzal pótolja, ami in­kább megadatott neki. Udvariasság­gal például. Ilyen udvarias ember­rel még nem találkozott, talán nincs is. Csutorjai úgy udvarias, ahogy más levegőt vesz. Nem lehet megelőzni a köszönésben, nem le­het utána bemenni egy ajtón, nem lehet... egyáltalán felsorolni is lehetetlen, mit nem lehet még, hogy Csutorjai legalább egyszer kizök­kenjen az udvariasságból. Ha ne­kimegy egy széknek, még attól is bocsánatot kér, megköveti az al­mát, mielőtt beleharap, szóval a képtelenségig udvarias. És ha valaki kicsit is ismeri a színészvilágot, az tudja, hogy ebből, ha nem is vala­mi fényesen, de azért el lehet ten­gődni a nyugdíjig. — Bocsáss meg, ha horkolok — mondta mindjárt az első nap Tó­földinek — és költs fel nyugodtan, kérlek. Tóföldi megfogadta a tanácsát, és felköltötte, mert nem hogy horkolt, de szirénázott. — Ne haragudj — motyorogta félálomban —, igazán nem akarat­tal... És jellemző Csutorjai udvariassá­gára, hogy a tizedik felrázá- után is elnézést kért. Tóföldi ettől annyira elröstellte magát, hogy a további éjszakákon inkább nem aludt, de nem zavarta Csutorjait. Egyébként is — mint később ki­derült —, mi az ő horkolása a kin­ti zajokhoz képest! Egy tüntetési menet maga a lábujjhegyen osonó suttogás némelyik színészházi éj­szakához viszonyítva. Az ajtók dö­rejszerű csapkodása már megszo­kottá vált, egy-egy alkalmi „házas­pár” civódása is elviselhetővé lan- gyult, hanem a tehetség italtól ne­hezen forgó nyelvvel, mindazonál­tal üvöltve hangoztatott bizony- gatása — már több a soknál. Külö­nösen hajnali kettőkor, amikor már egy tisztes polgár virágos rétről és döngicsélő méhekről álmodik. — Atombomba vagyok sörétek között! — üvölti egy hang, történe­tesen a Lónyainé, és Tóföldi szívét, bár felriad rá, mégis melegség jár­ja át. A mondás ugyanis tőle ered, ő jelentette ki ezt nemrégen, ugyan­csak kissé felajzott állapotban, és lám, máris átment a köztudatba. Akár valamely népi (népszínészi) szólás terjed majd, és így anonim módra bár, de mégis csak begyalo­gol a színházi világ hallhatatlanjai közé. E z eddig rendben is van, a szer­zői büszkeség legyűri a zaj okozta felgerjedést, de Lónyai nem elégszik meg ennyivel. Saját szö­veggel is kibővíti. — Nekem mondja Zselatin, hogy merev vagyok, én úgy mozgok a színpadon, mint egy hirdetőoszlop?! Nekem, akinek a mozgását megiri­gyelheti egy balett-táncos? Az al­jas! Már régen bíróság elé kellett volna állítani! Mert aki ilyet me­részel mondani egy Lónyaira, az liliomtipró, betörő, gyilkos! Ide néz­zetek, hogy mozgok?! Na, ezt fi­gyeljétek meg! Valami robajlik, dűl, csattan, üvegcsörömpölés. — Kuss! — csendül valahonnan egy karikás hang. — Hát már dög­leni sem lehet ebben a rohadt ház­ban?! — Csendet kérek! Főpróba! — üvölti vissza Lónyai. — Ki tehet arról, hogy itt civilek is szállást kaptak?! — Civil az a holdkóros, beteg lel­ked — így ismét a karikás hang —•, ne éjjel jusson eszedbe a szakma, hanem nappal! — Az igazi színésznél nincsenek napszakok — vonít újfent Lónyai. — Mert a művészete mindig éber. Ha nem tetszik, "keress magadnak egy lakatlan szigetet. De- mielőtt odahurcolkodsz, add meg az ötve­nesem! Tóföldá magára húzza a takarót, a párnát a fülére nyomja, és amit világéletében utált, számolni kezd. Tóth Endre­Távoli muzsikaszó Muzsika árad távolból, ingerlő s gyönyörű zene. Elhalkul és felcsap olykor, s a lelked együtt zeng vele. Tündért muzsika árad, betölti az egész teret, s az emberek arra várnak, hátha megnyílnak az egek. Pórusaidon behatol, vérköreiden átrezeg, megrészegít, akár a bor. szíved könnyűnek érezed. Égig emel s örvénybe veszt, angyallá tesz, a mélybe ránt. Ütemére a lomha test szállani kezd az álmon át. S újjászületsz, míg a zene forró dallamát hallgatod — Elsüllyed a múlt szelleme és a jövendő felragyog. De hát mi az a semmi párna, a szí­nészház csak most kezd élni. Vala­honnan hegedűszó. „Hej, delédé, de- lédé ...” Kurjongatások, dübörgé­sek. Az ablakok rezegnek, a pla­fon táncol, a padló, mint kiörege­dett cirkuszi unterman, nagyokat reccsen, nyög belé. És ebben a„lag- ziban” még a legcsendesebb sarok az udvarias Csutorjai és az ő eget­verő hortyogása. Aztán mégis valamiféle szender- gés, talán álom is, sziklákat görge­tő elefántokkal... De mi ez? Máris itt lennének az elefántok? A szikla dörgött az ajtónak? — Tóföldi! Mi az? Alszol? Tóföldi nem válaszol. Összehúzó­dik a paplan alatt, akár a magzat az anyaméhben, és megpróbál visz- szatérni a sziklákat görgető elefán­tokhoz. Hanem Lónyai — ki is le­hetne más? — nem hagyja abba. — Tóföldi! — bömböl, míg a be­zárt ajtó kilincsét rázogatja. — Mi van? Csakugyan alszol? Tóföldi felnyög, majd a füléhez ragadt párnát az ajtóhoz suhintja. — Mi a fenét akarsz?! — Szóval mégsem alszol — így diadalmasan Lónyai —, csak imitá­lod az alvást Jellemző, ezt meg­jegyzem magamnak. Kenyered van? — Micsoda? — Kenyér! Érted? Adj egy falást Azt akarod, hogy itt dögöljek éhen az ajtód előtt? Tóföldi kimászik az ágyból, meg­keresi a kenyeret, kinyitja az aj­tót, kidugja. — Fogd... — mondja, és csuk­ná vissza az ajtót ha Lónyai lába engedné. — Szalonnád is van? — Nincs! — Semmid? — Semmim. — Kenyeret zabái jak magában? — Zabáid! — hörgi Tóföldi, aztán valami eszébe jut. — Sercegi cso­magot kapott de el ne pofázd, hogy tőlem tudod. — Sercegi? — Igen, Disznósajtot evett az es­te. Láttam. — Kösz, Tóföldi, rendes vagy. L ónyaival együtt elmegy a láb. Tóföldi bezárja az ajtót, visz- szatántorog az ágyba. Amíg Sercegi megérteti Lónyaival, hogy nem ka­pott csomagot, addig majdcsak reg­gel lesz. És reggel sokkal elviselhe­tőbb a színészházban, akkor már félájultan alszik mindenki. Beák Mór­Sanzon, két — Egyszer fogom a legnagyobb bőröndünket, összepakolom minden holmimat, és elutazok, messze, na­gyon messze. — Hová? — Mindegy, csak innen el, mesz- szire, ahol nem ismer senki. — Nincs már ilyen hely, Gábor. — Kell, hogy legyen. Én tudom, hogy van, s ha megtalálom, írok ne­ked egy levelet. Kedves Dóra! Meg­érkeztem. És nem írok rá feladót, és nem írom rá a címemet sem, hogy soha senki ne találhasson rám. — Még én sem? — Még te sem. — Akkor vigyél magaddal. — Nem vihetlek. Apa mindig azt mondja, az ember egyedül felelős a tetteiért. — Azért én utánad megyek ám majd. Befordulok a sarkon, s ahol már nem láthatnak hazulról, min­denkit megállítok, és megkérdezem tőle, hogy tessék mondani, nem lát­ta véletlenül Gábort? És úgyis meg­talállak. Mert szeretlek. — Jó. Akkor majd beleírom a levelembe, hogy jöhetsz. És jeleket hagyok neked végig arra, amerre megyek, hogy kevesebbet kelljen kérdezősködnöd. — Mikor indulsz? — Még nem tudom. Gondolkod­nom kell rajta.' Apa is mindig gon­dolkodik, mielőtt cselekszik. — Ha akarod, segítek neked gon­dolkodni. — Jó, akarom, csak az a baj, hogy amikor én gondolkodom, min­dig szomorú leszek. — Legfeljebb én is az leszek. Jevgenyij Vinokurov■ Kezdetet és véget „Ha kezdetet és véget kapcsolatba hoznánk.i Minden okozathoz az okot megtalálnánk!...” A világ titkaival izzadva vesződnek, egyenetlen tarságukat törölve a bölcsek. Ellentétek törvénye! Boldog, aki téged felér ésszel, ki merész, s nagy lábon élsz, ki a világot nem könyvekből olvasva méred, hanem a föld méhébe pillantva megérted, kinek nem évekig fogalmazódik fejében a gondolat, hanem hirtelen alakban megfogan, s gyönyörűségesen és élőn megjelenik készen a mélységből, Aphroditéhez hasonlóan! (Krémer József fordítása) V-ácz András mozaikja ■f - —- • Apostol gyerekhangra — Tudod, Dóra, anya az éjjel megint nem jött haza. De ezt csak akkor mondom el neked, ha nem árulod el senkinek. — Hiszen máris elmondtad! — De azért te ne áruld el senki­nek. — Tudod, hogy soha nem árulok el semmit, amit mondasz, Gábor. — Tudom. A múltkor mégis el­mondtak a Panninak, hogy én még mindig bepisilek. — Az csak azért volt, mert ha­ragudtam rád. — Miért haragudtál? — Mert egész nap a Pannával játszottál, nem velem. — Ha elmegyek, mégis téged viszlek magammal, nem a Pannit. — És banánt fogunk enni egész nap, és fagylaltozunk, és soha nem írunk a szüléinknek egy sort sem. — És mi lesz, ha utánunk jön­nek ők is? — Nem jönnek, ök nem találnak meg bennünket úgyse. És ahogy megyek utánad, különben is eltün­tetem a jeleket. — És én soha nem fogok inni, mint a te apukád. — És én mindig hazajövök éjjel, nem úgy, mint a te anyukád. — Egyszer apa akkor vitt haza, amikor ott volt nálunk a Tóni bá­csi. Benyitott a szobába, aztán rög­tön be is csukta az ajtót. Én nem láttam semmit, bármennyire is les- kelődtem, de amikor apa kézenfo- gott, elkezdett sírni. — Az én apukám is szokott sír­ni. Ha nem iszik túl sokat, és anyu azt mondja neki, részeg disznó, ak­kor az ölébe húz és sír. Ilyenkor a bajszával szoktam játszani. Már van két bajszála a dobozomban. Azt azért magunkkal visszük, jó? — Én legszívesebben apukámat is magammal vinném. Anyut oda­adnám Tóni bácsinak, aput meg el­vinném cserébe. Hátha vele köny- nyebben megtalálnám azt a mesz- szi helyet. — Én meg anyukámat hoznám akkor. És figyusz, Gábor! Ha apu­kád meg anyukám együtt lenne, ak­kor mi testvérek lennénk! — De a testvérek nem lehetnek szerelmesek egymásba. — Azért mégis jó lenne. — Esténként néznénk a tévét, le­venném a hangot, ahogy apa szok­ta, és mindenfélét mondanék, hogy nevess. — Én meg kimosnám és kivasal­nám az ingedet, ahogy anya szokta. — Én nagyon szeretem az apuká­mat. — Anyukámat én is nagyon sze­retem. — De azért egyszer fogom a leg­nagyobb bőröndünket, és elmegyek messze, nagyon messze. — És hagyjál nekem jeleket, mert megyek utánad én is. — Anyu meg csak hadd sírjon utánam. — És nem fog hiányozni apu, csak a bajszálai. Mikor indulunk? — Ha anyám nem alszik otthon este. — Jujdejó! Lehet, hogy már hol­nap? Most mért sírsz, Gábor? Ml bajod van? Gábor! Nem is örülsz?!

Next

/
Thumbnails
Contents