Pest Megyei Hírlap, 1983. január (27. évfolyam, 1-25. szám)

1983-01-19 / 15. szám

A PEST MEGYEI HÍRLAP GÖDÖLLŐI JÁRÁSI ÉS GÖDÖLLŐ VÁROSI KÜLÖNKIADÁSA X. ÉVFOLYAM, 15. SZÄM 1983. JANUAR 19., SZERDA Társadalmi segítséggel Új iskolaszámy Ikladoi Szombaton még tartott az épület csinosítása Néhány napja volt a műsza­ki átadása, igaz: szombaton és vasárnap nagy sürgés-forgás volt még a falai között, de teg­nap már osztályaiba szólította a csengő a kisdiákokat. Az ik- 1adi általános iskola új, mo­dern kialakítású épületszár­nyáról van szó, amelyben hét­főn megkezdődött a tanítás. szerzésre költeni, tavaly vi­szont kaptunk a minisztérium­tól harmincezret, amivel az ál­lományt szinte teljesen fel­újíthattuk e mostani könyvtár, illetve iskolaszárny avatójára. Parkosítás tavasszal Ügy hírlik, hogy szeptem­bertől oktatási-nevelési köz­pont lesz, kísérleti jelleggel, s szeretnék itt a dolgozók isko­láját is beindítani. Sok szép tervük van ezenkívül. Zsibon­gójuk, egyéb belső tereik és az udvar olyan kialakítású, hogy kulturális rendezvények­re is alkalmas lett. Terveznek is fotó- és festménykiállításo­kat. A tanítást tehát megkezdték Ikladon az új iskolaszárnyban, csupán néhány apró gondjuk van: egyelőre hiányoznak a beépíthető szekrények, s a ra­diátorok festését is pótolni kell. Ezekkel várnak tavaszig, csakúgy, mint az épület köz­vetlen környékének parkosítá­sával. F. I. Négy tanterein — Több mint százan jelent­keztek még szombatra is a szü­lők közül, hogy az építési tör­melékeket eltakarítsák, abla­kot pucoljanak és mindent a helyére rakjanak hétfőig — mondta Stündl Gáborné igaz­gató, aki helyettesével, Podla­­viczky Jánosáéval szívesen ka­lauzolt bennünket. — Négy tanterem, termé­szettudományi előadó, úttörő­szoba, valamint könyvtár van a kétszintes épületben. A Pest megyei Tanácsi Tervező Vál­lalat készítette a tervet, na­gyon elégedettek vagyunk a két fiatal tervező, Radó István és Pallér András munkájával. A kivitelező az aszódi Nagy­községi Közös Tanács építési es költségvetési üzeme volt, az építkezés tavaly nyáron kezdő­dött, s rendkívül nagy segítsé­get nyújtottak hozzá a szülők. Nemcsak ők, hanem például az aszódi tanácstagok is részt kértek a munkából. Az aszó­di honvédség az iskolarádiót szerelte be, a galgamácsai Gal­­ga-parti Termelőszövetkezet az iskolabútorokat szállította a helyszínre, a szerelőik vál­lalták el a tantermek üveg­tábláinak felszerelését Gazdag könyvtár — Nagyon kellett már az új épületszárny? — Igen. Az az igazság, hogy nyolc tanulócsoportunk van, ezzel szemben csúpán négy tanteremmel gazdálkodhat­tunk, tehát 200 százalékos ki­használtsággal üzemeltek. Ezenkívül egy felső és egy al­só tagozatos napközis csoport­nak adunk helyet, most már sokkal jobb körülmények kö­zött. Ezután tehát nem kell es­tig iskolába járniuk a gyere­keinknek, általában háromne­gyed kettőkor befejeződhet a tanítás — mondja Stündl Gá­borné. — Az is nagyszerű, hogy most már az úttörőfoglalkozá­soknak is nagyobb helyet tu­dunk adni — folytatja Podla­­viczky Jánosné igazgatóhelyet tes. — S a könyvtárunk is tá­gas, sőt külön kis raktára is van. Mi évente általában- tíz­ezer forintot tudunk könyvbe­Radó István és Pallér András tervezték az új ikladi iskola­szárnyat Hancsovszki János felvételei Hévíigyork!©! Zsómbokig A résztvevők személyes hitele Három napon át jártam a járást Varsányi Gyulával, a Magyar Rádió szerkesztőjével. Első találkozásunk alkalmával elmondta, hogy olyan embe­rekkel szeretne találkozni, akik részt vesznek a messze földön ismert Galga menti néphagyományok ápolásában, s azt is meg tudják fogalmazni miért tartják fontosnak, jelen­tősnek a munkájukat, miért hajlandók esetenként a kénye­lemről, vagy éppen bizonyos gazdasági előnyökről is lemon­dani. Szeretik a népdalt A beszélgetéseket Hévízgyör­­kön kezdtük, ahol az asszony­kórus két tagja egy fél napon át válaszolt a riporter kérdé­seire. Kovács Miklósáé és Gergely Tiborné gyerekkori pajtások voltak, később együtt nagylánykodtak, s amikor Ger­­gelyéknél megszületett az első gyerek, a régi barátságot szo­rosabb kötelékkel is megpecsé­telték: komaságot vállaltak. Ma már a két asszonynak a munkahelye is közös. Mindket­ten a kartali Petőfi Termelő­­szövetkezet egyik részlegében dolgoznak, s így természetes­nek tartják azt is, hogy több mint egy évtizede együtt éne­kelnek a hévízgyörki asszony­kórusban. — Ennek az együtt éneklés­nek kettős oka van — állítják a beszélgetésben. — Az első az, hogy szeretjük a népdalt, s azt hisszük, aki ebben a fa­luban nőtt fel, annak ez ter­mészetes. A másik ok pedig az, hogy a mi népdalkörünk­nek megvan az az előnye, amit minden igazi közösség magá­ban hordoz. Mivel nem va­gyunk egyformák, hanem egyik ember eleve, jobb ké­pességű, mint a másik, a kö­zösségben az állandó érintke­zés során csiszolódnak a gyen­gébb képességűek is. Bukás-csárdás Kartalon TJrbán János és fe­lesége a pattogva lángoló tűz­hely barátságot kínáló melegé­vel fogadott bennünket. Túlju­tottak hetvenedik életévükön. Talán egy fél évszázadig nem is sejtették, milyen érték hordozói. — Pestről jöttek a falunkba, s kérdezték: meg tudnánk-e mutatni a kartali bukós-csár­­dást? Nyolc, velünk egykorú pár vállalkozott a táncra, de aztán csak mi maradtunk a feleségemmel, meg Darázs Istvánná Bereczki Jánossal. Azóta sok helyre hívtak, vit­tek bennünket. Hogy miért táncolunk? — erre a kédésre | Urbánné válaszolt. — Darázsnéval sokat gon- ! dolkoztunk ezen, s a követke­zőre jutottunk. Kemény, pusz­tító korban ez a tánc jelen­tette számunkra a fiatalság örömét. Mert a mi ifjúságunk nem volt könnyű, s talán ez a táncunkban is benne van: csak azt a legényt, vagy lányt tar­totta a falu első táncosnak, aki a munkában is első volt. Amikor az egyetemisták, a kö­zépiskolások. vagy a kisdiákok elhívnak minket egy-egy táncházba, összejövetelre, tánc­tanítás közben erről is szót ejtünk. Hogyan éltünk, hogyan élünk. — Mert a kartali bukós bi­zony legényes tartást, tisztes­séget, egymás iránti figyelmet követelt — szólt közbe Urbán János, és saját szavait így toldja meg: — És erre az uno­kákat megtanítani minden öre­gedő, táncot szerető kartali nagyszülőnek kötelessége. A nagy élmény Versegen Marton Pálné Ho­mok Erzsébet piciny szobájá­nak sötétedő fényében a régi barátokat, rokonokat, ismerő­söket idézi. Kockás füzetének oldalait sűrűn teleszántották már gondosan rajzolt betűi. — Hitemnek, világnézetem­nek nagyon egyszerű a magya­rázata: ha nincs ez a rend­szer, akkor én legfeljebb kis-Kilenc bura alatt Fodrászok vizsgája Megkezdődött a szakmun­kástanulók szintvizsgája. Nyolc szakmában, fodrászok, kozmetikusok, autószerelők, karosszéria-lakatosok, víz- és gázszerelők, villanyszerelők, szobafestők, kőművesek, száz­nyolcvanán bizonyítják, hogy nem hiába töltötték el a tanu­lóidőt az állami iparban, a kis­iparosoknál, szövetkezeteknél. Öt napon át tartanak a vizs­gák, a Madách . irnrp; .Ipari. Szakmunkásképző Intézet hall­gatói számára. Az első vizsganapon, a gö­döllői Vegyesipari Szövetkezet Stromfeld lakótelepi fodrásza­tában nagy volt a sürgés-for­gás. Már előző, nap is sokan szerepeltek, hiszen nyolcvan­öt tanulónak kell bizonyítania tudását. A vizsgázók modelleket is hoztak magukkal, s a vizsga után a lányok, asszonyok, fia­talemberek ajándékfrizurával Szellemi bank? Pécelen a Ráday klubban Berkovits Györggyel, az évekkel ezelőtt nagy vihart kavart — Magyarország felfe­dezése sorozatban megjelent — Világváros határában című könyv szerzőjével együtt ke­restem föl a péceli Szemere Pál Művelődési Ház Ráday klubját. A szociológus írót előadónak vagy inkább vita­partnerek hívták meg. S aztán vitatkoztak is, de nem annyira Berkovitscsal, még csak nem is egymással, hanem — jobb elnevezés hí­ján — az agglomerációs szemlélettel, az agglomerá­ciós települések helyét, fejlő­dését, életét nagyban megha­tározó központi akarattal, el­osztási gyakorlattal. Magas hőfokon Ráday klub. A művelődési ház legnagyobb helyiségében mintegy félszázan gyűltek össze. Két asztalsor jobb és bal oldalán ültek. Elöl szem­ben a vendég, Berkovits György, mellette a klubveze­tőségből a témafelelős (házi­gazda — ahogy ők nevezik), ekkor Krasovits Miklós, aki péceli bevándorló, s mint a péceliek közül oly sokan, a fővárosban dolgozik. (A Táv­közlési Kutató Intézet tudo­mányos munkatársa.) A formát, a külsőségeket nézve akár falugyűlés vagy ismeretterjesztő előadás is le­hetett volna. Az egyik részt­vevő akaratlanul értekezlet­nek titulálta a klubfoglalko­zást. S ha mondjuk falugyű­lés lett volna, akkor nyugodt lelkiismerettel minősíthetnénk szenvedélyesnek, izgalmasnak, jól sikerültnek, de mint a Ráday klub egyik foglalkozá­sát, csak közepesnek. Ami egyáltalán nem degradálás akar lenni, sőt, hiszen a ma­gas hőfokot az ő esetükben alaphőmérsékletnek tekintve, nagy lehetőségeket sejtet. Uszodát építeni Miről beszélt a vendég Ber­kovits György? Többek között a fővárosi agglomeráció törté­nelméről, az agglomerációs te­lepülések, például Pécel áldá­sosnak nem nevezhető hely­zetének politikai, gazdasági előzményeiről, jelenlegi lehe­tőségeiről. Például a lakás­helyzetről. Miből, hogyan épült fel a fővárosban a tíz- és tízezer állami (tanácsi) lakás? Nyil­ván nem égi ajándékokból, ha­nem a költségvetésből, ami­nek nagy része a vállalati, szö­vetkezeti befizetésekből szár­mazik. Leegyszerűsítve: hol van a fővárosban dolgozó töbh ezer péceli előállította érték? Nem Pécelen, s nem is kerül belőle oda! Mivel a kommu­nális adót a munkahely fize­ti, aki az agglomerációból be­jár dolgozni, az tulajdonkép­pen a budapestieknek segít, hogy jobban éljenek. Ha azonban a fővárost — elméletben, mert csak így le­hetséges — kikapcsoljuk, az újraelosztást nézve, akkor sem jobb a helyzet. B. Sán­dor mondta el, hogy például a Pécelen megtermelt pénz a megyéhez kerül, ahol aztán elosztják. — Olyan ez, mint egy nagy család, ahol az egyik gyerek­ből orvost akarnak — mond­ta. — Az ő taníttatásáért dol­gozik mindenki... Az egyik települést különböző okok miatt jobban fejlesztik, mint a másikat. De nálunk is kel­lene új iskola, mozi, nagyobb művelődési ház, akár uszoda is... Akadt persze (például egy nyugdíjas állomásfőnök), aki megmondta, hogyan lehetne például uszodát építeni. Ügy, ahogy csatornáztak, bevezet­ték a gázt. — Ha ez a társaság össze­fog, mindenkit lepipálhat — jelentette ki. Köiös program Vajon ilyen összefogást, .il­letve ennek a szervezését vár­ják a Ráday klubtól? Juhász János, a péceli nagyközségi pártbizottság tit­kára: — Jó ötleteket várunk tőlük. Azt szeretnénk, ha szel­lemi bank lenne a klubból. Eredendően értelmiségi klub­ként Indult, de aztán széle­sebbre nyitották a kaput. Az­az szélesebbre és egyben szű­­kebbre is. Azokat a péceli fel­nőtteket igyekszenek össze­gyűjteni, akikben az átlagos­nál nagyobb a közéleti érdek­lődés, a lakóhely szeretete, s tenni képesek és akarnak is a közösségért Kiss Judit, a művelődési ház igazgatója, a klub egyik szervezője ezt még kiegészí­tette: — Jelenleg húsz klub, szak­kör, tanfolyam van a műve­lődési házban. Régóta műkö­dik a nyugdíjas és az ifjúsá­gi klub. Tulajdonképpen min­den réteg kapott valamilyen fórumot, csak a fiatal és kö­zépkorú értelmiségi foglalko­zásúak maradtak ki, Éppen azok, akik a legtöbbet tehet­nének a lakóhelyükért, s akik­nek legalább annyira szüksé­gük van a közös programok­ra, mint például barkács­­szakkör vagy a túraszakosz­tály tagjainak. r Újabbak csatlakoznak 1981. november 13-án tar­tották az első foglalkozásukat. Általában havonta egyszer gyűlnek össze. Tagdíj és jegyzékbe vett tagság nincs A programjaik nyilvánosak, természetesen időben közhírré is teszik, s aki akar az részt vehet rajtuk. A törzsgárda, vagyis akik rendszeresen ott vannak a péntek esténkén! tartott összejöveteleken, negy­ven-hatvan ember. Azaz eny­­nyien kezdték, s minden hó­napban újabbak csatlakoznak hozzájuk. Szente Pál távozhattak. Sok tanulót elkí­sért a mestere, másokat a szü­lők, a barátok. Nem véletlen, hiszen nagy esemény ez, egy­­egy jövendő szakmunkás éle­tében. A KIOSZ részéről Parádi Lajos iparitanuló-felelős mu­tatta be a vizsgáztatóknak Tábik Mihály, Papp Gábor és Sziráki Andrásné fodrászmes­­téréket, valamint az intézet, képviselőit, Nagy né Barabás Judit tanárnőt, és Edmayer­­né Kolber Zsuzsa szakoktatót. Azt viszont, hogy honnét ér­keztek a tanulók, nehéz volna pontosan felsorolni, hiszen Budapesttől Veresegyházig. Szentendrétől Valkóig, Her­­nádtól Vácszentlászlóig sok­sok község és város a lakóhe­lyük. Egyszerre kilenc bura alatt száradtak a haj költemények, dolgoztak a szorgos kezek, s izgalomban sem volt hiány. Papp Gábor mester, aki már 44 éve van a szakmában és 21 éve vizsgáztat, elmondja, hogy a gyerekek általában jól fel­készültek, s legtöbbjük né­gyes-ötös eredményt ér el a gyakorlati vizsgán. Ehhez jön még majd az elméleti próba eredménye. Parádi Lajos, aki 25 éve áll az ipari tanulók felelősének posztján, fáradhatatlán szer­vező. Megtudtuk tőle, hogy a 70-es évek elején még mosto­ha körülmények között folyt az oktatás, de a vizsgán jóyal többen voltak. Akkoriban volt, hogy háromszáz tanulót kellett minősíteni, igaz, az intézetbe ezerötszázan jártak. Ma kultu­rált viszonyok között, korsze­rű iskolában tanulhatnak a diákok, s a 600 tanuló elhelye­zése. oktatása, sportolási lehe­tőségeik minden igényt kielé­gítenek. Vasárnap délig, harminc fodrásztanuló távozott nyu­godt szívvel a vizsga színhe­lyéről, de még jó néhány leen­dő fodrásznak hátravan a bi­zonyítványa. Legközelebb ja­nuár 22-én lesz vizsganap, ezt a Vegyesipari Szövetkezet Dó­zsa György úti fodrászatában tartják. Csiba József Moh ar A tajga császárának vég­napjai. Színes, szinkronizált szovjet kalandfilm. Csak 4 órakor! Apokalipszis, most. Kétré­szes színes amerikai háborús filmdráma. 6 órakor, csak 16 éven felülieknek! ISSN 0133—1057 (Gödöllői Hír: bíró lehettem volna ebben a faluban. Hogy a szellemi léte­zés fokáig eljutottam, azt én ennek a társadalomnak kö­szönhetem. — Azzal, hogy a legfonto­sabb dolog, a szellem és a mű­veltség életem legnagyobb él­ményévé válhatott, ez a tár­sadalom engem örökre elköte­lezett. Ebből az elkötelezett­ségből fakad vállalásom, s tel­jesítéséhez szükséges erőm: megmutatni az elsüllyedt pa­raszti világ rideg valóságát a mának, s közben éltetni, az utódokkal megismertetni, meg­szerettetni mindazt az értéket, ami elődeink leikéből fakadt a népdalt, a néptáncot, a ha­gyomány világát. Nyerünk vele Zsámbokon Lapu Istvánná, a múzeumalapító, népi együttes­ben táncoló, mindenkit kedve; szóval marasztaló, meséivel történeteivel csodálkozásra késztető parasztasszony állt £ mikrofon elé, aztán ő kérdez és ez a kérdés válasz is a ri­porternek : — Nyerünk-e avagy veszí­tünk, ha olyasvalaki révén ka­punk képet egy elmúlt korról aki nemcsak kutatója, hanerr egyszersmind személyes részt­vevője is volt az akkori élet­nek. Nekünk kell mindent át­adni az utódoknak, mert a m: kultúránk nélkül sivár lesz aa életük. Fercsik Mihály

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents