Pest Megyei Hírlap, 1983. április (27. évfolyam, 77-101. szám)
1983-04-03 / 79. szám
1983. ÁPRILIS 3., VASÁRNAP PEST MEGYEI HÍRLAP MAGAZIN 11 Hogyan leit a Kodakból Forte/ Újrakezdték önerőből Mondvacsináltban jártak akkor A verőcei Lihegő utca nevéhez illően meglihcgteli a felfelé kaptatót. Erre már virágba borultak a mandulafák, sárgállik az aranyeső, a kertben az éppen befejezett munka nyomai: frissen gereblyézett ágyások, szépen metszett fák, odakészített permetező- gép. A házigazda korát meghazudtoló frisseséggel invitál , beljebb. Idősebb Zentel Róbert több mint negyven esztendőt töltött el a Forte — egykor Kodak — Vám utcai gyárában. Amikor arra kérem, hogy emlékezzen a felszabadulás utáni újrakezdés hónapjaira, éveire, így felel: Kezdjük kicsit korábbról. Rangot jelentett Ä gyárat az angolók 1912-ben kezdték építeni. Én magam a szegedi’ felső ipariskola elvégzése után 1929-ben kerültem a Kodakba. Ha valaki ott dolgozhatott, az társadalmi helyzetétől függetlenül rangot jelentett. Mert az angol cég képviselői nagyon megválogatták, hogy kit vegyenek fel. Akik bejutottak, rendszerint udvarosként kezdték. Ha bizonyos időt eltöltve alkalmasnak mutatkoztak más munkára is, akkor egy-egy osztályra kerültek, oda ahol éppen szükség volt a munkaerőre. Háromnégy év is eltelt, amíg valakire bonyolultabb feladatot bíztak. Jómagam eleinte betanított emulziókészítő voltam, de 1939-ben, amikor a háborús események miatt az angolok elmentek, már a gázfény-emúl- ziós osztály munkavezetőiéként kap- tam'ía.'fizetést. "Ez körülbelül a mai művezető posztjának.: felelt, meg. A .'háborús''.’éveket á gyár nem érezte meg, sőt 1939-től még fokozták is a termelést. Sikerült a régi nyersanyagszállító cégekkel fenntartani a kapcsolatot, s ezekben az években is megfelelő, mennyiségű és minőségű alapanyagot kaptak. Ez idő tájt kezdtek két műszakban dolgozni, s érték el a bűvösnek számító évi 1 millió négyzetméteres termelést. megmaradt papírokat expediálták. Abban az évben vette meg a gyárat a Kodaktól a Hitélbank, s attól kezdve viseli a Forte nevet. Augusztusban indulhatott meg a termelés. A filmszakember az emui ziókészítést és öntést tekinti a mérvadónak, s erre a háború után első ízben ekkor kerülhetett sor. Az első , papírokat a már működő pesti fényképészeknek küldtük el, s azoktól a korábbi évek ellátási nehézségei után csak szépet. ■ és jót hallottunk. Ha tekintetbe vesszük azt. hogy a felszabadulás utáni években nagyon nehéz volt megfelelő mennyiségű és minő ségű alapanyaghoz jutni — különö sen megtévesztők voltak az első jó vélemények. Bizony előfordult, hogy vegytiszta nátriumklorid helyett közönséges konyhasót használtunk. Márpedig az emulzióhoz olyap finom szerves vegyületekre is szükség van, melyeknek előállítása á mai lá- boratóriumi körülmények között sem csekély feladat a szakemberek' nek. Gyártási titkok Akartak dolgozni — Tudja nekünk magyaroknak ez nemcsak rendkívüli, hanem szívesen vállalt feladatot is jelentett. Az ösztönzött bennünket, hogy bebizonyítsuk: az angol szakemberek nélkül is tudunk boldogulni. Ezek az évek szükségszerűen azt is jelentették, hogy lazítani kellett a szédületes, technológiai fegyelmen, amit ők betartattak. A recepturákat itthagyták. A mi feladatunk az volt, hogy a beérkező és változó minőségű alapanyagoknak megfelelően alakítsuk a technológiát. Akik a gyárban dolgoztak, egészen 1944 december elejéig nem nagyon érezték a háborús viszonyokat. Bár a munkások közül sokan kikerültek a frontra, itt mégsem volt munkaerőhiány, hiszen egyike volt az ország legjobban fizető vállalatainak ezekben a nehéz években is. Az angliai Kodak cégnek az lett volna az érdeke, hogy a gyárat leállítsák. A munkások viszont dolgozni akartak, s ezt meg is tehették egészen december 5-ig, amikoris ..a város december 8-i felszabadulását megelőzően három nappal a gyárat lebombázták. Estimnek a romok —• A harcok elültével az ittmara- dottak nyomban nekiláttak a helyreállításnak. Amit lehetett, igyekeztek megmenteni, leltárba venni, biztonságosan raktározni. A még élők közül ott volt Nagy Károly, a Szociáldemokrata Párt gyári titkára, a későbbi igazgató Kovács Béla, a nők közül Schiliga Ica, Moys Vali. És Két tier Laci, a későbbi párttitkár. aki akkor inas volt, s ma is a gyárban dolgozik. A helyreállítás 1947 augusztusáig tartott. A csomagolok közben dolgoztak, a háború alatt termelt, s a bombázás után A gyárat 43-ban államosították. Zentel Róbertét 49-ben kinevezték főmérnöknek, s kevés híján 20 esztendőt töltött el ezen a poszton. Nem voltak könnyű évek. Az angolok rendkívüli módon vigyáztak a gyártási titokra. Ügyeltek, hogy dolgozóik csak a rájuk bízott munkafolyamatokat ismerjék jól, s az csak nagyon ritkán fordulhatott elő, hogy valaki a gyártás egészét áttekinthette. Ám még azok is, akiknek erre lehetőségük volt, íratlan törvénynek érezték: tudásukat meg kell őrizni a gyár számára. Zentel főmérnök és munkatársai — tnintliogy az angliai céggel ezekben az ..években még !e-. velet sem-váltottak.— saját ismereteikre, fantáziájukra, szakmai ambíciójukra hagyatkozhattak csupán. A gyártmányfejlesztés, a kutatómunka akkoriban a termelés része volt, az emulziókészítők és az öntők szakmai vezetője volt felelős e területek fejlesztéséért is. — Amikor én kezdtem, még nemigen volt szakirodalom, A fotóvegyészet az empíria alapján állt. Szakmai vezetőink minden észrevételt szívesen fogadtak, mert gyakran egy-egy munkás megfigyelése adta a magyarázatát a tapasztalt,, de még meg nem magyarázott jelenségeknek. Ki a világpiacra Azokban az időkben sokan irigyelték a főmérnököt. Az első külföldi megrendelők a csehszlovákok voltak, majd a többi szocialista ország, de a tőkés és a fejlődő államok piacaira is be kellett törnie a Forténak a Kodak, az Agfa, s a többi nagy világcég mellé. Idősebb . Zentel Róbert 75 esztendős. Bölcs és derűs, ma is telve szakmai érdeklődéssel, friss információkkal az ipar jelenlegi helyzetéről. Az asztalon néhány, már sárguló fénykép. A főmérnök egy fogadáson Indiában, egyiptomi szakemberek társaságában, s valahol Európában egy nagy fotókémiai konferencián. Sokat utazott, sokat látott és tapasztalt. de ennek legfőbb hasznát mindig a Forte látta. bänyAsz hédi A pontosan összevarrt világ Sutba a veretes bölcsességekkel! Nem szakadt, nem foltos a szabó ruhája. Olyannyira nem az, hogy szinte egyszer sem hordott- nak hat Biri Jánoson, holott — ő mondja később — ebben esküdött. Aminek ötvennyolc esztendeje. Maga varrta a nagy eseményre. Hordta azután később is, sokszor, ipartestületi közgyűlésre, keresztelőre, lakodalomra, temetésre. Ebbe öltözött most, úgy várt a megbeszélt időben. Mindjárt báró Leányának, a nagy konfekcióüzem főmérnökének egy mellékesen elejtett mondata vezetett hozzá a Kinizsi útra, Kocsérra. A mérnöknő ugyanis így hárította el a külföldi delegációnak a — szakmai — hódolatát: a mi családunkban száz évek óta mindenki szabó. Biri János: Ügy igaz kérem, ahogyan azt Margit mondta. Három gyermekem van, mind benne a mesterségben. Édesapám német Szabó volt, én is az lettem, a két öcsém közül az egyik . magyar szabó lett, a másik sem esett messzire tőlünk, szabászként keresett kenyeret. A nagyapám vastagszabónak tanult ki — villan a szeme, tudom-e, értem-e, a vastagszabó a szűrkészítők igazi, mert valamikor egyedüli neve —, s mert én jómagam betöltöttem a nyolcvanhetedik esztendőt, ha visszaszámol, már a múlt század harmincas éveiben vagyunk, ám még nincsen vége, a dédünk is szabó volt, reánk maradt néhány irata, közötte a mesterlevele. Szabatosan beszél, azok rutinjával, akik hosszú időn át megszokták, munkájuk egyben folytonos eszmecsere váltakozó emberekkel. Kissé meggörbült háttal ül a magas támlájú széken, mintha igazolná, minden mesterség otthagyta nyomát az emberen, ám e szabó-, varróasztal kikövetelte hajlott ív ellenére is .a legtöbb- megrendelőjét felülről' néz-/ hette. Ami persze nem azonos a lenézéssel, bár eleink az önérzetes, rátarti mesterekre azt mondták, már ha szabó, mindjárt báró. Mi igaz ebből a báróságból? Biri János: Aki nagyon megtanulta a mesterségét, aki tudta első pillantásra, első tapintásra, mi az az anyag, melyet a kezébe adnak, az miért gazsulált volna? Kérem, kényes dolog a ruha- csinálás. A keszeg megtermettnek, a kövér karcsúnak, az alacsony hosz- szúnak szeretne látszani, s a szabó dolga, hogy megértesse, csak ami illik valakinek, azt szabad hordania. Ebből én nem engedtem. Nem szabad, hogy nevetségessé váljon valaki, aki nálam csináltatott ruhát. Rátartiság? Aligha. Inkább egy mesterség becsületének természetes óvása, ösztönös féltése, mert ez a mesterség egyben a létezés, a megélhetés egyetlen — akkor egyetlen — lehetséges forrása is volt, hiszen kinek mire kellett volna a pályaha- gyott szabó, kőműves, lakatos? A félelem fegyelmez? Inkább a józan fölismerése, belátása a lehet, nem lehetnek, a szabad, nem szabadnak. Frecskay János írja háromkötetes, 1882 és 1884 között megjelent Szabómesterség című munkájában, hogy e szakma legfőbb alapja a diszkréció, a megbízhatóság. E szakma: vastagszabók, azaz a posztó urai, vékonyszabók, a köny- nyebb kelmék fölött parancsolok, magyar szabók, akik a hagyományos, népi öltözetet készítették műhelyeikben, a német szabók, ők a városi, polgári stílus jegvében varrt ruhákat kínálták a módosabb és módos megrendelőknek. Lett azután Bella Ahmadulina: Mondjátok, barátaim Mondjátok, barátaim, ti hogy csináljátok? Korán keltek, pirkadatkor élesebb az ész — Füzetet nyitva a tollat ragadjátok És írtok és írtok? Ennyi az egész? Nem, bizony minden rosszabb és másként van nálam. Gyertyát pazarlók, ablakon át már szürkül az ég, Ülök, mint kisdiák a második osztályban, Nézek a papírlap fölé, bár leszállt az éj. Előbb — kétségbe esve — átvirrasztott éjjel, Majd (hirtelen nem?) — a hang — felfoghatatlan. A bölcsőben kell kezdeni — már a születéssel. Ma én lusta vagyok, s nem költő-nyughatatlan. Krémer József fordítás* ezekből paraszt-, úri-, női szabó századunkban, az 1890-es népszámláláskor — a statisztikai demokratizmus jegyében két csoportot képezve a sokból — 22 708 férfi-, 5171 női szabót írtak össze a biztosok. Tizenöt esztendeje, hetvenkét éves korában adta fel a ceglédi műhelyt Biri János. Addig sem a pénz tartotta, inkább a kedve: szerette azt, amit csinál. Ugyanazon esztendőben özvegyült meg és adta vissza az ipart, s mert a kelleténél így sokkal tágasabbnak érezte a házat, a rákövetkező évben kiköltözött özvegy húgához ide, Kocsérra. Három gyermeke saját lábán, szép pályán. Margit, a legkisebb, a Május 1. Ruhagyár ceglédi telepén kezdett, munka mellett tanult, ma főmérnök; Albert, a középső szintén szabó, csak éppen technológiai osztályvezetőként, Irma, a legidősebb pedig jónevű női szabó Kecskemétén. Biri János: Ö még igen, ő még mester, a két kisebb már nem találkozik az anyaggal napról- napra, ök már nem nagyon tudják, milyen az, amikor készen lesz egy kamukéval az ember. .. Restellem a dolgot, de visszakérdezek, hiszen ez a kamuké miféle szerzet? Tudnom kellene? Bizonyára igen, ha toliam nekifuttatom egy mesterség birodalmának, ám János bácsi kegyesen, huncut mosollyal a szája szegletében elmagyarázza, a kamuka a finom szövetből, kizárólag kézi varrással készített ruha volt valamikor. A maga öltönyére bök: Látja-e ezt az úr, hát ilyen, a kamuka?! Szakít, rongyot ’ Ma divatos nosztalgia lenne zavartan pislogó szemmel nézni a fazont tartó, ki nem fényesedő, gyűrődést nem ismerő szövetet, a kézi öltések regimentjét, melyek úgy tartják a varrásoknál az anyagot, hogy majdnem hatvan esztendő alatt egyszer sem kellett javítgatni?! Nosztalgia lenne-e, avagy tisztelgés a szokatlanná lett szokott előtt, főhajtás egy mesterség — egy nagyon közönségesen egyszerű, elterjedt mesterség — teljesítménye, önbecsülése, pontossága előtt? Aki így tud — mert akar, s akarhat, mert tudja hozzá a szakmát — dolgozni, aki ilyen pontosan varrja meg a maga világát munkában, gyermekek fölnevelésében, az öregség terhének nemes viseletében, az vajon nem több-e, mint egy szabómester? Avagy vegyük úgy, egy szabómestertől soha nem vett és ma sem vesz senki példát, azaz a létezésnek, a cselekvésnek ez a módja megmaradt és megmarad a magánmagatartások szűk keretében? Vajon a példát adók és a példát vevők csoportjai elkülönülnének? Esetleg éppen, hogy folytonosan fölcserélődnek a szerepek, hiszen talán az a legalkalmasabb a példák követésére, aki maga is példát adó akar lenni? öreg, gondozott bútorok között, nagyon tisztán tartott szobában beszélgetünk. A valamikori magyar szabókról, akik csizmanadrágot, mellényt, dolmányt, mentét varrtak, Biri János dédapjáról, aki még csapó volt, azaz szűrszabóként az alapanyagot is maga készítette családjával, legényeivel. Vendéglátóm az akasztós szekrény aljáról, selyempapírba csomagolt valamit vesz elő, kibontja, mutatja, azt a csipkéző vasat mutatja, amelyet dédapja használt a szűr díszítéséhez, s amely lám, egy szemvillanás alatt odalopja közénk régmúlt évtizedek emlékét, mintha ereklye lenne. Nem az?! S mi más lenne, mint ereklye, az a szűrkankó, amely Biri János magyar szabó öccsének a hagyatéka, annak az öcsnek, akit kiparancsoltak egy háborúba a négy gyermeke mellől, s aki ebből a háborúból soha nem tudott visszatérni ollói, krétái, cérnái, tűi mellé? Lám, a pontosan összevarrt világba hol itt, hol ott kap bele a történelem, szakít, rongyol, tépáz, a televízió elé ülteti a nyolcvanhét esztendős Biri Jánost, nyolvank’ét éves húgát, hátha fölbukkan az öcs képe, híre, neve abban a Krónikában, mely arról az elveszejtett hadseregről szól.., Derék, szép ember volt, olyan, mint János — mondja a húg csöndesen. Jó szabó volt — toldja meg a bátyja. Ennyire monomániásan szeretné mesterségét ez a patriarcha kor felé közeledő ember, hogy régen elporladt öccséről sem mást, hanem ezt tartja a legfontosabbnak megjegyezni? Jó szabó volt. Illetlenség egy örökre eltűntre így emlékezni? Avagy éppen így a legméltóbb, mert a legfontosabbat tudatja? A szűrkankó ott lóg a szekrényben, ahányszor az idősebb testvér benyúl valamilyen holmiért, úgy nézi, nézheti, úgy érinti, érintheti, mintha rögvest jönne a fiatalabb, a már soha meg nem érkező, hogy ő is nyúljon érte, öltözzék, induljanak valahová, együtt. Hová? Hová tarthat együtt élő és holt, ha csak nem a közös múlt, a közís emlékek, a közös gondolkodás legyőzhetetlen birodalmába? Ott mindketten otthonosak; már csak ott lehetnek együtt, ott találkozhatnak. Mer nem csupán az öcs válik ködalakká, hanem Biri János hű társa, három gyermekének anyja is eltűnt a lakásnak, műhelynek négy évtizeden át fedelet adó ház is — szanálták —, ám mennyi minden van, maradt, örökítődik...! A csipkéző vas, a déd- és nagyapa iratai, az apa üzleti könyve, amiben nagy pontossággal sorakoznak, ki milyen mondvacsinált ruhát — rendelésre, méret Után, hozott anyagból készített ruhák neve volt ez — mikorra kért, s természetesen, a bejegyzés ott van arról is, hogy elkészült mind-mind időre, mert t- a fiú, a ma nyolcvanhét esztendős férfi szavai szerint — a pontosság a szabónál nem pusztán megbízhatóság vagy megbízhatatlanság ügye, hanem a becsületé! A pontatlan szabó nem szabó,- . .......i Sommás ítélet? Árra hivatott mondta ki. Nem kételkedhetünk benne, hiszen a tapasztalás az elvont erkölcsi tételeknek örökös királyvize, mégha csupán egy szabóság falai között is. Valójában mindenkor és mindenhol „szabóságok” falai között vagyunk; kellene, hogy legyünk. Miért német szabó lett Biri János? Mint legidősebb fiúra, reá várt az üzlet átvétele az apától. Miért magyar szabó lett a ku>. fiútestvér? Mert ne csináljon az egyik a másiknak konkurrenciát. Hideg racionalitás? A számítás visszahökkentő ésszerűsége? A mindenkori világ magatartást sugall, sőt, követel, s bár a szabálytalan pályák roppant fontosak, a holnap szemszögéből nézve, valójában a szabályos pályák azok, melyek a holnapba átvezetnek, lévén természetszerű folytatásai a megkezdettnek. Ostoba — fölös és téves — párhuzam lenne a 14. században már tevékenykedett hazai szabócéhek e kései mestertagját, a hozzá ha- sonlóakat a modern konfekcióipar termékeinek garmadája elé állítani. Az átlagos méretekre, tömegárukat készítő vásári szabókat más céh tömörítette annak idején is, mert nem ugyanazt, nem ugyanúgy csinálták, mint a mondvacsinált ruhákra szakosodott váltószabók. Nem a mesterség jellege, hanem gyakorlásának hogyanja az, ami közös volt, ami nem formailag, hanem lényegileg elválasztotta a kiválót, a jót, a közepest,'a gyengét. Mindig temet Formák hajszolása, újraalkotása helyett talán ezt lehetne, kellene megtanulni, föleleveníteni, következetesen alkalmazni. Az idő mindig temet. Csipkéző vasakat, roppant súlyú szabóvasalókat, kifényesedett szabászasztalokat, szűrminta könyveket, iparegyesületi jegyzőkönyveket, vastag- meg vékonyszabó megjelöléseket, csapók készítette posztókat, dolmányt és mentét, szűrkan- kót. Egy és száz mesterséget. Az idő mindig temet. Ne feledjük azonban: mi temet- tetünk. El ne feledjük egy szemhunyásnyl időre sem: mit tomettetünk. Mert a pontosan összevarrt világgal a legfontosabbat veszítenénk el. S ha elveszítenénk, hogyan tudnánk — tudjuk! — e pontosan ösz- szevarrt világot, világokat újrateremteni ?! MÉSZÁROS OTTÓ
