Pest Megyei Hírlap, 1982. november (26. évfolyam, 257-281. szám)
1982-11-02 / 257. szám
’xMütm 1982. NOVEMBER 2., KEDD Szentendrei fórum Az otthonteremtés vágyával Megindult egy újfajta szellemi pezsgés Visszhangzanak a léptek Szentendre utcáin. Sötétedés után hirtelen ül el a város bábeli zsibongása, s átadja helyét a jóleső csöndnek. A helybeliek behúzódnak ablakaik mögé, s ha kitekintenek, úgy érezhetik, éjszakára visszakapják a § Duna-partot, a múzeumokat. | Mindazt, ami oly bensőséfc gesen kedves számukra. Szentendre milyen messze van Szentendrétől? Óráknak kellett eltelnie, míg a válasz mindenkiben megfogalmazódott. A nyári zsibongás — aminek kezdetben mindenki örült — mintha elnyelte volna a szentendreiek szavát, télen pedig az alvó város hallgatott. S mint amikor a ki nem mondott fájdalmak halmozódnak, úgy gyűl a helyiek félelme: előbbutóbb elveszítik kedves városukat. Életet lehelni a falak közé A Művelődési Központ és Könyvtár színháztermébe, a Szentendrei Fórumra, a közös óhaj hozott mindenkit: legyen a város valójában az itt lakóké. A hogyanért nagy számmal jöttek össze szeptember utolsó keddjén, művészek és kétkeziek, pedagógusok, könyvtárosok, népművelők érkeztek. Őslakosok és frissen letelepültek meditáltak, mit tehetne a ház és maguk is azért, hogy megpezsdüljön a szellemi élet, s egymás tudásával gazdagodjanak. Nem hangzottak el nagy szavak és nagy ígéretek. Csak — s ez nem is olyan kevés — ki-ki elmondta a többiek előtt elképzeléseit, kívánságát. A művelődési ház irányítói mindenekelőtt ez utóbbival szeretnének tisztában lenni. Sehol sem lehet légből kapott elképzelésekkel programokat szervezni, életet lehelni a falak közé. S talán a személyes találkozás jelentheti azt a magot, amiből kiindulnak, amely révén újjáéledhet Szentendre és a művelődés ház. Terjeszteni is kell a megújulás igényét Tóth Béla, a művelődési központ új igazgatója nem titkolta szándékát, amikor bemutatkozás gyanánt a közművelődés nem csupán helyi keletű gondjait ecsetelte. A debreceni tudományegyetem adjunktusi székét cserélte fel a szentendrei munkával. Nem elméletet akar gyártani a Duna mellett, hanem visszaadni a város szellemiségét az itt élőknek. Talán maga is meglepődött, mennyire nincsen egyedül. Szerinte nem elég szellemi műhelyeket, klubokat létesíteni a művelődési ház falai között. Ahhoz, hogy szentendreivé váljék az intézmény, ki kell lépni onnan. Első szárnypróbálkozás volt ez a fórum, amelyen a résztvevők írásban is megfogalmazhatták vágyaikat, s ahol elhangzott a kérés: terjesszék a megújulás igényét. A másik elképzelése: elébe menni a művelődni, kulturálódni^ vágyóknak. A Felszabadulás lakótelepről ritkaságszámba megy, ha valaki útra kerekedik esténként a művelődési központ felé. A távoleső területeken helyben kell a lehetőségeket megteremteni. Amit sehol másutt nem lelhetünk Szentendre a művészetek otthona, a művészek alkotóhelye is. Csakhogy a puszta jelenlét — hangzott el — nem lehet alapja a szellemi építkezésnek. Olyan közeget tud adni Szentendrének a művészek tennivágyása, amit sehol máshol nem lelhetünk meg. A festőművész is e vonzerőről beszélt. De szólót a hétvégeken tájidegenné váló városról is, s arról, hogy a Dunakanyar lakói csak a hétköznapokon birtokolhatják. S a birtoklásnak is többféle módA Szentendrei Fórum résztvevői Veress Jenő felvétele ja van. A művész teszi a dolgát, de felemeli a hangját, ha a művelődési ház az ő értékítéletétől távoli kiállítást rendez. Viszont örül annak, ha az egymáshoz közelítés okán nyílt fórumon berzenkedhet. Segítőkész a közös programok megszervezésében. Ezúttal is felvetődött: a szentendreiek műhelyükben szeretnének megismerkedni az alkotókkal. Megyei-e avagy városi a művelődési ház? — Tették fel sokan a kérdést. Hivatalosan természetesen mindkettő. Csakhogy a látogatók gyakran úgy érzik, hogy az idegenek kiszorítják őket a házból. Máskor meg négyen-öten üldögélnek a neves professzor előadásán. A titok nyitját próbálták közösen bogózni. Miért özönlenek a turistaklub előadásaira, s miért nem a gondolatokat jobban megmozgatókra? A műsorfüzeten kívüli rendezvényekről miért csak az utolsó pillanatban vagy utólag értesül a közönség? Miben rejlik a kórus sikere? Hogyan lehetne — az épület adottságain belül — nyugodt helye a nyugdíjasklubnak, no meg a kórusnak egyidőben? A könyvtár állományát miként lehetne jobban kihasználni? Segítség-e, ha a gimnazisták házhoz viszik a nyugdíjasoknak a könyvet? Lehetne-e minél több vállalkozót felkutatni, akik a puszta szemlélődésen túl szervező részesei is az eseményeknek? Lehetne-e racionalizálni a közönségszervezést? Az óvodások miért nem lelnek otthonra a házban? Hogyan kellene a színházerem akusztikáján javítani? Apróbb-nagyobb gondok, amelyek már itt-ott elhangzottak, de így együtt még sohasem. Múltkutatással kerülünk közelebb a jelenhez Mire volt jó még a fórum? Tanúi lehettünk — az eddigi hagyományok alapján — egy újfajta szellemi pezsgés megindulásának. Itt hirdették meg a helytörténeti gyűjtemény minden eddiginél alaposabb felkutatását. Pályázni lehet szellemi és tárgyi emlékekkel. A cél nem titkolt: a múltkutatással ki-ki közelebb kerül városához, s talán a közös munka során Szentendre is egyre közelebb kerül Szentendréhez. Erdősi Katalin Kiállítás az Oktatási Igazgatóságon Tulipánok színes hídjaival jaival. Ügy jellemzi a virágokat, mintha emberek lennének: a szépség egyedi értékeivel válnak általános közkinccsé. A mostani kiállítás Beck Judit életművének több szakaszából válogat. Bizonyos részeket, így az emlékezetes színészportrékat a művész ezúttal elhagyta, s virágokra, egyes városképekre összpontosított. A tárlat bevezetője két faliszőnyeg, különösen a Szüret hangulatos a maga visszafogott meghittségében. Beck Judit társításai megfontoltak: napraforgó és madár, levél és szőlő, virág és lepke jelenti az egyes motívumcsoportokat. Ám ő soha nem a külső környezet leírásával törődik, hanem a valóság látványában érzékelhető törvényeinek értelmezésével. Losonci Miklós Nagykőrösi krónika Vérükben lüktet a művek igaza A hajdani néma tartomány, melyet bejárt egykor Edward-Ferenc József üdvözlő dalt követve, íme, megszólalt. Fiát dicsőítette, aki csöndre kényszerülve is megszólalt, s az igazságot mo'ndta ki. A száz éve elhunyt költő szavát zengték az unokák. Országos Arany János balladamondó verseny volt Nagykörösön. PÉNTEK délután, öt óra. Október. huszonnyolcádika. Köd száll a városra. Korán sötétedik. Befut a vonat. A balladamondó verseny résztvevői a kék autóbuszba szánjanak! — harsogja a hangszóró. Az autóbusz óvatosan gurul a Toldi iskola felé. Az úttest fölött meggyulladnak a higanygőzlámpák. Először lilán izzanak, majd kifehérednek. Beragyogja a fény a várost. Kezdődik. Az aulában mindenki a hosszú információs asztal felé igyekszik, majd onnan a kollégiumba, a szállásra. S itt az este. A dobogón Bánffy György Jászai- és SZOT-díjas, érdemes művész, a zsűri elnöke. — Nagy mészárlás lesz itt holnap! A muhi csata hozzá képest semmi volt! Felcsattan a nevetés. Mindenki érti a tréfát. — Ez nem lesz harapós zsűri — vélekedik egy kislány. SZOMBAT reggel. Gyakran nyílik az Arany János Művelődési Központ ajtaja. Jönnek az érdeklődők, s velük együtt 107 diák. Gimnazisták, szakközépiskolások, szakmunkástanulók. Ez utóbbiak negyvenhármán vannak. Az övéké a kisterem. A péntek este húzott számok sorrendjében terje.d az izgalom. A színpadon az orosházi Jelűnek Olga mondja versét. Az öltözőben az ózdi Abuczky Éva egyelőre még csak magának mondja a Bor vitéz sorait. A budapesti Tóth Ildikó a zsebkendőjét gyűrögeti, a szombathelyi Kondor Csilla járkálással nyugtatja magát. A kisteremben szünetet hirdetnek. Az ügyelő Tatai István, szinte futva jön. — Szenzációs! Mondom neked, szenzációs. Ez a karcagi kislány nagyon tud. Várj csak! Igen, itt van — néz bele a papírjába, Balogh Irénnek hívják. Szünet a nagyteremben is. Kemény Géza tanár úr Balatonfüredről nagypapás mozdulattal megsimogatja a versmondó Szegvári Ágota szőke haját. — Bátorság kislány! Dél elmúlt. S lassan múlik a délután is. — Végeztünk — jelenti az ügyelő Kendró Erzsébet. A szervező Deák György egyszerre három helyen is felbukkan. — Senki ne menjen el. A zsűri azonnal kihirdeti az eredményt. Előbb azonban Bánffy György értékel. — Az életünk egy részét tettük fel, hogy ilyen találkozók létrejöjjenek. S megérte. Nagyon szép versenyt hallhattunk. .. A kisteremben huszonhatan gyülekeznek. A döntősök. Megbeszélik a másnapi tennivalókat. Csányi Miklós, a televízió rendezője magyaráz. — Nem kell izgulni és a kamerába nézni... VASÁRNAP reggel. Zsúfolásig megtelt a nagykőrösiek büszkesége, az új színházterem. Taps. Bevonul a zsűri. Jancsó Adrienne érdemes művész, Gálos Tibor, a Művelődési Minisztérium főelőadója, Hárs György, a Magyar Televízió osztályvezetője, Nobel Iván, az Országos Pedagógiai Intézet munkatársa és dr. Novák László, nagykőrösi múzeumigazgató. S persze itt az elnök, Bánffy György is. Már égnek a reflektorok, televíziós kamerák pásztázzák végig a termet. A színpadon dr. Makai Katalin, a városi tanács művelődési osztályának vezetője mond köszöntőt. S utána jönnek ők, huszomhatan. Kipirulva, izgatottan. — Ezek a gyerekek szeretettel és tisztelettel közelítették meg a verseket — mondta még tegnap Jancsó Adrienne. — Éreztem, hogy Arany János verseihez ezeknek a mai fiataloknak is sok közük van. A művek igazsága ott lüktet vérkeringésükben... Vasárnap délben: eredményhirdetés. A színpadon ti különdíj. S természetesen a fődíjak. Szűcs János műsorközlő dossziéjában már ott a jegyzék. A végső. Íme: A szakmunkástanulók versenyének győztese Balogh Irén Karcagról. A második a tatabányai Gáspár Sándor, a harmadik a budapesti Oláh Edit. A középiskolások versenyében első lett Bűz Angéla Budapestről, második Kerekes Éva Kaposvárról, a harmadik pedig Vincze Kinga Budapestről. Örömkönnyek, taps, gratulációk. Széo volt. Kiürül a terem, a televíziós kamerák inzertet vesznek fel. Aztán sorban kialszanak a reflektorok. Vége. Farkas Péter iTv-figyelő' Bccsapíak bennünket! vagy hadd fogalmazzunk pontosabban: egy kisebb embercsoport becsapott egy nagyobbat. Egészen precízen: a Mindenre van magyarázat! című kabaré írói és szerkesztői lóvá tették a nézők millióit. Ennél érdektelenebb, petyhüdtebb hetven perccel talán még sohasem merészkedett a közönség elé a Telepódium. Amikor egy efféle- produkcióban már csak arra futja, hogy a konferansziék „viccesen” váltogatják egymást és még befejezésnek, slusszpoénnak is csak az elköszönés körüli huzavonát tudják kiötleni a szerzők, akkor az évszaktól függetlenül ki kell írni: NYÁRI SZÜNET. Mert a'tömény unalomra — bármennyire megígérték a fellengzős címadók! — nincs magyarázat. Pedig szerencséje volt a műsornak. Egy nagyon közepes Parabola után következett, egy olyan adás után, amelyiket bors és paprika helyett legföljebb kakukkfűvel fűszerezett Árkus József (de ne feledkezzünk meg a bécsi borköztársaságról szóló riportról: sok más műsorban üde színfolt lett volna — csakhogy a Parabolában erősebb italokhoz szoktunk, mint a hegy leve). És azt sem lehet mondani, hogy az utána következő ötven perc vetett volna igazságtalan árnyat a Telepódiumra. Mert a Rossini-opera sem volt igazán maradéktalan élmény. A logikátlansága miatt. A „zenés móka (összesen egy felvonásban)” műfajmegjélölés ellenére valójában két „felvonásról”. Gáli István emlékére Megküzdött önmagával méghozzá két ellentétes stílusú felvonásról volt szó. Az első naturalisztikus környezetű ízes komédiázása után egy steril, pedáns mesevilágba csöppentünk, csak épp azt nem tudtuk, hogy miképpen kerülhettünk „onnan”—„ide”. Némiképp enyhítette a következetlenséget az egy (két) felvonás előtti, ugyancsak erősen stilizált nyitány (a „legelső” felvonás). A valóságról - kétféleképpen. Csütörtökön Törvény és tisztaság címmel egy kilencgyermekes család kálváriájáról láthattunk dokumentumfilmet. Megismerkedhettünk jó néhány hivatal packázásával és más hivatalok segítőkészségével. egy anyának a gyermekeihez való ragaszkodásával és konyhája elhanyagoltságával. Ebből a nyersanyagból kerekedhetett volna jó műsor & Nem így történt, mert a film készítői sok mindenbe belekaptak, de alig valamit vittek végig. Nem tudhattuk meg a valóságos (indulatoktól, érzelgősségtől mentes) lakáskörülményeket, annak kialakulását és végső kimenetelét, a valóságos hivatali és családi mulasztások jellegét, azt, hogy mi az ok és mi az okozat stb. A dokumentumfilm persze így is megdöbbentett. Csak arra a kérdésre lenne nehéz a felelet, hogy min döbbentünk meg valójában?! Sokkal jobb volt A hét néhány riportja, különösképpen az infrastruktúráról szóló — ráadásul : éppen megyénkben példákat bemutató — összeállítás. Hoch Róbert, az MTA Közgazdaságtudományi Intézetének igazgatóhelyettese egyértelműen leszögezte, hogy az infrastruktúra fejlesztése nélkül nem térhetünk át a gazdaság egészének intenzív fejlődési szakaszára. A következőkből kiderült, hogy milyen gondok gyötrik a hernádi és a dunavarsányi közös gazdaságot. Az előbbinek energianehézségei vannak, nevetségesnek tetszőén hosszú útvonalon érkezik el hozzá a közeli Monorról a villanyáram, a gázt meg a tizenhat érdekelt közül egynek a szigora zárja el tőle. Utóbbinak a villanyvezetékek sűrű hálózata okoz többletköltséget: a földi talajművelés kétszerié drágább, mint a helikopteres — ám a helikopter a sűrű hálóban nem repülhet. Kiderült a riportokból, hogy az előbbi gondokat meg lehet oldani (a kiút nem pénzkérdés), míg az utóbbiakban belátható időn belül nem várható igazán jó megoldás. Világos beszéd volt. Dicséret illeti érte a műsorban közreműködőket. Daniss Győző a Az MSZMP Pest megyei Okitatási Igazgatóságán — a sza- Í badfoglalkozású képző- és ^iparművészek pártalapszcrve- S zete közreműködésével — tcgs nap megnyílt Bcck Judit fes- S tőművész kiállítása. A tárlatot S Mucsi András művészettörté- Nnész nyitotta meg. Sajátos pályát jár be Beck Judit művészete. Édesapja Beck ö. Fülöp, a századelő meghatározó magyar szobrászegyénisége, fivére Beck András, aki szintén szobrász lett. Beck Judit más műfajban tevékenykedik, más szemlélet alapján, de ugyanazzal az ökonómiával, amit otthon, családja körében tapasztalt. Miután elvégezte a Képzőművészeti Főiskolát Budapesten. további stúdiumokat járt Berlinben és Párizsban. Egy ízlésében visszafogott expreszszionizmus jegyében indult pályája, kicsit Rudnay drámai felületkezelésének jegyében, de a drámát maga a kor sugározta. Ez tükröződik Beck O. Fülöpről és önmagáról festett portréján 1940-ből, ilyen belső sugallatok nyomán készült 1941-es arcmása Radnóti Miklósnéról. Ahogy a háború és a fasizmus szörnyű éveit követte a béke, úgy művészete is elégikus hangnemre váltott. Ez érződik az övenes években festett színészportrékon, mindenekelőtt Gombaszögi Frida és Major Tamás arcmásain. Stílusa egyre könnyedebbé vált, miközben életszemlélete felismerésekben, tapasztalatokban gyarapodott. Ez a kettősségen alapuló egység jellemzi rajzi feljegyzéseit dunai tálakról, szentendrei utcáról. Marcus Auréliusról, balatoni halászról, mosó'nőről, Pécsről, Róma köveiről. Állandó nagy élménye a virág. Beck Judit számára ez a belső érzés, az a legkisebb közös többszörös, ami a világ minden táját rokonná fűzi a dáliák, tulipánok színes hídfáradsággal kell megküzdeni érte. Azt irta legutóbb megjelent kritikai gyűjtemények elöljáróban: „Ha szépirodalom és kritika ellentétéről, sőt, szembenállásáról olvasok, értetlenül csóválom a fejem. Hiszen egymásrautaltságunk nyilvánvaló. írótársak vagyunk, mert mindenféle alkotás elsősorban gondolkodói folyamat, és csak a "Végtermék" formája más írónál és kritikusnál, amikor elválik egymástól a művészi megjelenítés, a teremtés, a teoretikus értékelés, elemzés.” Egy napilapnál esztendőkig együtt dolgoztunk. Hétről hétre jelentek meg írásai; hevenyészett, alaposan át nem gondolt soha nem került ki a keze közül. Valóban író szólt az írókról. A mesterség tisztelete, a művészet szeretete érződött minden mondatán. U irtelen, a sors kegyetlen, *■* kiszámíthatatlan akaratából ment el, s kísérik ma utolsó útjára. Csupán az vigasztaló, hogv végül is sikerrel megküzdött önmagával. Sz. E. előadásmódja, pontos helyzet- és jellemábrázoló készsége kedvelt és érdeklődést keltett további művei iránt. A kiteljesedés nem késett sokáig. Szép ívelésű novellafüzérei, művészi szigorral összefogott kisregényei után megszületett a már életműve csúcsát jelentő Ménesgazda. Szenvedélyesen érdekelte a kortárs magyar irodalom. Minden frissen született írást izgatott kivá ícsisággal vett kezébe. A rádió dramaturgjaként, az Űj írás rovatvezetőiéként értő szóval, kritikusként pedig találó észrevételeivel segítette, óvta, bátorította a szerzőt, ha a tehetség jegyeit érezte fölcsillanni. Nem bírált soha kívülállóként. Nem akart mondvacsinált elméleteket ráerőszakolni senkire. Mélységesen tisztelte a szép szót, a maga bőrén tapasztalta, hogy mennyi küzdelmes p*gyik cikkében vetette papíra: szeretné, ha valaki egyszer azt írná ■ könyvéről: minél többet olvasta, annál jobban megszerette. Majd hozzáfűzte: már ez, hogy többször olvasta — mintha hájjal kenegetnének. Mert ez az igazi, megszeretni valakit-valamit, akitől-amitől először talán viszolygunk is, ezért küzdünk vele, megküzdünk érte önmagunkkal, míg megismerjük, megértjük, megszeretjük; több ez, mintha azonnal szeretnénk, és ezzel azonnal besorolnánk langyos érzelmeink közé. így voltam valahogy Gáli Istvánnal, olvastam ugyan korai írásait, de bevallom, eleinte nem ragadott meg különösebben. Kétségtelen pedig, hogy hamar megmutatta tehetsége oroszlánkörmeit. Lényegre törő szűkszavúsága, keresetlen
