Pest Megyei Hírlap, 1983. május (27. évfolyam, 102-127. szám)
1983-05-07 / 107. szám
1983. MÁJUS ?., SZOMBAT PEST MEGYEI HÍRLAP MAGAZIN Szűcs Mariann: Elrohant felettünk az élet... É des Lidikém, nagy nap ez a mai, a mi meghitt életünkben ! — szólt ür.nejpélyesen Darázs Lajos. Darázs Lajosné a konyhában mosogatott, nem értette tisztán, hogy mit mondott (esetleg neki) Lajos a szobában. Visszaejtette a húslevestől csillogó tányért a zsíros löttybe, megrázta a kezét, majd csípőjében megtörölte, és besietett a szobába, ahol apró szürke szemeit kíváncsian meresztette Darázs Lajosra. — Öltözz, Lidikém! Kimegyünk a temetőbe! Darázs Lajosmé azt akarta mondani, hogy még nem végzett a mosogatással, de amikor látta, hogy az ura mennyire izgatott, sietve ránci- gálta le a köpenyét, kapkodott a ruhásszekrényben, és motyogta maga elé' révedve: Menjünk. Az asszony előtt nem volt teljesen világos, hogy miért olyan sürgős vasárnap délután a temetőbe menni, de azt tudta, hogy Darázs Lajos nem szokott csak úgy — a levegőbe beszélni. Hirtelen melegség öntötte el. Hát igen, az ő Lajosa minden tekintetben csodálatos, még akkor is, ha nem mosott el minden edényt, és b. vizet is ott felejtette. De hiszen ő a lassú, ezért Lajosra nem mondhat semmi rosszat, még gondolatban sem. A temetőben Darázs Lajos mosolyogva állt meg egy sírbolt előtt, aminek fekete márványtábláján egy fehér galamb bóbiskolt. — Olvasd! — nyögte ki túláradó boldogsággal a férfi. — Darázs Lajos, született 1925. február 13-án, élt ... évet, felesége Darázs Lajosné, Pataki Lídia, született 1930. július 15-én, élt ... évet. Emléküket megőrzik az élők. Béke poraikra — betűzte Darázs Lajosné, és eszébe jutott, hogy ma van a születésnapja. Darázs Lajos csukott szemmel, áhítatosan hallgatta az asszony felolvasását. ■j— Édes Lidikém! Ezt én a -túl- órákból spóroltam neked össze a születésnapodra, és itt most kívánok még nagyon sok boldogságot, millió örömteli percet az élettől — mondta elcsukló hangon Darázs Lajos, és sűrűn pislogva tette még hozzá —, hosszú-hosszú életet jó egészségben! Homlokon csókolta a megdöbbent asszonyt, és óvatosan körbejárta a születésnapi ajándékot. Nyögve, szuszogva kitépdeste talapzata körül a gazt, a fehér galamb szárnyairól pedig lepöccintett néhány madárpiszkot. — És most elmegyünk születésnapi vacsorát enni! — De Lajosom, minek költenél annyit! — szólalt meg nagynehezen az asszony, de már bánta is, hogy az urának ellent akart mondani. — Ember a sorsát el nem kerülheti, mert ahogy születik, úgy is hal meg — szólt Darázs Lajos, majd felhörpintette a negyedik pohár ásványvizet. Az asszony szomorú szürke szemekkel nézett bölcs férjére. Milyen nagy igazságokat tud az ő párja mondani! Még egy ilyen születésnapi vacsora után is! Darázs Lajos az utolsó morzsáig mindent megevett azzal a jóleső tudattal, hogy ki van fizetve. Két fogvájót harapdált széjjel, miközben a-' sírbolton tűnődött. A harmadik fogvájó rágicsálása közben már epés megjegyzéseket tett az elfogyasztott vacsora mindvégére. — Lajosom, ne mérgelődj! Ennyi pénzért igazán nem kívánhatsz sokat! Kérlek, ne emészd magadat, drága Lajosom! — könyörgött az asszony. Darázs Lajos megvetően mérte végig a feleségét, de nem szólalt meg. Most kell rádöbbennie, hogy az ő Lidikéje milyen kisstílű asszony. Hogy ennyi pénzért? Asszony beszéd. Egyébként egy évben kétszer kibírja az ilyen költséget. A házassági évfordulón, meg az asszony születésnapján. Üjabb fogvájóért nyúlt, amikor az órájára pillantott. Késő volt. Két fogvájót eltett a mellényzsebébe, hátha szüksége lesz rá legközelebb, és lassan feltápászkodott az asztal mellől, ami nyögve, szuszogva tartotta eddig Darázs Lajost. — Na Lidi, hát akkor menjünk! — mondta, és nagynehezen begombolta hasán a zakót. Akart még valami felemelőt mondani a születésnap alkalmából Darázs Lajosnénak, de egy hatalmas, hosszú, túláradó böfögés ebben végképp megakadályozta. — Elrohant felettünk az élet, édes Lidikém! — sóhajtotta másnap reggel Darázs Lajos. Darázs Lajosné lekuporodott a hokedlira, és elkeseredetten nézte a merevedésnek indult tojásrántot- tát. Nem értette, hogy miért ilyen korán hajnalban mondja mély bölcsességeit az ő egyetlen Lajosa. Tu- .. faj dobképpen az élet oda rohanhat, ahová akar, de a rántotta az itt van, és merevedik. — Igazad van Lajosom, csak gyere már enni! — Meg sem kérdezed, hogy miért jutott ez az eszembe, Lidikém? — Majd a reggeli után, Lajos! — Nem. Azt mondd meg nekem, hogy szeretsz te engemet? — Hát persze! Édes Lajosom! — válaszolt Darázs Lajosné megrökönyödve, és azon gondolkodott, hogy miféle badarságot mondhatott az urának, amitől annak ilyen dolgok jutnak az eszébe. — Persze, hogy szeretlek, drága Lajosom, de ha te egy csöppet is szeretsz engem, akkor most leülsz, és ezzel a rántottával végzel, mert különben dobhatom ki az egészet. — Lidikém! Én levágom a bajszomat. — Mit? — A bajszomat. Győri László'Kotáng Virággal égig rakva Virággal égig rakva e kéklő karácsonyfa, e kéklő karácsonyfa, szobája az útszél. s hullik rá a porhó. Karácsonyesti gúzsba Hó vagy por? Ki tudja ma? kötözve nyári gazra Vasban álldogál a fa, gondoltat az éjfél. kóró, csillagszóró. Virágai zörögve Vasba szorítva forog, sziszegnek szára görbe lábujjhegyen toporog, drótján: rátekerték sziszeg tűcipőben. őket, már csak azért nem Rovátkolt homlokomat, tudnak leesni szélben mint ujjlenyomatomat, a földre, de mind kék. ablakra tűnődtem. Krémer József ■Merengés Tovalibbent kacéran megemelve szoknyáját a nyár Közénkdobta bámulók közé az őszt S amíg felocsúdtunk végleg eltűnt szemünk elől — Istenem! — sóhajtotta az asz- szony, és ijedtében még keresztet is vetett. — Ennek elment az esze! — Rájöttem, hogy a bajszom legalább öt évet öregít rajtam. Szerinted is? — Lajos! — szólt elfúló hangon az asszony, és lelki szemei előtt már látta, ahogy a szemetesbe kotorja a merev rántották Darázs Lajos visszaballagott a fürdőszobába. Űjra belenézett a tükörbe. — Elrohant felettünk az élet. És mi itt maradtunk agyontaposva, borostásan, öregecskén. Pedig alig múltam ötven. Csak egyszer! Mit nem adnék, ha egy fiatal nő testét érezhetném magam mellett! Még egyszer adhatná meg a sors! Egy tizenhat évest. A fogát érezhetném a húsomban. Egyáltalán. Erezném, hogy vagyok. Darázs Lajos állt a tükör előtt, és felváltva nézte bajszos arcát és az asszony riadt madár-arcát. — El fogsz késni, Lajos! — Észrevétlenül rohant el felettünk az élet, Lidikém! — mondta Darázs Lajos a tükörképnek. — Hat óra, Lajos! Elkésel! agy úgy — legyintett — Tényleg elkéstem. a férfi. Törő István: Anyám kfildjél megnyugvást, tudom a szelek most járnak ki a tóra, kihajtom én is nyájamat, havat olvasztok, megitatok, elénekelem a pásztor-nótát, csöngettyűket álmodom nyakukba — de arcod itt fénylik, mint hervadt virág, melyen ott ül régi színe s lombja, zsenge májusi tűzben arcomat befonja — küldjél tiszta hangot, mely nem fagy meg a télben, küldjél meleget, szorongani a szív közelében, reszketeg betűket küldj kockás papíron, vagy bízd a szelekrg üzeneted — várni fogom. Valkó Antal’Két kép Tejfehér zománcos éjszaka hozzáütödik nézésem s leválnak részei a hold és a csillagok elernyednek kint a szél hangjai mint a kezed fogó ujjak az álom melegében Zelk ZoltánVarázslók Őriz a tél még, börtönében állasz merengve. S mint egy lepke váltadra törpe szellő röppen és súgja is a hírt füledbe: kitavaszodik már maholnap... a fák még szélütötten állnak, de jő egy hajnal és lehében táncba-ringó szüzekké válnak. Fokok kinyitják boltjukat majd, két ág közt fürkésznek lebegve, nekik születik, hasuk teljen, lárvából bogár, kék legyecske. Mint nyitott kapun, úgy ömölnek a bujdosó fecskék e tájra, halászó csőrrel elmerülnek a szélkavart légóceánba. S ha majd a fűszálak hegyére lila tetőt kötöz az este, tücsök próbálgatja a nótát, a tavalyit, még nem feledte? A fehérujjú, gyilkos télről mesélnek rémeket a cinkék — a szarvasbogár útnak indul, keresi fába ásott kincsét. Ez a tavasz. Lásd, ezt Ígértem tenéked, édes. Ezt, vigasznak. Nézzél körül hát, nem hazudtam, temérdek kinccsel vagyok gazdag. E tájat adom most tenéked... s ha győzöm eztán is varázzsal: megajándékozlak kövérebb, dúsabb vidékkel is, a nyárral. A költi! kötetben még meg nem jelent KITÜNTETETT MŰVÉSZEK mm Sáros András Miklós grafikája Kollégák művészi elismerésnek ritkán örülnek úgy, mint Sáros András Miklós Munkácsy-díjának. Ez a tizenegy esztendeje Vácott letelepedett grafikus nem tartozik a műfaji határt feszegető újítók közé. A megméretésnek nála nem a minden áron meghökkenés a mértéke, inkább a közlés fontossága, a falra kerülő lapok szakmai hitele. Sáros András Miklós alighanem a leggondosabb dolgozó hazai művészek közé tartozik: aquatintái és rézkarcai a tökély határát súrolják, képzettársításai száműzik a közömbösséget az elmélkedésre hajlamos agyagból. A grafikus meglát egy szerelőaknát és mellévetíti a papírra kirakott reggelit. A drezdai templomra részletein végigröpteti a győzelem szárnyas istennőjét. A Fekvő formátum című lapján fotómodell és rokkant ütköztetésével kelt feszültséget. A Canissimus kutyája a felsőbbrendűség példázata lehetne. Az alkotót a főiskolán és az azóta eltelt másfél évtizedben mindig a sűrítés, az egymás mellé helyezett jelenetek, képsorok katarzisa érdekelte és érdekli. A postai címkék döbbenetes hatása a Szőröstül-bőröstül malacokat és hurkát egy az egyben megrajzoló Ikerlapján. A Kis reneszánsz bábfigurái az elhidegülő térben, á Reklám torz mosolya, s az elemeket bekódolt mechanizmusként felhasználó Fejek sorozata. A hitelességre rendkívül ügyel, mert minden megnyilvánulásának valós forrása van, egész prózaian az, amit általában élménynek nevezünk. A meghatározó valóság jelzéseit aztán a szándék párosítja, illetve hívja elő a kompozíció törvényei szerint. Sáros András Miklós szigorú alkotó. Nem engedi meg a pongyolaságot, a művészkedést. Minden meg-, nyilvánulása egzakt, mint ahogy egy-egy jelenetet is nyersanyagnak tekint. Művészete többrétegű. Nézőit arra készteti, hogy átéljék belső folyamatait. Legalábbis próbáljanak azonosulni szándékaival, bekapcsolódjanak a képolvasásba, ne legyen semmi sem elveszett számukra, igyekezzenek mindent úgy rekonstruálni, ahogy azt a művész teszi. / A megítélt Munkácsy-díj ennek az igényességnek az elismerése. A rend hiánya az ember szégyene — írta találóan a pályatárs Nagy B. István képeit elemezve, s hozzátehetjük: ez a rend a festő jobbító szándéka nélkül nem jöhet létre. Fellengősnek tűnhet a mondat, ám félreérthetetlen: az alkotó szerepét megnövelendő, hiszen ő ugyanolyan állampolgára ennek a hazának, mint bárki más; rajta ugyanúgy csattannak az ügyeskedések, mint a boltoson, őt ugyanúgy lebecsülhetik, mint a fuvarost, ám frlőbb-utóbb azt is elkergethetik, aki a bélyeget rásüti a másik homlokára. Nagy B. István művészetének gyökereit keresve óhatatlanul társadalmunk ellentmondásaiig jutunk el. Ahhoz a kettős állapothoz, amikor az ember megpróbál lelkesedni és józan ésszel értelmezni, aztán már dühöng és meditál, hogy az események folyama és a dolgok áradata miként teheti ennyire kiszolgáltatottá a mindenkori embert. Az indulatokat a jelenségek váltják ki, ezekből születik meg a kép. Nem úgy, hogy közben a festő íróasztalt centiz, vitriolt öntöget. A forma és az eszköz a fejben fogalmazódik meg. Nagy B. Istvánt'soha nem az izgatja, hogy angolvörössel vagy kadmiumsárgával fesse meg a figurák alakját vagy kontúrját. Sokkal inkább az, hogy megfelelő átírásban, tehát feldolgozásban a kép képes-e hordozni a megragadott problémát, jelez-e valamit abból az érzékenységből, amely összehasonlíthatatlanul nagyobb rezgésszámú, mint a művészetet csak kívülről szemlélőké. A Vácott élő festő újabb képein gesztusokat Idéz meg, stempliző bürokratát, Batu kán pesti rokonát, „hokkedlidobogós” kritikusokat. A művek bársonykeretei a groteszkül feltálalt mondanivaló védelmét jelentik. Olyan jellegzetes Nagy B. István-i összegzést, vállalást, festői láttatást, ami mellett érzéketlenül elmenni nem szabad és nem lehet. Kulturális kormányzatunk ezt a társadalmilag fontos szándékot és ennek egyre jobban kiteljesedő művészeti megvalósítását ismerte el a most adományozott Munkácsy-díjjal. Nagy B. István festménye 4
