Pest Megyei Hírlap, 1983. február (27. évfolyam, 26-49. szám)
1983-02-03 / 28. szám
/ 4 1983. FEBRUAR 3., CSÜTÖRTÖK Elveszett tárgyak nyomában Az Ebek harmincadján című kötet ötvenkét írást tartalmaz. Kollégánk, Kiss Károly költő, műfordító, újságíró bulldózerek, kifosztott kripták, földúlt sírok, lebontott házak nyomába eredt, hogy fokozott figyelemre szólítsa fel mindazokat, akik értékeket lelnek, s határt szabjon a gátlástalan pusztításnak. Volt idő, amikor Kiss Károly keveset aludt éjszakánként, minduntalan ismeretlen telefonálók zavarták meg nyugalmát. Pedig alighanem tovább álmodta volna történeteit, oknyomozó riportjait, ám a nepperek arról gondoskodtak, hogy megfenyegessék: ráfizet, ha nem, hagyja abba közérdekű írásainak közzétételét. Azok az idők elmúltak, s ezzel együtt sok-sok műkincsünk került az országhatárokon túlra. Kiss Károly a Magyar Nemzetben azoknak üzent hadat, akiknek semmi sem volt elég a megtollasodáshoz, ked- vükre-kényükre adták nemzetünk értékeit. A szerző mindenért felemeli szavát: egy bokályért, egy karperecért, egy pénzérméért, egy csontvázért. Azért perel, mert közülük sokat eltüntetett a zug-műkereskedelem, az érzéketlen pénz- hajhászás, nem ritkán az érdektelenség és a tudatlanság. Az Ebek harmincadján valójában egyetlen visszhangos kiáltás. Remélni kell, hogy értelme van, mert megtörtént eseteket ír le Mohácstól Nyergesújfaluig, Visegrádtól RakáHíd az új barátok felé fí-raymK «ómér •/ ^.SZTYEPPTŐL A TW’jüRAH A Gondolat Kiadó gondozásában látott napvilágot Haynal Kornélnak A sztyeppétől a tundráig című kötete. Az érdekes könyv a Szovjetunió megalakulásának hatvanadik évfordulója alkalmából jelent meg. A szerzővel Ivan Vaskeba, a Szovjetunió Szerzői Jogvédő Hivatalának magyarországi képvielője beszélgetett. Hajnal Kornél könyve olyan ember írása, aki a szovjet nép barátjaként érkezik mindig országunkba. Minden egyformán érdekli: történelem és földrajz, művészet és ősi mondavilág. A szerző nem útikalauzt írt. A hangsúlyt az orosz emberek bemutatására helyezi, akiket az újságíró „tetőtől- talpig” kíván megismerni. Ünnepkor és hétköznapokon, munkában és pihenés közben. — Miért is emlegetjük oly gyakran az orosz ember nagy lelkét? — teszi fel magának a kérdést Haynal Kornél, akivel egy csésze grúz tea mellett beszélgetünk. Azonmód válaszol is. — Az orosz emberek körében lépten-nyomon meggyőződhettem nyíltságukról, őszinte természetükről, jóakaratukról. Szívesen beszélnek magukról, barátaikról, munkájukról. Ámulatba ejtett például, hogy mennyire sajátjukénak érzik irodalmukat, hazájuk történelmét. Akivel csak találkoztam Közáp-Oroszor- szágban, az Urálban, Vlagyimirban, Szuzdalban, Mur- manszkban vagy Magnyito- gorszkban, azok azt bizonyították, hogy beszédjükbe milyen sok idézetet szőnek nagy íróiktól, költőiktől. — Nekem úgy tűnik, hogy mindez az orosz föld bőkezűségéből ered. E nélkül kevesebb hős, kevesebb tehetség született volna ezen a tájon. Meghatározott helyzetek és körülmények meghatározott egyéniségeket szülnek. Igyekeztem erről könyvemben is szólni. — Szerintem sikerült — válaszolok. És ebben támaszul szolgál a szerzőnek az a jószándékú hozzáállása mindenhez, amiről csak ír. A könyv lapjain érződik érdeklődése, esetenkénti meglepődése is. — Figyelj csak — hunyorít a szemével Haynal Kornél —. három órán keresztül repülök a tajga határtalan erdőségei fölött és közben azon jár az eszem, hogy milyen elszántan és gyakran bizonyították nekem a természet megóvásának fontosságát, azt, hogy minden kivágott fa helyére rögtön két újat kell ültetni. Meglepett, hogy az új lakótelepeket milyen nagy gonddal illesztették be a környező erdőségekbe. Elmondták, hogy a terveket is úgy állítják össze, hogy a házak miatt ne kelljen fákat kivágni. Szépek ezek a lakótelepek és milyen tiszta a levegőjük! Haynal Kornél itt megáll egy kicsit. Elgondolkodik, majd folytatja. — Engem leginkább az ejt rabul nálatok, hogy a szovjet emberek mindig készek a hőstettekre. Erről könnyen meggyőződhet bárki, aki csak egy pillanatra is felidézi magában a polgárháború és a második világháború nehéz éveit, vagy a sok nemzetiségű szovjet állam népgazdaságának helyre- állításában eltöltött nem köny- nyű éveket. — Országotoknak csupán egy részéről írok könyvemben, de nem tudok szabadulni attól a gondolattól, hogy időzónákon repültem keresztül és mindenütt láttam építkezéseket. Ügy tűnik, ezért hangoztatták nekem olyan gyakran a szovjet emberek a béke megőrzésének szükségességét, mert a béke a legnagyobb boldogság, amit csak elképzelhet magának az ember. A szerző most utazásának végére ért. Meg'írta könyvét. — Mennyit is jártál, repültél, hajóztál nálunk? — kérdezem. — Eddig még nem számoltam össze. De egy biztos, sokat ... Ez érződik könyvében, amelyben az oroszországi föderáció jelentős részét bejárta, és izgalmaf baráti találkozásokban volt része. Kilométerek ezrei sorjáznak a háta mögött és az újságírói notesz száz és száz lapja megtelt feljegyzéseivel. A Gondolat Kiadó negyvenezer példányban jelentette meg A sztyeppétől a tundráig című könyvet. Alighanem ez a kiadvány új híddá válik: negyvenezer új barátot köt össze a Szovjetunió népeivel. mazig, a híres-nevezetes budavári leletektől a nádorok kriptájáig. Érdekes nemzeti kincseinknek a sorsa. Amíg Kiss Károly nem volt ennyire harcias, azaz a közérdek kevesebbet törődött pusztuló műemlékeinkkel, tárgyi hagyatékainkkal, amíg a társadalom hagyta ebek harmincadjára jutni régi temetőinket, s megengedte, hogy törvényeit kijátsszák, bútorait, aranykincseit, római pénzeit kicsempésszék az országból, addig fárkastörvények uralkodtak a zugpiacokon. Amióta Kiss Károly szót emelt a törvénytelenségek ellen, megszólaltatta az élők lelkiismeretét, azóta szorult a hurok a nepperek körül, s egyre több műtárgy kerül megérdemelt helyére, a múzeumokba. Kiss Károly nem úgy repli- kázik, hogy tájékozottságát, műveltségét fitogtassa. Magától értetődő természetességgel idézi történelmünk krónikásait: Brodaricsot, Istvánffyt, s fordul partnerként Győrffy Györgyhöz, Zolnay Lászlóhoz, Dercsényi Dezsőhöz, László Gyulához, Radocsay Déneshez. Országjárása közben történelemről beszél, olyan korokról, amelyek után csoda, hogy fönnmaradt ez a kicsiny ország. A féltés hangja csendül ki mondataiból, s büszkeség, hogy elemző-támogató munkájával a régészek, muzeológusok felderítettek egy-egy elrejtett régészeti leletet. A szerző a hiányzó, az egyszer már előkerült, de újból elveszett műkincsek nyomában jár. Közben arra nevel, hogy van egy hazánk, egy országunk, amelyet nem szolgáltathatunk ki senkinek. Értékeit megőrizni maga a nép hivatott: ezt tudatosítja összegyűjtött írásainak kötete, amelyet a Szépirodalmi adott közre. Védve és védtelenül „Fűtői-fáig. Védve és védtelenül. Balogh István műsora.” A madárdalra komponált szignál 1939. február 19-én hangzott fel először a Petőfi rádióban. Azóta havonta egyszer hallhatjuk Balogh István összeállítását a környezetvédelemről, helyesebb szóhasználattal élve arról, hogyan tesszük tönkre környezetünket az ipari hulladékok felelőtlen kezelésével, a hozzá nem értő és pazarló földműveléssel, a tisztítatlan szennyvizekkel, a felelőtlen erdőirtással, a modern kor használati cikkeivel, mint például a spraykkel, vagy A teremtés mítosza lehetünk, ami ritkán adódik annak a rögzítőnek, aki elsősorban állóképeket készít, miközben a zene nem áll meg egy percre sem, folytatja öntörvényű útját. Vámos megfigyelései — Stravinsky, Kodály, Casals, Doráti, Boulez, Richter, Feren- csik, Patane, Rubinstein rezdüléseiről, a zene örökkévalóságáról — nagy művészi vállalkozások tanúi. Ügy őrzi meg a pillanatot, hogy abban benne foglaltatik a megelőző érzés, mozdulat, kifejezés. Vámos mindenekelőtt közölni akar, kötetének címe értelmében — A Zen» bűvöletében — megragadni az ábrázolásnak azt a tartományát, ami továbbgondolkodásra, cselekvésre késztet. Egy-egy zenemű meghallgatásával, megismételhetetlen koncertek felidézésével serkent újabb befogadásra. Montázsai nem a fotós rácsodálko- zásai a táncművészet koreográfiáira, többek annál: fotópapíron rögzített látomások, amelyekben testvérmúzsák adnak egymásnak randevút. Vámos a magyar fotóművészet doyenje. Fotóalbuma — a Képzőművészeti Kiadó jóvoltából — újabb érdeklődőket csábít el a zene mélyrétegeinek megismerésére. akárcsak egy-egy robbanómotor üzemeltetésével, mely órák alatt annyi oxigént fogyaszt amelyet mi emberek egy évtized alatt sem. A ma felelőtlensége, oktalan takarékoskodása gyermekeink és unokáink életterét szűkíti — tudjuk valamennyien. S mégis : gyárigazgatóként, növényvédő szakmunkásként, építőként munka közben saját kárunkra cselekszünk. Balogh István e lassan már három éve tartó riportsorozatban szisztematikusan leplezi le azokat, akik kárt okoznak közös környezetünknek. Sajnos e riportok gyakran szólnak Pest megyéről, például a Chi- noin váci telepéről, ahol any- nyi halálos vegyszer szivárgott a földbe, hogy könnyedén elpusztíthatna egy városnyi embert. Rólunk szólt a méregtemetőkről sugárzott adás, ugyanúgy, mint az az összeállítás, amelyben azt nyomozta a riporter, hogyan is kerülhetett a levegőbe — szintén Pest megyében — a korábban csak a hadászatban használt harci gáz, a foszgén. Balogh István legemlékezetesebb riportjait az RTV-Mi- nerva jelentette meg. Tanulságul szolgálhat valameny- nyiünknek. Kétszáz fotográfia még nem a világ, de megfelelő sűrítmény lehet ahhoz, hogy a zenén keresztül érzékelni tudjuk médiumainak mondanivalóját, mindazt, amit csak ők tudnak velünk közölni. Vámos László albumának címoldalán Carlo Maria Giu- lini, a neves olasz karmester összpontosít. Kezével felidézi a zene hatalmát, tekintetével belénk szuggerálja a koncentrálás iszonyúan keserves pillanatait, az átszellemülés lényegét, a teremtés mítoszát. A fotográfus láttatásában olyan nagyszerű folyamat részesei ■ Heti filmtegyzetb Egy zsaru bőréért Alain Delon az Egy zsaru bőréért egyik jelenetében Akit a kígyó megmart, az a gyíktól is fél. E sorok íróját pontosan négy évvel ezelőtt megmarta egy kígyó. A neve (címe) Zsaru volt, és a detektivfilm ismert álcáját viselte. A még jobb álcázás érdekében kölcsönvette a jeles filmszínész, Alain Delon nevét is, és — ha már kígyóról van szó. ez elengedhetetlen — a csábítás hatékonyabbá tételéhez felhasznált egy szép szőke filmszínésznőt, bizonyos Catherine Deneuve kisasszonyt. A detek- tívfilmnek álcázott kígyó marása nyolc napon túl gyógyuló heveny ásításgörcsöt és szövődményes zsarufilm-sablon undort okozott. Most, emlékezve e felejthető — de mégsem elfelejtett — bágyadt bűnügyi film utánzatra, már a címét is félve olvastam Alain Delon új zsarufilmjének, nem utolsósorban azért, mert a címben ismét benne volt a zsaru szó, és ettől eszembe jutott, milyen idegtépő perceket éltem át négy évvel ezelőtt, amikor mintegy tíz percen át figyelhettem, miként fűz be. majd ki egy közepesen kopott tornacipőt egy expresszvonat férfivécéjében a film undok főrablója. (Mellesleg, ez az oda- vissza jelenet volt a film legizgalmasabb része...) Az új zsarufilm nézése közben azonban fokozatosan megnyugodtam, félelmem elmúlt, érverésem normálissá, légzésem egyenletessé vált. Már az első képsorok megnyugtattak ugyanis: ezúttal gyíkról van szó, és annak a marása teljesen veszélytelen. Hogy mitől és miért volt (lett) az Egy zsaru bőréért gyík? Vegyük sorba. Egy. A változatlanul szívdöglesztő Alain Delon ezúttal nem egy fáradt, ötlettelen, ru- tinié hivatásos zsarut játszik, hanem egy volt zsarut, aki, hogy mégsem szakadjon el a szakmától, magánnyomozó irodát vezet. (Az irodában persze ott az elmaradhatatlan, csinos hölgy, aki viszont ezúttal barna. és nem a főrabló szeretője, hanem az exzsarué). A magánzsaru most egy szegény vak lány elrablásának kapcsán fürdik be alaposan, mert — tudva-tudatlan — a magán- nyomozás során beleköp a hivatásos zsaruk levesébe is, meg a hivatásos kábítószer- csempészek levesébe is, (A két leves ugyanazon tálban foglal helyet). A köpdösés illetlen dolog, ezért exhekusunkat a volt hekustársak is, meg az aljas csempészek is elkezdik nem úriembernek tekinteni, ami, mint tudjuk, időnként életveszélyes is lehet. De sebaj: mire a néző megfejti a kusza történetet, és rájön, hogy ki kinek csempészett, ki kit nyírt ki és miért, s hogy a rendőrség mennyire volt benne (azaz mennyire nem volt benne) a disznósásokban, addigra véget is ér a film. de — kitűnő érzékkel — úgy, hogy akár rögtön vetíthetni kezdhetnék a folytatását is. A szívtinró Delon ugyanis nemcsak főszereplője, hanem egyik írója és a rendezője is a filmnek. És itt jön a — Kettő. Az Egy zsaru bőréért attól is gyík. amitől végül is jobb film. mint a négy évvel ezelőtti Zsaru volt. Nevezetesen: itt jobb minőségű panelokat használtak a sztori és a figurák összeszerelésére. De azért panelok ezek, csak éppen nem olyan veszedelmesen érdektelenek, mint a másik filmben voltak. Itt a korrupcióval szembeszálló magányos hős, a rettenthetetlen — de azért néha alaposan elgyepált — nyomozó panelfigurája áll a középpontban. Ez valamelyest elviselhetőbb, mint a rossz rutinié hekus alakja volt. Delon nyilván jobban érti, mi és hogyan adható el. És — Három: ezért világosabb a napnál is, mennyire a folytathatóság érdekében zárul úgy a film, ahogyan zárul. Ha valami egyszer beütött a filmszakmában, botorság lenne veszni hagyni a várható kasszasikert. Hát nem? A kolónia Egy közismert tényt választ filmje történetének magjául Horst E. Brandt NDK-bcli rendező. Az Éva és Wolfgang Stein írta forgatókönyv ugyanis arról beszél, milyen erőteljesen él még ma is egyes délamerikai államok jóvoltából a hajdani náci szellem a jókor meglépett ex-náci.k révén. A téma szomorú esetek kapcsán ismerős: Eichmannt is Dél-Amerikában fogták el, valószínűleg ott bujkál Men- gele, a lyoni hóhér is töltött, ott néhány évet stb. És amíg egy is él e veszedelmes, emberiségellenes bűnözők közül érthető, hogy a világ — s különösen a túlélő áldozatok, meg az elpusztítottak hozzátartozói — nem lehetnek nyugodtak. A film bonyolult, egyes mozzanataiban már túlságosan is kusza történetet épít fel egy bizonyos kolóniáról mely vallásos közösségnek álcázza ugyan magát, de valójában afféle modern rabszolga telep, melyen csaknem ugyanolyan szabályok szerint folyik az élet és a munka, mint valamely hajdani náci koncentrációs táborban. A dél-amerikai állam vezetése szemet huny a dolog fölött, pénzügyi érdekeit félti egy botránytól. De amikor egy szemfüles újságíró rábukkan a tényekre, s emiatt a kolónia volt náci vezetői sürgősen elteszik láb alól. a kolónia viselt dolgai már aligha tussolhatok el. Tagadhatatlanul iószándékú film hát A kolónia, — de nem jó film. Elsősorban azért nem, mert a forgatókönyv túlságosan sok — majdnem minden — közismert motívumot bele akar zsúfolni a filmbe, ami csak a témáról a szerzők eszébe jut. Ráadásul mindezt a már nehezen elviselhető csak jó — csak rossz karaktersablonok segítségéve! teszi. S zavaró az is. hogy a főhős me-':nt egy újságíró, aki — mint oly sok hasonló filmben — szinte magányos hőssé magasztosul. Takács István
