Pest Megyei Hírlap, 1983. január (27. évfolyam, 1-25. szám)
1983-01-11 / 8. szám
1983. JANUAR 11. KEDD Női táskák A PEVDI kerc-pestarcsai üzeme az 1982-es évi 40 milliós tervét 43 és és tél millió forintra teljesítette. Az üzemben készült szinte valamennyi női táskát szocialista országokba exportálták. Az idén megkezdték a zsűri által tavaly elfogadott női táskák gyártását. A képen: Kovács Istvánná és Kereszti Lászlóné a méretre vágott táskaelemeket varrják össze. Barcza Zsolt felvétele Egy kútba esett üzlet Magyar vagy Rubik-kigyó? A beilleszkedés buktatói Más léptékű környezetben f Nagyon sokat tettünk a mozgáskorlátozottakért, és ^ mégis keveset. Kik is ők? Magamra hagyatkozom ami( kor — félő, hogy túlságosan is leegyszerűsítve — így fclelek: azok, akik a szokásostól eltérő testi adottságok^ kai élnek. S máris az alapkonfliktusnál vagyunk. A világot ^ ugyanis az átlagos fizikumú ember a maga teljesítmé^ nyéhez, méreteihez alakította. A mozgáskorlátozott előtt ^ tehát óriási feladat áll: be kell illeszkednie a „más ^ léptékű” környezetbe. Ráadásul többnyire úttörő mun- 4 kával, mert a társadalmi rehabilitáció múlttal, tapasz? tálatokkal alig rendelkezik. A mozgáskorlátozott ak^ kor ismeri fel helyesen a saját tennivalóját, ha tuda^ tosan törekszik a nem hozzá igazodó világ meghódí'/ tására. Piacképesség, új termék — már-már az unalomig ismételt fogalmak. Ám valóban piacképes és valóban új termékkel már ritkábban találkozunk. Az igazán jó ötlet mellett ezért is kavart hát olyan nagy port Rubik Ernő bűvös kockája, és ezért vártuk az eredményt — hogy joggal-e, azt nem tudom — a bűvös kígyótól is. Termelési kapacitás ■ „Egyszer volt Budán kutyavásár” — tartja a közmondás, s ez lényegében a gazdasági életben is olykor igaz. A bűvös kocka sikerét megismételni egy hasonló termékkel, például a bűvös kígyóval nem lehet. Bár nem titok, hogy az a siker sem volt teljesen felhőtlen, hiszen akkor, amikor a piac befogadóképessége a legnagyobb volt, a magyar termelők kapacitásának hiánya miatt nem tudták az igényeket kielégíteni. — A Politoys azonban mégis megpróbálta a lehetetlent. A szövetkezet vezetői úgy gondolták, hogy tanulva a kocka gyártásánál elkövetett hibákból, még időben biztosítják a termelési kapacitást, a kígyó gyártásához. Ennek érdekében saját gépparkjukat felújították, felkeresték hazánk néhány műanyagipari vállalatát. Többek között a Pest megyei Műanyagipari Vállalattal, a Videotonnal kooperációs szerződést kötöttek. A kooperációs partnerek pedig felkészültek a Politoysnak szállítandó bűvöskígyó-alkatrészek termelésére, s tették ezt a biztosnak tűnő, nem rubelelszámolású export reményében. A terv azonban csupán terv maradt. —. Mi is történt valójában? — Mariok Gyula, a PEMÜ műszaki igazgatója segített a választ megkeresni. — 1981 őszén különböző szervek képviselőiből álló csoport keresett meg bennünket. Arra kértek bennünket, vegyünk részt a hazai logikaijáték-gyártásban, ekkor még a bűvös kockáról volt szó. Felvettük a kapcsolatot a Politoys-szal, és már ők tájékoztattak arról, hogy a kocka gyártásához kapacitásuk adott, de szükségük lenne alkatrészszállítóra a bűvös kígyóhoz. Mivel céljaik igen határozottak volt, és ajánlatuk számunkra kedvezőnek tűnt, megkötöttük velük a szerződést. Bár a Konsumexszel is szerettünk volna közvetlen kapcsolatot kiépíteni, az nem sikerült. (A Konsumex Külkereskedelmi Vállalat exportálta — volna! — a terméket.) Vita a név körül A PEMÜ 1982. évi exporttervét elsősorban e termékkel szerette volna teljesíteni. Mivel néhány hónap alatt kiderült, hogy a bűvös kígyó tőkés országokban nem adható el, a termelést leállították és új feladatokat kerestek a megvásárolt gépekre. — Nos, és végül is honnan tudták meg, hogy az értékesítés körül problémák adódtak? — kérdeztük Mariok Gyulát. — Miközben 14 millió forint értékű alkatrészt legyártottunk, állandóan sürgettük a szövetkezetét, hogy tegye lehetővé számunkra a Konsumexszel való közvetlen tárgyalást. A Politoys akkori vezetői viszont kitértek előlünk azzal, hogy még nem tudtak megállapodni abban, milyen nevet kapjon a termék. „Rubik-kígyó” vagy „Magyar kígyó” legyen-e? — A név valóban fontos, de meddig tartott ez a huzavona? — 1982. májusban a Pest megyei Tanács ipari osztályához fordultunk, hogy hozzon létre egy tárgyalást a Politoys, a PEMÜ, a Konsumex és a tanács szakembereinek részvételével. Itt tudtuk meg, hogy a név körüli vita már eldőlt, ám időközben távol-keleti országok elárasztották olcsó műanyag kígyóval a nyugati piaeot. Termékünk■ gyakorlatilag eladhatatlanná vált. A vállalkozás kockázata A kooperációs partnert ért károkat nem számszerűsítettük, de nyilván gondot okozott számukra, hogy biztosnak hitt exportálható termékek helyett új lehetőséget kellett keresniük, másrészt abból a pénzből, amiből az e célra vásárolt 22 szerszámot beszerezték, fontosabb gépeiket is felszerelhették volna. A vállalkozás viszont kockázattal jár, amin lehet nyerni is, de veszíteni is, de vádaskodás nélkül fogadták el a kudarcot. Minden kockázatvállalásnál azonban a legfontosabb szempont a nyereség vagy veszteség várható mértéke. Valószínűleg a termék gyártását a kereskedelem részéről piackutatás előzte meg. S minden bizonnyal képesnek érezte magát a szövetkezet a rugalmas, gyors termelési és marketingmunkára. S valószínűleg nem tudták megakadályozni, hogy a távol-keleti versenytársak tudomást szerezzenek e termékötlet létezéséről és lecsapjanak rá. A tények azonban azt jelzik, hogy a gyártási feltételek megteremtésétől az értékesítési tevékenység kezdetéig több idő telt el a kelleténél, s a rugalmassággal még mindig hadilábon állunk. Hír: „Egy japán játékgyártó cég meghódította a piacot falra tapadó, mászó pókjaival. A siker csaknem akkora, mint «■hajdan« a Rubik-kockáé.” Eller Erzsébet A megkövült előítéletekkel azonban számolni kell. GyakQri a kategorikus véleménynyilvánítás: a testi hibás emberek cinikusak, irigyek és rosszindulatúak. S nemcsak a normális fizikumúak, hanem gyakorta a károsodottak maguk is így gondolkodnak. Ezt az érzést csak a sokrétű kapcsolatok kiépítésével, a sikerekkel lehet semlegesíteni. Együttműködés A Mozgáskorlátozottak Pest megyei Egyesülete második éve működik, s az ország hasonló szervezeteinek már több esetben iránymutató tevékenységgel szolgált. Dr. Chikán Csaba — beszélgető partnerünk — nemcsak a megyei, hanem az országos szövetség elnöke is, nem kis része van az eddigi eredményekben. Vác, Köztársaság út 7. Itt az egyesület. Szűkebb hazánk, Pest megye 1063 mozgássérültje és 216 pártfogoltja tekinti erőt adó forrásnak, segítségre inspiráló helynek. Az egyesület eddigi működéséről szóló beszámolóban „elfogadhatóan” berendezett irodáról, egy főállású és egy részmunkaidős, valamint tiszteletdíjas munkatársról tesznek említést. Szólnak arról, hogy a váci központ akcióinak eredményeként a megyében nyolc helyen jött létre városi, illetve járási szervezet, s csaknem minden jelentősebb településen ezekhez kapcsolódó klub. Kialakult a gyakorlati együttműködés egy sor állami és társadalmi szervvel. Megállapodás alapján dolgoznak a Magyar Vöröskereszt Pest megyei vezetőségével, a Szakszervezetek megyei Tanácsával, a Vakok és Gyengénlátók Országos Szövetségével, a Magyar Rehabilitációs Társasággal. A Pest megyeiek olyan felmérőlapot szerkesztettek, amelynek részei beépülnek az Egészségügyi Minisztérium országos felmérésének kérdőívébe. Dr. Chikán Csaba megerősíti, hogy a szervezet tevékenységének középpontjában a társadalmi beilleszkedés könynyítése áll, melynek eszköze a foglalkozási rehabilitáció. E folyamatnak az a lényege, hogy a mozgáskorlátozott erejéhez mért egyedi feladatot kapjon, s aktívan vegyen részt sorsának alakításában. Ezenkívül érdekvédelmet, kapcsolatteremtést, szórakozást, a magány feloldását, röviden szólva, „mindent”’ jelent tevékenységük a tagoknak. Bőven van tennivalójuk, most szervezik a csoportjaikat Nagykátán, a dabasi és a ceglédi járásban. A Hajdú-Bihar megyei társegyesület példája nyomán a vállalatalapítás gondolatával is foglalkoznak... önálló jogi személyként keríthetnének munkát, nyereségre dolgozó szervezetté válhatnának. így talán kevésbé szorulnának rá a különböző gazdasági. egységek és a költségvetés támogatására. Kardinális kérdéshez jutottunk. Hogy az egyesület tervezni tudjon, nem esetenkénti összegekre, hanem előre ismert summára, pontosan érkező pénzre van szükség. A kérésük az, hogy a vállalatok szerződésben vállaljanak kötelezettséget a támogatásukra. Csereoe — ha mod van rá — bedolgozói munkával segítenék az üzemeket. Nagyon kellene egy gépkocsi is. A váci központ, a helyi szervezetek és a tagok közötti érintkezés elképzelhetetlen jármű nélkül. Egyes esetekben pedig, konkrét szolgáltatásokat is nyújtana az arra rászorulóknak. Most a legszükségesebb szállítási teendőket szívességből kapott autókkal oldják meg, vagy a hivatalosan engedélyezett 3,50-es tarifa kifizetése ellenében. Elr jött az ideje annak is, hogy újabb adminisztrátort vegyenek fel, mert az egyre növekvő feladatok az irodavezetőt már lehetetlen helyzet elé állítják. A jogszabályok szerint a tagdíjak fele marad a csoportoknál, a másik fele a váci központba kerül. Az adományokból viszont a megyei szervezet egy vasat sem kap (ez a pénz a csoportoké), a költségek zöme viszont a váci központot terheli. Mindaddig, amíg a községek nem tudják eltartani a saját mozgáskorlátozottjaikat, az erők összefogására van szükség, a rosszul értelmezett lokálpatriotizmus csak hátrányba hozza a segítségre szorulókat. Üdülési bázis A SZOT és a Mozgáskorlátozottak Egyesületeinek Országos Szövetsége szoros együttműködésének eredményeképpen, az előbbi igyekszik az üdülők egy részét alkalmassá tenni a szervezet tagjainak a fogadására. Veresegyházon — a nagyközségi tanácstól kapott telken — üdülési bázist alakítanak ki, s remélik, hogy a hazai és külföldi csereüdüléshez is alapot teremthetnek vele. Szeretnék hasznosítani a gödi, a leányfalui és a ceglédi meleg vizet is. Túlvannak már az első kirándulásokon, teli busszal tettek utat Csehszlovákiába is. A Pest megyei szervezet tájékoztatója 1982. szeptembere óta jelenik meg havonta 1509 példányban, 38 oldalon. A lap megnyilatkozási lehetőséget jelent, sok írással, grafikával foglalkozó mozgáskorlátozottat foglalkoztat, s igen fontos eszköze az egyesület és tagjai közötti kapcsolattartásnak. A helyi csoportok klubjaiban hivatásos művészek és a soraikból kikerülő amatőrök egyaránt szerepelnek. A szövetség 1982-ben 91 esetben oldotta meg a tagok egyéni problémáit. Volt akinek hőtárolós villanykályhát szereltettek be, másnak bedolgozói munkát szereztek, megint másoknak tolókocsit vásároltak. (Ez utóbbiból a Csepel Autógyár szocialista brigádjai 40 önhajtós darabot készítenek termelői áron a Pest megyei egyesület számára.) Járműelosztás De akadnak kudarcok is. Nagy Lászlóék pici babával élnek Vácott a Radnóti út 21. sz. alatt, a szülők szinte ágyhoz kötöttek, de lehetetlennek tűnik kiharcolniuk a telefont. Egyelőre nem vehet részt a megyei szövetség képviselője a Hycomat kocsik elosztásában sem. Ott vannak viszont (egyelőre még csak Vácott) a lakásigények elbírálását előkészítő társadalmi bizottságban, javaslatot tettek az úgynevezett rehabilitációs kölcsönforma bevezetésére, s a rokkantak járműveinek elosztási rendjét meghatározó új jogszabálytervezetre. Sikerült parkolási engedélyeket és a gépkocsijaikat megkülönböztető fényvisszaverő piktogramokat szerezniük. Javasolták azt is, hogy a különböző járművek — mindaddig, míg közlekedésképesek — csak az erre jogosultak tulajdonában lehessenek. Pest megyei kezdeményezés a mozgáskorlátozott gyermekek számának felmérése is. A szövetség vezetői úgy tartják, hogy a rehabilitáció előkészítését, az erre való nevelést már az élet első éveiben meg kell kezdeni... Vicsotka Mihály TEMETETLEN TANÚK Apám nem állhat elő magas, szép termetével, gunyoros-szikrázó tekintetével, nyers, de mindig igaz szavával. Nem mondhatja a világ szemébe: így , éltük át. Mert nem élte túl. Elmondhatná helyette az egész század. A század sem tanúskodhat, kevés kivétellel, mindenki odaveszett. Elmondhatná a 2. hadsereg. Hallgat. Ott pusztult a Donkanyarnál. Az utódok pontosan azt sem tudják, hogyan bánt el velük a végzet. Agyonlőtték őket? Aknára futottak? Megfagytak talán, vagy az éhségtől legyengült, a ruhátlanságtól elgémberedett testük nem menekülhetett? Az sem adatott meg az utódoknak, hogy egyszer, csak egyetlenegyszer elzarándokolhassanak egy halomhoz, ahol valaki netán elhantolta őket. Voronyezs, Kurszk... tömegsírjaiban talán ők is ott nyugszanak. De hátha temetetlenül maradtak a hómezőkön? Miért nyugtalanítja mindez négy évtized után is az embert? Azt írtam: a végzet szánt nekik szörnyű pusztulást. De mifajia végzet ez? Nem földöntúli hatalom, nagyon is e világi végzet okozta százezrek értelmetlen halálát. Mert a halál önmagában is értelmetlen)» de úgy pusztulni, hogy senkinek e világon jó nem származott belőle, csak vak áldozatként és nem hősként nyugodni a földben ... szörnyű ítélet. Rosszul felszerelt katonák, tízezrével, fegyvertelen munkaszolgálatosok, akiknek végképp nem jutott sem ruha, sem ennivaló, de még irgalom sem. Ennek a végzetnek neve van: 2. magyar hadsereg. Ez a végzet a Don-kanyarban teljesedett be méltatlanul, igazságtalanul. Ennek a végzetnek sok neve van: Horthy Miklós, Bárdossy László miniszterelnök, aki egy személyben vállalta a Szovjetunió megtámadásának bejelentését, Jány Gusztáv (Hautzinger) vezérezredes, a 2. magyar hadsereg parancsnoka, aki a voronyezsi áttörés után fegyverrel kényszerítette a katonákat, hogy fegyvertelenül, puszta kézzel fedezzék a tisztikar, s még inkább a német alakulatok menekülését. Háború volt? És a háborúkban — mindenki tudja —, emberek pusztulnak el. De miféle háborúról volt .itt szó ekkor? Újonnan feltárt dokumentumok tömegéből, illetve életben maradt volt vezérkari tisztek nyilatkozataiból derül ki: már 1942 őszétől tudva tudták, hogy vesztésre áll a fasiszta, s a velük szorosan együtt harcoló magyar hadsereg. Tudták, hogy hiábavaló, felelőtlen a vérontás. Be kellett látniok: semmiképpen sem érdeke a hazának a további harc. Mondom, 1942-ben tudták, és mégis folytatták. És 1943 januárjában hagyták odaveszni az egész 2. magyar hadsereget! Előre tudták, hogy a frontra vezényeltek mind egy szálig ottmaradnak. Menteni sem kísérelték meg őket, sőt, elzárták menekülésük útját. Ezért nem értek egyet azokkal, akik . olykor megkísérlik azt a soha el nem feledhető 1943 januárt sorscsapásként emlegetni. A sors épp ellenkezőleg, figyelmeztetett. Nemeskürty István írja dokumentumok alapján Witzleben német tábornokról, hogy ő jfigyelmeztette a magyar vezérkart: vonják vissza a rosszul vagy egyáltalán fel sem fegyverzett katonákat. Nem vonták vissza. Csaknem kétszázezer embert menthettek volna meg. Mostanában sok a visszaemlékező krónika, keverve dokumentumokkal. Mindenkit izgat e kor, keresve az objektív és a szubjektív mozgatórugókat. A hangsúly hol erre, hol amarra tolódik. Stomm Marcellnál például van, aki kifeledi az emlékezésből, hogy a német fasiszták kidobták a magyar tisztet szálláshelyéről, kiűzték maguk közül, és így fagyott el mindkét lába, s az „ellenséges” szovjetek mentették meg az életnek. Hangsúlyt, olykor csak a későbbi méltatlanságok kapnak, egyéni életének kétségtelen fájdalmas évei. De miért hallgatják el a teljes igazságot?' S így van ez még néha más visszaemlékezéseknél is: eltűnnek az értékelésből azok a fontos momentumok, hogy Horthyn, Jányn kívül más felelősök is éltek, s jól éltek akkor. Hogy a magyar hadseregparancsnokok, vezérkariak nagy többsége kiszolgálta az idegen német hatalmat, hogy többségük dicstelen szerepet vállalt mindvégig, s azok sem voltak elég erősek, akik 1944-ben látva a biztos tragédiába rohanást, megpróbáltak az utolsó pillanatban cselekedni, de igenis sokat „fontolgattak-latolgattak”. Olyannyira, hogy még 1944 végén sem volt hatásos az elhatározásuk. Hiányzott az elszántság, a mindent megvető bátorság... Könnyű 1983 januárjában mai észszel, mai messzeségből így ítélni! Igaz. De ne legyen könnyű 1983 januárjában mai ésszel, mai messzeségből megszépíteni, vagy csak szépítgetni az akkori magyar tragédiát. Negyven kerek esztendő sem törölte ki az emlékezetből a kétszázezer áldozat ködbe vesző, elmosódó személyiségét. Sokuknak nincs már hozzátartozója, hogy felidézze a távoliak nevét. Fegyvertelen, rongyos, megtépázott, elcsigázott tömegbe olvadó alakjuk azonban itt él velünk. Közülük egyetlen kiskatona, alacsonyabb rangú tiszt, vagy sárga, netán fehérkarszalagos munkaszolgálatos, büntetőszázaddal elhurcolt politikai sem kelhet fel örök álmából tanúskodni: igenis halálba kergették őket. Így lehet csak értékelni ma is 1943 januárját. Sorra érkeztek haza a szűkszavú értesítések: hősi halált halt, eltűnt... Apámról az értesítés 1943. január 13- ról szólt. Akkor nem hittünk a papírnak. Álmunkból felriadva füleltünk: nem zörgetnek? Hallod? Talán ő... Negyven év után már nem riad fel az ember, nem képzelődik, hiszen ki zörgetne? De felejteni negyven év után sem felejt. A többi kétszázezret sem. Magyarázni, értékelni lehet, s kell a kort, a hozzá csatlakozó, mellénk álló, velünk együtt háborgó volt katonák tisztes szándéka dicsérendő, abban a tudatban is, hogy nem lehet tisztábbra mosni a vért, melyet a Horthy-hadsereg tehetetlen és tehetségtelen, s többségében áruló vezérkara nevében ontottak ki. Sági Ágnes
