Pest Megyei Hírlap, 1983. január (27. évfolyam, 1-25. szám)
1983-01-14 / 11. szám
1983. JANUAR 14., PÉNTEK 3 xMritm Szerszámok rendelésre A vasad! Kossuth Szakszövetkezetben az elmúlt év szeptemberétől új szerszámkészítő üzem kezdte meg működését. Ez év elejétől már teljes kapacitással dolgoznak az új üzemcsarnokban. Egyedi szerszámokat készítenek a Danuvia, a gyömrői Vasipari Szövetkezet és az Auras megrendelésére. Képünkön: Kajdi Imre síkköszörűgépen szerszámot készít. Barcza Zsolt felvétele Tudományos kutatások Mezőgazdaság A következő évek gazdasági döntéseinek megalapozásához alternatív fejlesztési prognózisokat dolgozott ki az Agrárgazdasági Kutató Intézet. A Mezőgazdasági és Élelmezés ügyi Minisztérium, valamint az Országos Tervhivatal megbízásából készített prognózisok a mezőgazdaság eredményességét meghatározó ágazatokat érintik; a gabonatermesztést, az állattenyésztést, a kertészeti termelés irányait és a mezőgazdasági kistermelés lehetőségeit tárták fel a világpiaci kereslet-kínálat alakulásának függvényében. A prognózisok kimunkálását elsősorban a világban és itthon végbemenő gyors változások indokolták. Az ezekhez való rugalmas alkalmazkodás és a döntések előkészítésének biztonsága követeli meg a szinte készenlétbe helyezett és a naprakészen kidolgozott tervvariációkat. Maguk közül valót jelöltek Tettekkel és ©k©s belátással Mint arról korábban már lapunkban beszámoltunk, Pest megyében a megüresedett 165 választókerületben kerül sor — január 29-én — időközi választásokra. A jelölő gyűlések javában folynak. Írásunkban a pátyi 41. számú körzet tanácstagjelölő gyűléséről számolunk be.\ Polgárok — padokban Páty, a főváros közelsége ellenére is igazi falu. A csendes esti utcák hangulata bensőséges, a forgalmat egy-egy sárga autóbusz, ritkán feltűnő személyautó jelenti január 'közepén. — Lesznek-e elegen? — kérdezem már a ragyogó tisztaságú, barátságos új iskola folyosóján Szabó Zoltánná tanácstitkártól, miközben bepillantunk az egyik ülésteremmé előléptetett osztályba. Aggodalmaskodásom azonban feleslegesnek bizonyul: már a kezdés előtt fél órával is szép számmal érkeznek a 41. számú körzetből. Ami a hely kiválasztását illeti, keresve sem lehetett volna találni megfelelőbbet. Az oktatás minden csodájával felszerelt oktatási intézmény ékes bizonyítéka annak, mire képes egy kollektíva, mekkorát fejlődött a budai járás e 4 ezer lakosú községe. Hat óra közeledvén aztán elcsendesülnek a padokban ülő, demokratikus jogaikat gyakorló — tanuló felnőtték. Figyelemmel hallgatják végig Döme Bélának, a községi tanács végrehajtó bizottsága tagjának beszámolóját az elmúlt két esztendő munkájáról. Ismertek számukra az eredmények. de így egymásutánban felsorakoztatva tovább erősítik a helybéliek önbizalmát. munkakedvét. Két esztendő alatt több, mint egy kilométerrel lett hosszabb a szilárd burkolatú járda, kevesebb utcában hiányzik a közvilágítás. Majd 200 ezer forintba került a zsámbéki és toki utat összekötő szakasz portalanítása. A lakosság két és fél millió forint értékű társadalmi munkával járult hozzá az oktatás 50 éves elmaradottságának felszámolásához, a nyolc tantermes iskola építéséhez, amelyhez ebédlő, tornaterem és sportpálya is tartozik. Szontszédokat javasoltak A beszámolót hallgatók arcán — valamennyien az alkalomhoz illő ünneplő ruhát vi- . selnek — nyoma sincs a türelmetlenségnek. Pedig akad gondja, baja is e községnek kicsi és nagy egyaránt. Juhász Istvánná, beteges aszszony lévén, a távoli, egy kilométerre lévő boltba járásra panaszkodik, s legalább a legfontosabb élelmiszerek közelebbi árusítását szeretné. Oj Antalné a ruházati bolt eladóit bírálja — Udvariatlanok — mondja, s a portéka is csapnivaló. Cséke Endre, az ISG csoportvezetője az egész falu kívánságát tolmácsolja: nagy szükség lenne az intézményes szemétszállítás megszervezésére ... Pedig még a legsúlyosabb problémát, a szennyezett vizet nem is említik! A Hazafias Népfront jelöltjei, Sándor Jenő a tsz lakatosa és Horváth Alfrédné könyvelő szorgalmasan jegyzetelnek. Bemutatni őket a gyűlés résztvevőinek aligha kell. Hozzájuk hasonlóan, ők is a Sziklai Sándor utcában laknak. Szomszédok. Mindenki becsüli őket. Cséke Endre meg is jegyzi: — Végre olyan ember lesz a tanácstagunk, aki köztünk él, naponta találkozik az utca, a falu ügyeivel. Sándor Jenő egyébként már sikerrel járta meg a közéleti tevékenység alsóbb létrafokait: a pátyi tsz szakszervezeti bizalmija, szocialista brigádvezető-helyettes. ' Szívesen tesz, cselekszik másokért. Horváth Alfrédné jelenleg gyesen van, nincs tehát idő szűkében, s úgy tervezi, később is a községben vállal majd munkát. A jelenlévők véleménye egyöntetű: — Kerüljön fel mindkettőjük neve a listára — hangzik innen-onnan a közbeszólás, hogy ezt az akaratot a karok felemelkedése törvényesítse. A jelölőgyűlés lassan véget ér. Elköszönnek az emberek. Néhányon azonban még a teremben maradunk. Kortesbeszéd nélkül — Mi történik, ha január 29-én nem ön mellett voksolnak? — érdeklődöm Horváth Alfrédnétől. — Semmi különös. Azt hi-, szem, segítek majd a szomszédomnak. Hasonlóképpen gondolkodik Sándor Jenő is. Abban is megegyeznek, hogy elsőrendű feladata a majdani tanácstagnak a közösséget összetartó szálak erősítése lesz. S bár kortersbeszédet nem mondanak,* ígérik*, a lakók megszervezésével azon lesznek, hogy jövő őszre már a Sziklai Sándor utcának is betonjárdája legyen. Búcsúzáskor az elnök, Gazsi István így foglalja össze az este tapasztalatait: — Évekkel ezelőtt a pátyiak sokszor megalapozatlan dolgokat kértek, gyakorta követelőztek. Mára világosabban látják a realitásokat: mi az, amit megvalósíthatnak, meddig ér a takarójuk. E türelem azonban nem jár együtt passzivitással. Ügy vélem, a faluért változatlanul tudnak és akarnak tenni a választópolgárok. Valkó Béla Bárhová, csak texfilgyárha ne? A pályaválasztás kérdőjelei a Üj formával kísérletezik a 4 megyei pályaválasztási tanács- 4 adó intézet: a szakmunkások^ ban szűkölködő üzemek képvi^ selöit, általános iskolai és 4 szakmunkásképző intézeti pe- Y dagógusokat hívnak össze be- V, szélgetésre, vitára. Az első £ ilyen ankétot a Hazai Fésüs^ fonó- és Szövőgyár kerepes^ tárcsái gyárában rendezték 4 meg, hogy megvitassák, mi'/ ként lehetne javítani a textilje ipar szakember-utánpótlásán. Bizonyára nem haszontalan a kezdeményezés, ha átütő sikeréről még nem is beszélhetünk. Nem valószínű ugyanis, hogy az ankét résztvevői közelebb kerültek volna a valóban nyomasztó gondok mególdásához. Mindenesetre megismerhettek egy jól példát, amivel a kerepestarcsai gyár szolgálhatott. Helyzetkép Azt senki nem vonhatja kétségbe, hogy amit ebben a gyárban a szakmunkásképzésért tesznek, az példamutató. S ha a módszerekben, de még a sikerekben is ellentmondásokat vélünk fölfedezni, az már nem az ő hibájuk. A kerepestarcsai gyár az 1978-as rekonstrukció óta az iparág egyik legkorszerűbb üzeme. De ez sem óvta meg attól, hogy az elmúlt évtized során mintegy kétszáz fővel csökkenjen a létszáma. S amíg a 60-as években még válogathattak a munkára jelentkezők között, ma mindenkit föl kell venniük, aki ajánlkozik. Egyenesen következik ebből a 25— 30 százalékos fluktuáció, s az a tény, hogy a hatszáz dolgozóból mindössze negyven a szakmunkás. A könnyűiparban az ipari átlagnál lényegesen alacsonyabbak a keresetek. A kerepestarcsai gyár saját iparágának 3883 forintos átlagát sem éri el. Nem jelenti ez azt, hogy itt nincsenek magas jövedelmek, mert ha egy fonónő vállalja a három műszakot, megkeresheti a 4500—6000 forintot, egy festődéi munkás hazavihet akár 4800—7200 forint fizetést is. Csakhogy egyre kevesebben vállalkoznak erre, a jóval magasabb bérek ellenére sem. S nem tolonganak a szakmunkástanulók sem. Erősen él a köztudatban — a szülőkében és a gyerekekében egyaránt —, hogy bárhová, csak textilgyárba ne! Az üzemet járva valóban nem vonzó a látvány. Az, hogy itt korszerű színvonalon, modern gépekkel termelnek, csak a szakember számára nyilvánvaló az első látásra. Én is csak a zajt hallom, a hosszú gépek között kilométereket gyalogló asszonyokat látom és a gyapjúmosóban terjengő kellemetlen szagokat érzem. Nem lehet ezzel másképpen az a tizennégy éves gyerek sem, akit üzemlátogatásra hoznak, hogy kedvet csináljanak neki a textiliparhoz. Eredmények Kerepestarcsán mégis 52 fiatal tanul és dolgozik azért, hogy textilipari szakmunkás legyen. S szeretnének 1983/84- ben is 15 elsőévest beiskolázni. Ez az eredmény nem kis részben Gombos Sándornénak, a személyzeti osztály vezetőjének köszönhető. A gyár legszélesebb körű támogatását élvezve, fáradhatatlan lelkesedéssel dolgozik azért, hogy ne álljanak a tanulógépek, ne legyenek üresek az iskolapadok. Rendszeres kapcsolatot tartanak a gödöllői járás valamennyi általános iskolájával. Üzemlátogatásokat szerveznek, részt vesznek a pályaválasztási szülői értekezleteken, osztályfőnöki órákon kapnak szót a szakma népszerűsítésére. Pest megyében és Szabolcs- Szatmárban évről évre végigjárják azokat a családokat,, akiknek a gyermekét elutasították más szakmákból, vagy egyáltalán nem jelentkeztek sehova. Megtartani talán még nehezebb a tanulókat, mint megszerezni. Éppen ezért a gyár az oktatás terheinek zömét magára vállalja. Az 50-es számú szakmunkásképző intézet lehetővé tette, hogy kihelyezett képzés induljon Kerepestarcsán. Az iskola helybe küldi a tanárokat, az elméleti oktatás is a gyárban folyik. Az üzemre a szakmai képzésen túl számtalan, a gyerekek nevelésével kapcsolatos feladat hárul így. Hiszen nem szabad elfelejteni, többnyire messziről jött, családjuktól elszakadt tizennégy éves lányokról van szó! A többletmunka és költség megéri a gyárnak. Égető szükségük van fiatal szakmunkásokra. Módszerek S még így sem biztos, hogy minden tanulójukat meg tudják tartani, hogy mindegyikből jó szakmunkás lesz. őket is fenyegeti a szakmunkásképzés réme és legerősebb kerékkötője: a környörtelenül érvényesülő kontraszelekció. Cáfolhatatlan tény, hogy szakmunkásképzőbe nem a legjobb tanulók jelentkeznek. Közülük is a jobbak a divatszakmákat célozzák meg. A textilipar — sok más iparághoz hasonlóan — a már mindenhonnan elutasítottak vagy a sehová sem jelentkezők közül válogathat. Azaz, dehogy válogathat, közülük próbálhat meggyőzni, szinte szó szerint elcsábítani egy-egy elsős osztályra való gyerekeket. Elkeserítő volt hallani az ankéton elhangzottakat. Hogyan veszik ki szinte egymás kezéből a pályaválasztási intézetben az elutasítottak listáját a különböző vállalatok képviselői? Hogy a családlátogatások során egy-egy gyerek szüleihez már harmadikként-negyedikként kopogtat be valamelyik vállalat tanulótoborzója. A Lenfonó- és Szövőipari Vállalat tavaly például háromszáz nevet tartalmazó listával vágott neki a szervezésnek. Az eredmény: tizennégy elsős tanuló, és az, hogy meg kellett szüntetniük a kihelyezett képzést az alacsony létszám miatt. Most jobb híján saját autóbuszukkal szállítják a gyerekeket az iskolába, mert attól kell félniük, hogy ennél a kevésnél is kevesebb érkezik meg másként a tanításra. S ami a legriasztóbb: fölmerült az ország távolabbi megyéinek fölosztása a vállalatok között, hogy ki-ki egy meghatározott területről toborozhasson tanulót. Mindenkor. amikor megnehezednek a gazdálkodás körülményei és feltételei ' — kell-e utalni rá, tartósan ebben a szakaszban vagyunk —, világosabban mutatkoznak meg nem csupán az érdekegyezések, hanem az érdekek ütközései is. A Cement- és Mészműveknél beszélgetve például az kerül elő, hogy az elmúlt év második felében minden hónapban alacsonyabb volt a cementtermelés, mint 1981 megfelelő időszakában, s nem azért, mert a cégnek így lett volna jó. hanem mert a kereslet hatott az előállításra. A beruházások viszszafogása — ami kényszerű népgazdasági méretű lépés — ütközik a vállalati céllal, érdekeltséggel, s természetes, a nagyobb érdeknek keli érvényesülnie. Természetes, ezt azonban nem olyan természetes — nem lehetséges — szinte automatikusan elfogadtatni, megmagyarázni, megértetni. A termelés viszonylag jelentős mérséklődése — amihez társul a cementbehozatal csökkenése is — felszínre sodorta, vonja azt a véleményt, miért az elosztásban, azaz a felhalmozásban és a fogyasztásban, s miért nem a termelésben — annak gyorsabb növelésével — hozzák, hozzuk létre az egyensúly javításé-KORLÁTOK hoz szükséges fedezetet? Azaz, korunk legjelentősebb építőanyagánál, a szürke pornál maradva, miért nem a beruházások fokozása — vele: a cementkibocsátás emelkedése — jelzi a haladási irányt, az egyensúlyi gondok enyhítését? A kérdést — véleményt — nem bugyolálták selyempapírba. Legyen tehát csomagolatlan a válasz is. Elsősorban az elosztás — tehát a felhalmozás és a fogyasztás együttes visszafogása — kínálja fel rövid távon, azaz gyorsan megmutatkozó hatásokkal az egyensúly javításának legbiztosabb útját. Nem tetszés szerinti döntések egyike tehát a ma követett gyakorlat, hanem a kényszerűnek az elfogadása, a most ezt kell tenninek az a fölismerése, amely helyett nem kínálkozik, kínálkozott —. de ismételten aláhúzzuk: rövid távon — más. legalább ilyen eredményű megoldás. A magyar népgazdaságnak — a világgazdasági változások némely elemének, így a hitelezésnek drámai jegyeket sem nélkülöző átalakulása miatt — gyors, sok esetben szinte azonnali hatású fedezeti forrásokra volt szüksége a fizetőképesség megőrzéséhez, ilyen források viszont nincsenek a termelésben! Nincsenek, mert a termelés növelése — gyakran az addig elért árukibocsátás szintjének megtartása is! — elkerülhetetlenül magával vonja a behozatal fokozódását, erre viszont hiányzik a kellő fedezet. Meglehetősen szűk korlátok között kellett — és kell ma is — meglelni azt a ,mozgásteret. amelyen cselekedve elkerülhető a legnagyobb rossz, tudatosan vállalva egyben a döntés kedvezőtlen hatásainak sorozatát. Aminek hátterében az a fontos fölismerés húzódik meg. hogy pusztán a termelés növekményének — föltételezett, de korántsem biztos — versenyképessége, gazdaságossága távolról sem biztosítéka az egyensúlyi helyzet tartós javításának. Ez a biztosíték csak akkor szilárd, ha a teljes termelés nagyobb része megfelel a — nemzetközi mércével mért — jövedelmezőségi követelményeknek. Amire most már törekszünk. de ami tői még eléggé messzire vagyunk. Ezeknek a korlátoknak az átlépése nem csekély időt, energiát, ráfordítást — és áldozatot a fogyasztásban, a felhalmozás sokféle részterepén — igényel. Magyarán: a termelési és a termékszerkezet mihőségi jellemzőinek erősítését, a jövedelmezőség nagyarányú javítását, mint célokat, mint folyamatos teendőket föl nem adva, hozzá kellett nyúlni a felhalmozás, a közösségi és a lakossági fogyasztás tényezőihez is, serkentést és visszafogást ötvözve. Veszélyes vakság lenne most az év elején úgy nekikezdeni a feladatok végrehajtásának, hogy elsikkadnának a termelői közösségek kétségei, valós és vélt érdekütközései, azaz a termelés lélektani motívumai, Nem ott dolgoznak jól, ahol mindenre engedelmesen bólogatnak, ahol pisszenés nélkül —, de: csak látszatra pisszenés nélkül! — tudomásul veszik az érdekek szükségszerű rangsorát, sokkal inkább ott ígér eredményeket a munka, ahol választ keresnek a miértekre, mert akkor a hogyanok is gyorsabban kialakulnak. A rövid távra szóló kényszerintézkedések és a hosszú távú közös célok összekeverése. összemosódása azzal a veszéllyel járna, hogy a kollektívák mindenütt korlátokat látnának csupán. Holott az kell látni, a korlátok közölt merre nyílik út. Mészáros Ottó Segítés Messzemenően megértem én a textilipar munkaerőgondjait. S nem elitélendőek a módszerek sem, hiszen tisztességesek: nem ígérnek szebbet, jobbat a valóságnál. Mégis, valahogy rossz érzés hallani, milyeh harcot kell vívni mindéh egyes munkásért. S anélkül, hogy kétségbevonnám a gyárak jószándékát — hogy számunkra szinte családi közösséget kívánnak teremteni, s a szakmai ismereteken kívül emberi-erkölcsi értékekkel is gyarapítani kívánják a gyereket — nem tudok szabadulni ettől a rossz érzéstől. A létszámért, a munkaerőért folyó kíméletlen küzdelemben elöbbutóbb óhatatlanul elsikkad az ember. Az esetek többségében biztosan nem, sokaknak talán így terelődik helyes mederbe az élete. És akié nem? Nemcsak én vagyok megértő. A pedagógusok is azok. Elismerően szólnak a gyárak sikereiről, együttérzően hallgatják a kudarcokat. Vonzóbb propagandát ajánlanak, hatékonyabb módszereket javasolnak. Csak egyről nem beszélnek: mit tehetnének ők. Már hallom is a jól ismert érveket, hogy a pedagógusok túlterheltek, nem foglalkozhatnak külön-külön minden gyerekkel... Vannak esetek, amikor igazsága ellenére sem hat meg ez az érvelés. Mert igenis kötelessége a pedagógusnak irányítania, segítenie a gyerekek pályaválasztását. Hiszen ismernie kell képességeit, beállítottságát. Többet tehetne az osztályfőnök, a szaktanár azért, hogy kevesebben jelentkezzenek olyan pályára, szakmára, ahol az esélyük a nullához közelít. Kevesebb lenne a csalódott gyerek. S helyes előkészítéssel talán szívesebben, de legalábbis nem kényszerből választana olyan szakmát, ahol a legnagyobb szükség van a tanulókra. S ebben a munkában nem magukra hagyatottak a pedagógusok. Mellettük állnak — több-kevesebb sikerrel — a pályaválasztási intézetek. S mindenben partnerek maguk a vállalatok, hiszen nekik létérdekük, ami az iskolának feladata. Az azonban nem elég, hogy meghívják a gyárak képviselőit a szülői értekezletre, hogy elkísérik a gyerekeket az üzemlátogatásokra. Az általános iskolának nemcsak az a célja, hogy bizonyítványt adjon a nyolc osztály elvégzéséről. Nagy kár, hogy minderről az ankéton nem esett szó! M. Nagy Péter i
