Pest Megyei Hírlap, 1983. július (27. évfolyam, 154-180. szám)
1983-07-02 / 155. szám
i 19S3.JŰLIUS2.,szombat PEST MEGYEI HlRLAP MAGAZIN • Tiszai Lajos: Tukuz Balázs dinnyéi Hegedűs Géza: A költészet magasztosságáról | Reges-régen, amikor még !-----r__ -T .. legenykurjantasfc yira voltak egymáshoz a tanyák, minden pusztán élt egy mesélő ember, aki a rőzseláng pattogásakor csodálatos történetekkel ámítgatta a szájtáti tanyasiakat. A nagymondó emberek maguk is hitték történeteiket, szemtanúskodtak: esküdöztek igazukra. Híres, tekintélyes emberek voltak a mesélők egytől egyig. Megmentették Kossuth apánk életét, ismerték Szubuly Márit, pucolták a rettegett betyár, Guza Miska lovát, citeráztak a királynak, elcsábították a legszebb hercegnőt; hol a császári kapitányok barátai voltak, hol meg a kuruc generálisoké. A széles túri határban Tukuz Balázs bácsi volt a legkülönb nagymondó, hiszen a puszta ismerkedés is sokat sejtetett: Tukuz Balázs törpebirtokos — dörögte, ha valakivel először parolázott. Erről sose mondott le. Igaz, a „birtok” csak akkora volt, hogy egy fürge veréb tíz-egynéhány nekirugaszkodással széltében-hosszában átugorhatta, de hát „van" volt ez mégis, és lehetett azzal is dicsekedni, hogy csak azért nem fizet százszámra aranykoronaadót a királynak, mert még azok eszén is túljár. Téltől tavaszig ez a szikes rög volt az öreg minden reménysége. A nyár aztán mindig elrontotta a dolgot: a megálmodott negyedzsákos görögdinnyék helyett csak öklömnyi ecetnekvalót termett a birtok. A tanyasiak megmosolyogták, amúgy keservesen, de volt, aki megeresztette a kérdést: — Milyen volt a termés, Balázs bácsi? — A termés? — szívott nagyot az öreg a meggyfaszáron, és csak azután folytatta: —.Hát az idén nem Ütött be. Majd jövőre nézzék meg. Többet sose mondott, de nem is kellett. Mindenki tudta, hogy nyár végén az uraság földjére szorul. Víz Volt elég a csordakútban, megfőtt a kukorica, néhány bokoralja krumpli is akadt, ürgét is lehetett önteni: hús az is, jobb a semminél. A nyár mindig szép volt, mert Igazi birtokosnak érezte magát, de amikor hóval sietett az északi szél, ott kellett hagyni a kukoricaszár- tanyát, a birtokot. Könnyen ment a hurcolkodás: a gubás zsákot a vállán vitte, a pipáját meg a kezében. Nem csinált gondot a téli szállásból, bezörgetett valamelyik cselédházba, leült a közös tűzhely mellé. Rakta a tüzet csutkával vagy venyigével, és egy percre sem szüntette mondókáját. Ünnep volt az öreg tanyán, mert amikor beszorult az ökröktől a szegény ember, nem tudott mást csinálni, csak a tüzet leste. Volt hallgatóság bőven: négy asszony főzött egy konyhában, egy tyúkalja gyerek kitett egy fél tucatot: húszan-harmincan mindig csüngtünk az öregen. Évek évekre múltak. Születtünk, haltunk, és az öreg is olyan vén volt már, mint a Beke Pál halma, amikor egyszer azt újságolta, hogy üzent a fia Amerikából. Ezen mindenki eltátotta a száját, úgy tudtuk, magányos, mint a kóró a pusztán. I Hitetlenkedtünk, de °, i _______________1 eroskodott, hog y majd meglátjuk, mi mindent küld neki egyszer a gyerek, és akkor majd nekünk is ad a sok jóból. Csak ki kell várni, amíg ideér a koD. Németh István: A vöröshagyma édes illata Az utcán fütyörésztek, és felriadtam álom és félálom között, majd e tétova hangulatban a jótékony álom megszökött. \ Az óra vert, az óra számolt, sötét volt, mint egy sötét veremben, éjfél foszforeszkált a számlapon, és félelem ébredt a szívemben. Az utcán fütyörésztek, és felriadtam, felé fordultam boldogan, orromba föl-fölszállt kezéről a vöröshagyma édes illata. esi, mert az az ország jóval túl van még Szögedén is. Csak várjatok, pejnahajderek, várjatok — mondogatta. Nyolcan-tízen mindig csorgó nyállal hallgattuk, amikor az amerikai mogyoróról beszélt, meg az édes körtéről, ami olyanforma, mint a szamárkenyér, csak sokkal finomabb. Egyszer, jó december derekán, egy havas reggel ökrösfogatok vitték a búzát a városba. Az öreg fel- kéredzkedett az egyik szekérre. Vitte a gubás zsákot is. Körülugráltuk, a vénember meg csak nevetett: — Bírjátok mán ki holnapig, a fene üssön meg benneteket. Akkor örüljetek... A szekerek az öreg nélkül jöttek vissza. Senki sem tudta, hova tűnt. Közben megjött a hó, három napig dühöngött az idő, és a vén Tukuz Balázst gondolatban már mindenki eltemette, amikor beállított a tanyára. Lerázta magáról a havat, és csak annyit mondott: — Megjött a csomag! — ezzel a konyha közepére tette a zsákot. Volt abban minden: nyalóka, selyemcukor, medveszíj, lekvár, még narancs is. Egymásnak estünk a sok jó falaton, az öreg meg csak nevetett, sokat séjtetően, fölényesen: — Mit marakodtok, lesz még több is, hozok még többet is, csak most nem bírtam. Nem bírta a göthös vállam. Habzsoltuk, majszoltuk a cukrot. Jutott belőle mindenkinek, pedig odatódult az egész majorság. Megnőtt az öreg respektje: hát mégis igaz az a gyerek, ott Amerikában. A vénember csak bólogatott, magyarázott, hogy milyen a fia háza, mert látta róla a fotográfiát, meg hogy hány hold földje van a gye- neknek, hány száz tehene és milyen nagy görögdinnyék teremnek ott. Persze abból a magból, amit ő küldött a tengerentúlra! Hajnalnak indult a nap, amikor szétszéledt a bámész gyülekezet. Akkorra a zsák is kiürült, a négyeskonyha is kihűlt. Az öreg feje alá tette a gubás zsákot, magára húzta a nagykabátot, és olyan elégedettnek lászott, mintha megnőttek volna a dinnyéi a nyáron. Reggel valaki rugdosni kezdte a zsalut. Kicsődültünk a hideg kőre, ott remegtünk, amikor a rangidős béres kinyitotta az ajtót. Csendőrök voltak: — Na, szedje a motyóját, vén lókötő! — mordultak rá Balázs bácsira. Az öreg a konyha tégláit leste, majd fogta a pipáját, és odaállt a puskások közé. — Mehetünk, törzsőrmester úr. Megindult a találgatás. Senki sem tudta, mit csinált. Voltak, akik azt mondták, a fia miatt vitték el, mert kém, mások viszont kétségbevonták, hogy amerikás gyereke lenne. Két nap se múlt el, beállított az öreg. Azt mondta, hogy csak tanúskodni vitték valamiért, megtette a vallomást, és hintón hozták hazáig. Még a szakálla közötti kék foltokat is megmagyarázta: eltört a hintó tengelye, leesett. Szerencsére a hóba, mert különben jobban is megütötte volna magát. | Ennyit mondott, többet semmit. I-------i--------------— Pedig kórü lkaptuk, vártuk a cukrot vagy hogy legalább mondja meg, mikor hozza a csomag másik felét. Hiába ácsingóztunk mellette, mert csak végighordta rajtunk nagy, szürke tekintetét és lefeküdt. Álmában jajgatott, nyöszörgött, segítségért kiabált, és éppen fel akartuk költeni, hogy megkérdezzük, mi baja, amikor megint rugdosni kezdték az ajtót. A gazdatiszt volt: — Ide figyeljenek, aki befogadja ezt a vén tolvajt a konyhájába, már hurcolkodhat is, ki a hóra! Ez a parancs! Értik?! Néhányan szép szóval szabadkoztak, hogy éjnek idején hová menne az öreg, megfagy odakint... Balázs bácsi legyintett: — Ne ajnározzatok folyvást, ha itt nem lehetek, akkor hazamegyek. Van nekem házam, lehetek ott. — Nincs takarója. Balázs sógor! Hogy marad meg a hóban? — Megfagy! — szánakoztak rajta az asz- szonyok. Az öreg huncutul nevetett: — Hát a csomag! Van abban Iópokróc is, nem is egy! Ott van, otthon a házban. Azt már hazavittem. A kukástanyán már megint hinni kezdték a gazdag gyereket, amikor másnap a kerülő újságolta, hogy az öreg Tukuz csonttá fagyott a birtokán, a szárkúpban. Verses szöveg: szavak ünnepnapokra szánt, gondosan jól vasalt és kényes díszruhája! Magát gyalázza az, ki elzüllött gyanánt szándékolt mocskosán gyűrt öltönyt ölt magára. A választékos ész versláb-ütemre járva kerüli kényesen a prózai talán-t, s a végérvényesek útjára eltalálva viszi és hirdeti a nagy közös magányt. Kis versekig felér — az közös gondok őre, és közös célokért magában lép előre, s a mocskos úton is tisztán előkelő. A közös célokat magányosan betöltő, mindenkivel rokon idegen lény a költő, ha az igéje vers és szép szava erő. Visegrádi fáj Száz éve született Vidovszky Béla festőművész. Az Alföldről indult, a szolnoki művésztelep törzstagjaként sok tájképet alkotott. Enteriőrjeit Is számon tartják, több kritikusa pedig a XVII. századi holland mesterekhez hasonlította Vidovszky művészetét. A tíz esztendeje elhunyt festő gyakorta felkereste a Dunakanyart. A reprodukált Visegrádi táj is itt készült. Kellér Andor: Csonfváry és az „égi szózat" Csontváry Kosztka Tivadar százharminc évvel ezelőtt, 1853. július 5-én született. Ebből az alkalomból nem méltatást, elemzést közlünk róla. hiszen az utóbbi években méltó helyére került művészete, Pécsett állandó otthonukra találtak művei — a művészettörténet és a nagyközönség egyaránt elfogadta. Megemlékezésül Kellér Andor 1916-ban írott tárcáját elevenítjük fel, amely egyszerre anekdotikus és egyszerre lényegbe vágó. E gyszer Afrikában, a tengerparton festett. Szélvihar kerekedett, és H etek óta a látogatókönyv és a többszöri meghosszabbítás tanúsága szerint valósággal zarándoklás folyik a Fillér utca felé, ahol Csont- váry-Kosztika Tivadar kevés számú, de annál sugárzóbb és meghökken- tőbb képeit állították ki. Huszonhét éve. hogy ez a szent angyal, ahogy Cachot írta róla: suta és fenséges őrült, olyan magányban, amilyenben csak egy kiröhögött zseni élhet, éhen halt. és amikor ráakadtak, csak temérdek szilvamagot találtak mellette, semmi egyebet. És most ott állunk megbabonázva, gyönyörre gyulladva vásznai előtt. Kutatjuk teremtő erejének titkát. Többnyire színeket sem kevert, rákente vásznára az okkersárgát meg a pirosat, naivul, mint egy iskolásgyerek, aki festőeszközt kér születésnapi ajándékul. Ácsor- gunk képe előtt, amely Zrínyi kirohanását ábrázolja. Zrínyi díszmagyart visel, mint valami becsvágyó honatya a nemzeti ünnepségen Ferenc József korában, szemben vele a marconának elgondolt kilenc darab kis török, köztük egy ravaszdi janicsár, aki oldalról próbálja bekeríteni a magyar hőst. Zrínyi vára pedig empire stílusú, angyali kastély. Mégis, mindaz, ami ebből a csacsi elképzelésből árad, olyan megindító, színeiben oly harmonikus, egyszerű, lezárt és kész műalkotás, hogy nem tudunk szabadulni tőle. Csontváryt — akit gyakori vallomása szerint égi szózat sugallt a festésre — nem lehetett az átlagemberek mércéje alá vonni, lebegett föld és ég között, a képzelet és a valóság körvonalai elmosódtak benne, vagyis futóbolondnak tartották. Különösen sokat, szinte mániákusan foglalkozott Ferenc Józef fel. Nem tudott úgy beszélni, hogy bele ne keverte volna az agg uralkodó nevét a vitába. Egyszer, amikor a király meghűlt, Csontváry, aki különben is imádott táviratozni, sürgönyzött az udvarnak, hogy a királyt vizes lepedőben tegyék ki a napra. Nemcsak a művészetét akarta új utakra vinni, de eredeti gyógymódokkal is foglalkozott. négyméteres vásznát besodorta a tengerbe. A művész kimentette a képet, majd azonnal sürgönyzött Budapestre: A müvet megmentettem Csontváry. Justh Gyula, a képviselőház elnöke is kapott táviratot a művésztől: Plein-airt felfedeztem, Tivadar festő. Csontváry úgy gondolta, hogy a sürgöny vétele után Justh összehívja a parlamentet, és nagy pillanatot érzékelhető, megfontolt, de keresetlen szavakkal közli, hogy Tivadar (csak így, keresztnévvel, mint a királyok) felfedezte a plein-airt, és most a nemzeten áll a sor, hogy cselekedjék. Sok baja volt nagyméretű vásznaival, amelyeket nehéz volt kiállítani hely hiánya miatt. Megjelent a MÁV üzletvezetőségénél, és a Keleti pályaudvart akarta kibérelni. Tervéről lebeszélték, és ezért az Iparcsarnokban állította ki egykoronás belépődíj mellett. Amikor a látogató elmerült valamelyik képének szemléletében, a kép mögül előjött egy manó, malaclopó köpenyben, mindig nyakkendő nélkül, zsebkendővel átkötött nyakkal, hegyes sza- kállát simogatva. Csontváry volt. Megmagyarázta ' képét, és közölte- hogy a festmények darabonként nem eladók, csak az egész együtt, ára mindössze egymillió korona. Életében összesen egy képet adott el. A Fehérvári úton lakott, s a kávéházban összebarátkozott Nóti Józseffel, aki most a Petróleumipar vezér- igazgatója. Nóti megkérdezte, miért nem ad el képet? Csontváry természetes hangon, amelyben azonban a meggyőződés ereje fénylett. közölte, hogy tisztességes szülő nem adja el gyermekét. Sétáltak a Fehérvári úton, a festő hirtelen megállt, rámutatott egy térre, és azt mondta: Ott állítjuk fel a Csontváry Múzeumot. Magának van összeköttetése a városnál, járja ki! Éjjel három órakor Nótit felcsengették. Ajtót nyitott, a művész állt ott. A hely nem jó — mondta és elment. V olt kereskedősegéd, gyógyszerész. Felvidéki patikáját bérbe adta. és a bérösszegből élt. AsZketikus szerénységgel tudta beosztani a pénzét, ahogy Lehel Ferenc írja róla: Nyers káposztát ebédelt papírból, de mél- tóságos testtartással. Néha olyan primitív volt, mint egy falusi gyerek, máskor az istenek rokona. Az ex- presszionizmus és a spirituális művészet előfutára egyszerre. Gyengén rajzolt, közepesen festett, és mégis nagy művész volt. Egy évben született Van Gogh-qal, de Magyarországon, ahol nem értették meg. Amikor meghalt, az „előkelő’’, és a művészrokont szívből lenéző Kosztka-csa’ád nem kért és\ nem igényelt a festő ha- gvatékából semmit, otthagyta a csodálatos vásznakat a háziúrnál, pár koronás lakbártartozás ellenében. A família nem tudta megbocsátani az elrugaszkodott családtagnak érthetetlen, hülye vásznait. Ma minden Csontváry-kép ezreseket ér, de hiába a gyűjtők igyekezete, nagyon ritkán bukkan fel eladó vászna.
