Pest Megyei Hírlap, 1983. június (27. évfolyam, 128-153. szám)
1983-06-02 / 129. szám
’xMim 1983. JtNIUS 2., CSÜTÖRTÖK Esszésorozat Jó Mérleg-próba az Európánál Az utóbbi másfél évtizedben újból divat lett nálunk az esszé. Előzményei a múlt századtól nyomon követhetők irodalmunkban. Legjobbjaink mindig kedvelték ezt a műfajt, bár előfordult, hogy az adott idő nem volt kegyes hozzá. Az esszé most éppen felszálló ágban van, ezért is szerencsés volt útjára indítani az Európa Könyvkiadó Mérleg elnevezésű sorozatát. Első fecskék Barf István szerkesztő azt írta a Könyvvilágban, hogy a kiadó nem ismeretterjesztő műveket kínál ebben a sorozatban, hanem a szigorúan vett szépirodalom határától a szigorúan vett szaktudományos dolgozat határáig terjedő széles senkiföldjéről válogatott tanulmányokat. S az ünnepi könyvhétre megjelent az első négy fecske, négy külön-ikülön tenyérben, zsebben elférő kötetecske. Elsőként Thomas de Quincey lidérces műve, az Egy angol ópiumevő vallomásai. Remek olvasmány, netán éjszakai rémképekkel kísérve, ezért hát rendkívül józanul kell hozzáállni és mérlegelni. Olvasás alatt és után gyógysze- rezés kerülendő! Malcolm Cowley Nyolcvan év magasából tekint le a földre. Témája az öregkor, az az időszak, amelyről az író úgy vall, hogy „egy feladat a sok közül, mely számomra vonzó, és mások számára is az lehet, hogy formát vagy rendszert találjak a saját életemben’’. Elgondolkodtató írás a fiatalok számára is, az idősebbek között bizonyára vitát kavar. Csak jól ismer Montaigne tanulmánya, A tapasztalásról, az Essai-k harmadik könyvének utolsó fejezete. Summázata a szerző bölcsességének, himnusz az élethez. Bárcsak merítenénk belőle valamit: egy kis derűt, valamivel több tartást, netán humanizmust, megértést mások irányába. Fényességes mű. Lehet, hogy ezért is hasznos lesz? Susan Sontagnak úgy vág az agya mint a beretva, mondták másfél éve, amikor a Modern Könyvtárban napvilágot látott A fényképezésről szóló tanulmánya. Most az embert veszi bonckés alá. Az érzelmes, az érzelgős, de leginkább hipochonder embert. A betegség mint metafora című munkája azt kívánja felderíteni, hogy miféle, embert büntető, illetve bizalmas képzetek tapadnak e jelenséghez, egyúttal ennek a nemzetkarakterológiai sztereotípiával foglalkozik. Megdöbbentő dolgozat. Kiválóan kezdődik A Mérleg-sorozat kiválóan kezdődik. A műveknél jobb hírverés aligha sikeredhetett volna. Most már csak a kötéstáblák lehetnének egységesebbek, s netán a méret is, bár tudjuk, könyvkiadásunkban két-három milliméteres eltérés még egy sorozatnál sem számít. ÜHeTI FILMTE GYZETI A karatézó Cobra visszatér Egy kiteljesedő életmű Feltáruló szellemiség Rigókról, vásárcsarnokról Hétköznapok üveggolyói Merjük remélni, h0gy szakonyi Károly írásművészete eljut. Hiszen csupa köznapi dologról ír: rigókról, vihartépte fákról, vásárcsarnokról, boldog karácsonyról, nyárról, játékokról, utcai hirdetéseikről, Szentendréről és színházról. Teszi mindezt úgy, hogy írói asztalánál érezzük magunkat — kvaterkázás közben, ök a mai élet üveggolyói, s még csak tisztogatni, törülget- ni sem kell őket: öntörvényű életüket élik. (Szépirodalmi) Varázslatos művészet a Fe- ’ renczy Noémié! Janko- vich Júlia Corvinánál megjelent könyve a láttatok közül való: szövegmondása nem vonja el a figyelmet a művekről, inkább azokat erősíti, bár egyiknek sincs szüksége retorikus bizonyításra, maguktól is megélnek környezetükben. Ennél fogva mi sem magától ér- tetődőibb, hogy milyen nehéz írni arról a magatartásról, amelynek zászlajára mindig az alázat, a szolgálat, de az önálló gondolkodás, cselekvés, a teljességre való törekvés volt felírva. Bencze László festőművész úgy jellemezte a Szentendrén született, a modern magyar kárpit művészetét megtermető alkotó egyéniségét, hogy „különös papnője egy nagyon egyszerű és érthető vallásnak, melynek nincs szüksége semmi rítusra, semmi homályra”. Amit ez a könyv elmond róla, ahhoz nem kell semmit sem hozzátenni. Megtudhatjuk belőle művészetének állomásait, életének fordulópontjait, az illusztrációkból pedig a művek sorozatán keresztül egy kiteljesedő életmű tárul elénk. A francia hatás alatt keletkezett virágszőnyegektől a „dolgozó-ember”-sorozatáig, amelyben a munka lélekálla- pottá válik. Ferenczy Noémi egy volt azon kevesek közül, akik békében éltek önmagukkal, bármilyen helyzetbe és körülmények közé kerültek. Soha nem adta fel emberi mivoltát, s hogy teremtő ember lehetett, az a század magyar és egyetemes művészetének nagy-nagy szerencséje. Jankovich Júlia érdeme, hogy az életpálya, az életmű most sokak közelébe kerül. A szerző olyan palackot nyit ki, amelyről eddig is tudtuk, hogy létezik, de a belőle kiáramló életigeplés és életszeretet, alkotókedv'és vitalitás sok-sok újdonsággal, leginkább példával szolgál. A tevékeny élet egyensúlya ennek az életműnek a titka, s csak örülhetünk, hogy szellemisége maradéktalanul feltárul. Manapság nagyítóval kellene keresni az olyan írói magatartást, amilyen a Szakonyié. Rendre jelentkezik darabjaival, novelláival, dicséretes az az igyekezete, ahogy a leghétköznapibb jelenségekben is meglátja a témát. Emellett marad ideje arra, hogy egy régen kiveszett műfajjal, az új- lágtárcával is rendszeresen foglalkozzon. Ez utóbbi olyan jelenség, mint a sarki nő a Rákóczi téren, megriszálja magát, hivalkodva ránknéz, lesz-e belőle valami. Rendkívül csábító ez az ötletesség, akár félre is vezethetné felvállalóját. Szakonyinak azonban jó a szimata, jó vívó, mestere a szónak, nem engedi magát elcsábítani, még akkor sem, ha tudja, hogy ezeknek az írásoknak helyük van az egyik napilapunkban. És 6 hétről hétre szállít, jobbnál jobb műveket. Könyvheti válogatása is nagyrészt ezekből született. A Magányos biciklista márcsak ezért is üdvözölendő, mert párját sem leljük közvetlen környezetében. Szakonyi Károly azt nyilatkozta egyhelyütt könyvéről: Régóta készülök egy ilyen kötet összeállítására, mert demonstrálni szeretném, hogy a gazdag múltú újságtárca nem halt ki... Az elődök — jobbnál jobb magyar írók — szoros kapcsolatban álltak a lapokkal. Bekapcsolódni a köznapok — és szó szerint a köznapok! — vérkeringésébe, beleszólni az élet dolgaiba — ezt biztosította a sajtóban nyert tér. Ma erre kisebb az esély, az író inkább csak vendég az újságnál, még akkor is, ha belső munkatárs. De azért jut hely rá, hogy ezen az úton is eljussunk az olvasókhoz. A sziget múltját és jelenét Utazások Érdtől az Óceánig A Gondolat Kiadó egyik legnépszerűbb, legnagyobb példányszámban megjelenő könyvsorozata a Világjárók, amely most, az ünnepi könyvhéten új kötettel gyarapodott. Megjelent Balázs Dénes Bozóttaxival Madagaszkáron című könyve, mely a szerző tizennegyedik útleíráskötete. „Hivatásos” világjáró Dr. Balázs Dénes geológus, karsztkutató, egyúttal hivatásos világutazó is. Bejárta szinte az egész Földet. Járt hajóstoppal az indonéz-szigetvilágon, kölcsönautóval a Szaharában, megkerülte az Egyenlítőt, hátizsákkal bebarangolta Alaszkát és a Tűzföldet, felderítette Galápagost, látta a tájfunt Manila felett, Ausztrália, Űj-Zéland, Óceánia és Antarktisz vallott titkairól neki, vándorútjai során megfordult Pápua Üj-Guineában, Afrika és Ázsia egzotikus tájain, sivatagokban, felkereste Közép- és Dél-Amerika legszebb vidékeit. Legújabb kötete Földünk negyedik legnagyobb szigetére, Madagaszkárra kalauzolja el az olvasókat. Bemutatja a rendkívül változatos táj egzotikus állat- és növényvilágát, különlegesen változékony éghajlatát. az itt élő természeti népek sajátos életét, szokásaikat, hiedelemvilágukat, a néhány nagyobb település és város semmi máshoz nem hasonlítható hangulatát. Benyovszky nyomában A fordulatos, kalandokban sem szűkölködő utazás érdekfeszítő története mellett megí Svlázi Öen«« BozúnAxmL MADAGASZKÁRON ismerjük a sziget múltját is. A szerző egyik bevallott úticélja ugyanis az volt, hogy nyomon kövesse a kétszáz évvel ezelőtt itt járt Benyovszky útjait, s a helyszínen ellenőrizze a róla kialakult kép hitelességét. Benyovszky ugyanis két ízben járt Madagaszkáron. Első útja, melyet a francia király nevében hajtott végre, nemcsak Magyarországon, hanem az egész világon jól ismert. Űtiélményeinek többé-kevésbé hű leírására maga Benyovszky vállalkozott. Emlékiratai, melyet több nyelvre lefordítottak, több tucat kiadásban jelentek meg. Magyarul Jókai fordításában lett népszerű, s ennek alapján készült a pór éve vetített sikeres tv-sorozat is. Jóval kevesebbet tudunk Benyovszky második mada- gaszkári vállalkozásáról. Balázs Dénes a maroantsetrai misszió könyvtárában rábukkant egy nálunk eddig ismeretlen dokumentumra, Jacques de Lasalle, az egykori útitárs emlékirataira. Ennek nyomán részletesen kibontakozik Benyovszky második kalandos története és tragikus vége. Balázs Dénes lebilincselően érdekes útikönyve kitűnő olvasmány. Sok olyant is megtudhatni lapjairól, amire talán egy személyes utazás során sem tudnánk fényt deríteni. Ennek egyik oka — a szerző páratlanul széles körű ismeretein túl — az, hogy Madagaszkáron szinte helybélinek számító kísérője akadt: Szövik Tamás, fiatal magyar villamosmérnök, aki ide nősült és évek óta itt él. ö és felesége, Jeannine, valamint a kiterjedt rokonság kísérte, kalauzolta és segítette a szerzőt vállalkozásában, tgy valósulhatott meg az a szinte irreális célkitűzés, hogy turistapénzből — a legolcsóbb helyi közlekedési eszközzel, a bozóttaxival —, de beutazta az egész szigetet, megnézett és lefényképezett mindent, ami figyelemre és megörökítésre érdemes. Epilog us Dr. Balázs Dénes — ha nincs éppen úton — Érden él. Nemrégiben elhatározta, hogy összegyűjti a magyar geográfusok. utazók és földrajzi felfedezők kallódó muzeális értékű hagyatékát, s belőlük kiállítást rendez Érden. Nem titkolt vágya, hogy ez a gyűjtemény továbbfejlesztve földrajzi múzeummá váljék. Szép lenne! Jelenet a japán filmből Már A karatézó Cobra vetítésekor előrevetette az árnyékát: ebből sorozat lesz. Komu- ra, a tokiói szuperzsaru, a Cobra bece(?)névre hallgató karate-fenomén, nem érheti be egy filmmel; kalandjaiban kasszasiker rejlik, tehát folytatni kell. És íme: a tavaly szeptemberben látott első darab után máris itt a mozikban a következő. Komura — Cobra visz- szatért, hogy újabb szuperka- rate-bemutatókkal ejtse ámulatba a serdületlenebb (s a ser- dültebb) közönséget. Ez a bűnügyi filmtípus, melyben a sztori szinte tökéletesen mellékes, úgyszólván zavaró. Hiszen végeredményében oly mindegy, miféle fajta bűnesetben nyomoz ez a szuperember: rablás, gyilkosság, panama, kábítószer vagy bármi más, mivel csak egy a lényeg, a nagy bunyók. Nem ismeretlen ez a „műfaj” más égtájakon sem, gondoljunk csak a Bud Spencer és Terence Hill együttes egy külön-külön lebonyolított hasonló tömegverekedéseire. Ám azokban legalább némi (bágyadt) humor található; jó esetben fergetegesen mulatságosak és a verekedések koreográfiája is többnyire szellemes. Cobra esetében ilyesmiről szó sincs. Mákszemnyi humor, derű, tréfa, csipetnyi önirónia sem található ezekben a filmekben. Itt minden olyan komoly, mint egy szövődményes vakbélgyulladás. A leghihetetlenebb fordulatokat, a legelké- pesztőbb karate-bemutatókat, a leggyermetegebb dialógusokat is valami elszánt, vad marconasággal csinálják végig. Japán mozikban ezeken bizonyára nem nevetnek, mint ahogyan ott a túlzó, erőltetett, külsődleges színészi játékstílus sem feltűnő a japán filmekben (és nemcsak ezekben a futószalag-termékekben, mivel másfajta színészi tradíció, más színikultúra él ott, mint nálunk). Egy hazai moziban azonban menthetetlenül kitör a hahota, amikor Cobra egymaga legalább hat fenekedő karatezsenit ken a falra, repít egyetlen rúgással hat méter magasba, vagy a rátámadó vérszomjas kínai karatezsonglőr lány úgy vicsorog és ordít, mint egy gonosz boszorka-paródia. Mi nem rágjuk tövig a körmünket, hogy vajon sikerül-e Cobrának eltérítenie pusztán a hipnotizáló nézésével azt a fegyvert, melyet az előző Cobra-filmben épp Cobra által megölt szép leány húga, a nem kevésbé szép, de ráadásul még céllövő zseni újabb leány szegez a mellének. Mi biztosak vagyunk benne, hogy Cobra ezúttal is életben marad, hogy újabb mesekalandokon át újabb tízperces kara- teshow-káprázatokkal ámítsa a jobb sorsra érdemes nézőket. (Miközben természetesen a nyakkendője sem csúszik félre, s a frizurája sem kócolódik össze...) A bojánai mester Tarkovszkij Rubljovja — ezúttal bolgár színekben. Az ismeretlen nevű középkori bolgár festő, akinek korát megelőző stílusú, szemléletű freskói Szófiától nem messze, Bo- jánában láthatók, most alakot és testet öltött: Zahari Zsan- dov rendező Ilijának nevezte el, s történetet kerített e valóban nem mindennapi tehetségű festő művei köré, hiszen életéről, személyéről édeskeveset tudunk. Mindemellett nem életrajzi film ez, inkább egy új látásmódú festészet — s általában az új, realista, a misztikumtól, a merev szabályokba szorított művészettől szabadulni akaró művész — kibontakozásának, küzdelmeinek krónikája. Mi az új Ilija freskóiban? Az, hogy o maga körül látott embereket, a maga körül tapasztalt való világot festi meg a vallásos témákban is. Felhagy a kötelező megoldásokkal, a stilizáltsággal, realista műveket hoz létre, és ezek erőteljessége, hitele, meggyőző művészi hatása alól végül is az ellenfelek sem vonhatják ki magukat. Ilija — azaz az ismeretlen bojánai mester — győz. Ez nem volt kis dolog akkor sem, és ma sem mindig történik így az újat keresőkkel. Zsandov a történet hitelét azzal is igyekezett fokozni, hogy színészeit az általunk egyáltalán nem ismert bolgár művészek közül válogatta, s az 1200-as évek eleji típusokhoz (épp a bojánai mester képein látható alakokhoz) hasonló figurákat igyekezett kiválogatni még a statisztériához is. A film érdekesen idéz egy érdekes kort, de a mélyebb emberi konfliktusok hiányoznak belőle, ezért inkább történelmi képeskönyvnek hat. Dutyi-dili Film-blődli, annak minden ismert hollywoodi szabályával. S tegyük hozzá rögvest: hollywoodi profi szinten. A blődli, ez a sorozatban előadott hülyeségekből felépített műfaj ugyanis, ha nem klappol benne minden egy svájci óra precizitásával, elviselhetetlenné válik. Hajmeresztőén buta ötleteiben, fulladásig röhögtető félreértéseiben és összecserélődéseiben, a zsenialitás határát súroló hülyeségeiben olyan szigorú logika és józan ész igényeltetik, ami három drámára elegendő lenne. Minden poénnek pontosan bemértnek kell lennie. minden kavarodást mozzanatról mozzanatra meg kell tervezni, a gégékét úgy kell előkészíteni, felvezetni és elpukkantani, mint egy érzékeny szerkezetű petárdát, a nagy röhögések közé stopperrel kell bemérni a pihentető perceket, és stopper kell ahhoz is, hogy kijelöljék az újabb és újabb gégék, ötletek, poénok, viccek helyét és időtartamát. A blődli és rangosabb unokabátyja a burleszk, nem könnyű műfaj, csak annak tűnik. A Dutyi-dilit rendezőként iegyző kitűnő színész, Sidney Poitier, kiválóan érti ezt a műfajt. A film, nem utolsósorban két profi komikus, Gene Wilder és Richard Pryor jóvoltából, két óra tömény dili — azaz röhögés. Korhatár nélkül. Takács István
