Pest Megyei Hírlap, 1982. december (26. évfolyam, 282-306. szám)

1982-12-24 / 302. szám

AZ MSZMP PEST MEGYEI BIZOTTSÁGÉ ES A MEGYEI TAHACS LAPJA xxvi. Évfolyam, 302, szAm Ara: l,RO forint 1382. DECEMBER 21., PÉNTEK Rangunk megérdemelt rangja T örténelmi mélységek és magas­ságok próbáit kiállva maradt fenn — ha fennmaradt — egy- egy nép, nemzet. Mert: iszonyú nagy malomköveik között pereg át az Idő lisztje. A múlt emlék, megőrzendő szellemi, anyagi kincsek, javak kimerít­hetetlen tára, ám rangot, hitelességet, becsületet, nemzetnek, népnek, törté­nelmüknek elismerést, tiszteletet, tekin­télyt csak akkor ád a múlt, ha ölelkezik a jelennel, szavak és tettek igazolják, rénnek, nemzetnek nincs két arca, egy arc kifelé, egy meg befelé. Múltunk tel­ve volt e kétarcúság ezernyi jegyével, ' ma magunk előtt, a világ előtt egy ar- , cunk van, nem szeplőtelen, de egy min­denki számára, el ,nem téveszthető, vo­násokat el nem rejtő. Fontos-e, hogy milyennek látnak ben­nünket? Fontos. Még lényegesebb azon­ban, milyennek látjuk magunkat, an- nak-e, akik vagyunk, avagy rútabbnak, szebbnek véljük a valóságosnál arcun­kat, jellemzőinket, megíféltetési je­gyeinket!? Erősödik bennünk a hajlan­dóság arra, se rútabbnak, se szebbnek ne tűnjék arcunk a valóságosnál. Erő­södik bennünk a felismerés, rangunk megérdemelt rangját a nemzeti mére­tű megnyilatkozások, szavak és tettek együtt adják, azaz e ranghoz minden­kinek köze van, e rangban része lelhető mindenkinek. A Lesz magyar újjászületés! Jelsza­vát, a Magyar Kommunista Párt adta kt a felszabadulás első pillanataiban. Akkor a szakemberek, idehaza és kül­földön, ötven- évről beszéltek, mint a háborús pusztítások felszámolásához »zükséges időről, öt év múlva, 1950-ben az anyagi jellegű ágazatok állóeszköz- állománya már meghaladta a háború előtti utolsó békeév, 1938 színvonalát, megkétszereződött a villamosenergia-, a eernenttermelés ... Számok, törvénysze­rű kísérői a gazdasági tevékenységnek. S mégis, a számok legtöbbször szürké­nek hatnak, egyhangúan toppannak tudatunk zárva maradó ablakain. Mo­notóniájukkal elfödhetik az ifjabbak elől a középkorúak, az idősebbek érzel­meit; ujjongását és jajdulésát olyan na­pokban, hetekben, hónapokban, amikor megkezdődött, s olyan esztendőkben, «mikor folytatódott a magyar újjászü­letés, az új rang megszerzése, megszi­lárdítása, gyarapítása. Hőskorszak ? Hőskorszak! Kopottnak ható szavainkat, emlékeinket csillogóvá teszi a szemé­lyes érintettség, mert szent hittel véltük minden tettel — a később tévesnek, hi­básnak bizonyunkkal is — a jövőt épí­teni. Most, a karácsony előtti napokban volt harminckét esztendeje, hogy 1950 végén, az ország történelmében első íz­ben, túlhaladta az egymillió tonnát a nyersacéltermelés. Sematikus festmé­nyek, az újságlapokon sűrűn ismétlődő fényképek kedvelt alakja az olvasztár, s kerete, háttere a szikrázva ömlő fém­folyam, az üstöt emelő daru, a vásznon, nyomópapíron is perzselő, füstös, gázos levegő. Ki volt ez az alak, s ki a darus, a mintakészítő, mi forgott a fejükben, míg kezük az országépítéshez adta a nyersacél ezer tonnáit? Bátran felelhe­tünk az ilyen és a hasonló kérdésekre. Azok voltak — százezres seregekben —, akik még nem tudták megmondani, mi a szocialista építés, a szocialista gazda­ság sokféle jegye. Osztályöntudatuktól, olykor ösztönüktől vezérelve tették a dolgukat, mert hitték a legfontosabbat: övék az ország, maguknak építik. Csi­nálták azt, amit később tudós tanulmá­nyok taglaltak, aminek döntő feltételei közé sorolta Lenin az öntudatos vi­szonyt a társadalom javára végzett munkához. Az új rang megteremtésének forra­dalma volt ez, a gondolkodás, a maga­tartás, a tudatos cselekvés új irányai­nak, arányainak kutatása és föllelése, bár gépek között, földeken, rozzant, piszkos vagy éppen frissen emelt mű­helycsarnokok falai között zajlott te. És vasúti pályák mentén, építkezése­ken, dicsőségtáblák és normarendezé­sek világában, akadozó szavakkal el­mondott felajánlásokkal, békekölcsön­jegyzésekkel, hurrázva kezdett és kín­lódva befejezett mozgalmakkal Persze, nem jutott eszünkbe — talán csak ün­nepi pillanatokban —. hogy ami a hét­köznapi tett, az egyben az új rang, a szocialista Magyarország rangjának ko­vácsolása is, ahogy ma sem e gondolat vezeti, vezérli a cselekedeteket. Mégis, nagy igazsága volt eleink egyik jelesé­nek, a magyar késő reneszánsz legje­lentősebb íróegyéniségének, amikor ne­mes hevülettel papírra rögzítette egyén és nemzet, ember és nép különleges vi­szonyát. Azt írta Rimay János 1629. má­jus 25-én kelt levelében I. Rákóczi Györgynek: Nincsen olly boldog sze­rencsés ország, aki minden szerencsés tudós elméket magába rckesszen, vagy rekkentsen, vagyon minden Országnak és Tartománynak olly tündöklő drága- kövecskeje, aki villagó f énlésével tün- dököltesse s ragyakoztassa is honjabéli Tudományát, s Országát magával. Ké­pesek vagyunk-e, s ha igen, akkor haj­landók vagyunk-e erre a tündököltetés- re. ragyogta-tásra egyszerű és nem egy­szerű, mindennapos és nem mindenna­pos dolgainkban? Avagy az önsajnálat, az önlesajnálás hínárját kísértve véljük való arcunkat fölmutatni, megmutatni magunknak, másoknak, hazán belül és kívül ? Nem szokványosán szónoki kérdés ez, hanem a nemzeti önismeret sarkalatos pontja, ország, nép, nemzet megérde­melt és meg nem érdemelt rangja kö­zötti választás mindenkor, tehát most is. Most is, amikor annyi minden zúdul ránk, amikor — nem alaptalanul — fé­lelmek gyötörnek benünket nem pusz­tán a magunk, hanem a világ, az em­beriség sorsáért, holnapjáért, amikor a béke és a háború, az emberibb lét és u rettenetes pusztulás nem az elvont el­méletek köréből, hanem a mindennapos politikai valóságból tekint kérdően, vá­laszt várva ránk. Hegel szerint, aki a világot ésszerűen nézi, arra az éssze­rűen néz vissza. Ezt azonban tanulni, tanítani kell, az egyén, .a család világá­ban éppúgy, mint nemzeti, nemzetközi méretekben, s ha mi megtanuljuk, nem bizonyos, mások is ezt tették, teszik, az­az folytonosan és mindig megújulva kell tanulni, tanítani ezt az ésszerűsé­get, a tanulásnak, a tanításnak pedig a legjobb eszköze a példa, a példaadás, a példamutatás, a példák szétválasztása követendőkre és clutasítandókra, embe­riekre és embertelenekre, a történelem felbontása példákra és a példák össze­rakása történelemmé. Ezer apró lépés visz, vezet a legma­gasabb hegycsúcsokra is, bármily messzire vagyunk a csúcsoktól — mert kiszámítható-é, hol a végső, a legmaga­sabb orom —, gyakran türelmetlenül, dühödten, közömbösen, unottan, reny­hén, fásultan, kishitűen ítélkezünk, vé­lekedünk arról, lépegetnünk kell, bár tudjuk,1 mert tudnunk kell, nem a meg- pib.enések, az elégedett megcsöndesü- lések történelmi időszakát éljük. Pél­dákra vágyunk, példaképeket áhíto­zunk, s nem vesszük észre, ha mégis, akkor riadtan hunyjuk be a szemün­ket. hogy mi adjuk a példát, hogy tör­ténelmi távlatokban mi leszünk — jóra és rosszra, megőrzendőre és elutasítan- dóra, értékre és értéktelenre — a pél­daképek. mert mi nyújtjuk át a ma­gunk világát, minden fényességével és mocskával, emberi melegségével és der­mesztő embertelenségével egyetemben. Példák, példakének alanyaiként és for­málóiként, élvezőiként és szenvedőiként, felmagasztalóiként és megbecstelenítői­ként, milyenek vagyunk? Amilyenek lehetnénk? Amilyeneknek lennünk ké­ne? De: milyeneknek kellene lennünk? Amikor a szocializmusról szólunk, az emberről beszélünk. A történelem első olyan társadalmi-gazdasági berendezke­dése ez, mely mindenkor és mindenben az embert, az emberiséget akarja szol­gálni, s nem emberek bizonyos csoport­ját. Eszmény és valóság folytonos ütkö­zése tehát az, amit a szocializmus épí­tésének, a létező szocializmus rangjá­nak, példájának nevezünk, s eszmé­nyek és valóságdarabkák szembesítése soha nem elandalító, mindent szépnek láttató aktus, hanem kemény, > olykor kegyetlen, ráadásul meg nem'kerülhető művelet, amire éppen a rang, az elért, a megtett út kötelez. Minél nehezebbek az objektív feltételek, adottságok ehhez a szembesítéshez, szembesüléshez, an­nál gyakrabban, nyíltabban, következe­tesebben kell, hogy sor kerüljön rá. Erőnk nem az elhallgatásokban, hanem éppen a kimondásokban van, hiteles­ségünket, becsületünket, rangunkat más népek, nemzetek — a világ! — előtt a szilárdság, az eltökéltség, a másokat tisztelő nemzeti önbecsülés adhatja, ad­ja. Nemzeti önbecsülés: történelmi múl­tunk éppúgy eleme ennek, mint a gaz­dasági fizetőképesség, a magyar turis­ta viselkedése, a hazai zenetanítás nem­zetközi híre, az itt készült áruk minő­sége, a honi kutatások eredményeinek publikációja a világ legelsői közé szá­mító szakfolyóiratokban, a művészetek jelenének bemutatása, azaz rangunk az, amit teszünk, ahogyan cselekszünk. Hiányzott kezünkből az ígérvény ar­ra — mert senki nem adhatott ki ilyet, lévén a történelem a legnagyobb köztu­lajdon —, hogy amit történelmünk leg­nemesebb hagyományaiként folytatásra átvállalunk, s amit újként kezdünk, az« konfliktusoktól mentes korszak lesz, ké­pességek és cselekvések zavartalan har­móniája, elszánások és teljesülések bi­rodalma, maga a megtestesült idill. Mégis, hol erős konoksággal, hol riadt félénkséggel, ezt a nem létező, létezhe- tetlen ígérvényt hiányoljuk, olykor már- már gyerekesen sírósra görbülő szájjal, olykor már-már a becsapottak, a rásze­dettek dühével. A történelmet nem, csakis magunkat lehet elszámoltatni, hírünkért, rangunkért, hitelünkért,, be­csületünkért, ahogy egyetlen népnek sem beszámolásra, felelősségre kötele­zett partnere a történelem. Innét, ezért a félreértések, a fölös csalódások — a jogosakat tetéző fölös csalódások —, a könnyen föladott hitele, elszánások, a hatóerők vektorait figyelmen kívül ha­gyó félelmek. Innét, ezért a naiv biza­kodások, az ellentmondásokat, a törté­nelmi objektivitásokat mellőző ártatlan hitek, a realitásoktól elrugaszkodó re­mények, az óhajok és megtehetők ösz- szetévesztése, a reméltek és az elértek összekeverése. R oppant nehéz ma, e felbolydult világban a szó minden értel­mében embernek, másokért és magáért aggódó, cselekvő, áldo-í zatpt hozó lénynek maradni. Még nehezebb az emberibb holnapban hí­vőnek, azért céltudatosan küzdőnek lenni. Választás azonban csak kétféle lehet: vagy a történelemért, az embe­riségért felelősséget érzők közé, vagy azok táborába, akiknek a múlt, a jelen, a jövő semmivé zsugorodik céljaik' — hatalmi céljaik — fókuszában. Válasz­tottunk, s mindennap megerősítjük ezt a választást, s e megerősítés igenlése a tettek adta, most adja rang. Együtt sze­reztük! A Magyar Népköztársaság a dolgozó nép műve. Kádár János mond­ta ki — 1970-ben, az országgyűlésnek a hazánk felszabadulása huszonötödik év­fordulóján rendezett ünnepi ülésén — ezzel az egyszerű mondattal a nagy tör­ténelmi igazságot. így folytatta: A szo­cialista forradalom nagy győzelmeiért, az építés nagy eredményeiért a tiszte­let és a köszönet mindenekelőtt a dol­gozó népet illeti meg: a százezreket, a milliókat, azokat az embereket, férfia­kat és nőket, fiatalokat és időseket, akik lelkesen, odaadással, olykor nagyon ne­héz körülmények között harcoltak, erői­ket soha nem kímélve dolgoztak hazán­kért, a szocialista Magyarországért. KELLEMES ÜNNEPEKET KÍVÁNUNK! í

Next

/
Thumbnails
Contents