Pest Megyei Hírlap, 1982. november (26. évfolyam, 257-281. szám)
1982-11-20 / 273. szám
1982. NOVEMBER 20., SZOMBAT PEST MEGYEI H I R L AH MAGAZIN 9 Németh Vál-Aranyos Dzsudi Este volt. „Játékidő”, — Na! — szólalt meg Zsókica — játsszunk! Most akkor te vagy a tanár bácsi, és kihívsz felelni, jó? — Jó. — Akkor hívjál! — Na, Zsókica, gyere ki felelni 1 — Nem megyek! — Hogyhogy nem jössz?! — Csak. Mert most én nem akarok felelni! — Hát nem te kérted, hogy felelőst játsszunk? Gyere ki! — Nem megyek. — Jó, hát ha nem jössz, nem jössz. Akkor nem játszunk! — De játszunk! Ne légy már '■ ilyen! Azt játsszuk, hogy én nem megyek ki! Te nem érted! Te vagy a tanár bácsi', de én nem megyek ki! — És akkor most mit csinálsz? — De Zsókica, ilyen nincs! Egy iskolában a gyereknek, ha felszólítják felelni, akkor ki kell mennie! Érted? — Igen. — Helyes. Akkor gyere ki! — Nem. — Akkor beírom az ellenőrződbe, hogy rossz voltál, s ráadásul még kapsz egy egyest is! — Nekem van ellenőrzőm is? — csillant fel a szeme. — Van ám! '— Az mi? — Egy kis füzet, abba írnak a tanár bácsik meg a tanár nénik, ha valamiről értesíteni akarják a szülőt! — Aha! Jó! Akkor most játszszuk, hogy te vagy az apukám, és jövök haza! Csókolom! Beírtak az írófüzetembe!..., hogy rossz voltam! — Az ellenőrződbe?! — Abba, abba! — Ejnye, ejnye, Zsókica! Bajok lesznek! — És kész?! Nem is kapok ki? Nézhetem a tévét is? — Most az egyszer még nem büntetlek meg, de még egyszer ne forduljon elő! — Egyszer minden előfordulhat? — Egyszer igen. — Jó: Na... most már mondjuk megszidtál, meg minden, és akkor most meséljél, jó? Közelebb húzódott, s az apjára függesztette a szemét. — Rossz voltál, és még mesét vársz? — Rossz voltam, de azért már megszidtál. Különben is, fnost már jó vagyok. — Rendben. Fogok mesélni, megígérem. de előbb te beszámolsz arról, hogy mi úlság az oviban? Például, hogy mit kajáltatok? — Várjál csak..., azt kajáltuk..., hogy... müven nap van ma? — Csütörtök. — Akkor babot! »— Csak babot? — Mee krumplit. — És még? — Més vizet. — Jó lehetett. — Ezt most látókból mondod? — Abból Mi másból? — Tudod, mit?! — pattant föl hirtelen — játsszunk dzsudisat. azt már úgvis régen játszottuk! Mi és négvei leszünk, és ... — De mi csak hárman vagyunk! — mondta az apja. — Dehogy hármán! Vagytok ti ketten, az anyuval, meg mi ketten! — nézett az aniára. — Na ne bolondíts’ Anvu egy, te kettő én bárom. Az három. — De hát játékból, nem érted? Különben is itt a Kati. Jó, hogy ő csak rongy, de Paula azért lehet! Na? — Rendben. — Szóval, ez a szegény Dzsudi — aki én vagyok — bajba kerül. Nagyon nagy bajba. Sétál egy napon az erdőben, amikor egyszer csak összeakad a hétfejű sárkánnyal. Szegény, szegény Dzsudika, ahogy ránéz a sárkány azzal a hét csúnya szemével, nagyon megijed. — Merthogy ezek egyszemű sárkányok, igaz? — Nem! Hanem, mert elfelejtette magával hozni a varázsszőnyegét! Persze, hipp-hopp, meglátja — mondjuk — ezt a pénzét... — Pénzt! Ez milyen pénz egyébként? — Most ne tanár bácsisat játszszunk! Ne kérdezgess folyton! Különben is — méltatlankodott — ismerem a színeket! Zöld! — Jó, de hány forintos? — Ez varázsszőnyeg, mindegy neki! Jé — hajolt hirtelen a pénz fölé —, ez itt Petőfi Sándor! Ugye? — Bizony. — Aki beesett a vonat alá? — Nem. Az József Attila volt. Petőfit a szabadságharcban ölték meg. — És József Attila? ö nem volt ott? — ö sokkal később élt. — Jó. Na most Dzsudika gondol egyet, felpattan a szőnyegére, és ott terem Petőfi Sándornál, s felkapja maga mellé, nehogy megöljék szegényt! Hát ilyen aranyos ez a Dzsudika, bizony... Törő István? Gyöngyhabsz ivedbe Hozzádér kezem megint érzem a gyöngy-áramot a ártok vakítóan vibrálnak elárul a fény megint nincs megállás — a villámokat magamhoz vonzom ismeretlenül kacér viz perdül combodon majd az égbe száll már minden csupa tűz aránylanak a percek gyöngyhab-szívedbe kérem magam hogy az őrületből kimenthesselek. Előd László-Prizma Szép verset írni? Ugyan minek? Fölclcomázni a vágyakat? Mint kényes-kéjes úri dámát? Ki végül is azt mondja: Nem szabad!? Nem írok szép verset hozzád! Amilyen vagy, én olyannak lássalak! Akarom: te szólj hozzám szépen! Nekem vesd meg este az ágyadat! Út kanyar Durkó Gábor rajza Szeberényi Lehel-Család Hárman voltak. Az ötvenes nagymama, tele vitalitással, a még aktív energiák villamos kisüléseivel, a lánya, ki gyereklánynak látszott még, de öreges nyugalom és bölcsesség ásítozott a szemében, ujjai pedig gyermekesen tömpék, de már a munkától lapultak; harmadik a pöttöm fiú unoka, a gyereklány gyermeke, hajában szőke hurka, árulkodik, hogy minden elképzelésüket beleadják e gyermekbe a szülők. Hárman ültek a kétszemélyes padra, hárman szorongtak. A gyerek az ablaknál. — Melegem van — mondja a gyerek tárgyias hangon. Dundi térdével biciklizik, rugdossa a? szemben ülőt. Maguk közé helyezik a kölyköt, hol az árnyék uralkodik. — Ablathoz atajot menni — szól a tárgyias hang. — Nesze! — csattan a csupaideg nagymama búbosa a sok gonddal leheletkönnyűre tekert hajhurkán. — Fogsz te nekem hisztériázni? A kismama visszahelyezi a gyereket az ablakhoz A béke szétterülő szárnya meg se rebben a szemében. A kölyköcske nagy nyugalommal sírdogál, mint a tavaszi csendes eső, tartós növénynevelő eső. Anya és lánya közt pedig elindul Csukás István-Futhat a vonat messze veled Őrizlek már, futhat a vonat messze veled, vagy billegve csillagokig vihet fel a repülő! Nézem a bontakozó estét, mint régi varázsló, aki nyugtalanul érzi, hogy más jelek nőnek, más látomások, mint a esillag s mint a telihold; mást mutat csontig lehámlott ágak nagy szövevénye, mást a cikkanó holdfényben szétburjánzó árnyék — tégedet sejt meg először, aki már e világnak más formát adsz, ujjadat érzi, tudja a szív, s csókodat: bűvös zárként rákapcsolódik a zűrös lélckre, hogy zárva maradjon s újra nyitódjon — De a szédülő mámorból felocsúdva, a józan pillanatokban még nagyobb sejtés bűvköre vonz: még csak a rajzolódó, csudaszép jövőt látom! Ó, hál légy le velem mindent elrendező szívvel! Most csak az este fonja ezüstös láncait érted, s ezüst léteidet imitálja a megcsaló holdfény; csillan a tükröket tartó tócsákon, repedésen. a beszélgetés, hogy a helyükön Immár megnyugodtak. Nagymama: — Rendes ember ez a sofőr. Kismama: — Én már csak legyintettem a buszra. Intésnek vette és megállt. — Elkéstük volna a HÉV-et, — El. — A pénz értékét azt nem ismeri. — Mibői gondolja, mama? — Az ábécében a múltkor minden műanyag takarót meg akartak venni a feleségével. Éppen akkor érkezett, nagyon szép halvány színekben. Az egészet vinni akarták. Aztán csodálkoznak, hogy elfogy a pénzük'. A kismama szeméből nagy, megértő, békés mosoly sugárzik. — Micsináljanak? Gyűjtsék? — Ez a ti felfogástok. A rádiót ugye megint nyitva hagytátok? A kismama tétova mozdulatot tesz a fejével, meg a vállával: nem tudná megmondani. — Feri majd elzárja. — Az úgy alszik, mint a mormota. A múltkor hazamegyek este, bömböl a rádió, Feri alszik. A kismama válla azt mondja: hadd aludjon. A nagymama egészen beleéli magát. — Azt hiszitek, a villany ingyen van. A kismamát nem lehet kimozdítani. Nevet. Olyan csendesen, bölcsen. — Már ez a prücsök is be tudja kapcsolni. — A gyerek felé biccent zsörtösen a nagymama. — Odatolja az asztalhoz a hokedlit, az elé meg a sámlit. A kismama magához vonja a csöppséget. / — Fel kell tenni a szekrényre. — Ebből is hogy mi lesz, ha megnő! Múltkor kezibe nyomtam egy negyedkiló csokoládét. Hazáig mind befalta. Semmi érzéke nincs a beosztáshoz. A kismama szemét porontyán legelteti. — Legyen neki jó. —* Feri is nem tudom, mit csinál a keresetével. Jön, hogy adjak neki egy húszast, meg kell vennie a hetijegyet. No jó, de a jegyet estére megmutatod. Este jön, vigyorog. Muszáj a jegyet megmutatnom, mama? Muszáj. Erre mutogatja a múlt hetit. Aztán most mi lesz. mondok neki. miből veszel meg a jegyet? Majd ad mama másikat. Mintha az és büdzsém az feneketlen lenne. Az emberben megáll az ész. Csak az alvás meg a televízió, meg a költekezés. Az este is mikor jöttetek haza? — Fél tizenkettőkor már ágyban voltunk. — Hiszi a piszi. Szünet. Csak a vonat hintája. Aztán a nagymama felráncolja az orrát. Kicsit tréfásan, kicsit kegyesen, kicsit büszkén. — Nem is mondtam, hogy vasárnap hajókirándulás lesz az élenjáró dolgozóknak. Ha akartok, jöhettek. — Nem tudom — mondja a kismama bizonytalanul, mert tán szégyellj a bizonyosságot. A békés mosolyát befutja némi szemérmes bűntudat. — Majd én fedezem — szól a nagymama az öneitartó nagymamák lépcsejéről. Egészen megjött a kedve. Látszik a kiderült arcán, hogy onnan, arról a magas lépcsőről szinte jólesik a megbocsátás. Pláne, mikor a lépcső alatt ott kuporog a rászoruló család, — Ugyan, mama — szégyenkezik a fiatalasszony —, kérhetnék előleget. De mikor mosok akkor? Hétközben nem énkezem, — Kell nektek egész héten televízió. — Különben is, tán Feri megkapja a kétszáz forintot. — Megkapta az már, csak dugja. — Ej. mama. — Apunat sót pénze van — kotytvan közbe a gyerek. A nagymama felnevet. — Elárul ez már benneteket. Sok pénze van apunak, kisfiam? — Sót pénze. — Hol láttad? A tárcájában? — Tájcájába. A kicsit a kél asszony kétféle mosolya övezi. A kismama segítené: — Olyan volt, amilyet a múltkor kaptál? Olyan kerek, kicsi, fényes? A pöllöm legény nem hagyja magát az anyjától befolyásolni. Férfias határozottsággal ingatja fejét — Ugye papírpénz volt — következik a nagymama. Kurta bólintás Mire a nagymama kihúzza magát ültében diadalmasan. A kismama tartja a mosolyt az arcán. Látni, hogy tartja, hogy erő kell neki ho-’/á. Most ő következik a mentőkérdésse!: — Milyen volt, kisfiam, piros vagy zöld? — Zöjd — mondja a férfiú. A kismama mosolya megkönnyül. Nem kell már erővel tartania. — Én adtam neki két tízest. A nagymama csak nevet, legyint. Nem hiszi. Vereségről hallani sem — Tudjátok is ti, mi az a pénz. Szórni tudjátok. A végállomáson ötforintost kotor elő retiküljéböl, s nyújtja lányának. Na, vegyetek magatoknak fagylaltot A kismama nem akarja a gesztust észrevenni. A gyerek elkapja az ötöst. Kis kacsójának egyetlen ragadozó mozdulatával. A kismama mosolyog. A bétke szétterült szárnyain át. Tamási Lajos-Ködös este Az a nap rossz volt, ideges volt, az utca fáradt és szeles volt, néztem a várost: a hideg záporos ködben semmi jel, csak vártam, hogy valaminek, valaminek történni kell. Csak az az este múlna el — Jóestét — mondtam — kedvesem, csillag süt a tenyeremen, olyan sötét az esti város, jósolj egy szép napot nekem. — Jóestét neked is — felelte —, s én azt gondoltam olyan asszony ő. kinek hangjában a lelke, akinek száján a zenét egy boldog isten hangszerelte. — Jóestét — szóltam csendesen, jósolj egy szép nanot nekem. Neked tudnod kell hogy van az, mikor az idő nem halad, mikor az óra szinte ál] s csak vár az ember, mire vár, mikor a gondnak nincs neve, mégis rohannod kellene, el kell jutnod valahova innen, csak nem tudod hova, csak ahol vagy, csak onnan el, csak ez az óra múlna cl csak ez az este múlna el. Neked tudnod kell, azt hiszem, jósolj egy szép napot nekem. Nem kérdem, hogy nyugalmat adsz-e, mondtam, how holnao megsiratsz-e, mellettem boldogan virradsz-e, eliössz-e messzire velem, csuna füst és kndfény az este jósol 'r egy szép napot nekem. Annyit, how este van. me’eg van, didergő csillagom veled van, mondd azt, hogy könnyű jó kezed van s hogy régen lesett felelet van s’jmnrara nyelveden. Jósolj egy szép napot nekem.
