Pest Megyei Hírlap, 1983. május (27. évfolyam, 102-127. szám)
1983-05-14 / 113. szám
1983. MÁJUS 14.. SZOMBAT Színházi levél Szándékok kudarca Száztíz oldal terjedelmű kisregény volt a Magvető Kiadónál 1973- ban megjelent, Titkos záradék című Moldova György-kötet- ben a Hitler Magyarországon című írás. Pompás és frappáns (noha még csak a magyar irodalomban sem új — lásd: Mikszáth Űj Zrínyiász alapötletből indult: valaki — ezúttal Adolf Hitler — feltámadt, s életre kelve épp Magyarországra jön, ahol az 1970-es évek magyar valóságával szembekerülve végül is úgy dönt, jobb, ha újra visz- szatér a túlvilágra — vagy, Jelen esetben, a tartós hiber- nálás állapotába. Pikáns starthelyzet, kétségtelenül A nácizmus vezére, aki helyett egy Grünfeld Dávid nevű zsidó férfit égettek el a berlini birodalmi kancellária udvarán (mint Moldova, a kiinduláshoz szükséges ötlettel, állítja), nemcsak hogy feléled hibernációs álmából, hanem potenciálisan újra kívánja éleszteni a fasizmust is. Ha arra gondolunk, milyen valós fenyegetés még ma is a nácizmus, az újfasiszta szervezetek, a nád ideológiát tovább örökítő könyvek, a szélső- jobboldali terrorszervezetek révén, akkor Moldova szándéka —, hogy t. i. erről a veszélyről egy maróan szatirikus műben beszéljen — érthető és helyeselhető. Az persze már kevésbé érthető, miért hozza obskúrus hősét és kísérőit épp Magyarországra, s miért viszi bele éppen egy idióta félreértésből kirobbanó fasiszta fegyveres lázadásba, melynek roll qm csapata a bánegresi tizenéveseikből kerül ki. De üsse kő: a szatíra olyan műfaj, mely eleve a túlzásokra, a tudatos torzításokra és felnagyításokra, az arányok előre megfontolt felborítására épül. A kisregény elsődleges szándéka, hogy a neonád veszélyt tudatosítsa, jobbára feledtetni tudta a sztori erősen vitatható fordulatait. A kisregényből azonban most színpadi mű született, s ez, roppant sajnálatosan, nem hogy elsimította volna, hanem inkább alaposan kiélezte Moldova írásának problematikus pontjait. A Nemzeti Színházban színre került előadás (rendező: Herényi Imre), így többszörös kudarc. Köztudott, hogy Moldova György szinte eredendően idegenkedik a színháztól, a dráma műfajától (noha főiskolát végzett dramaturg). Okai itt most nem fontosak; van ilyen írói alkat, s akkor felesleges erőltetni, hogy drámát is írjon. Moldovának egyébként sincs semmi szüksége arra, hogy tucatnyi remek könyve — novelláskötetek, regények, riportkönyvek, szociográfiák —. után épp a színpadon kelljen bizonyítania írói rangját, tehetségét. Népszerűsége enél- kül is töretlen, munkásságának érdemei enélkül is nyilvánvalók. No, de hát isten neki, jelenjen meg a színpadon is. Ha egy hozzá, az írói rangjához méltó színvonalú művel teszí, mindenki — a színház, a néző, s az író is —, csak nyer a dolgon. A Titkos záradék azonban nem nyereség sem a színház, sem a színészek, sem a közönség, sem a magyar színházművészet, sem a magyar dráma ügye szempontjából, s nem nyereség az író számára sem, mert mélyen önmaga színvonala alatt teljesít. Ez a darab ugyanis, bár szatírának szánták, nem az. A kiindulás, Hitler életre keltésének jelenetei, a feléledő nácizmus kísérteiének kiengedése a palackból még igazi szatírát ígérnek, itt még élesen vág a gyilkos humor. Itt a Hitlert játszó Agárdi Gábor is úgy tud hallatlanul mulatságos lenni, hogy egyszersmind futkos a hideg a hátunkon. Aztán a náci vezér — még kevésbé motiváltán, mint a kisregényben, tehát az amúgy is mindent kinagyító színpadon még hitel te le nebbül — Magyarországra kénül, s itt minden összekuszálódik. Már a Barna Évával az IBUSZ üdvöskéjével való találkozás jeleneteiben is, . és még inkább az IBUSZ-progra- mok során, meg a bánegresi megérkezés és bemutatkozás eseményeiben is valamiféle olcsó szellemeskedés„ a legavít- tabb kabarétréfák modorában előadott viccelődés lesz uralkodóvá. Itt már nem a szatíra kötelező műfaji túlzásai és torzításai jelennek meg, hanem a kopott kocsmai élcelődések az elnyűhetetlen örökkáder igazgatókról, a moszkvai Gum-ban vásárolt kertitörpéről, a Bartók-zenéről, s még tucatnyi más témáról. Nem az a baj, hogy mindezekről szó esik, hanem az, hogy méltatlanul alacsony írói szinten esik ezekről szó —, amire pedig aligha található mentség. Ha az ország első színházában elhangozhat például a bugyuta vicc, mely szerint a magyar értelmiség előtt két út áll, az egyik az alkoholizmus, a másik pedig járhatatlan, s mindez olyan szövegkörnyezetben» hogy azt kell éreznünk, az író is, a színház is ezt jó, sóit találó poénnak tartja —, akkor valami baj van. (Ráadásul az ehhez hasonló bemondások tucatjával röpködnek a színről, különösen a második részben, úgy hogy a néző egy idő után nem tudja: csak a színpadi figurákat veszik-e ütődöttre, vagy őt is...) És még nincs vége. A nyilas témájú tévéfilm forgatása miatt tökkelütött félreértésből származó mucsai neonáci púccs, melynek vezére Barna elvtárs fia, majd a foglyul ejtett helyi vezetők közül a ká- pó Barna elvtárs lasz, már túlmegy a jobbító szándékú szatíra határain, és vagdal- kózásba vált át. Ezen tompíthatna valamit a rendezés vagy a színészi játék, de a korábbiakban sok jó pillanattal megajándékozó Sinkovits Imre itt túlzásokba esik. Agárdi Gábor is a -sematikus karikatúrák szintjére degradálja korábbi kitűnő Hitlerét, az ifjú Barnát játszó fiatal Tahi József pedig fülsértő or- dítozáson kívül egyébbel nem képes jellemezni ezt a kulcsfigurát. H a egyszerűen arról lenne szó, hogy színre került egy sikerületlen darab, s — következésképpen —, az előadás is rossz, kár lenne ennyi szót vesztegetni erre. Ám ez a kudarc egy vitathatatlan rangú íróval, egy vitathatatlanul a mai magyar dráma ügyének ápolására hivatott színházban, egy vitathatatlanul kiváló erőkből álló társulat produkciójában keletkezett. A Nemzeti előző magyar ősbemutatója (Spiró György: Esti műsor), s a kamaraszínházban, a Várszínházban bemutatott Sárospataki darab, a Szemfényvesztők sem hozott sikert. A kérdés épp ezért jogos: nem kellene-e sokkal de sokkal igényesebbnek lenni a Nemzeti Színháznak a nagyon dicséretesen felvállalt új magyar drámák írói és gondolati színvonalát illetően? Mert önmagában a jószándék bizony nem elegendő... Takács István Országos konferencia után Filmek a közművelődésben Az úri szalonok szórakoztató világából a századforduló táján került ki a film, s ekkor elsődleges jelentőségét mindenki az oktatásban és a nevelésben látta. A hasznosításban úttörő szerepet vállalt hazánk: a világ első oktatófilmjét nálunk készítették nyolcvankét évvel ezelőtt. A tánc címmel. A nyolcadik múzsáról elnevezett Uránia Tudományos Színház társulata volt a gyártó. Pékár Gyula professzor úr előadását a mai Színház- és Filmművészeti Főiskola tetején rögzítették mozgóképre, s Illusztrátorként közreműködött Fedák Sári, Márkus Emília és Blaha Lujza. Hát csoda, hogy nagy reményekkel indult az oktatófilmkészítés? Aztán valahogy az évtizedek során — nyílván tőkehiány miatt, mint sok másban — ebben is elvesztettük példát adó szerepünket. pel rendelkezik, s tegyük hozzá ezeknek rendszeres karbantartása és javítása sem megoldott. Pedig már 1928-ban rendelet született az oktatásban használt vetítőgépek típusának egységesítésére és a szervizhálózat kiépítésére. Használatlan kínálat A gyártás, forgalmazás és a felhasználás közötti feszültségeket jelzi, hogy alig több mint fél év alatt immár másodszor hívták össze az országos közművelődési filmfórumot, ezúttal a közelmúltban befejeződött 23. miskolci filmfesztivál keretében. A három és fél napos eszmecserére kétszázötven szakember érkezett az ország valamennyi megyéjéből. Jöttek filmesek, népművelők, forgalmazók, és film- tárvezetők, természetesen pedagógusok, illetve a politikai propaganda irányítói. Dr. Gombár József, a MO- KÉP igazgatója elmondta vitaindítójában, hogy évente körülbelül kétszáz rövidfilm kerül forgalomba, pontosabban ennyit mutatnak be és helyeznek el a raktárakban. Jelenleg a filmtárak hozzávetőlegesen tízezer fényes dobozt tárolnak a polcokon a külföldről vásárolt alkotásokkal együtt. A többi adat meglehetősen bizonytalan. Az is, hogy az országban majdnem harminc millióan néznek meg rö- vídfilmeket évente. Ebben a számban szerepelnek a mozik kísérőműsorai, az oktatásban és a közművelődésben vetített művek nézői is. Ha elfogadjuk ezt a nehezen bizonyítható adatot, akkor a statisztikai módszernél maradva megállapíthatjuk: minden lakos évente három dokumentum-, népszerű tudományos, illetve oktatófilmet lát. A gyakorlatban ez a szám egészen biztosan nagyobb, de személyes tapasztalatok és hi vatalos felmérések bizonyít ják: nem használják ki megközelítően sem a kínálatot, nem élnek megfelelően a rövidfilmek adta pedagógiai lehetőségekkel, nevelési hatásokkal. A szekcióüléseken erről vallottak népművelők, propagandisták és pedagógusok egyaránt. Változtatási szándékuk egyértelmű, csakhogy jogosan tették szóvá az akadályozó tényezők egész sorát. Mielőtt bárki másramuto- gatás vádjával illetné a felhasználókat, idézzük az egyik, kaposvári pedagógus-szakfelügyelő megállapítását, miszerint a tanítók és a tanárok többsége elindítani sem tud egy vetítőgépet, ráadásul nem is szívesen vállalják a filmesórákkal járó többletmunkát, s ezzel összefüggésben nem jók at technikai feltételek. A technika alatt persze nemcsak az iskolák és a közművelődési intézmények felszereltségét kell érteni. Az utóbbi problémakörhöz tartozik, hogy a kisfilmek túlnyomó többsége normál szalagra (35 mm) készült, s csak egy részüket másolják át keskeny (16 mm) kópiára. De hát a felhasználók zöme csak keskeny vetítőgépCímek és tartalmak Ha végigböngésszük a dokumentum-, népszerű tudományos és az oktatófilmek féltucatnyi katalógusát, akár meg is nyugodhatunk: nehéz elképzelni olyan témát, amelyhez ne találnánk illusztráló filmet. A címeket sorba véve ez valóban így is van, viszönt a címek sokszor nem fedik pontosan a témákat, s az egy egy mondatos ismertető laza támpont. Nem ritka hát a csalódás, s ennek folytatásaként születik a közömbösség. Jó volna, ha a filmtárosok legalább annyira ismernék a forgalmazott műveket, mint a könyvtárosok a polcokon sorakozó köteteket. Ez az igény már féltételezi, hogy a pedagógusok, népművelők, propagandisták eljutnak a forráshoz, azaz a film- kölcsönzőhöz. Pedig ez sem egyszerű, nem is biztonságos, viszont a logikusan elképzelhe- tőnél jóval több időt vesz igénybe. A közművelődési filmfórumon többek között győriek és debreceniek is elmondták: nagyon nehézkesen működik a forgalmazási hálózat. Dr. Kormos Sándor, a Művelődési Minisztérium közművelődési főosztályának vezetője foglalta össze az esemény- sorozaton elhangzottakat. Mindenekelőtt bevezető mondatai voltak reménykeltők. Megái-1 lapította, hogy az első kecs-' keméti és a második miskolci országos találkozón elég sok szó esett a filmnek az oktatásban, tágabb értelemben a művelődésben történő felhasználásának lehetőségeiről, gondjairól. Éppen ideje voln-i továbblépni. A filmek művészi színvonala, politikai és gondolati tartalma általában megfelelő; érzékelhető az igénv a befogadók részéről is. Meg kellene felelni a társadalmi kihívásoknak, amelyek e gazdasági, tehát a termelési kultúra; a politikai-ideológiai ftj- lődés, illetve az oktatás és közművelődés szférájából érkeznek. Mindezek érdekében már ma tehetnek a népművelők és a pedagógusok, de tehetnek mások is. Még mindig nyitott kérdés, hogy valóban olyan témakörökben készülnek-e a filmek, amelyek didaktikailag, felnőttnevelési szempontból a legmegfelelőbbek? S jó-e. hogy a rövidfilmek egyre hosszabbak? Ésszerű-e, hogy a tudományos és oktatófilméi, készítésére rendelkezőre álló összegek szétforgácsolódnak a szakminisztériumok, a MAFILM, a kutatóintézetek, a SZOT, az Országos Oktatás- technikai Központ között? A forgalmazás is csaknem eny- nyire sokszálú, némelyik filmet olyan nehéz megtalálni, mintha útvesztőben volna. Alkotások útvesztőben Mindezek a reális problémák sem mentenek fel senkit a kötelesség alól, hogy a filmet élményszerző oktatási, ismeretadó és nevelési eszközként alkalmazzuk. Pest megyéből ketten vettek részt az országos közművelődési filmfórumon (volt olyan megye, ahonnan kilencen, tizenegyen): a Pedagógus Továbbképző Kabinet és a megyei moziüzemi vállalat képviseltette magát, ez utóbbi felügyelete alatt működik a közművelődési filmtár. Ügy véljük hasznos volna, ha a Miskolcon elhangzottak alapján, a módszertani tapasztalatokat is felhasználva a megye pedagógiai szak- felügyelői, művelődési házi és vállalati népművelői, valamint a forgalmazásban érintettek áttekintenék, hogy milyen szinten hasznosítsák — milyen akadályokkal küszködve —, alkalmazzák a kerek dobozokban felhalmozott szellemi energiát. Kriszt György Leletmentés Szeged tápéi városrészének határában csőfektetés közben néhány régészeti leletet találtak a közelmúltban ott dolgozó olajbányászok. Felfedezésüket azonnal jelentették a szegedi múzeumnak, ahonnan a helyszínre érkező régészek megkezdték a leletmentést, megállapítva, hogy bronz- és szarmatakori települések nyomára bukkantak. Kemencék, házak maradványait, hulladékgödröket tártak fel Tóth István kiállítása Művészi fotók a Műcsarnokban Pozsgay Imre mondott megnyitó beszédet Minden előzetes elképzelést fölülmúló érdeklődés közepette került sor tegnap délután a Műcsarnokban Tóth István ceglédi fotóművész gyűjteményes kiállításának megnyitójára. Nemcsak a budapestiek, hanem a ceglédi és a kecskeméti barátok, tisztelők , sem restellték a fáradságot, hogy részesei lehessenek ennek az eseménynek. Bevezetőül Moór Mariann színművésznő tolmácsolásában hallhattuk Veress Miklós Az utolsó zenénk című írását, majd dr. Pozsgay Imre, a Hazafias Népfront Országos Tanácsának főtitkára mondott emberi, közvetlen hangú köszöntőt. — Az, hogy erre a szép eseményre, Tóth István műcsarnokbeli tárlatára sor került, jelzi a tényt, hogy a fotóművész végre megszerezte hazájában is az önbecsülésének és művészetének kijáró elismerést. Elő szokott az fordulni, hogy a tehetséget előbb isme« rik föl külföldön, mint otthon. Ezzel már nem érdemes foglalkozni, inkább örüljünk a sikernek — mondotta bevezetőként Pozsgay Imre. — Felvetődik azonban bennem a kérdés — folytatta —, hogy vajon ugyanazt látjuk-e a tárlat fotóin valamennyien? Ügy gondolom, mindenki mást lát meg benne, mást tart fontosnak. Nem vagyok fotóesztéta, és én csak a saját gondolataimról tudok nyilatkozni. Számómra Tóth István képei ugyanazt az élményt nyújtják, mint egy sokrétegű, mélyértelmú Móricz- regény, s a legmélyebb rétegben ott rejtőzik a művész humanista filozófiája: szépítő szándék nélkül, tehetsége szerint mutatja meg képein az emberit. Valamennyi felvétele az alkotó gondolkodás filozófiáját tükrözi. Ám ezen is túlmutat, mert eddig műveivel bebizonyítja, hogy a provincializmus nem geográfiai kérdés, hanem szemléletmód, hiszen mindenütt lehet egyetemes értékűt alkotni. Tóth István művészetét a világon az elsők között jegyzik. Ehhez az út a saját hazáján, hazaszeretetén keresztül vezetett. Ezek a fotóművészeti alkotások közös sorsunk tényei, dokumentumai — fejezte be Pozsgay Imre. (A tárlat néhány képét a 9. oldalon mutatjuk be.) V-FIGYELŐ A Titkos záradékban Miklósy Judit, Agárdi Gábor és Sinkovits Imrs Vassza Zseleznova. Kétség egy pillanatig sem férhet hozzá, hogy Gorkij drámáját, az 1910-ben írott Vassza Zselez- novát a címszereplő, Sulyok Mária kedvéért vették elő a televízióban. Az ő kedvéért bizony, hogy ez a nagy tragika még tehetségének teljében játszhassa el a színpadi nagyasszonyoknak ezt az egyik legnagyobb! át, akinek vagyonára oly megveszekedetten törnek a mindenféle rokonok, és amely értékek aztán szedte is hullanak az ő halálával Sulyok Mária mindenféleképp megfelelt e jutalomjáték hatalmas követelményeinek. Uralta a színteret; minden miatta, érte vagy éppenséggel ellenében történt. Eszményi középpontja volt az egész oroszországi — a gazdag polgárság széthullását, jellemgyengeségeit bemutató — életképnek. Ügy volt azonban a legdominánsabb személyiség, hogy körötte ki-ki szintén remekelhetett. Nem játszott rá a partnereire, hanem éppenséggel őket is a még tökéletesebb, a még inkább egyénített alakok megformálására sarkallta. Nyilván az ő robusztus nagyasszonyának a társaságában válhatott olyan szánalmasan mulatságos vén gazemberré Páger Antal nagyszerű Pro- hora, vagy Temessy Hédi sima léptű Annája, aki végül is elsőként és a legnagyobb tételben fosztotta ki azt a bizonyos kulcsos ládát, ott a halott Vassza Zseleznova immár nem moccanó kezének közvetlen közelében. Hogy amúgy maga a darab — e divatos szóval mondva — mit üzent a jelen kor publikumának, azt már kevésbé lehet tudni, A történet ugyanis vélhetőleg nem keltett a mai nézőben annyi visszhangot, mint a kortársakban, a forradalom előtti polgári népben. Akkor ez a nagy rádöbbentés, az erkölcsi szeny- nyesnek ez a látványos kiteregetése minden bizonnyal személyesen érintette a nézők számottevő részéi most azonban, idő haladtával már nem ily okokból és nem ily eszközökkel bomlasztják — ha bomlasztják — magukat a famíliák. A fő érték Gorkij. A reme- kebbnél remekebb alakítások pedig ettől az időbeli eltávolodástól mit sem csorbultak. Azok fellobbantak, és fényük mindaddig ragyogni fog, amíg csak le nem törlik rögzítő anyagukról ezt a produkciót. Biztosak lehetünk benne, hogy a színészportrék készítésekor gyakorta kölcsönzik majd ki ezt az 1983-as keltezésű Vasz- sza Zseleznovát. Makay Margit. Színészportrékat emlegettünk az iménl és az alábbiakban is egy ilyen műsorról kell — szintén dicsérőleg — szólni. Az történt ugyanis, hogy Sulyok Máriáéi? után megint egy nagy színésznőnk, az immár ki- lencvenkét éves Makay Margit tűnt fel a képernyőn, és idézte fel tökéletes emlékezettel az ő hetvenöt éve tartó művészpályáját. Nem tévedés, háromnegyed százada van a színpadon, hiszen — hallhattuk tőle — tizenhét esztendős kamaszlány kora óta folytonosan játszik. S teszi ezt ma is a Vígszínház, majd a Nemzeti Színház kiválósága, akiről egyszerűen alig lehet elhinni matrónai életkorát, hisz oly remek testi-lelki kondícióban van. Csak maradjon is ilyenben — kívánhatta neki az az ámuló, tisztelgő nézősereg. Akácz László L
