Pest Megyei Hírlap, 1983. május (27. évfolyam, 102-127. szám)
1983-05-28 / 125. szám
8 PEST MEGYEI HÍRLAP MAGAZIN 1983. MÁJUS 28„ SZOMBAT Az építők tartalékai Könnyű a lágy követ megfaragni Össztársadalmi érdekeltséget magában hordó teendő Kétkedés nélkül felelhetünk arra > kérdésre igennel, vannak-e az építésnek tartalékai, mert hiszen vannak, tavaly például a megyei székhelyű építőipari szervezeteknél a termelékenység 0,6 százalékkal emelkedett Igaz, a másik oldalon a foglalkoztatottak jelentős számú — tizenegy százalékos — kilépése áll. Továbbá: valamelyest szűkült a munkában levő építmények köre, ami felkínálta a gyorsabb kivitelezés, a koncentrált munka lehetőségét, ám ezzel a tartalékkal kevés helyen éltek, változatlanul jellemzőnek ítélhető az eredeti határidők túllépése, különösen a kommunális fejlesztéseknél. Ha mazsoláztak Négy esztendeje zajlott le az építő- és építőanyagipar országos szervezési értekezlete, ahol viták után kialakult az egyetértés: nincs külön termelés és külön szervezés, ez egyetlen folyamat, s ezért a tartalékok feltárása, a kamatoztatása is ezen a módon értendő, értelmezendő. Kétségtelen: hosszú éveken át — a szorító igények miatt — az építőiparban a termelésnövekedésre jutott a hangsúly. Sőt, a megyében tavaly is jelentős volt — és 1981-hez mérten nőtt! — az elutasított megrendelések aránya az összes megbízáson belül, s még inkább emelkedett ezek érték alapján számított mennyisége. Kettős helyzet teremtődött. Egyrészt bizonyos területeken a meny- nyiségi igények kisebbedtek, másrészt viszont az építés egészében elsőrendű céllá lett a korábbiaknál szerényebb — fajlagos — ráfordítások, költségek elérése, a rövidebb kivitelezési idő feltételeinek megteremtése, s mindezekkel együtt némely részterepen a változatlanul jelentős számú megbízás elfogadása, teljesítése. A sok és sokféle megbízás a megyében dolgozó építőipari cégek túlnyomó része számára lehetőséget adott a válogatásra — a mazsolázásra, ahogy szakberkekben ezt jelölik —, a mindent megmagyarázásra — tisztelet a kivételnek —, azaz a szervezeti, személyi fegyelmezetlenségek következményeinek takarva maradására. Most megfordulóban van a széljárás: a szőkébb mozgási terep szilárdabb fegyelmet követel, elengedhetetlenné teszi a tervszerűbb, a költségekre jobban figyelő, a minőséget fő helyre állító munkát. Valójában ez a megforduló széljárás tette tarthatatlanná a legnagyobb tanácsi építőipari szervezet helyzetét és követelte ki felszámolását, amint az építőipari közös vállalkozásoknál szintén felülvizsgáltatta az addig követett gyakorlatot, aminek nyomán megszűnésekre került sor. Növekszik a mérce; van miért emelni. Kőszobrászok, kőfaragók kedvelt mondását idézve, könnyű a lágy követ megfaragni, azaz viszonylag hamar ment az egyszerű tartalékok föltárása, beépítése a termelői szervezetbe, ám most már az ennél nehezebb, bonyolultabb feladatok kerülnek előtérbe. Így a többi között annak a helyzetnek a kritikus elemzése, hogy míg a megye építőipari szervezeteinél egy évtized alatt az eszközállomány megháromszorozódott, addig az egységnyi állóeszközre jutó saját termelés értéke csökkent; romlott az eszközhatékonyság. Bizonyos darutípusoknál, földmunkagépeknél tapasztalataink szerint a munkarenden belüli állásidő aránya a teljes munkaidő negyven-hatvan százalékát teszi ki, s bár tudjuk, olyan berendezésekről van szó, amelyek folyamatos foglalkoztatása technológiai okokból megoldhatatlan, az előbb említett arány egészségtelen, káros. lult terepen, amelyet köznapian úgy nevezünk, hogy építés. Ez a fogalom a megyében — az ún. saját építési-szerelési munkák értékét nézve — tavaly, a csökkenés ellenére is 4,5 milliárd forintot foglalt magába. Tizenkét, tizenhárom százalékát adja a nemzeti jövedelemnek az építőipar, amelynek termelése a megyében egy évtized alatt megkétszereződött, s volt olyan esztendő, amikor a hatmilliárd forint közelébe került A látszatra száraz tények mögött valójában az áll, hogy nincsen olyan népgazdasági terület, ahol csak átmenetileg is nélkülözni tudnák az építőmunkások keze nyomát. S mert ez igaz, a tartalékok ügye sem belső dolog, ami a szakma keretein belül marad, hanem össztársadalmi érdekeltséget magában hordó teendő. Ez ad valós felelősséget, ez közvetít nemes sürgetést. Van mire sürgetni! Vállalaton belül az egyes részlegeknél, és a vállalatok között például rendkívül nagyok a hatékonysági, szervezési, teljesítmény beli különbségek. Az egyik cégnél háromszor annyit termel meg az épületlakatos, mint a másiknál — azonos jellegű feladatot végrehajtva! —, s ez még nem is a legkirívóbb eltérés. Az már fura fintora a bérezési, javadalmazási gyakorlatnak, hogy a háromszor annyit felmutató ember kevesebbet keres, mint a harmada értéket létrehozó társ ... Ami azért sejteti, mint a termelőágazatokban általában, itt sem megszokott gyakorlat a teljesítménnyel mindenkor arányos javadalmazás.. Itt sem, bár más területekhez képest a megyében az építőiparban a termelékenység emelkedése hosszú ideje az élen áll, s ami igazán lényeges: az egy foglalkoztatottra számított termelés értéke, valamint a bér gyarapodása egy úton, egy ritmusban futott előre. A megye termelőágazatain belül itt a legjobb a teljesítménybérben elszámoltak aránya, a fizikai foglalkozásúak 72-85 százaléka — vállalatonként, részterületenként, magasmélyépítés, szerelés stb. viszonylag jelentősek az eltérések — ennek alapján kapja keresetét, s munkanormák szerinti bérhez jut minden száz fizikai állományú dolgozó közül 60-70. Ámde: még mindig hatalmas tartalékok rejlenek az egy ösz- sZegű utalványozás, az ún. minőségi prémiummal kombinált teljesítménybér, az önelszámoló brigád- rendszer kiterjesztésében, amikhez azonban — el ne feledjük — nélkülözhetetlen a folyamatos munka feltételeinek a megteremtése. Meglehet, éppen ez utóbbi miatt lassú az előbbiek térhódítása?! Kikényszerítheti Indokolt remény: a túlkereslet csökkenése egészségesebbé teheti a vállalati magatartást; rugalmasságuk fokozódását, vállalkozási, változási készségük erősödését, kereskedelmi módszerek alkalmazását — például: gépkölcsönzés, anyagigények összevont kielégítése — kényszerítheti ki. Tavaly több területen az átadott építmények átlagos kivitelezési ideje csökkent, valamelyest mérséklődött — igaz, maga a lakásszám is! — az egy házgyári lakás tető alá kerüléséhez szükséges idő. Tény az ellenkező oldalról: változatlanul sok gondot okoz a létszámhiány, az igazolatlan mulasztás. Nincsen egyetlen olyan részterülete sem az építésnek, ahol nélkülöznék a tartalékokat, azaz a jót és jól építeni jelszó érvényesülésére a korábbiaknál több példát látunk. A példák jellemzővé tétele: ez a mostani időszak fő teendője, ami azonos a tartalékok értő kamatoztatásával. MÉSZÁROS OTTO Nélkülözhetetlen Most a mérleg másik serpenyőjébe helyezve egy tényt: örvendetesen, kezdeti lépések tapasztalhatók a vállalatoknál a nagy értékű gépek egymásnák történő ideiglenes átadására és ezzel a fokozott kihasználásra. Arra is van már példa a megyében, hogy állami és szövetkezeti cég társult közös feladat megoldására, azaz a korábbi merev elhatárolódást talán feloldja a szükség. Ez a kétarcúság sok minden másban is meglelhető azon a bonyoMagyarul - emberül TVem szívesen írok nyelvi kér- désekről úgy, hogy példát ne hozzak rájuk. Most mégis rákényszerülök erre. Mert amiről — ami ellen — szólok, bizony leírni vonakodom. Pedig hallom úton-útfélen, egyre gyakrabban, egyre nyíltabban; villamoson, mozik előcsarnokában, sőt iskolafolyosókon is. Gondolom: sejteni már. Azokra a válogatott (vagy nagyon is válogatás nélküli) trágárságokra gondolok, amelyeket tizenéves fiúk és lányok úgy röppentenek ki a szájukon, amilyen természetes oda sem figyeléssel a léggömböket fújják a rágógumijukból. Nem kell hozzá más, csak egy hasonkorú partner; — s az, hogy még hússzor vagy ötvenszer annyi hallgató van a közelkörnyéken, akit ez zavar és bánt: az kit érdekel! Prűd volnék? Nem hiszem. Valójában én/is el-elkáromkodom magam, ha valami hirtelen bosz- szúság ér. Meghallgatok, meg is eresztek egy-egy borsós viccet; amit persze nem lehet madárnyelven elmondani, csak úgy jó magyarosan. — Csakhogy egyiknek is, másiknak is funkciója van. És nagyon is körülhatárolt helyzete. Mindkettőnél megnézem alaposan előbb: nincs-e „zsindely a háztetőn". Ismeretlen társaságban — akárha férfiak —, vagy nők körében — akárha ismerősök — engem zavarna a legjobban, ha elszólnám magam. Akkor álszent Vagyok? Aligha! Nem attól félek, hogy mit gondolnak rólam. Azt mérlegelem csak: mit éreznének magukban, hogy vajon mit gondolok én róluk, minek nézem őket. Pedig nehezen tudnék olyat mondani, amit már ne hallottak volna. S nem is csak utcán és mozik előcsarnokában, hanem bent a moziban, s otthon, a rádióból, de még inkább a tévéből. Tudom, ismerem az érveket. Hogy a művészet az életet hivatott tükrözni, a valóságot; és hát az élet, a valóság ilyen; ne tagadjuk, ne szépítsük, ne hunyjuk be a szemünket! De a tükör hazudhat, még ha nem torzít is: az egyedit mutatja, az alkalmit, a „nyers valót”. — Hogyan is kérte József Attila Thomas Manntól? — „az igazat mondd, ne csak a valódit". Mert ami művészi, sosem marad a puszta tükrözés szintjén: formál, alakít egyszersmind. Legalább azzal, hogy szentesít, ha szándéktalanul is. Hiába érti úgy az író: „ez így van", az olvasó hozzáérti: „es így van jól"! Magyar film pereg. Hosszú percekig egyetlen hang sem; a leendő — nem is negatív — hős jön- megy, cipekedik, liheg, a homlokát törli; műhely, kemence, raktár, szállítókocsik, kosarak; hőség, erőfeszítés; növekvő feszültségben várjuk az első mondatot, az első szót, a hangütést. Végre megszólal az addig néma film: „A kurva életbe!" Igen; elég valószínű, hogy ez a pék, ez a sütőipari szállítómunkás, vagy akár minden pék, „a” sütőipari szállító, valóban pontosan ezt mondja. Ott, a néptelen raktár ajtajában, magamagának. — De ha abban a filmbeli raktárajtóban nekem, a nézőnek, csak így mondaná: „A rohadt életbe!”, vagy: „A jó büdös életbe!”, vagy valami effélét; — nos, én pontosan tudnám azért, hogy hogyan mondja máskor. Mert azt nem muszáj másolni, elég érzékeltetni. Amint József Attila jelzi az idézett sorban, Arany Jánosra utalva vissza. Önála olvassuk, hogy a látszat meg a való nem ugyanaz; de még a való meg az igaz sem; sőt: a művészetben „nem, ami rész- szerint igaz. — Olyan kell, mi egészben s mindig az". 1/ öltőnk e gondolattal megelő- legezte a művészi tükrözés lenini elvét. Lám: „Nem a való hát: annak égi mássa Lesz, amitől függ az ének varázsa". DEME LÁSZLÓ „Az Értől az Óceánif Fercnczy Béni Bartók-crracről, a művész publikálatlan levelei alapján Az érem előlapja „Van már egy Bartók-plakett?” — kérdezte B'erenczy Béni Moszkvából, 1934 decemberében, barátjához és első számú éremgyűjtőjéhez, dr. Wilde Ferenchez írott levelében. 1935. március 16-án Wilde megkapta azt a levelet is, amelyben a szobrász megköszönte a Bartók-fényképeket, ezzel a megjegyzéssel: „de attól tartok, ebből se lesz plakett”. Csaknem egy év elteltével ismét köszönetét mondott Wildének, ezúttal az Ars Poetica-ért (feltehetően József Attila verséről van szó), amelyben azonban nem talált megfelelő sorokat a hátlaphoz. Ferenczy Béni ekkor már — 1938-as hazatelepülésükig — ismét Bécsben élt. Innen küldte tehát a lapot Budapestre 1936 január 10-én:... ’’talán B(artók) B(éla) meg tisztelői sem lesznek megsértve, ha, mint a ’mellékelt’ revers terv (azaz a lapra rajzolt, hegyek tövében ülő, fuvolázó figurát ábrázoló hátlap terv) mutatja, kinevezem »magyar Marsyas«- nak? Használati utasítás: a 3 hegy hátul a magyar, a román és a hor- vát népdal és egyben a magyar címerből vett 3 hegység. Persze ez nem való vert érem hátlaphoz, ha egy vert B. B. érem alakulna, ehhez csak írásos hátlap kéne”. 1936. április 28-ra datálható az a levele, melyben ikertestvérének, Noéminek számolt be a V. A. Heck műkereskedőnél rendezett kiállítása megnyitásáról és az eladási esélyekről. Az egyik műkereskedő zenészérmek iránt érdeklődött nála. Erre reagálva írta a levél végén: „Milyen jó volna, ha most meglehetett volna a Bartók. Egyelőre Beethovent fogom csinálni 3/4 en face (szemből). Marsyast senkinek sem tudom oktrojálni, pedig jó zenész téma volna. Mozartnak se tudok hátlapot... Bartók-fotót... nem küldtek”. Wilde Ferenchez írott, 1936. június 15-i levelében, a művészérmekről és egyéb terveiről szóló beszámolója után ezt olvashatjuk: „Na és a muzsikusok. Noémitől meg fogom kapni a fényképeket és lehet, hogy Bartókon kezdem”. Ugyancsak Wildéhez írta, 1936. június 24-én: „Kedves Ferikém. Rengeteg agymunka után végre azt hiszem, révbe érkeztem a Bartók-hát- lappal. Tegnap este Jancsinál (Wilde János művészettörténésznél) jutott eszembe, hogy a három magyar hegy (Bartók mint a ’szellemi irredenta’ jogcíme) alatt ne legyen se magyar Marsyas, se muzsikáló juhász, hanem — az óceán. Az első verzió ez volt. (A rajzon köralakú mezőben három hegy, alatta a felírás): AZ ÓCEÁNT MÉGIS ELÉREM De ma reggel attól féltem, hogy ha valaki ne tudná, hogy Bartók kicsoda (ki fia bornya) — azt gondolhatná, hogy tengernagy volt — a ’tengerre magyar’-mozgalom egy ismeretlen apostola. így ma ezt a czitátumot gondoltam helyesnek. (A rajzon látható három hegy alatt a felírás): VALAKI AZ ÉRTÖL INDUL EL — S BEFUT a SZENT NAGY ÓCEÁNBA Persze a betűk más nagy elhelyezésével. Talán nem is volna rossz, ha több írás volna — jobban kitöl- tenék a betűk az ürességet. De még tovább töprengek és azt gondolom, hogy Ady versei közt talán volna olyan, amelyik jobban passzolna Az érem hátlapja Petrás István felvétele Bartókra. így gondoltam aztán arra, hogy Ady leghatalmasabb versét czitáljam — dobva Ért és Óceánt — és ha ez a sor Bartókra nem is nagyon passzol, mégis azt hiszem, ez volna a legszebb — a harmadik verzió (A hegyek alatt, az óceáü fölött ez a felírás): ERESSZETEK MERT POFOZOK ERESSZETEK MERT POFOZOK Így egy csapásra három legyet intéznék el, Bartókot, Adyt és ’last but not least’ (végül, de nem utoljára) Karinthyt”. 1937. január 9-i levelezőlapján írta Noémihez: „K(edvés) N(oémi). Mindkét lapod megjött; Örülök, hogyha Révész (Géza, 1921-től az amszterdami lélektani intézet igazgatója) ’rossz lelkiismeretének’ (amelyet különben ’megsüthettem volna’!) — mégis lesz valami eredménye és sikerülne a Bartók plakettet megcsinálni. Az érkezési és indulási időket megtudom én itt is, de azért csak írd meg még te is.” Bartók Zene húros hangszerekre, ütőkre és celestára című művének világpremierjét 1937. január 21-én tartották Bázelben. A zeneszerző ide Bécsen át utazott. Ferenczy Béni a pályaudvaron várta. Találkozásukról így számolt be Noéminek január 21- én: „Kedves Noémi. MI az? Bartók nagyon kedves volt. Sajnos csak negyed órám volt, ami elég lett volna ahhoz, hogy a fényképeket ösz- szehasonlítsam az eredetivel — így egy rajzot csináltam amelyen nincs rajta a hátsó feje és így rettenetesen kínlódom, evvel az örökös átkozott hasonlósággal. Ráadásul Bartóknál temérdek rám jellemző apróság és detail van, ami mind rajta kell legyen. Nála a hasonlósághoz nem elég a nagy forma és valami a kifejezésből (mint Adynál). A hátlap rajzát is megmutattam neki, de nem nyilatkozott. Megkérdezte, hogy „minek élek én itten” — ez nagyon kedves volt tőle mert benne rejlik az önmagához számítás esélye —, de erre aztán igazán nem tudtam felelni”... A lap végén pedig így írt: „Hogy Bartókra visszatérjek — már három van itt mintázva, egy háromnegyed profilos a legjobb — de ez nem eléggé igazi plakett Ansicht (nézet). Visszajövet újra találkozást proponáltam, de nem volt túlságosan elragadtatva.” Levelezőlapon Wilde Ferenchez, 1937. február 15-én: „Pethe (László éremgyűjtő írja) a Bartókról, hogy a nemzet háláját érdemeltem ki! Ennyi erkölcsi sikerem még nem volt... Jelenleg a te Bartókodon dolgozom — lassan és ’Salamon tökéletességére’ fényezve. — A ’télnek’ megvan az egyik oldala — most azt hiszem hamarosan meglesz három évszak. De minek így ontani a plaketteket? Van ennek értelme? A ’nemzet’ alatt legfeljebb hét ember értendő, ezek közül hárman megveszik”. 1937. február 19-1, Wilde Ferenchez írott lapján: „Az Ady czitátumot különben Jancsinak köszönhetem — én talán sohse tudtam volna kiböngészni a megfelelő verset, míg Jancsi egészen vág. Kérdésemre rögtön rávágta ’az óceánt mégis elérem’.” Közli: KONTIIA SÁNDOR • Valamennyi Idézett levél a Magyar Nemzeti Galéria adattárában található.
