Pest Megyei Hírlap, 1983. január (27. évfolyam, 1-25. szám)

1983-01-08 / 6. szám

1983. január 8, szombat PEST MEGYEI HÍRLAP MAGAZIN

Tamási István■■

Én vagyok a postamester------------------------ postamester nyugj Az Öreg | díjba készülődött.----------------------- Beosztottja, Kovács Géza jóval fiatalabb volt nála, még innen az ötvenen. Rang szerint tehát ő következett főnökének nyomába lépni, helyesebben ülni az iroda másik székébe, a szemközti íróasztal mögé, ami fölött ha nem is volt kiírva, Kovács Géza mégis mindig ott látta ezt a feliratot: hivatalvezető. Nyomorúságosán lassan múló évek óta várta a helycserének ezt a boldog pillanatát, amíg végre eljövend a nagy nap, s a postamester leköszönt. Kovács a megelőző éjszakán szemhunyásnyit sem aludt. Képzeletben átrendezte az irodát. Bútorokat, táblákat tologatott, feliratokat szerkesztett, utasításokat fogalmazott. Közben meg-megpihent és ilyenkor újra meg újra elgyönyörködött készülő művében, s boldogan elrebegte a plafonnak: postamester vagyok. Én vagyok a postamester! Reggel, amikor belépett az irodába, egy szinte kölyökképű férfival találta szemközt magát. Nagyon fiatalnak látszott, alighanem suhancos nyurgasága és bozontos haja miatt. Keskeny válla, domboyulatlan mellkasa, sovány karja, lába egyértelműen hivatalnoki alkatra vallottak.

— Az új kolléga? — kérdezte.

— Nem, öregem — felelte a távozó postamester. — Az új főnök.

Kovács Géza lába megroggyant. Az iroda előbb csak lassú, majd egyre sűrűsödő körökben forogni kezdett vele. Rátámaszkodott a wertheimkasszára, miközben a hideg, majd a meleg nyargalt végig benne. S mint mindig, ha izgalom érte, bélműködése is zavarba jött.

— Pardon — mondta és arca elvörösödött. — Bocsánat...

Menekülve hagyta el az irodát. Az új főnök arca megnyúlt, nem tudta, hogyan igazítsa vonásait: kétségtelenül röhögési ingere támadt.

— Rájött a szapora — dünnyögte az öreg postamester, miközben néhány papírra aláfirkantotta a nevét. — No, hát ezzel is megvagyunk. A bélyegzőket a fiókban találod, a postabusz nyolckor érkezik. Mi van még, ami... ja, a Géza. A Kovács Géza! Kicsit nehézkes, ellenben végtelenül szorgalmas ember. Na, és mániákus budira járó, de azért csak meglesztek. Én harminc évet húztam le vele.-------------------- főnök minden reg-I Az ifjú I gél akkora elánnal-------------------- kezdett, mint aki

tisztában van azzal, hogy estig 28 ezer számot kell megfelelő rubrikákba beírnia, továbbá, hogy még kopaszodása előtt bejut az igazgatóság valamelyik osztályvezetői szobájának forgó bőrfotelébe. Következésképpen beosztottjára, erre a furcsa, szemüveges emberkére nem is tudott másképp nézni, mint egy ’jondróra, aki egész életén keresztül araszolgatott, é3 mégsem jutott sehová.

Fölényes gyorsasággal dolgozott, munkája hamar elfogyott. Ilyenkor hátrább csúszott székén, rágyújtott egy cigarettára és átfújva a füstöt Kovács Géza asztalára, figyelte, hogyan dolgozik az öreg. Az pedig kifényesedő arccal, nagyokat szuszogva éppen bélyegzett. Aztán huzigálni kezdte a fiókokat, majd rakosgatta asztalán a papírokat, innen oda, onnan meg vissza.

Ez aztán dolgozik — állapította meg az ifjú főnök. — Még bele is veresedik. Folyvást rakosgat valamit. Most a szivacstartót! Most a bélyegmappát! Most a bélyegzőpárnát!

Uramisten...! A tárgyak és papírok, mint egy bűvészasztalon ideoda vándoroltak, egy perc leforgása alatt újra meg újra helyet cseréltek. Az ablaknál, mind e közben nézőközönségnek felcsapva, az ügyfelek tisztelettel bámulták,

A főnök arcán ideges rángás futott át: Mit csinál ez?

Hát ez mindent kitalál, minden hülyeséget,' csakhogy a dolgát ne kelljen tennie?

Ebben a pillanatban Kovács Géza hátratolta a székét, s görnyedten felállt. Furcsa, érthetetlen mozdulatot tett a kezével, mintha hátul, ülepénél a nadrágját tapogatná.

— Elnézést — mondta, s mosolygott acélkeretes szemüvege mögül.

— Elnézést, de ... — azzal hátrálni kezdett. Az iroda közepén végre megfordult, és iksz lábait térdben összefenve kilépdelt.---------—------- átment az asztalá-I A főnök I hoz, kiszolgálta az---------------------- ügyfeleket, negyedóra telt belé. Jó félóra múlt el ezután, az öreg még mindig nem tért vissza. Háromnegyed volt, amikor végre benyitott.

— Székrekedés? — kérdezte tőle.

— A, nem. Egészen könnyen ment

— mondta vidáman az öregúr. Alaposan kezet mosott a függöny mögött. Aztán tenyerét összedörzsölve, mint aki fölöttébb fölfrissült, letelepedett székére.

— És szokott székrekedése is lenni?

— Megesik, megesik. Miért mél‘ t ózta tód kérdezni?

— Mert akkor kérek helyettest arra az időre.

Kovács Géza kedélyes tréfának vette, s felvillanyozódott: — Megengeded postamester uram, hogy néhány, úgy mondjam, házi szokásba bevezesselek? Mert, hogy igen-igen tempósan dolgozol, de bizonyára^ magad is észreveszed majd, hogy ez* nem célszerű.

— Nocsak?!

— Hozzászokik a közönség, hogy gyorsan szabadul, namármost, akkor türelmetlenkedik is, aztán elkanászodik. Tiszteletlen megjegyzéseket tesznek, a hivatal pedig előbbutóbb elveszti a tekintélyét.

— Tényleg?

_ — Elődöd igen jól egzecírozta őket. Magad is láthatod, mennyire tisztelettudóak. Pisszenni se mernek. Szépen sorban állnak, ha félórát, akkor félórát. Ha egy órát, akkor egy órát. Zokszó nélkül. Elődöd szokta is volt mondogatni: hja, barátom, ez hivatal és nem pedig kocsma. Persze, persze megesik, hogy nincs dolgunk és nyugodtan kiszolgálhatnánk őket. Csakhogy akkor vérszemet kapnak!

Téli táj

Durkó Gábor rajza

— Viccelsz, ugye? — dőlt előre az ifjú főnök, s arcán rángani kezdett egy izom.

— Kérlek, kérlek — berzenkedett az öregúr —, én csak jó tanácsként mondtam.

S ezzel visszavonult acélkeretes szemüvege mögé. Fülig temetkezett a papírokba, aztán újabb paksaméták kötegeit rámolta elő fiókjából. Délután két ízben kivonult a klozettra, másodszor a postaindítás kellős közepén, amikor a hivatal a finis lázában sistergett.

Napok teltek ezután, Kovács Géza módszeresen növelte kivonulásainak számát, s egyre kitartóbban üldögélt a deszkán, s kélyesen nyögdécselt: azért is enyém lesz a hivatal! Én leszek a postamester! Ez akar engem kioktatni? Engem, aki harminc éve csak így kirázom! Végzett egy nyamvadt tanfolyamot?---------------------míg ülepe el

I Mindaddig | nem zsibbadt,

------------------------------terveit szövögette. Nem kétséges, hogy ez a kölyök

napokon belül feladja a játszmát, s akkor ő átveszi a vezetést. Elsőnek is eltörli a déli nyitva tartási időt, aztán elrendeli a közönségcsamokban a beszédtilalmat! Majd megszervezi, hogy háromnál többen ne tartózkodjanak a váróhelyiségben, de még jobb lesz, ha bezárja a hivatalt! Akinek elintéznivalója van, az köteles lesz írásbeli kérvényt benyújtani. Na, igen, majd visszaállítja ő a postamesteri tekintélyt! Mit tekintélyt? Hatalmat! <3 lesz a falu első embere. Tőle függ minden és mindenki. Kezében lesz a falu hírközlése, távközlése. Lehallgatja a telefonbeszélgetéseket, felbontja a leveleket. Félni fognak tőle!

Alulról huzatot érzett: ülepe lúdhőrözni kezdett. Nekilátott tehát, hogy felráncigálja jégerét, s miközben gondolkozott, eszébe jutott ismét főnöke. Akiről már teljesen meg is feledkezett.

A főnök makacsul összeszorította a száját. Fegyelmezte vonásait, nyugalmat erőltetett magáid, öé újra meg újra megrángott az arca. Elhatározta, hogy egy szót sem szól. Amikor Kovács Géza belépett, nem nézett rá, fütyürészett, de érezte, iszonyú düh feszíti üvöltésre a száját.

— Jókedvű tetszel lenni — jegyezte meg az öreg. A főnök ekkor hatalmas sajdulást érzett a szemcsontjában. Kirúgta maga alól a széket:

— Te vén szaros — suttogta, és arca eltorzult. Az ütés arccsontján érte az öregurat. Pofonnak készült, hanem az indulat túlszárnyalta. Kovács Géza a telefonközpontnak zuhant, a masina nagyot csörömpölt.

— Segítség! — kapaszkodott a lelógó zsinórokba. A közönségváróban az elképedt emberek közül többen is meglódultak. A főnök suhanc arcára ret+enet ült ki.

: ;------------: is beléptek az iro| Harman | dába, föltámogatták- az öreget. Annak egészen kipirult az arca, és szemüvege mögül élénken, izgatottan csillogott a szeme.

— Látták?! Ugye, látták?! — kérdezgette támogatóit. — Mindenki látta! Tanúsítani tudják. Maga, maga ... azonnali hatállyal kirúgják magát! Fegyelmivel.

Felnevetett, kicsit rekedjen, kicsit sírósan, ugyanakkor boldogan, diadalmasan:

— Én leszek a postamester! Mégiscsak én!

Köves István■

Akár a fák

Forgolódunk a gazdátlan tömegben, mert árvák vagyunk, akár a fák, megbotlunk minden gyermekkacagásban, indulatainkban is ragaszkodás van, árvák vagyunk, akár a fák... mi, vasárnapi apák.

Kétbetenként elmondhatnánk, mi újság, de némák vagyunk, akár a fák, hozzuk-visszük, mint Patyolatból az inget, s hiába a sok szánakozó tekintet, némák vagyunk, akár a fák... mi, vasárnapi apák.

Paragrafust mormolva költői csodára várunk, hisz bénák vagyunk, akár a fák, megmelegszünk egy szemsimogatásban, vidám fogócska csak álmaink taván van, bénák vagyunk, akár a fák... mi, vasárnapi apák.

Rege Sándor-Egyszerű élet

Az egész élete azzal telt el, hogy

a gyerekekért létezett. Nem kereste ezt magának, nem valami mártírság, vagy az önfeláldozás vágya hajtotta; egész egyszerűen így élte meg.

Az első gyerek, Ferike csak úgy jött. Nem készültek rá előre, de ha már jelezte érkezését, tudomásul vették és aszerint gondokodtak. Sose volt vita közöttük, hogy megtartsák-e vagy halasszák későbbre. Semmi ilyen nem járt a fejükben. A világ legtermészetesebb dolgának vették, hogy útban van, tehát ez az élet rendje. Gyerekük lesz.

Amikor megérkezett, a szüleinél húzták meg magukat a kis cselédszobában. Nagyon összébbkucorogni ott nem lehetett, így Ferike kiságya a szülei szobájába került. Sokáig nem is érezte igazán, hogy gyerekük lett. hogy a családjuk más lett, mintannak előtte,- hogy- nem ketten, hárman vannak.

Azután jött Klárika. Ferike után őt akarták. Mindig is azt szerettek volna, ha egy kisfiúk és egy kislányuk lenne. Így aztán teljesült a vágyuk, csak éppen a cselédszoba nem lett nagyobb az évek során, ezért Klárika is a szülők nagy szobájába költözött

ök, ott kint, a konyhából nyíló szobácskábán, mint két engedelmes gyerek éltek, akiknek ugyan gyerekeik lettek, de hát ettől alig változott valami. A nevelés a nagyszülőkre hárult, vagy. pontosabban maguknak követelték.' ha már egyszer ők osztották meg a fedelet a kicsikkel. Esténként megcsókolták Ferikét és Klárikát a kiságyban és kivonultak a szobájukba, illedelmesen, mint akik tudják, hogy este ágyban a helyük, hisz reggel korán kell ébredni.

Amikor aztán Ferike öt-. Klárika kétéves lett. történt valami. Egy este. miután kivonultak a cselédszobába. a felesége azt mondta.

— Bandi, én holnap elköltözöm. Bambán kólintottán nézett rá. egyszerűen nem akarta a szavakat megérteni. Bár sok fölfognivaló nem is akadt. Az asszony másnap reggel összepakolta a bőröndjét és elutazott.

Még napok múlva is úgy tekintett az egészre, mint valami átmeneti fordulatra egy mesekönyv lapjain. Azután jött egy levél, amelyben a felesége megírta, hogy együtt él egy férfival, akinek saját háza van, állatokat nevelnek és sokat fognak keresni. Csókol tatja a gyerekeket és ha lesz ideje, meglátogatja őket.

Nos, igen, ekkor fölébredt. Az a másik férfi, meg a ház, meg a sok pénz. ez mind már nem fér a mesekönyvbe. Még azon az estén átrendezte a kisszobát. A szekrényt kirakta az előszobába, a gyerekek kiságyait pedig kihozta a szülőktől. Nem érdekelte sem az öregek sopánkodása, sem a gyerekek, pontosabban Ferike nyafogása.

Reggelenként ő vitte őket óvodába, bölcsődébe. Délutánonként nagyokat rohangáltak a közeli kiserdőn. Ferikét néha egyedül is elküldte vásárolni, hadd érezze, hogy rá már számítanak. Közben munkahelyet is változtatott. Hogy reggel kicsit több ideje legyen, a délután meg úgyse hosszú.

Amikor aztán az apja örökre elköltözött, szobát cseréltek a marná-val. Nekik egyszerre kitágult a világ, mindenből többet engedhettek meg: sétákból, játékból ugrálásból, nevetésből, néha persze sírásból is. A mama vezette a házat és már nem csodálkozott, hogy a fia egyedül neveli a gyerekeit.

Ferike aztán szakmát ■ tanult. Klárika eladó lett. Nemsokára bevonult az egyik, férjhez ment a másik, ök ott maradtak ketten a mamával. A lakás oly hatalmasnak tűnt, mint addig soha, vagy az is lehet, hogy ők lettek kisebbek benne.

Aztán a mama is elhagyta végleg, a gyerekek felköltöztek a fővárosba, és ha ritkán el is jöttek, olyan volt az egész, mintha átutazók kaptak volna nála szállást egy-két éjszakára, de nem bánta Ö ugyanúgy leste, vigyázta minden mozdulatukat, mint megannyi éven át, míg egyedül rá szorultak, míg az ő felvállalt gondja volt a szülői aggódás és féltés.

N

yugdíj előtt állt éppen, amikor egyszer betoppant a volt felesége. Először meg se ismerte. Leültek, beszélgettek. Ö nem mutatott magából semmit, hiszen nem is volt mit Ügy is váltak el, mint valami távoli rokonok. Megígérte, hogy a gyerekeknek megadja az anyjuk címét. Majd megágyazott, lefeküdt, egy régi regénnyel, amit már vagy ötödször olvasott, szépen elbóbiskolt.

Éjszaka álmában nagy házat épített, ötszobásat, ahol minden családtagnak külön hely jut sőt még egy marad is valamilyen váratlan vendégnek.

Herczeg Árpád:

Szerelem, kenyér

Weöres Sándor-Vándorát

Egész éjjel égett a villany, szólt a rádió.

Sír a gyerek: halálán van a nagymama, találgatták a taxisofőrök, mert titokzatos lentről a sárga fény, titokzatos, mint egv zugpálinkafőzde.

Reggelig szólt a rádió, szakadékot vont szemem köré a béke, szakadékot szívemre a város álma, hiába simultak lányok szemhéjam mögé, mint lapulevélhez eltévedt kiskutya.

De látod! lehetett ma is vonatfüttyös. lehetett madárcsicsergéses Szervác napján a reggel: megint megírattan maradt az a száz költemény, melyben nincs bor. nincs rigaretta, csak szerelem van. kenyér.

Egy fa, két fa, sok fa, erdő, egy vidám dal, egy kesergő, hosszan tart a vándorút. Árok, tanya, falu, város, ez rideg, az barátságos, nem mindegyik tár kaput.

Az idő gyakran goromba, mégse térek otthonomba, hajlékom mind e világ. Bőven, mint a bolondgomba, rézpénz potyog kalapomba, vagy ha nem, hát tüske vág.