Pest Megyei Hírlap, 1982. december (26. évfolyam, 282-306. szám)
1982-12-11 / 291. szám
1982. DECEMBER 11., SZOMBAT PEST MEGYEI HÍRLAP MAGAZIN 9 Illyés Gyula: Bevezetés egy KodáLy-kangversenyhez Az ünnepelt SO. születésnapján a kecskeméti színházban fölolvasta a szerző. Föllendfll azonnal a karmester-pálca s megzendül — nem a zenekar, hanem ami van körben temető; megzendül ami van (ó s fiatal!) síri mező, majtényi, mohácsi, muhi mező, / anyádért, apádért, esendő hazádért, ami volt sírba és sárba vesző ami volt hősvértői pirosult gyásztér, egri üszők és drégelyi várfok, onnan tör elő, amit hallani vártok — e zenekari mélyből árad elő, de nem a jaj, rosszul vártátok, nem, nem, nem a jaj, hanem az erő,' az erő, az a gyökérmélyű erő, az a múlt-táplálta erő, mely érted száll harcba, jövő: örökös élet. Ezt, ezt kereste 0 *r • * ' ' Iftóií A pillantásából lehetett olvasni és ezt találta, kezében a pálca: vasvessző, mely a temetőt veri a marsallbot, ha szólnak ütegei; ezt rendezi ő, az elszánt, a konok, akinek a sírok üregei dobok, dobok, ezt hozza ő, búval, de hittel is tele, ezzel jön ő, a hangok s lelkek megváltó mestere. A holt kincs életet kap Kodály és Bartók, hogy a népszellem eredeti mivoltát kutassák, felosztották egymás között az országot. Kodály a Felvidék felé vette útját, Bartók Erdélybe indult népdalokat gyűjteni. Szerencsés történelmi pillanat volt ez, mert Közép- és Kelet-Európára erkölcsi közöny nehezült, és ezzel szemben a népdalban, a nép művészetében reménység szunnyadt. A tiszta forrásból merített gondolatok feltámasztása forradalmi tett volt. így vezetett mindkettőjük útja a Galga mentére. 1 Karmester, nemcsak ezt a kart vezényeled, jól tudod, hanem egy népet, a magyart, villanjon homlokod; akinek hangszekrénye lett vártömlöc, temető s kéz-intésedre égre kelt a poklot-szenvedő; ki jajból sajtoltad a dalt, búból az örömet, vereségből a diadalt —: családod, sereged, éneklő kórusod vagyunk s ki nem dalol, az is tudja már, szívós karnagyunk, mi helyes, mi hamis; mert egybe álltunk általad s az is, ki nem dalol, érzi a Lét, a Rend szabad összhangját valahoL Ördögűzés, szentlváni tűzugrás, babonák és fonóházi esték öntörvényűén szabályozták a magyar falvak, így Galgamácsa életét. A mesz- sziről jöttékét sanda szemmel nézte a parasztember. Ügy érezte, feldúlja háza, s a közösség békéjét, ha az idegennek kiadja titkát. Kíváncsiság és babonás visszafogottság fogadta a hátizsákos, fonográfos vendégeket. Aztán mégiscsak megnyíltak a lelkek, egymásra találtak a szavak a jó szándék láttán. Galgamácsán először a kicsinyeket szólították meg. — Hét-nyolc éves lehettem. Libákat őriztünk a domboldalon, ahol gémeskút állt. Többen játszottunk kislányok, amikor öltözve, hátizsák a hátunkon meg valami útitáskaféle. Odajöttek hozzánk, igen kedvesen szóltak, majd ők is leültek a pokrócunkra, ahol kacsóztunk kavicsokkal. Meséltették velünk a kacsózás biek csináltak, vagyis hogy 02 ősforrásból merítettek értéket. Sokkal többet adott ő: egy nép lelkületét hozta felszínre; ez abban az időben már, azt lehet mondani, a zenében volt konzerválva. Kodály munkája ezért óriási, öntudatra ébresztett egy nemzetet, megmutatva, hogy őneki is van sajátos értéke; hogy büszke lehet arra, amit az ősei véghezvit- tek. S megtanítva ezt a nemzetet arra is, hogy még tágabb értelemben foglalkozzék saját magával. Az a nevelő munka, amit ő itt helyben tán még Bartóknál is szívósabban végzett, nemcsak énekelni tanította meg százezerszámra a gyerekeket. Százezreket ébresztett közösségi öntudatra; arra, hogy hívek legyenek a közösséghez, amelyben születtek. Illyés Gyula ★ 11. érzem szikrázó hiányát ennek a szikár és nagyszerű embernek, mint a tiszta télnek, csupa-pára és csupa-vegetáció életünkben, érezzük dermesztő hiányát ennek a tűz-szár- nyú küldöttnek, létünk deres magányában, mert szerénytelenségünkben és könnyelműségünkben oly természetesnek, egyszerűnek és törvény- szerűnek vettük, hogy van, hogy él, hogy a miénk, hogy magyar; szinte azt hittük, fizikailag n.5 át a halhatatlanságba, testében is megbonthatatlan, mint a legendabeli királyok és szentek, hogy ő maga a testileg is létező halhatatlanság, mint hitte magától Goethe, élete ősz tornyán, isteneket-virágzó szerelmében, mámoros kései pillanataiban. És nem véletlenül mondom Goethét: műve is goethei méretű, nehicsak arányaiban, jelentéseiben is monumentális. Az a fölbecsülhetetlen tisztaságú, tisztességű és szeretetű program, amit nagybozont-szakállú, kristályrózsaként világító-szemű ifjúságukban fogalmaztak meg és kezdtek megvalósítani a zseniális Bartók Bélával, s amit gyötrelmes, küzdelmes és magányos életükkel meg is valósítottak, csak Petőfi Sándor és Arany János gyönyörű szellemi programjához hasonlítható történelmünkben. (...) ő nemcsak a maga forradalmát, de a nép forradalmát is megvívta hatalmas és modern zenéjében, nem hagyta magára a népet, sorsára bízva és bánatára, de a népet fölemelve maga emelkedett föl arany-legyező- szárnyvitorlákkal a nép tiszta énekéig. Juhász Ferenc ★ Kodály Zoltán jóvoltából a katlan perem-hegyeit áttörte a zene, s ami tegnap még helyi különlegesség, provincializmus volt; Oltón, Dunán megindult a tenger felé. Németh László ★ A korszakos szenzáció, hogy századunk zenéjében egy kis ország semmiből termett énekkari kultúrája valóságos reneszánsz ígéretét hozta, s végül, hogy a magyar zenei nevelés módszereit, eredményeit világszerte példaként emlegetik, mindmind Kodály kezdeményezésének, áldozatos munkájának köszönhető. Egymaga végezte el, amit századok és nemzedékek mulasztottak. Zenei anyanyelvet adva népének, gondja volt rá, hogy e megtalált nyelven a kisiskolásdk, még az óvodások is beszélni tudjanak. Fodor András ★ Kodály Zoltán (...) öntudatot lehelt ebbe a népbe. Nemzeti öntudatot, a népnek önbizalmat, a nép múltjának értékét, fényt; nemzeti egyéniséget teremtő művész volt^ Kétezer év sivatagjain összegyűjtötte egy népnek vándorlása nyomán elszórt kincseit — és ezekből rekonstruált egy rendkívüli, önálló, a nép teremtette szellemi világot és a művi kultúrával egyenrangú kultúrát. (...) Kodály fél évszázados munkássága, a Volga és az Amazonas energiájával és mindent magába gyűjtő sodrával mosta ki az idegen kultúrák, a szegénység és a múlt rétegei alól, és gyűjtötte össze a magyar nép sajátos szellemi birodalmának nyomait, dokumentumait. (...) Azt a harcot, amelyet függetlenségi háborúink nem vittek diadalra, azt az álmot, mit múlt forradalmaink nem valósítottak meg, nem vívtak ki, Kodály — Bartókkal együtt — megvívta, az országot felfedezte, meghódította és megvédte. (...) Kodályéhoz hasonlóan életművek nélkül (...) nem lennének a szocializmusnak konkrét, nemzeti, népi és osztályérvei, érzelmi elemei. Ilyen értelemben Kodály életműve forradalmi tett, és felmérhetetlen társadalmi hatású. Váci Mihály formáját, később az egyik a zsebébe nyúlt, és promenclicukorkával kínált. Ez az apró, piros és fehér, kám- foros cukorka volt Énekeltettek bennünket. ~Vankóné Dudás Juli, a libát őrző kislányok egyike rácsodálkozott az ismeretlenekre. Az esemény számára azért volt nem mindennapi, mert Kovács József-Kodály kaszás-kútból a páva fölszállott a szülőhazára beteg volt a szárnya néma volt a szája ős-kórusokhoz a magasba fölszállott a galaxisokra fölsuhogott a szárnya fölrikoltozott a szája Kárpát-medencéből a páva fölszállott a ragyogásba sebezhető a szárnya bezúzható a szája földgolyó köré a fénykörőkbe fölszállott az Ének mindörökre szivárványos a szárnya tiszta forrás a szája őket a felnőttek sohasem faggatták. Visszaemlékezéseimben ezért is láttatja annyira elevenen a látogatást Az idő színesre kerekíti az emlékeket. A könyvben megfogalmazottakat beszélgetés közben újragondolja, majd az egyszerű észjárást követve bogozza a múlt fonalát: — Másodszorra már nem sikerült bennünket, gyerekeket dalra bírni. Az idegenek láttán ahányan voltunk, annyifelé futottunk. Aztán eljöttek hozzánk. Édesapám szigorú ember volt. de igen vendégszerető. Sokáig beszélgettek, mielőtt elmentek volna, megpillantották a sarokban kukoricaszárból készített játékaimat, a rongybabákat, a papírra vetett rajzaimat. Amikor elmentek, édesapám csak ennyit jegyzett meg: „Nehéz kenyérkereset ez is, amit a két vándor úri utas folytat”, A nagy találkozásokat nemegyszer csupán évtizedek múltán értékeljük igazán, később válnak jelentőssé. Dudás Juli nem is sejtette, hogy Kodály az utolsó pillanatban érte tetten náluk a dalt,- az éneket, az ősi szokásokat. A folyamhoz érként csatlakozó galgamácsai énekszó gazdagította a magyar népdalkincset. Felnőtt fejjel — amikor néprajzosok szállták meg a falut, s Igyekeztek minden morzsát összesöprögetni — értette meg az első lépések hatalmát. — Mindig csodálom, ha valaki pontosan idézi Kodályt. Az idő elmossa a szavakat, de a gondolat, az egykori érzés meggyökerezik. Szűkszavúnak ismertem meg, aki nem pazarolja feleslegesen a mondottakat. A pillantásából lehetett olvasni. Szigorú tekintete zabolázta meg csapongó fantáziámat, vezette kezemet. Szír vesen festettem volna divatos tájképeket, kevertük volna dalainkat a slágerekkel, de Kodály nem hagyta. Sok minden megváltozott a galga- mácsai sarokházban. Hideg-meleg víz folyik a csapból, modern bútor jelenti az otthon kényelmét. A lemezjátszó korongjára föltehetjük a Dádili fecskét, régi mondókák szólalnak meg a galgamácsai gyerekek előadásában. Bármerre lépünk, Dudás Juli képei a falakon. Régebbiek és mostaniak, éppen kiállításra várók. Nyaranta valóságos búcsújárás van itt. Jönnek az ország minden tájáról, de Argentínából é$ Angliából is, hogy megtanulják a mondókákat, eredetiben hallják a szokásokat, lássák a festményeket. De ő maga is világot látott. Járt a tengerentúlon, beutazta Európát. Néha úgy érezte, nem neki való a szereposztás hogy két lábon járó múzeum legyen. Máskor derűs mosoly- lyal szemlélte, mennyire nem illik a fordítás az eredetihez. Mégis örült, hogy vihette a kiállításokra a képet, ami mindennél jobban mutatta be: íme így éltünk mi egykoron a Galga menti kis faluban. — Párizsban mindent megbocsátottam Kodálynak. A naiv festők világkiállításán értettem meg igazán, miért volt az üzenet, a már-már kényszerítő szó: az én feladatom, hogy megrajzoljam az életet, amelyet láttam. A téma pedig kifogyhatatlan. Mindig újabb és újabb részlet jut eszembe, amit megfestek a következő képemen. Azt kellett folytatnom, amit gyermekkoromban kezdtem. így maradok egyedi — mondotta Kodály, s így tudom követni a felnőtt fejjel megértett ko- dályi eszmét. Arad a SZÓ, keverednek a régmúlt emlékek az újjal. Jó és rossz, ármány és segítőkészség megannyi apró történet. A négyféleképpen énekelt zsoltár, amelyből nem született passziójáték, a kémény paraszti munka, az ének és rajzolás öröme, az írásban rögzített emlékezet mind Vankóné Dudás Juli életének törekedéke. A népművészeten keresztül — Kodály szavaival — „így adja vissza a mező az egész nemzetnek a századokon át híven megőrzött kincset. Visszaadja hiánytalanul, sőt meggyarapílva; aranya antik fényben tündököl, ékkövei tüze mélyebb lett. És mint az ékszer is holt kincs a láda fenekén, életet kap. ha viselik: a népdal is mennél többeké lesz, annál nagyobb lesz világító és melegítő ereje. ERBOST KATALIN A képen: Kodály Zoltán cs felesége Vankóné Dudás Julinál Galgamácsán.)
