Pest Megyei Hírlap, 1983. július (27. évfolyam, 154-180. szám)

1983-07-10 / 162. szám

1983. JULIUS 10., VASÁRNAP Tárlatok átellenben Mit és hogyan akar a művész? Soutine festménye a Szépművésze­tiben FŐVÁROSUNK nyári szen­zációja két kiállítás. Két olyan gyűjtemény bemutatko­zása, amely karakterében más, de alapítóik közhasznú céllal hozták létre: általuk sokan gyarapodjanak, ismer­kedjenek meg eredetiben a régi és a kortárs művészet eredményeivel. A Hősök terének mindkét oldalán örömmel üdvözölhet­jük á látnivalókat. Nemcsak azért, mert Monet és Pissarro most kiállított képei még soha nem szerepeltek a Szépművé­szeti Múzeumban, vagy hogy a hazai művészetpártolók kö­zül is kevesen láttak eleddig olajtartályokból összepréselt mobilt, vashulladékból, gumi­csőből és elektromos motorból összeállított szobrot. Többek ez utóbbit őrültségnek tartják a Műcsarnokban, holott csak szembesülni kellene korunk­kal, azzal törődni, hogy meg­fejtsük: mi volt vele a mű­vész szándéka. A Szépművészetiben meg­tekinthető öt évszázad mes­terművei címet viselő kiállí­tás Amerikából érkezett vi­lágjáró útja során hozzánk. A Műcsarnokban megtekinthető másik a bécsi Museum mo­derner Kunst és a Ludwig- alapítvány gyűjteményét mu­tatja be. Los Angeles és Bécs távol van egymástól, mégis találkoznak egy kétszáz méte­res sugarú körben, egyik majdhogynem kiegészíti mási­kát. Ennek az oka elég egysze­rű. Dr. Armand Hammer mindent gyűjt. Elsősorban azt, ami megtetszik neki. így került a tulajdonába több szá­mon tartott Corot-tájkép, egy­két Correggio-, Andrea del Sarto-, Tiepolo-, Rembrandt-, Michelangelo-rajz. Mindegyik remekmű a maga nemében. Az is megható, ahogy négy vi­rágcsendéletet, Fantin-Latour, Redon, Vlaminck, Ensor ké­pét szinte egymás mellé he­lyezhetjük és észlelhetjük a képzőművészet léptékváltását, a művészek gondolkodási és gyakorlati mechanizmusának alakulását. MÁSFAJTA szemlélettel találkozunk vele átellenben. A Ludwig-házaspár alapítvá­nya tudatos gyűjtőmunka eredménye, mindent be akar mutatni, ami új, él és mozog 1960 után, vagyis szembesíte­ni akar korunkkal, annak egymásra hatóival. Akár lírai, akár drasztikus a megközelí­tés, jelzi: a tárgyi művésze­tek nemcsak kiszolgálói, ha­nem továbbgondolói is min­dennapjainknak. Konrad Klapheck A rombo­lás diadala című olajképe akár szimbólum is lehetne, ha nem lenne ott Oswald Ober- huber hatalmas méretű Élet­rajza, amely nem sokban tér el a gyermekrajztól, de alig­hanem éppen ez a nem sok különbözteti meg attól. A le­szakított plakát épDÚgy nap­jaink nyilvánosságához tarto­zik, mint az autóroncs. S hogy közben mindez nem az utcán vagy az ócskavastelepen kö­szön vissza ránk? Hát ez az, ami szokatlan, de végre hoz­zásegíti a nézőt a tájékozó­dáshoz. Mert nemcsak Ru­bens-, Rembrandt-, Cézanne-, van Gogh-műveket illik ere­detiben megismerni, hanem azokat a műalkotásokat is, amelyek elválaszthatatlanok a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évektől, hogy megértsük: az alkotó nem a negédesség tük­rét tartja elénk, de ha kell, cukrozott lével is leönti mun­káját, hogy szándékát kife­jezze. A TALÁLKOZÁS a mű­vekkel mindenképpen hasz­nos. Nem véletlen, hogy a kritika gyakorta használt cél­táblája képzőművészeti tájé­kozatlanságunk. Vizuális né­zőpontunk ugyanis megrekedt a sokak által egyszerűen szép­nek tartott általánosságoknál, s ami attól eltérő, szokatlan és kevésbé illeszthető bele a konvencionálisán elfogadott képbe, az már partvonalon kívüliséget élvez. Bárhogy is van, az attól különböző prog­ramokat, kísérleteket nem le­het meg nem történtté tenni. Egyszer már a művészet szemlézése közben is rá kel­lene jönni, hogy korunk nem kedvez a széplelkeknek. annál inkább az igazmondóknak. Hogy ezt méltányoljuk, éppen ezért nincs szükség szemel­lenzőre; őszinte véleményre, hozzáállásra annál inkább. A képzőművészet alakulá­sából ma sok minden kiolvas­ható a Hősök tere két oldalán. Nem kell mást tenni, mint tá­jékozódni és akarni, hogy kommunikáljunk korunk mű­vészetével. Molnár Zsolt Ismerkedés Robert Kushner művével Barcza Zsolt felvételei A suhli filharmonikusok Nagykőrösön Hangverseny kánikulában Nagy sikerű műsor Hamisítatlan promenád-kon- certtel kezdte meg Pest me­gyei vendégjátékát pénteken a Suhli Filharmónia együttese. A minősítés a műsorösszeállí­tásra vonatkozik: a harminc fokot meghaladó benti hőmér­sékletben nehézséget okozott volna egy Beethoven vagy Brahms szimfónia értelmezése. A kánikula próbára tette a muzsikusokat, egyben a hang­szereket is: melyikük bírja to­vább a nagykőrösi művelődési ház nagytermében a hőséget. Végül is a nagyszámú közön­ség győzedelmeskedett: pom­pás zenéket hallhatott majd két órán keresztül, a szünet nélkül játszó vendégek jóvol­tából. Népszerű dallamok Bevezetőként Mendelssohn népszerű szvitjéből, a Szent- ivánéji álomból csendült fel pár tétel. Már a Nyitányban feltűnt a vonóskar egysége, egységes dallamformálása, a fafúvósok korrekciós készsége (a nagy melegben gyakran el­hangolódnak a hangszerek!), a rézfúvósok alkalmi bizonyta­lansága, de mindenekelőtt az a tónus, amely a legszebb zene­kari emlékeket juttathatta a jelenlevők emlékezetébe. A Scherzo tétel virtuóz hoz­záállást, technikai biztonságot követel az előadóktól. A meg­formálás, a zenekari színek gazdag palettájának a bemuta­tása — egy-két pontatlanság­tól eltekintve — bravúrosan sikerült. Köszönhető ez első­sorban fegyelmezettségüknek, hiszen rendkívül nehéz úgy megszólaltatni bármely opust, ha a színpadi elhelyezkedés problémái miatt felborul az amúgy precízen kigyakorolt, bevált és gyakorta emlegetett hangzás. A Nászinduló nem­csak szívet melengető tétel, hanem közönséget megnyerő is. Ez utóbbi maradéktalanul megvalósult, a muzsikusok stílusismerete és lenyűgöző odaadása feledtette a már em­lített nehézségeket. Mozart 412-es Köchel-jegy- zékszámú D-dúr kürtversenyét Jens-Uwe Weis tolmácsolta. A bársonyos hangszín kevésbé volt jellemző a kürtre ezen az estén, inkább a szándék fogal­mazódott meg a két tétel elő­adásában. A szólistáknak — Tények és tanúk Még mindig A Donról szóló Sára tévéfilmsorozat heves vitákat váltott ki: akadtak, akik szerint kár bolygatni a múltat, míg má­sok az egészet a nosztalgiahullámnak tudták be, holott nem erről volt szó, ha­nem arról, hogy szükség van a nemzeti önismeretre, a magyar múlt teljes fel­tárására. Hogy sebeket szaggatott, fáj­dalmakat okozott? Ez igaz, de a törté­nelem kíméletlen, mint ahogyan az igaz­ság kimondása is az. Ki kell monda­nunk a teljes igazságot,' mint ahogyan a Hideg napokban Cseres Tibor, s más szépirodalmi és történelmi műben. Ki kell mondanunk, mert csak így tudjuk igazán jövőnket is építeni. El kell mon­danunk a második világháborúról min­dent, amit tudunk róla, hogy soha töb­bé ne ismétlődhessen meg. Az ilyen őszinte vallomások közé tar­tozik Boldizsár Iván műve, amely a Tények és tanúk sorozatban jelent meg Don—Buda—Párizs címmel. Megrá­zó olvasmány, szívbe markoló történe­tek, tele önéletrajzi vonatkozásokkal. Hogy mégsem csak önéletírás, nem is emlékirat — mint ahogyan a szerző ír­ja előszavában —, hanem több annál, olyan dokumentum, amelyet szépírói eszközökkel vetett papírra Boldizsár Iván. A meztelen igazságot mondja ki, azt az igazságot, amelyet a túlélőnek kellett elmondania, hogy az utódok: az élők megtudjanak mindent erről a há­borúról, amely mérhetetlen szenvedé­seket zúdított az emberiségre. Milliók és milliók lettek a fasizmus áldozatai, estek el az öldöklő harcban, s az élet szempontjából mindegy, ha jó ügyet szolgáltak, vagy ha a másik oldalon a háborúról álltak is. A halottak némák. Dicsőség azoknak, akik a szabadságért, az embe­riség fennmaradásáért, a haladásért, a jövőért áldozták életüket. Boldizsár könyve körül nem lehet olyan vita, mint Sára filmje körül, hi­szen pontos feljegyzésekre, naplóra tá­maszkodik. Tehát nem szépítheti meg a múltat, mint egyik-másik élőbeszéd a filmben. Ezért is, meg azért is megrázó olvasmány, mert Boldizsár olyan erő­vel, írói szubjektivitással közli a száraz tényeket és az emberi eseteket, hogy az olvasó beleborzong: mindez megtörtént, megtörténhetett?! A realitás olyan erő, amely a maga valóságos erejével hat. Hát igen: ilyen a háború. A szemtanú beszél, aki ott volt a voronyezsi áttö­résnél, aki maga is átélte a halálfélel­met, aki végigcsinálta a szörnyű visz- szavonulást, aki megélte a klinikai ha­lált és flekktifusszal tért haza. Buda ostroma, illetve a németek meg­semmisítése a bekerített Budapesten. Milyen a felszabadító, harcoló katona mentalitása, milyen az ostromolt város­rész lakóinak viselkedése, hogyan bírta ki az ember a bombázásokat, az utcai, harcokat, a nyomort, az éhezést, a pin­cesötétség borzalmait? Minderről őszin­tén vall Boldizsár, miközben megtud­juk, hogy miként született a szabadság. Véget ért egy szörnyű időszak, az ost­romnapló 1944. február 21-én megsza­kadt. Újrakezdődött az élet. Itt be is fejezhette volna naplóját Boldizsár Iván. de ő még kiegészítette egy harmadik résszel, amelynek a Pá­rizs címet adta. A második világhá­borút követő béketárgyalásokról van benne szó, amelyeken az író, mint a magyar békedelegáciő tagja, részt vett, s mint a tájékoztatás vezetője kommen­tálta is azokat. Könyve így egészül ki egy olyan háttérrel, amelynek ismere­tében könnyebben értjük meg a mát és a világban kialakult helyzetet. A ma­gyar békeszerződésről döntöttek itt — s ez korábban már meghatározódott jellegűvé vált, még akkor, amikor a Horthy-vezetésnek nem volt elég ereje és bátorsága kilépni a háborúból, azaz elfogadni a szovjetek által felajánlott fegyverszüneti egyezményt. így hát a párizsi konferencia mérle­gén az utolsó csatlós állam méretett meg. Egyet már akkor érzékeltet Bol­dizsár, mégpedig azt, hogy egy demok­ratikus Magyarország indult el a romo­kon, amelynek számára a békeszerződés rendelkezései kemények voltak ugyan, de hogy ezeknek a magyar nemzet éle­tére milyen hatásuk lesz, az rajtunk múlik — írta. — Ha továbbhaladunk a belső, demokratikus fejlődés útján, ha meg tudjuk teremteni a tartós jószom­szédi viszonyt valamennyi környező ál­lammal, ha a közös Duna-völgyi haza eszméjének kovásza tudunk lenni, ha továbbra is elöl járunk az európai né­pek között az újjáépítésben, akkor a békeszerződés szigorú cikkelyei jogi formulák maradnak, béklyójuk leolvad a dunai népek közös, emberibb és de­mokratikusabb munkásságának hevé­ben. Ezzel a gondolatsorral fejezi be Bol­dizsár Iván vallomását, az embereket nagyon foglalkoztató időszakról szóló írását. A magyar nép, amely már a fejlett szocializmus építésén munkálko­dik, eleget tesz ezeknek a követelmé­nyeknek, s pártjával, kormányával együtt munkálkodik a békén, a testvéri kapcsolatok megteremtésén. Ehhhez nyújt jó segítséget Boldizsár Iván könyve. Gali Sándor úgy tűnik — kevés babér ter­mett ezúttal, már ami előadá­suk mélységét illeti. Günter Glast is szemmel láthatóan zavarta a légkondicionálás hiá­nya — ő Sarasate Cigányme­lódiák című darabját formálta meg hegedűn —, ezért volt ta Ián csapkodó a játéka, felké­szültsége ellenére erőszakolt- nak vonóvezetése. A két darab között ifj. Jo­hann Strauss daljátékának, A denevérnek a nyitánya hang­zott fel. Könnyed báj, szóra­koztató csacsogás jellemzi ezt a zenét. Persze, látszólag gondtalan csak, mert kiváló muzsikusnak kell lenni ahhoz, hogy ez a zene ennyire érze­lemgazdagon szólaljon meg. Suppé Költő és paraszt nyitá­nya ugyanebbe a kategóriába tartozik, míg a koncert továb­bi részében A cigánybáróból hangzott el részlet, majd a Triccs-traccs polka tette rá a koronát a programra. Szigorú dirigens Az együttest ezúttal Peter Fänger vezényelte, aki első­sorban kórussal foglalkozik, a Singakademie Suhl vezetője. Bizonyára kiválóan bánik az énekesekkel, ez derült ki a hangszeresek körében végzett munkájáról. Szépen formál dallamíveket, elegánsan elő­rajzolja szándékát. Szigorú di­rigens, agogikája egy-két eset­ben keménynek, majdhogynem túlzottnak érződött. Ennek el­lenére sikeres, emlékezetes es­tet vezényelt. Kár viszont, hogy a koncertet nem szabad­téren tartották: az öröm fel­szabadultabban törhetett vol­na napvilágra. M. Zs. A Nemzeti Múzeumban Nyári programok Elsősorban diákoknak Elsősorban az általános és középiskolás diákoknak kínál gazdag programot júliusban és augusztusban a Magyar Nem­zeti Múzeum. Július 21-én és augusztus 4-én, csütörtökön új játéksorozatot indítanak szá­mukra a régészeti kiállításon. Az ifjú látogatók rajzos kér­dőívet kapnak, s e tesztlappal kezükben járják végig a tár­latot: így tudnak ugyanis pon­tos választ adni a kérdésekre. A játéklapokat a helyszínen nyomban értékelik, s a leg­jobbak jutalmat is kapnak. Keddenként a napközis tá­borok kis lakóit fogadja a mú­zeum. Egy-egy alkalommal 80 —100 gyerek vehet részt az ér­dekes, változatos foglalkozáso­kon. A régészeti kiállításon szakemberek vezetésével meg­ismerkednek a régészet mű­helytitkaival, elleshetik a szö­vés, az agyagedény-formálás, a bronzékszer-készítés fogá­sait, s római babákat öltöztet­hetnek a kor divatjának meg­felelő tógába, tunikába. Július végén 10 napos tábort szervez a múzeum: a Dombó­vár közelében található He- ténypusztán az érdeklődő kö­zépiskolások régészkedhetnek. Itt egy római kori erődöt tár­nak fel a régészek, munkáju­kat segítik majd a táborozok, így a gyakorlatban is kipró­bálhatják a diákok: hogyan le­het és kell napvilágra hozni a múlt emlékeit. Nemcsak az idegen nyelve­ket tanulókra, hanem az ide­genforgalmi szezonban ha­zánkba látogató külföldiekre is gondoltak a múzeumi szak­emberek. Minden szerdán né­met, szombatonként pedig an­gol nyelvű tárlatvezetést tar­tanak a korona és a koroná­zási ékszerek kiállításán. Nem­zeti kincseink iránt változat­lanul nagy az érdeklődés: az év első hat hónapjában csak­nem 290 ezren tekintették meg azokat. Következnek az úttörőtanács-titkárok Vidám táborozás Zánkán Gazdag programot valósítanak meg a zánkai Úttörőváros lakói. Most a második csoport tölti a Balaton mellett a napjait, bővítve úttörőmozgalmi ismereteit, egyben erősítve izmait. A pihenés számukra egyet jelent a vízzel, naponta úsznak, ját­szanak a magyar tengerben. Több százan gondtalanul nyaral­nak, de már készülődnek az utánuk következők is. Egy hét múlva Zánkára utaznak — csaknem kétezren — az úttörőit nács-titkárok. Számukra az önkormányzati tevékenység rész­letes ismertetése és gyakoroltatása, az úttörőtanács fórumainak működtetése kiemelt program a táborozás során. A víziúttörők is lazítják izmaikat. Az elkövetkező turnus­ban azok a hetedik osztályosok kaptak meghívást, akik ebben a tevékenységben a legeredményesebbek, legszorgalmasabbak. A képen látható társaikhoz hasonlóan ők is csónaktúrán vesz­nek részt. Az úttörőlapok különféle pályázatainak nyertesei is a tá­borlakók között lesznek, valamint a szocialista országok Barát­ság nemzetközi négytusaversenyének sportolói. Bizonyára va­lamennyi ük számára emlékezetes lesz ez a nyár.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents