Pest Megyei Hírlap, 1983. április (27. évfolyam, 77-101. szám)

1983-04-28 / 99. szám

’kMíop 1983. Április 28., csütörtök Nézz körül és mesélj róla A háromtól hat évig terje­dő korosztálynak egyre több olyan könyvet jelentet meg a Móra Ferenc Könyvkiadó, amely megmozgatja fantáziá­jukat. Ezek a kiadványok be­széltetik a gyermekeket, a csa­ládi harmóniát, a védettséget, az összetartozást példázzák. B. Méhes Vera lapozgatója bölcsődéseket és óvodásokat ösztönöz arra, hogy nézzenek körül maguk körül és mesélje­nek a látottakról. A szerző Ész, erő, elszántság Ennek a könyvnek az anya­ga mindennél ékesebben mu­tatja meg a sport sokféleségét — írja Kocsis L. Mihály Sport­pályák foglyai című kötetének előszavában Feleki László. Való igaz, az eredményekre vadászó laikus, a számok, pon­tok bűvöletében élő kívülálló mást sem tapasztal nap mint nap, minthogy eleddig álom­határnak hitt rekordok dőlnek meg, új csillagok tűnnek fel káprázatos gyorsasággal és hullanak alá a névtelenség süllyesztőjébe. Ez a könyv a küzdelmek könyve. Hogy a sport mennyire ko­moly és valójában mennyiben érinti az emberiséget, arról nemcsak a százszámra rende­zett versenyek résztvevői be­szélhetnek, hanem a nézők millióinak is van véleményük. Ifjak leleményessége kel ver­senyre mások furfangjával, iz­mok feszülnek pattanásig, szá­zadmásodpercnyi különbségek jelentenek reflektorfényt. Komoly dolog a sport? — kérdezi Kocsis L. Mihály. Ko­moly, mert komoly az élet — ffengzik a válasz. Odébb ismét kérdez: Ki vitatná, hogy a sport egyike a legéletigenlőbb emberi tevékenységeknek? És még mindig az elején tartunk, a huszadik oldalnál. Aztán következnek a sztorik. Mit sztorik? Legendák arról, hogy küzdött Balczó, a fana­tikus, Villányi, a sokszor le­írt, az életéért viaskodó, a kosaras Czirákiné, aki álmá­ban keresztben játszik a pá­lyán, hogyan pecsételte meg az egykori újpesti kapus, Li- povszky sorsát négy gól.. • Ezek és még megannyi olyan történet, amelyek nem maguk­tól lesznek. Az újságíró a sportoló nyomába ered és K(XÜSLMIHáF SPORTPÁLYÁK FOGLYAI ■ kihámozzá a sok mendemon­dából, az eredmény egzaktsá­gából a közlendőt. Kocsis L. Mihály eddigi munkásságát szedte rendbe. Majd félezer oldalon olvashat­juk a 6port világát belülről láttató cikkeit. Az olvasó fal­ja á sorokat, meghatódik, ökölbe szorul a keze, siránko­zik, magában odamond, mint­ha abban bízna, hogy valamit jelentene a véleménye... Ezek a sorsok rengeteg pél­dával szolgálnak. Versenyzők­nek, bíráknak, vezetőknek, kö­zönségnek, emlékezőknek egy­aránt. Somogyi József szobrászmű­vész a kötetben így véleke­dik a versenyzőkről. „A ki­emelkedő sportteljesítmény is alkotás, a tehetség és a jellem ötvözése, belső teremtés." Az író ennek adja meg a hátországát. A könyv ettől emberi. Minden ‘ teljesítmény mögött a létrehozóját véteti észre. Kocsis L. Mihály telje­sítményéről is ezt mondhat­juk el. megjegyzi: az apróságnak a. diskurzusai szorosabbá válik kapcsolata a megfigyelései, él­ményei iránt érdeklődő felnőt­tel, bővülnek ismeretei, fejlő­dik beszédkészsége. Sokféleképpen lehet az is­mereteket gyarapítani. Többek között úgy is, hogy Ferenczy Ágnes a Gyere velem a vá­rosba! című könyvében az öt és fél éves Andrist faluról vá­rosba költözteti és megtanul­nak együtt közlekedni, megis­merik a modern élet összete­vőit Ágai Ágnes a gyerekek lelke mélyén megbúvó érzel­meket próbálja felderíteni prózaverseivel. Legalábbis ol­dani a bennük lévő feszültsé­geket, hogy bátrabban kife­jezzék önmagukat. Egyik pró­zaverse így szól: Van aki fél a sötéttől. Én nem. Odateszem az ágy mellé az ecsetet és a festékesdobozt. Hajnalig kifes­tem vele az egész éjszakát. A szülők a megmondhatói, hogy alkalmanként mennyi baj adódik az apróságok visel­kedéséből. Hogyan és miként lehet nevelni, avagy mit te­gyen a kisgyerek? Erre ad vá­laszt Szergej Obrazcov, aki így nem szabad, így lehet, így kell címmel leírta mindazt, amire szégyenkezve vagy örömmel emlékszik vissza. A nevelés nemcsak úgy tör­ténhet, hogy mereven meg­szabjuk: ezt így vagy úgy le­het. A gyermek érdeklődését másképpen is fel lehet kelte­ni. Például Mandel Tamás ré­gimódi autókról készült raj­zaival, Urai Erika és Ecsedy Csaba Hogyan közlekednek? című pompás .albumával. Az ismert néprajzkutató elvezeti kis olvasóit a Niger folyó vi­dékére, az Andok hegyláncai közé, a Himalája tövébe, a Szaharába, Finnországba a lappok közé. És közben teve­karavánokról, fatörzsből ége­tett csónakokról, rénszarvas­szánokról, függőhídakról, nádcsónakokról mesél. Ha már a meséknél tartunk, akkor mindjárt említésre kí­vánkozik Bálint Ágnes új könyve, a Lepke az írógépen. Az írónő természetszeretete kedvcsináló, gyermekjátékok­ról olvashatnak belőle az anyukák, apukák négy éven felüli apróságaiknak: csigák­ról, békáról, lepkékről, kisci- cákról, sokféle, szeretettel megfigyelt élőlényről. A köte­tet Orosz István művészi raj­zai teszik teljessé. Az állatokról sok minden eszünkbe juthat. Többek kö­zött az, hogy a róka is kutya. Tessék? Igen, Igor Akimuskin Nem egykutya című könyvé­ben a kutyaféléket mutatja be. A sújtásos sakál, a vörös farkas, a kozák, a lapátfülű kutya így minden apróság is­merőse lehet. A barátkozásban Balogh Péter rajzai segítenek. Ugyancsak 6 illusztrálta Aki­muskin másik könyvét, a Csu­pa macska címűt, amely a macskafajták népes táborát térképezi fel. A hagyományos mesékről ezúttal sem feledkezhetünk meg. Mátyás király és a száz­esztendős ember címmel ne­ves íróink feldolgozásaiból ál­lított össze kötetet Súlyok Magda. Rab Zsuzsa fordításá­ban és átdolgozásában három Andersen-mesét is közreadott a kiadó A hókirálynő címmel. Ágotha Margit remek rajzai­val. A világszép Vaszilisza orosz tündérmeséket tartal­maz, A kócsagmadár és az álom című pedig brazil nép- mesefeldolgozásokat, Dörn­bach Mária tollából. Ez utób­bi rajzait Hajnal Gabriella készítette, érzelmeket gazda- gítón. Szemfényvesztő idő Az alkotó ember esélyeit szemlélő és taglaló verseskö­tet Deák Lászlóé. Második könyve, A közös csapda ösz- szefogott, rendteremtő líra. Hátországát az ifjúság min­dennap megélt lázadásai je­lentik. „Egyes dolgokat még határozott hangon megvédünk. Más dolgokkal már nem tu­dunk mit kezdeni. Újra kín­lódunk példatárak címszavai­val.” A költő szabadon gondolko­dik, kötetlenül ír. Fogalmazás­módja rendkívül precíz. Nem Albumok tájakról, emberekről Egyre több magyar város büszkélkedhet díszes fotóal­bummal. A korábbi kiadások fekete-fehér képeket tartal­maztak, s természetesen a leg­jelesebb hazai művészek ké­szítették a fotográfiákat. Újab­ban gyarapodik a vegyes kiál­lítású, színes képekkel dúsított iapozgatók száma. Tájegysé­gek kapnak díszes albumo­kat, s a városok sem eléged­nek meg már az egyszínű be­mutatással. A Corvinánál most közre­adott Székesfehérvár kötet sem egy hirtelen odatévedt fo­tográfus rácsodálkozásait rög­zíti. Alkotóján, Bulla Demete­ren érződik, hogy nem vendég­ként érkezett Fejér megye köz­pontjába. Figyelmét nemcsak a turisztikai látványosságok, a műemlékek ragadták meg, hanem sikerült neki a min­dennapok forgatagát is vissza­adni. Ebben partnere volt Ka­lász Márton, aki nem bédek­kerszöveget írt az ezeréves vá­rosról. A költő kultúrát idé­zett és mai életet. Alexay Zoltán Ember és táj alcímet viselő Szigetköz köny­ve a Gondolatnál látott napvi­lágot. A Duna gyermekéről, a holtágakkal, erekkel és morot- vákkal átszőtt tájról eddig jó­pár kiadvány megjelent már, de alighanem ez a legteljesebb. Szerzője életéből egy évtize­det áldozott erre a munkára. A tanárember szerző nem kívülálló, akár fotóit vesszük szemügyre, akár tanulmány­igényű sorait olvassuk. A fo­tográfiák szépségükkel meg­hatják nézőjüket, máskor vi­szont a természet drámája kö­ti le az olvasót, hogy aztán a többféle érzés egyvelegéből vé­gül is kialakuljon a szándék szerinti legjobb: a Szigetköz csodálata. A hazai értékek feltárása, megőrzése, dokumentálása mellett kiadóink a külföldi ér­dekességek bemutatására is vállalkoztak. A Corvinánál megjelent újdonság szerzői, Sármány Ilona és Tokaji And­rás, Sienát keresték fel. Épí­tészeti, képzőművészeti emlé­kei — a művészettörténész megítélése szerint — a fényből- árnyból szőtt középkori kultú­rát, a gyilkos indulatoktól és áhítatos érzelriiektől vezérelt középkori ember szimbolikus önarcképét láttatja Sienában. A szöveg és a képek elvá­laszthatatlanok egymástól. Nemcsak azért, mert ez a vál­lalkozás a kiváló fotóművész, Tokaji András utolsó munká­ja volt, hanem azért is; mert olvasói megigézettjei lesznek a latin tájnak és emberének. Finnországról Szabóky Zsort r ...~'AMW’/Mn , , ’ SZ IGETKÖZ Ember és iái engedi, hogy a szavak sodra eltérítse szándékától: penge élességgel veti papírra mon­datait. A kilátástalanságot, mint nerhzedéki sajátosságot megveti. Neki vannak példái, előzményei, szívében ma is honos Ella Fitzgerald éneke. A dal, mint meleg szél elsö­pör. Felgyújtja a tompán fénylő tavakat, összecsomózza szeretők végtagjait. Dalban eltöltött este, megóvó gyü­mölcs testben. Nedvdús virág — ha felszívott — kábulttá lüktet, és nem enged.” Az érzelmek egyre eklekti- kusabbá váló viharában meg­marad tisztán látó embernek. Hisz a barátságokban, az em­beri szövetségekben. „Csak ál tálatok boldogulhatok” — írja egy helyütt, másutt hozzáteszi „Ha érsz valamit, címkédre vigyázz, vagy felfalnak, fény az üveget.” A költő ítélete — miként er­kölcse — kíméletlen. Nem lep­lez, nem magyaráz, nem hite­get. Alapállása: „A szemfény vesztő idő boszorkányos ügyes­séggel előhúz és eltüntet a fe­neketlen cilinderben.” Ez a közös csapda, amit talán ki lehet védeni, akár( családi fényképalbumok emlékeztet­nek hívságána, akár írótársak, akár a szomszéd, akár a jó is­merős, mert „Hová érünk, ha elérjük; ahová haladunk?” A közös csapda lapjairól költő szól hozzánk. „Kívülál­lás nincs” — mondja. Higgyük el neki, olvassuk verseit. adott közre egy rendkívül ér­zékeny, az élet szinte rejtett pillanatait is megidéző albu­mot. Rokon népünkről sajnos általában keveset tudunk, majdhogynem csak közhelye­ket. Szabóky ezt az általános semmitmondást tördeli össze Országlása a finn ember lé­lektanát próbálja érzékeltetni. A Corvina albumához Rácz István írt kiváló előszót. A ter­mészet békéje mellett az embe­ri leleményt, a modern kor technikáját, praktikumát, a változó korok sokszínűségét, a történelmi párhuzamokat eme­li ki. ' Heti filmtegyzet Az oberwaldi titok Jelenet Az oberwaldi titok című filmből Beül a néző Michelangelo Antonioni új filmjéhez, s azt mondja magában: no, a nagy mester most ismét valami kü­lönleges élményben fog része­síteni bennünket. Antonioni- filmek címe villan az eszébe, miközben kényelmesen eiíész- kelődik a székén: a Vörös si­vatag, a Napfogyatkozás, meg a Nagyítás-, a Foglalkozása ri­porter, s a többi. A néző ne­kikészül, hogy Antonioni mű­vészetéhez méltó befogadói hangulatba hozza magát, mert előző filmjei alapján tudja, mit várhat tőle. Aztán peregni kezd a film, és mihamar kényelmetlenné válik a szék, mocorogni kezd a néző, s határozottan úgy ér­zi, valami történt vele, mert nem tudja, mitől lát egyszerre rosszul. Míg később rájön: nem lát rosszul, azt látja, ami a vásznon van, de ez bizony nem az, amit Antonionitól várt. Nehezére esik bevallania, hogy csalódott a mesterben. Előbb mentségeket keresgél, hogy ez a film is remekmű, csak ő nem érti, nem tudja követni, meg hogy ez bizonyára egy új An- onioni, új periódusa a művész­nek, és ezt is meg kell szokni, mint ahogyan az első Antonio- ni-filmeket is tanulni kellett annak idején, mert nem egy­könnyen hagyták befogadni magukat. Végül is azonban zavartan ugyan, ám elkerülhetetlenül be kell látni: Az oberwaldi ti­tok nem jó film. önmagában véve sem jó, s különösen nem jó Antonioni önnön mércéjével mérve. Miért nem jó? Kezdjük a film alapjául szolgáló művel, Jean Cocteau francia író, költő, drámaíró A kétfejű sas című, 1946-ból va­ló, szentimentális-romantikus pátoszú történelmi drámájá­val. Cocteau eme nem túl je­lentős műve egy, az esküvője napján megözvegyült ifjú és szép királynő, s az ellene ver­seket író, lázadó költő furcsa históriáját és különös szerel­mét meséli el. Felfokozott ér­elmek, vad szenvedélyek, szen­velgő és szépelgő tirádák üres kongása, teatralitás és mega- ománia, s valami furcsa sterili­tás hatja át ezt a művet. Hogy Antonioni mit látott meg ben­ne, miért ebből csinált filmet, nem tudni. Talán Monica Vit- tinek, filmjei sztárjának kere­sett a korábbi Antonionl-hős­nőktől eltérő karakterű szere­pet, talán egy kosztümös, kar­dos-köpenyes, cselszövésekkel, mérgekkel, politikai-hatalmi játékokkal teli játékban akarta kipróbálni a nagyszerű színész­nő képességeit. Ám ez sem si­került. A színésznő most is ki­tűnő, mint egy adott színészi feladatot korrektül megcsináló profi sztár, de a szerep, s a film egész tónusa teljességgel idegen tőle. A kudarc másik oka, hogy Antonioni erre a légüres tér­ben játszódó, hangzatos köz­helyekkel teli, mesterkélt drá­mára még külön rájátszik. Ki­talál ugyanis egy önmagában véve izgalmas, de végül is visszájára forduló technikai trükköt: egyes jelenetekben a színes film képmezejének egyik részét ilyen, a másikat olyan színben tartja. Sőt, a kü­lönböző szereplőknek megha­tározott színeket vagy e szí­nek árnyalatait biztosítja, s e színek úgy kísérik a figurákat ide-oda a vásznon, mint vala­mi ködfelhő. A trükk érdekes, hiszen Antonioni színes videó­ra vette fel a filmet, s aztán írta át filmszalagra, és eköz­ben történtek ezek a színdra­maturgiai manipulációk. Ehhez hasonló ötletekkel persze már sokkal korábban is élt: a Vörös sivatagban egész utcákat fes­tetett be azonos színekre, s a Nagyításban is használt hason­ló effektusokat. Csakhogy azokban a filmekben ez a sajá­tos filmdramaturgia súlyos tartalmi, jelentésbeli funkció­kat hordozott, itt meg csak a trükk érdekes, és az is csak eleinte, mert aztán az a néző benyomása, hogy hibás a film­szalag, megfolytak rajta a szí­nek. Mindezen túl azonban az Az oberwaldi titok legnagyobb hibája, hogy a moralizálás az egyeduralkodó meg az egysze­mélyes lázadó közti konfliktus­ról, mely itt a végén egy ha­tásvadász rémdráma avítt for­dulatával zárul, tökéletesen hidegen hagy bennünket. Mint­ha légüres térben játszódna a cselekmény.- hangjai nem jut­nak el hozzánk. Hiába a mes­ter most is erős atmoszférate­remtő ereje, hiába a plánok és gépmozgások most is izgal­mas megtervezése — a film nem több, mint egy nagy ren­dező stiláris és technikai téve­dése. Kár. A Keresztapa — 2. Addig kell a sikert ütni, amíg meleg — mondhatnánk némiképp átigazítva a köz­mondást. Francis Ford Coppola két évvel A Keresztapa első ré­sze után, 1974-ben leforgatta a második részt is. A még meleg nagy siker így adta meg az indítótöltetet a második, szin­tén kétrészes filmnek, ami per­sze ismét nagy siker lett. Nos, ezt a második részt láthatjuk most a mozikban, enyhén szól­va is tetemes késéssel, ráadá­sul úgy, hogy az első rész már csaknem teljesen lefutott, s aki azt nem látta, vagy már nem nagyon emlékszik rá, s fel szeretné eleveníteni az él­ményeit, bizony bajban lesz. Jó darabig ülhet a helyén, mi­re kitalálja, ki kicsoda, mi micsoda, s miről is van szó. Pedig Coppola még azt is vál­lalja, hogy az új Keresztapa, a legkisebb Corleone fiú, Michae] történetébe, mintegy magya­rázó közjátékokként, beleszö­vi az első rész Keresztapájá­nak, Vito Corleonénak, Michae! apjának élettörténetét attól kezdve, hogy Szicíliában cso­dával határos módon megme­nekül a vérbosszútól, addig, hogy már hatalmas főnökként visszatér Szicíliába, s bosszút áll anyja, apja és fivére gyil­kosán. A második rész ezzel együtt is fáradtabb, üresebb, rutin- szerűbb, mint az első volt. Igaz ugyan, hogy végigkísér­jük a Corleone család lassú felbomlását, széthullását, de ez a családregény, minden fordu­lata, minden gyilkossága da­cára is, már nem köt le igazán bennünket. Takács István

Next

/
Thumbnails
Contents