Pest Megyei Hírlap, 1983. október (27. évfolyam, 232-257. szám)
1983-10-13 / 242. szám
%#faap 1983. OKTÓBER 13., CSÜTÖRTÖK El ne felejtsd az akácfalevelet! Vetélkedő — rendhagyó ötlettel — Szereti a vetélkedőket? — hangzott el a miniatűr közvéleménykutatás kérdése. Egyértelmű válaszokat kaptam. Igent mondott a versenyző és a drukkoló munkatárs, rábólintott a zsűri is. Miért? Mert izgalmas, jó alkalom a szórakozásra, a játszásra, a kikapcsolódásra. Együtt lehetnek azok is, akik hétköznapokon köszönő fej- bólintással elmennek egymás mellett az utcán. Ügy tűnik, vetélkedő ország lettünk. Szórakoztató keret A Fóti ősz eseménysorozata közepette rendezték meg azt a vetélkedőt, amely a nagyközség múltjából merítette tematikáját. A kellemes októberi estén nem lehetett panasza a rendezőknek: a versenyzők asztalai mögött családtagok ültek, együtt gondolkodva a játékosakkal. Mindenki jól érezte magát, mert a komoly fejtörést okozó feladványokat szórakoztató keretbe ágyazták. Hol a fóti menyecskék vonultatták föl a környék népviseletét, hol a népitánccsoport tartott bemutatót a színpadon, máskor citerazene szólt. De ez alkalommal a főszereplők mégiscsak a fóti brigádok voltak. A jelenlévők élvezték a játékot. Az est hangulatát próbáljuk közvetíteni leírásunkban. (Magnószó. Feszült figyelem. S íme a kérdés. Melyik megyei választmányi nagygyűlésen hangzottak el az aggódó szavak: „A haza fölött mindinkább összevonuló viharokat a megye sokkal jobban ismeri, semhogy meggyőződve ne legyen, miképp Magyarországot nagyobb veszély a jelenleginél soha nem fenyegette. Miképp tehát mindenkinek el- mulaszthatatlan kötelessége elkövetni mindent, ami a veszély elhárítására vezethet”. A válasz: 1848. szeptember elsején hangzott el.) — Jól válaszoltunk — nyugtázta Kárpáti Jánosné, a nagyközségi tanács mellett működő gazdasági műszaki ellátó szervezet brigádvezetője. — Csupán néhány esztendeje költöztem Fótra. Amikor a vetélkedőre készültünk, rájöttem mennyi mindent nem tudtam a községről. A hat- százharminc esztendő alatt kicsiben lejátszódott itt az egész magyar történelem. Sokkal inkább idevalósinak érzem magam azzal, hogy ismerem a templom történetét, a Fáy-présház környéki reformkori szellemi mozgást. Megtanultuk Vörösmarty Fóti dalát, a könyvtárban felkutattuk a helytörténeti irodalmat. Ha nincs ez az alkalom, bizonyos, hogy nem kezdjük a múltat faggatni. (Peregtek az események. Fót nevét évszázadokon át másként írták. Először 1553- ban — hatszázharminc esztendeje —, a Regesta Dica- rum, Panaszos ügyek 31. kötetében találhatjuk meg a község nevét. Hogyan írták akkor? A gyors felelet: Foltth.) A játék izgalma — Szerepel a helytörténeti dokumentumokban — pillantott jegyzeteire Demján Lászióné, a Papírfeldolgozó Ipari Szövetkezet Petőfi brigádjának tagja. — Minden évben részt veszünk ezen az eseményen. Kellemesek a búvárkodás órái, de jó szórakozás is. Inkább a játék izgalma a vonzó, mintsem a rangsorolás. A brigádtagok fiatalok, leginkább a művészeti kérdések érdekelnek mindannyiunkat. Szerettük volna, ha több, a község irodalmi, építészeti emlékeire vonatkozó tudnivaló hangzik el. (Nem hagyhatták ki a nép- művészeti érdekességeket sem. A feladat a következő volt: Fót őrzi hagyományait, az eredeti népművészeti motívumok megtalálhatóak a hímzett ruhákon. A csapattagoknak ezekből a motívumokból kell válogatni, s ennek alapján pingáljanak ki egy tányért.) — El ne felejtsd az akácfalevelet! — biztatták társai Koczó Pált, a GAMESZ brigádjának tagját — Apró virágok, stilizált rózsák vannak édesanyám féltve őrzött hímzett ruháján is — magyaráz- 'ta Koczó Pál, miközben a mintát rajzolta. — Fóti jellegzetesség a dörgölt kötény, aminek a sarkába az asszonyok beleöltötték a kereszt- ; nevüket. A bimbós szoknyára apró virágokait hímeztek. A főkötőt pedig olyan kacifántosán kötötték meg, hogy kevesen tudták annak csínjátbínját megfigyelni. Most már csak egy idős asszony érti a módját a faluban. A környékbéli motívumokat ma már elég nehéz elkülöníteni, mert a hímzőasszonyok hatottak egymásra: kicserélődtek, keveredtek a minták. Érdemes végignézni a menyecskekórus ruháit; mind eredetiek! (Következett az újabb érdekesség: Hogyan kezdődik az a népdal, amit Bartók Béla Foton gyűjtött?) — Sokan ismerik, de kevesen tudják, hogy az Érik a ropogós cseresznye, vagy a Piros bársony süvegem című népdalok tőlünk származnak — magyarázta a későbbi elsődíjas brigád vezetője: Dudás Istvánná. — A Vörösmarty Termelőszövetkezet Generál gazdasági társulatának vagyunk a tagjai. Mindig részt veszünk a fóti vetélkedőn. A felkészülés közben olyan érdekességre leltünk, amelyekre különben rá sem bukkannánk. (A jövő esztendőben Fót nagyközség fejlesztési alapja 40 millió forint. A feladat, hogy ki-ki ossza szét az ösz- szeget, mire költené?) Érdekes kísérlet — Ezzel a kérdéssel érdekes kísérletet tettünk — mondotta Tóth Sándor, a község tanácselnöke, a zsűri elnöke. Voltak, akik arányosan és reálisan osztották el a jövő esztendei fejlesztési alapunkat. Az Eszperantó brigád tagjai gondolkodtak g legreálisabban. Mások a saját vágyaikat vették az elosztás alapjául. Persze, hogy jó lenne, ha lakásépítésre többet tudnánk fordítani. De aki erre szánta a pénz jelentős részét, bizony kevés pontot kapott. Hiszen ez esetben az igények nem találkoznak a lehetőségeinkkel. Mindenesetre a jó ötleteket a játékon kívül is szívesen fogadjuk. így fordult át a szórakoztató vetélkedő Fóton a valóságos, jelen gondokon való töprengéssé. Erdőst Katalin Tudós vándorbottal Az iskolás gyerekek is ismerik a vándorbotot fogó ifjú tudós legendáját, aki hihetetlen tudásszomjtól és akaraterőtől hajtva egy lapos tarisznyával elindult megkeresni az őshazát. Ismerjük Körösi Csorna Sándor legendás történetét. Iskolák, kulturális intézmények, szocialista brigádok viselik nevét. Alapvető munkáit — például Nagy Tibeti Szótárát és Nyelvtanát — megkerülhetetlen forrásként használja a meglehetősen szűk körű szak- tudomány; rendkívüli vállalkozása azonban tartogat még érvényes tanulságokat a tágabb közvélemény számára is. Reméljük, sikerül ezeket tudatosítani most, születésének 200. évfordulójának megünneplésére készülve. A jövő év áprilisában lesz kétszáz esztendeje, hogy megszületett ez a világszerte ismert hazánkfia, akit számon tartanak és tisztelnek tudományos körökben Angliától, Japánig, az NSZK-tól Indiáig. Az évforduló méltó megünneplésére hazánkban — mint a lapokban megjelent — emlékbizottság alakult. A Körösi Csorna Sándor emlékbizottság programtervezetében a tudományos rendezvények, események természetesen megfelelő hangsúlyt kapnak: 1984 áprilisában a Magyar Tudományos Akadémián ünnepi díszülést és tudományos konferenciát rendeznek, szeptemberben pedig nemzetközi tibetisztikai kongresszus lesz Budapesten. Nem maradhat, és nem is marad azonban csak egy szűk tudományág ügye az évforduló méltó megünneplése. Tartalmasán viszont csak akkor ünnepelhetünk, ha ismerjük is ünneplésünk tárgyát — nemcsak a legendáját. E felismerés vezette a különböző társadalmi szervezeteket (az emlékbizottság, KISZ, szak- szervezet stb.), amelyek pályázatokat, vetélkedőket ívnak ki különböző korosztályok számára. A könyv köntöse Sugallja tartalma szellemét Könyv: mint az élet maga, olyan sokrétű tartalmat hordoz. Tragédiát és komédiát, borongást és derűt, elbukást és fel- emelkedést, sikert és kudarcot, aláhullást és megkapaszkodást, viszonzott és viszonzatlan szerelmet, szenvedélyt és féltékenységet, háborút és békét, megtisztulást és mocsárba süllyedést, küzdelmet és megadást. A könyvben tájak és emberek, népek és nemzetek, irodalom és tudomány, tanulni való Ismeretek, szórakoztató olvasmányok. A földrajztól a filozófiai elmefuttatásokig, a mindennapi tennivalóktól az emberi lét végső kérdéséig minden megtalálható. A könyvben a világ. Ha kezünkbe veszünk egy könyvet, ha nézzük a kirakatban, a polcon, szekrényben, úgy találjuk, annak olyannak kell lennie fedelével, címeivel, rajzaival, ábráival, színeivel. A könyv mindig mint egész, mint kész darab kerül hozzánk. Olvasásra, megvételre tartalma, címe, szerzője szerint döntünk. Hogy külseje milyen, az többnyire csak akkor tűnik fel, ha nagyon szép, vagy rút. Ámde ha kétféle megjelenésben találkozunk ugyanazzal a tartalommal, választásunk a szebbre, csino- sabbra esik. A könyv nem terem, a könyvet előállítják. Ami nekünk a kirakatban, a polcon magától értetődő, úgy tűnik fel, mintha másképp nem is lehetne, az sok ember gondolkozásának, érzelmeinek, felfogásának, azonosulási fokának kézzel fogható terméke. A könyvkötők, könyvművészek két évezrede fáradoznak azon, hogy a könyv külleme, fedele, betűi, rajzai, egyszóval a megjelenése harmonizáljon a benne foglalt érzelmekkel, tudományokkal, gondolatokkal. Híre-hamva sincs még a könyvnyomtatásnak, midőn századok messziségében már dolgoznak a kéziratos könyvek művészi megjelenésén. Korok és ízlések különbözők, a szépről alkotott felfogás változik, s ez tükröződik a könyv köntösén is. Más a borítás, újabb és újabb anyagokat használnak fel e célra, fejlődik az előállítás technikája, ez sem marad hatástalan a küllemre. Ami változatlan: a könyvművészet legjobbjai minden korban a tartalmat szolgálják, törekvésük, hogy a könyv lapjain szunnyadó tudás, érzelem és az olvasó találkozását a fedél, a tipográfia lehetőségeihez képest a legjobban szolgálja. Ladislav Hodny cseh könyv- kötőiművészre, akinek a minap nyílt kiállítása Gödöllőn, azt mondják, hogy modern. Bizonyára így igaz. Sokkal többet mond azonban a nehezen megfogható modern kifejezésná' az, amit egyik máltatója fr róla: vallja és vállalja, hogy művészetének a könyv, az abban megtestesülő mű a meghatározó tényezője. A mű és a kor, a mű és a személyiség. K. P. iHeti filmtegyzetb Együttélés Az Együttélés jegyespárja Kétnyelvű névtábla a község szélén: Palotabozsok — Boschok. És két nemzetiség a községben: Bukovinából ideszakadt székelyek, s a még a XVIII. században ide, Baranya keleti- részébe telepített németek leszármazottjai. E tényekkel már fel is vázoltuk Gyarmathy Lívia új dokumentumfilmjének alap- gondolatát, sőt, alapkonfliktusát is. Az alapgondolat: a történelem különböző fordulatai egymás mellett élésre szánták — kényszerítették?, kárhoztatták? — a Duna-me- dencében a különböző népeket, melyeknek meg kellett tanulni — el kellett tűrni?, el kellett szenvedni? — ezt a kényszerű szomszédságot. Az alapkonfliktus: ez az egymás mellett élés gyakran egymás elleni kijátszottságot jelentett, az érdekekben s a megélhetésben való ütköztetést — így hát drámai konfliktusok is létrejöhettek e különböző nemzetiségek között. S nem csak a múltban. A2 Együttélés épp azt mondja: máig hatnak keserű tapasztalatok, megaláztatások, egymásra uszított indulatok, s máig nehéz nem feledni, de csak túltenni is magát a rossz emlékeken az ezeket megélt felnőtt nemzedéknek. De a film kérdez is: meddig megy ez így, meddig mehet, s kell-e, hogy így menjen továbbra is? És a válasz: elkövetkezik majd az a nemzedék — se nemzedékből való már a film ifjú mátkapárja, a palotabo- zsoki bukovinai székely asztalosfiú, Csibi Zoltán, meg arája, a sombereki német születésű óvónőképzős Plug Mária —, mely egy tisztult politikai légkörnek köszönhetően nem azt keresi már a másik nemzetiségben, ami elválaszt, hanem azt, ami ösz- szeköt. A tétel persze, az elvont megfogalmazás szintjén, egyszerűnek tűnik. De ha arra gondolunk, min ment keresztül az a két nemzetiségi csoport, melyről a film szól, megértjük az ellentéteket, a gyakran tragikus végű összeütközéseket, melyek a múltban kölcsönösen megkeserítették e tájon az emberek életét. A németeket például, akiknek az őseit még a török uralom utáni időszakban telepítették erre a vidékre, hosszú időn át senki nem háborgatta, fejlődhettek, tanulhattak a maguk anyanyelvi közegében. Aztán a múlt században egy túlzó ma- gyarosítási tendencia erőszakos asszimilációs törekvéseket mutatott, s ezt a német telepesek is megsínylették. Később meg, a hitleri Németország pángermán eszméi hatására, épp a németek csatlakoztak rossz ügyekhez, s vélték, hogy mintegy előretolt nemzetiségi bástyái a náci Németországnak. A II. világháború utáni visszahatás keménységét nyilván ez motiválta: kitelepítések, internálások, német földre visszatelepítések következtek. A székelyek meg, akik az emlékezetes mádéfalvi veszedelem, 1764. január 7-ének véres éjszakája után — a Habs- burg-katonaság halottira ágyúztatta a község lakosságát — nagy csapatokban menekültek ki Bukovinába, onnan az 1930-as évek végén, az 1940-es évek legelején a magyar állami intézkedések segítségével települtek a Délvidékre, s a délvidéki területekről hosszas bolyongás után jutottak a háború végén s utána Baranyába — a németlakta, de a kitelepítésekkel megritkított lakosságú falvakba. Gyarmathy Lívia szép és helyenként megrázó filmje ezt a folyamatot is felidézi, s főleg azért, hogy tanuljunk belőle. Egyben érezteti azt a reményt is, hogy a mai magyar nemzetiségpolitikai elvek segítenek a baranyai németségnek, hogy megőrizze nemzetiségi kultúráját, értékeit, nyelvét. Az együttéléshez ma már adottak a feltételek, de van még tanulnivaló. Panelsztori Nemrég játszották nálunk a kitűnő csehszlovák rendezőnő, Vera Chytilová filmjét, Játék az almáért címmel. Ennek a remek szatirikus alkotásnak méltó folytatása most — nem témában persze, hanem hangvételben, stílusban — az új filmje, a Panelsztori. A cím jelzi: a manapság nem ritka — nálunk is gyakori — lakótelepfilm új példányáról van szó. Chytilová egy betonpanelekből összerakott jókora lakótelep egy házának egyetlen napját meséli el, de ebben a házban ,s ebben a napban sűrítetten megjelenik mindaz a rossz — és jó —, amit e lakótelepekről tudunk. A rendezőnő kiindulási pontjának érdekessége viszont az, hogy ő nem eleve panelfa- lanszter-ellenes, csak azt mutatja meg, mennyire nem leljük (még?) a helyünket egy ilyen valóban rideg, de legalább annyira abszurdnak is tűnő világban. És arra is figyelmeztet bennünket, hogy ezekben a házakban, ezeken a mi tagadás, tényleg elég ronda lakótelepeken is emberek élnek, akikkel akkor is történnek dolgok, ha látszólag teljesen eseménytelen az éle- maguk lakásában, háleijese * tűk a zában, lakótelepén. Ahol pedig emberek vannak, ott mulatságos dolgok is történhetnek, sőt: minden felfogható roppant mulatságosan is. Ám ez a mulatságosság nem jelent felhőtlen derűt: ha Chytilová 2786-os számú házának hősein nevetünk, bizony magunkon nevetünk, hiszen mi is ilyen — vagy másmilyen — panelházakban élünk, s cseppet sem jobban, okosabban, megértőbben, türelmesebben és humánusabban, közösségibb gondolkodással, mint Chytilová figurái. Szinte elkerülhetetlen persze, hogy a film megfricskázza a panellakótelepek sajnos közismert, mondhatni, nemzetközileg közismert visz- szásságait is, a meg nem épített utakat, az el nem nevezett utcákat, a ki nem írt házszámokat, a széthányt építési törmeléket, a folyton elromló ezt meg azt, a lődörgő és söröző építőmunkásokat stb. stb. A film végén az egész napi eredménytelen házszám- keresgélés után vidékre visz- szainduló nagypapa azonban figyelmeztető jel: valami más sincs itt rendben, nemcsak a liftek. Takács István
