Pest Megyei Hírlap, 1983. április (27. évfolyam, 77-101. szám)

1983-04-23 / 95. szám

1983. Április 23.. szombat PEST MEGYEI HÍRLAP MAGAZIN 9

Tamási István:

Mintha várna valakire

Takács József grafikája

Flamm János ■

Férfi a csúcson

Ülő figura

Vajda Júlia festménye

S

oha se kedvelte a hegymászást Péteri Jenő negyvenéves tanár. Ha néha arra gondolt, hogy életveszélybe kerülve, milyen menekülést választhatna, egyértelműen a víz mellett döntött volna. Inkább a ködbe vesző messzi partok, mint hegynek fel a kapaszkodás. Amikor öt évvel ezelőtt kiutalták lakótelepi lakájukat, szerencsésnek érezte magát, hogy nem a tizedik, hanem csak a második emeletre költöztek.

Péterinek ma hegyet kellett másznia. Bár húsz éve nem tette, most mégis kősziklákba, fák ágaiba, az avar alól kibújó, gyökerekbe kapaszkodva kellett meghódítania a csúcsot. A gyerekeknek ehhez volt kedvük.

Felesége a nagyobbik fiával előtte ment, a kisebbiknek ő fogta a kezét. A hegyoldalban még hófoltok virítottak, de a föld már felengedett, csúszóssá vált. Megsárgult tűlevelek tapadtak cipőjükhöz és a napsütötte helyeken tenyérnyi csomókban zöl- dellt a fű. Az első méterek után meredekké vált az ösvény, és csak sejteni lehetett, merre visz fölfelé. Kinézett a fák közül. Innen még elérhetőknek tűntek a házak, a kocsma, az udvaron földet kaparó ló, a parkolóban álló gépkocsik.

A nagyobbik fiú és felesége fölötte jártak, könnyedén, folyamatosan kapaszkodtak. Mintha valaki megjelölte volna számukra az el nem mozduló köveket, biztonsággal nyúltak maguk elé és haladtak előre méterről méterre.

Péteri Jenő csak azért fohászkodott, hogy ha megcsúszik vagy megbillen, magával ne rántsa a kicsit, aki türelmetlenül rángatta kezét.

— Vágd a sarkadat a földbe! A cipőd élével támaszkodj! — hallotta feleségét, de nem mert a hang irányába nézni. Észre sem vette, hogy az asszony visszajött a kisebbik fiúért. Lába alatt megindult egy öklömnyi kő, és méteres bukfenceket hányva pattogott lefelé, majd megakadt egy fa tövében. Szemével követte a bakugrásait, ellenállhatatlan kényszert érzett, hogy kövesse, s csak akkor engedte el az előtte álló fa törzsét, amikor a kő megállt.

— Űristen, mit írnának rólam?! — gondolta.

Felesége és a két gyerek már megpihentek. Hangos ujjongással felismerték a parkoló autók között zöld Trabantjukat. Tudta, hogy mire utolérné őket, azok már erőt gyűjtöttek, tovább indulnak, és neki nem lesz türelme, hogy megálljon és kifújja magát. Csak egyet akart: minél előbb feljutni, s aztán minél gyorsabban vissza. Vissza a biztonságos földre, mert ez a talpa alatt nem a föld volt, hanem valami megnevezhetetlen, csúszós, süp- pedős, áldozatára leselkedő ingo- vány. Amióta megindult lába alatt a kő, nem mert semerre sem nézni. Négykézlábra ereszkedett, kezével, lábával kétségbeesve kereste a biztosnak tűnő pontokat.

Nem tudta mennyi ideje mászik. Tépte, markolta a köveket, a földet, körmei alá sár tapadt, a fák kérge.

— Átkozott pillanat! Átkozott vasárnap! — szitkozódott.

— Raj-ta pa-pa! Raj-ta pa-pa! — hallotta a ritmikus biztatást egészen közelről. Elérte a többieket.

A fiúk már birtokba vették a tisztást. Azzal szórakoztak, hogy köveket és gallyakat dobáltak lefelé.

L

erogyott egy kőre, karjaival magához ölelte a mellette álló fenyő törzsét, s most hogy testével szilárd ponthoz tapadhatott, mert -csak lepillantani. Nem töltötte el büszkeség.

— Nézd apa, sas! — kiáltották a gyerekek. Lassan félrefordította fejét, felnézett. A madár, mint egy vitorlázógép, méltóságteljes köröket írt le fejük felett.

— Dögkeselyű! — csúszott ki a száján.

A hűvös szél felszárította homlokán a verejtékcseppeket. A nap melegen sütött, de nem merte behunyni a szemét.

— Szép itt, ugye nagyon szép? — hallotta felesége hangját. Nem válaszolt. Az asszony odalépett hozzá, leült a kőre és átölelte vállát.

— Meglátod lefelé könnyebb lesz.

egy

férfi

I Az utcasarkon | áii. sovány,

szemüveges,

magas homlokú, keskeny ajkú, hatvanéves férfi, szürke télikabátban, kalapban, fázósan, ugyanakkor állhatatosan várakozik. Minden nap ott látom a járdakereszteződésnél, két ötemeletes épületsor között. Amikor már estébe hajlik a délután, akkor érkezik meg, kezdetben rövideket sétálgat, aztán megáll, s fölbámul az egyik erkélyre. Nem tudom, melyiket nézi, talán nem is akarom megtudni, mert elhaladtom- ban arcán félszeg titkolózást látok, s lesütött szemébe zavart, szégyenkezést képzelek.

Egy idő után köszöntem neki. Visszaköszönt, de alighanem azt hihette: összetévesztettem valakivel. Azóta köszönünk egymásnak, hiszen tévedésből is lehetünk ismerősök. Kihúzza ilyenkor kezét a zsebéből és szimbolikusan megemeli kalapját. Annyi fölös udvariasság van ebben a mozdulatban, hogy szánom, s arra gondolok, mégsem kellett volna titkában megzavarnom; tolakodónak érzem magamat, aki gorombán fölfedte ittlétét.

Valamelyik napon a késő esti órákban igyekeztem hazafelé, s meglepetésemre őt még mindig ott láttam ácsorogni a járdakereszteződésnél. Szokatlan volt, hiszen este hathét óra tájban mindig eltűnik, ekkor azonban már kilenc felé járt az jdő. A lakónegyed emeletes fényei elgyérültek, a televízióban valami idegtépő sorozat bilincselte fotelhoz az embereket. A szürke kabátos férfi azonban rendületlenül várakozott.

Néhány pillanatig haboztam, elhaladjak-e mellette, vagy nagy ívben kikerüljem, de mire döntöttem volna, felém fordult és megemelte kalapját.

— Elnézést — mondta —, ha lenne egy szál gyufája...

Tüzet adtam, az apró láng szeszélyesen bevilágította sovány ábrázatát.

— Köszönöm — bólintott, s azon- nyomban köhögni kezdett. Megvártam, míg legyűri. — Pedig jólesik

— mentegetőzött —, lassan három napja, hogy nem gyújtottam rá.

Ebben a pillanatban elbúcsúzhattam, s tovább mehettem volna, de úgy éreztem, akar még valamit közölni.

— Tudja, nem szabadna szívnom

— kezdte.

— Senkinek sem szabadna — feleltem.

Egyedül nevelTanár volt.

— Semmi, semmi — hárította el az aggodalmat — kicsit elpilledtem. Tudjátok, ilyenkor szoktam ledőlni, hiányzik a tízperces szieszta. Mindjárt elmúlik.

Nem múlt el.

Napok teltek, s a levertség egyre erősbödött. A gyerekek kezdetben figyelemre méltóan aggódtak, de aztán kezdték megszokni, hogy apa sápadt, hogy tartása meglazult, hogy kedve silányult. Csak a köhögése váltott ki megrökönyödést; a menye egyre gyakrabban szólt rá: miért bagózol annyit, apa?!

Amikor betöltötte a hatvanat, a tantestületben mindenki azt hitte, nyugdíjba megy.

— Jobban bírom, mint húszéves koromban — fölényeskedett. — Még egy-két év... Vannak, akik hetvenéves korukban is aktívak.

Mezei András:

T •* / " " J •

/ ukrozodru

Ügy tenni, mintha ott se volna

a jelöltség az arcodon.

Viselni Isten vésetét is, mint a szobor — alakodon.

Tükröződni a holt anyagban, de mintha lennél láthatatlan, úgy menni át a városon:

mint aki útján el sem indult és máris hazaérkezett, mint aki nyilát ki se lőtte, de a célben már ott rezeg —

Ellenséged, ha is sose volt, szívedben mégis ott a seb, a dobbanásnyi csönd a vérben e küldetés a küldetésben:

viselni Isten vésetét is, mint a szobor — alakodon. Ügy tenni, mintha ott se volna a jelöltség az arcodon.

te későn szü- ~ letett fiát, ráadásul mértéktelen szeretettel. Igaz, mindenható apa lett, aki bejuttatta fiát az egyetemre, s aki a harmadik évtől a menyét is eltartotta már. Aztán megszületett az unoka, jóval az államvizsgák előtt, az apa pedig nem késlekedett lakást szerezni az ifjú családnak.

— Bírod még? — kérdezte a fia az utolsó félévben. — Nagyon sokba kerülhettünk már neked.

— Sokba? — mosolyodott el, s talán kicsit büszke is volt magára.

— Az a fontos, hogy ti végigcsináljátok.

— Fáradtnak látszol, apa — mondta a fia, amikor hazaértek a diplomaátadó ünnepségről. — Sápadt is vagy.

— Ugyan! — tiltakozott a menye.

— Nagyon is jól néz ki apa. Csak úgy sugárzik az erőtől!

Apa pedig egyenesített a testtartásán, s fakó arcára könnyed vidámságot kényszerített. Persze hogy fáradt volt, de ezt bevallani? Ügy érezte magát, mint egy futóbajnok, aki erejének hatalmas és végső bedobásával ebben a pillanatban száguldott át a célvonal felett és mámorosán, szinte önkívületben hajtogatja: sikerült, hát mégis sikerült! Dehogy szabad most megroskadni, össze-vissza vállalt munkákra és túlórákra panaszkodni, csak örülni szabad és boldognak lenni; a két fiatal révbe jutott, megszelídített sorsuk aligha tartogat most már kegyetlen csapdát nekik. És itt ez a kis sünimanó — simogatta meg unokája fejét, akit ő vezetett kézenfogva a fiatalok mögött, végig az utcán.

— Nem Is örülsz, apa? — kérdezte a fia, amikor otthon, a jövőt tervezgetve lelkesen magyaráztak neki, ám az ő tekintete elrévedt — Mi van veled?

_— Ezt azért nem kívánhatjuk el tőled, apa — tiltakozott a fia — csupán arra gondoltunk, hogy besegítenél némi kölcsönnel a kocsiba.

— Kölcsönnel, ugyan! Mikorra kell befizetni?

Késő ősszel megbetegedett, de nem akart tudomást venni nyavalyájáról. Ha erős a lélek, erős a test is, hajtogatta, s dacolt és köhögött, egyre keservesebben, mind bántób- ban. A menye alig titkolt ellenszenvvel figyelte, valahányszor ott járt náluk.

— Hogy nem tudsz lemondani erről az ostoba szenvedélyről? Föl

nem foghatom!

Lemondott róla. A köhögés azonban nem csitult, hamarosan ágyba parancsolta az orvos is. Később beutalták a tüdőszanatóriumba. A fia látogatta meg egyedül, arcán ijedelemmel, szorongó vonásokkal.

— Hogy van a kis Sünimanó? — kérdezősködött fiától unokájáról.

— Ö jól, de te hogy vagy?

— Tavasszal már hazaengednek.

— És aztán? Ha otthon leszel?

— Nem dohányzom, nagyokat sétálok, sokat eszem, jókat pihenek. Nyugdíjas leszek — kis szünetet tartott — és nagyapa.

Azt várta, fia arcán megkönnyebbülnek a vonások, de nem: a férfivá komolyodott gyermek most gyáva felnőttnek tűnt.

És meggyógyult, hazament.

A gyerekek lakását idegenné változtatta az elmúlt idő. A bútorok ugyan nem mozdultak ki korábbi rendjükből, helyükön voltak a képek és a tapétaminták is, mégis furcsán, megmagyarázhatatlanul idegen volt minden. Unokája előbb nem ismerte fel, de aztán ragyogó ábrázattal szaladt hozzá. Anyja azonban visszaparancsolta.

— Mégis csak felelőtlenség, nem gondolod, apa?

Nem értette micsoda és miért.

— Átmentünk volna hozzád. Megértheted, hogy a gyerek miatt...

Még mindig nem értette; a fiára nézett kérdően, vagy inkább segélykérőn, de az zavartan és tanácstalanul tárta szét a karját.

— Nem szabad zokon venned, apa.

— Azt hiszem, neked is mindennél fontosabb a gyerek egészsége...

— Majd mi ketten meglátogatunk... Ha akarod, akár mindennap.

— az erkélyek egyi| Fölnézett | kére, s tűnődve " ' ......... elmosolyodott.

— Oda szokták kihozni. Hat óra körül megjelenik a kis Sünimanó.! Integetünk egymásnak, megmutatja új játékait és mindig megkérdezi: mikor jösz már hozzánk? Nem tudom, mi történt ma, bizonyára elutaztak.

Elhallgatott, zsebében kotorászott, elővett egy újabb cigarettát.

— Kihasználom, hogy itt van. Nem hordok gyufát magamnál, nehogy kísértésbe essek. Az akaraterőm sajnos, nem éppen a legpél- dásabb... — Rágyújtott, majd így folytatta: — Nem vagyok, nem is voltam fertőző beteg, dohát ki hiszi ezt el? Persze igaz: ha hihetnénk, talán még boldogok is lehetnénk.

Mindennap ott megyek el a járdakereszteződésnél. Azóta is ott látom a szürkekabátos férfit, zsebre- dugott kézzel ácsorog. Mintha várna valakire.

Találkozások