Pest Megyei Hírlap, 1983. október (27. évfolyam, 232-257. szám)
1983-10-01 / 232. szám
Korunk valósága új ellentmondásokat szül A változás álmaink mélyéig hatolt Nagyapám földművelő paraszt volt. Nyolc gyermeke közül kettőből munkás lett — egyikük apám —, hárman otthagyták a falut, városba költöztek, a fővárosba is. Magam már diplomát szereztem, értelmiségivé váltam. Ebben a történetben magyar családok százezrei ismerhetnek önmagukra, hiszen szinte nincs oljvm család Magyarországon, amelyet ne érintettek volna azok a változások, amelyek a társadalomban az utóbbi évtizedekben végbementek. E változások alapja természetesen a termelési viszonyok átalakulásában keresendő. Ám mi most mindezeknek csupán — szűkén vett — társadalmi vetületeivel foglalkozunk. Miért? Azért, hogy megkíséreljünk fényt deríteni azoknak a feszültségeknek gyökereire, amelyek ma érezhetők. Mert érezhetők bizonyos feszültségek, ezt lépten-nyomon tapasztaljuk életünk minden területén. De gondolkoztunk-e már mélyebben azon, mi okozza őket? Szinte hallom: a nehezebb gazdasági körülmények, amelyek világszerte gondokat szülnek. Ez is igaz. Azonban mindaz, ami a külső tényezők nehezebbé válásából következik, csupán leinagyítja saját, belső ellentmondásainkat, de nem oka minden esetben azoknak. A társadalmi ellentmondások léte természetes. Nem hiba. Az élet, a fejlődés természetes következménye. Amint egyet megoldunk, megteremtettük a másiknak a lehetőségét. Alapvetőek ezek? Nem. Amíg antagonisztikus osztályellentétek megszüntetéséért folyt a harc, addig olyasmik, amelyek ma okoznak feszültségeket, előtérbe se kerülhettek volna. Ennek a mai hat- van-hetven évesek eleven tanúi. Társadalmi mozgások A Magyar Szocialista Munkáspárt Társadalomtudományi Intézetének íőmunkatársával, dr. Lengyel Zsuzsával beszélgettünk korunk valóságának új ellentmondásairól, s a teljesség igénye nélkül megkíséreltünk fölvázolni néhány jellemző tényezőt. Segítségül hívtuk a történelmet. Magyarország történetében nyomon követhető, hogy európai összehasonlításban talán sehol sem voltak olyan mértékű társadalmi igazságtalanságok, mint nálunk. Az egyes osztályok J)özött áthághatatlan korlátok magasodtak, elképzelhetetlen volt átkerülni egyikből a másikba. Maradt a vezérigazgató—gépírónő szerelmének hamis romantikája a mozikban, vagy a József Attila-versből is ismert valóság: „szövőlány cukros ételekről álmodik __” — Történelmileg rendkívül rövid idő alatt megszüntettük ezeket az áthághatatlan határokat, a mérhetetlen egyenlőtlenségeket. De számolnunk kellett több következménynyel — kezdi Lengyel Zsuzsa. — Ha ezek a korlátok teljesen leépültek, megszűntek a nagyon nagy különbségek, akkor a meglevők tűnnek óriásiaknak. Másrészt nem is voltunk képesek valamennyit eltüntette vagy gazdasági okokból, vagy ideológiai lassúságból, vagy azért, mert már ismert, hogy követtünk el hibákat is, amelyek bizonyos visszahúzó erővel hatottak s hatnak. Vannak tehát különbségek ma is. Ezért szükséges, hogy foglalkozzunk az átlagosnál rosszabb körülmények között élőkkel, a többszörösen hátrányos helyzetű csoportokkal — de foglalkozunk a többszörösen előnyös helyzetűekkel is. Ezek mind valóságos társadalmi gondok, de valamit tudnunk kell: meglétük következmény. És még valamit tudni kell: e különbségek ellen is küzdünk. Felszínre bukkamásukat az élet velejárójaként fogjuk föl, de nem állandósítjuk őket, nem nyugszunk bele, hogy vannak. Ma egyáltalán nem olyan nehéz átkerülni egyik társadalmi osztályból, rétegből, csoportból a másikba. Ezzel egyidejűleg megválozott e társadalmi mozgások értelmezése, értékelése is. A hatvanas évek elejéig mind tudományosan, mind pedig a társadalmi gyakorlatban is igazoltan felfelé irányuló mozgásnak tekintettük a paraszt—munkás—alkalmazott —értelmiségi sort. Ez ma nem ilyen egyértelműen igaz. Az emberek saját értékítélete természetesnek tartja, ha például valaki a szövetkezeti parasztság soraiból átlép az állami iparba, illetve vissza. Vagy szakmunkásból alkalmazottá válni ma már nem ugyanazt jelenti, mint az ötvenes-hatvanas években. Sőt. Nagyon jól tudjuk, hogy ezt a fajta változást igen kevesen vállalják szívesen. És nem elsősorban anyagi okokból. Ugyanakkor azt, ha valaki otthagyja az irodát és eredeti szakmájában áll a gép mellé a műhelyben, nem tartják lejjebb jutásnak. Ehhez hozzájárul az, hogy a családok összetétele maga is vegyessé vált a társadalmi hovatartozást illetően. Életformák kölcsönhatása — A nagy változások, a nagy társadalmi csoportok közelebb kerülése folytán nemcsak objektíve jutott közelebb az egyikfajta életmód a másikhoz — folytatja Lengyel Zsuzsa —, hanem az történt, hogy az emberek széles tömegei gondolkodásukban is természetesnek tartják, hogy bármiféle életvitel lehetősége számukra is adott. Ez önmagában óriási eredmény, de megszülte az újabb ellentmondásokat. Nyilvánvaló ugyanis, hogy a lehetőségről van szó, s nem arról, hogy képesek voltunk, vagyunk egy csapásra megteremteni azt a feltételrendszert, amelynek alapján Magyarországon minden állampolgárnak egyformán biztosított az egyforma életvitel. De ez nem is cél. Ellenkezne a szocialista elosztás elveivel. Nálunk a termelés célja a dolgozók növekvő szükségleteinek kielégítése, ez igaz. De az is igaz, hogy az anyagi javak elosztása az elvégzett munka alapján történik, valamiféle egyenlősdiről tehát nem beszélhetünk. És ez az, amit sokan nem értenek. Az átalakulásnak ez az oldala még nem gyökeresedett meg olyan erősséggel, amint kívánatos volna. Ez azonban érthető. A tudat formálódása mindig lassúbb, mint a gazdasági, társadalmi változások üteme. És ebben talán politikai propagandánk is ludas egy kissé. Nem biztos, hogy igyekeztünk meggyőző érvekkel, rendszeresen tudatosítani, hogy rendszerünknek nem célja mindenfajta különbség megszüntetése, hanem elsősorban azoké, amelyek társadalmi egyenlőtlenségekké válnak, válhatnak, azaz halmozódó, netán örökölhető hátrányt jelenthetnek az élethelyzetekben, az elosztásban. — Az átalakulásnak jellemzője nálunk a hihetetlen gyorsaság, a rendkívül nagy méretek és mélységek. Gyökeresen más lett a társadalom struktúrája — mondja Lengyel Zsuzsa. — Milliók, kerültek át az egyik nagy társadalmi csoportból a másikba a mobilizáció és a migráció során. Vagyis nem csupán a foglalkozás, a munkahely, hanem a /lakóhely is változott százezrek, milliók esetében. A körülmények közötti különbségek óriásiak. Ezekkel a méretekkel valójában az új élet- és gondolkodásmódra történő átállásnak egy sor buktatóját hoztuk létre. Amikor milliók jutottak a parasztság soraiból a munkásság közé, akkor a munkásosztályból tízezreket emeltünk ki — egyébként indokoltan — más, értelmiségi és egyéb csoportokba, ráadásul a legigazabb, a legharcosabb, legforradalmibb munkásokat. Ezzel megváltoztattuk a befogadó közeget, azt, amelynek létszámát jóval meghaladták a bekerülők. Nehéz volt az asszimiláció. Az kétségtelen, hogy megnövekedett a falusi-városi életforma kölcsönhatása, de tudjuk, hogy nem kizárólag a pozitív elemeket csereberélték. Százezrek váltak értelmiségiekké. Számukra még igazi minta sem volt az új életmód átvételére. Itt súlyosbította a helyzetet az a tény, hogy a befogadók többségének korábbi életvitele, gondolkodásmódja a szocialista értelmiség számára elfogadhatatlan volt. E társadalmi méretű mozgások szereplői valamennyien hoztak yalamit korábbi életmódjukból, átvettek valamit azokéból, akik közé kerültek, s megpróbálták kialakítani a sajátjukat, az újat. Azóta valóban megjelentek a szocialista életmód vonásai, de nem szilárdultak meg egyértelműen, nem váltak még egyedüliekké, bár a hatvanas évek végétől kezdődően már beszélhetünk szocialista életmódról, össztársadalmi méretekben. Ugyanakkor a hazánkban végbement gazdasági, társadalmi mozgások, folyamatok tartalma, szélessége, mélysége és üteme — s az ezekből objektíve fakadó hibákból is eredő ellentmondások — az életünknek szinte minden területén tapasztalható új jelenségek, valamint a népünk számára immár negyedszázada „ismeretlen” gondok, nehézségek következményeként viszonylag széles körben értékvesztés, illetve tévesztés érezhető. Ezek a jelenségek nem kerülték — nem is kerülhették — el párttagságunkat sem, a párttagok egy részében is fölfedezhetünk némi bizonytalanságot. Nehézségeink természetesen viták forrásává is váltak, szinte minden kérdésben és szinte minden területen fölélénkültek az eszmecserék, amelyeknek erősödése a politikai közélet megpezsdülésének, az aktivitás erősödésének is mutatója. A valóban — és szerencsére — korábban szokatlan vonások, amelyek elsősorban gazdaságunkat érintettek, kiváltottak a gondolkodásban egy sereg természetes problémát. Akik eddigi eredményeinket megingathatatlan szocialista értékekként kezelték — az életszínvonal állandó emelkedését, a változatlan fogyasztói árakat stb. —, azokban támadt egy sor kétely. Az sem biztos, hogy minden intézkedést jól magyarázunk meg az embereknek. Mert mi mindenféle intézkedések lehetnek? Vannak olyanok, amelyek továbbfejlődésünk alapját jelentik. Vannak, amelyekre azért van szükség, mert hibáztunk, s korrigálni kell lépéseinket. S vannak olyanok, amelyeket kényszerhelyzetben foganatosítunk, amelyek elől nem lehet kitérnünk az adott objektív körülmények között. Gyakorta nem teszünk eléggé különbséget ezen intézkedések között a propagandában, nem magyarázzuk meg érthetően, mire miért volt szükség. Az emberek persze fölteszik e hiányos magyarázatok után kérdéseiket, amelyekből kiderül: nem látnak tisztán. A különböző korosztályokban különböző elbizonytalanodás léphet Idegen bolygón Gádor Magda szobra föl. Az idősek — akik az elején még az antagonisztikus ellentétek ellen küzdöttek 1— mai viszonyainkban nem mindig ismernek rá mindarra, amiért annak idején harcoltak. Szükségük van magyarázatra. A fiatalok, akik a szocializmus építésének korában születtek, nem ezt tanulták. Nekik is szükségük van magyarázatra. És e két korosztály társadalmunknak legszélesebb tömegeit képviseli. S a középkorúak, akik korunk valóságával küszködünk, nem vagyunk sokkal jobb helyzetben. Nehéz eligazodnunk az érdekviszonyok útvesztőjében. Bonyolult érdekviszonyok — Az egyéni és csoportérdekek és ezek egyeztetése egymással és az össztársadalmi érdekkel, új módon vetődnek fel — segít tájékozódni a Társadalomtudományi Intézet főmunkatársa. — Az egyes emberek érdekei önmagukban is igen összetettek, ugyanakkor ellentmondásosak is. Közismert, hogy az egyes embernek is vannak napi, távlati, anyagi, erkölcsi, termelői, fogyasztói stb. érdekei, nem beszélve valóságos, illetve vélt, hamis érdekek ellentmondásairól. Ha ezek közül bármelyiket vesszük is szemügyre, bonyolult rendszert látunk, amelynek érvényre juttatása sajátos közvetítőhálózatokon keresztül történik. Napjainkban különös szerepre tesz szert az a sajátos ellentmondás, mely a dolgozók jelentős részének termelői érdekeiben jelenik meg: nemcsak arról van szó ugyanis, hogy a munka még nem vált általános életszükŐszutó a Galga mentén Jóba Éva rajza ségletté, hogy az emberek bérért dolgoznak, hanem arról is például, hogy termelői, dolgozói mivoltukban, érdekeikben összeütköznek jg főmunkahely és a ■■ kiegészítő tevéi kenység követelményei, ami nem kizárólag a munkahelyek számára jelenti kisebb-nagyobb konfliktusok forrását, hanem a dolgozók sem képesek ezeket minden esetben önmagukban a helyére tenni. Nem kevésbé összetettek a csoportérdekek sem. Belső struktúrájukban az egyéni érdekeknek lényegében minden összetevő eleme megtalálható. A csoportokhoz tartozó emberek rendszerint nem egy, hanem több különféle közösségnek, csoportnak tagjai, amely közösségeik érdekei ellentmondásban is állhatnak egymással, s ennek révén a tagok nem egyforma erősséggel viselik szívükön a csoportérdek érvényesülését. Megjegyzem, maguk a csoportok és azoknak érdekei csak a társadalom egészében elfoglalt helyük és a többi csoporthoz való viszonyuk alapján értelmezhetők. E röpke vázlatból is látható, hogy az érdekek felszínre hozatala, megfogalmazása, ütköztetése és integrációja milyen fontos tényező. Az ezekben feszülő ellentmondások természetesen nem alapvetőek és nem ki- békíthetetlenek. A szükséges és elkerülhetetlen kompromisszumok alapján az érdekegyeztetés munkájának elvégzése az elmúlt két és fél évtizedben állandó feladatát képezte pártunknak. Ezt megvalósítani azonban eddig is csak azon az alapon volt lehetséges, hogy a megfelelő rendező elv segítségével nemcsak, ütköztette, hanem igyekezett szintetizálni, integrálni is ezeket az érdekeket. Ez a rendező elv nem is lehetett más, csak az össztársadalmi érdek. A különböző szinteken jelentkező érdekek eltérőek is és azonosak is, egyaránt objektív' jellegűek. A feladat: az eltérőnek és az azonosnak is felszínre hozása. A megoldás? Az integráció, és nem valamelyik érdek elfojtása. Olyan integrációra van szükség — mint például a magyar mezőgazdaságban —, amelyben nem vesznek el a részérdekek, hanem a közös érdekeknek megfelelően együttműködnek. És ez az együttműködés nem hathat másfelé, csak a szocializmus irányába. E néhány tényező áttekintése után is világosabbá vált, honnan indultunk, hol vagyunk, s hová tartunk. S ami a változásokat illeti, azok álmaink mélyéig hatoltak. Az idézett József Attila-i valóság már a messzi múlté. Az álmok álma ma már egészen más. És elérése valóságos lehetőség. BÁLINT IBOLYA 1983. OKTÓBER 1., SZOMBAT s PEST MEGYEI HÍRLAP MAGAZIN
