Pest Megyei Hírlap, 1982. október (26. évfolyam, 230-256. szám)
1982-10-03 / 232. szám
* Uj leletekre bukkantak a régészek Szokásaink változó rendje Kápolna a visegrádi palotában A páravatás mai ünnepe Politikai kiadványok A diadal könnyei Szívbe markoló történet a második világháborúból; amely annyi szörnyűséget, borzalmat zúdított az emberiségre. S mindig újabb megrázó epizódját ismerjük meg. A diadal könnyei című könyv, amelynek Az elárult Ver- cőrs az alcíme, egyben utal a tulajdonképpeni történetre. Nem másról van szó, mint a francia ellenállás egyik legdicsőbb, leghősiesebb eseményéről, ha nem is a legeredményesebbről. Arról, hogy miként szerveződött meg Francia- országnak ezen a vidékén az ellenállás, s a német megszállás mennyi szenvedést és halált okozott. A kötet szerzője, Michel Pearson nagyon nagy felkészültséggel, dokumentumok alapján, megrázó erővel számol be az eseményről. Leírja, hogy mi is a Vercors. Nem más, mint Franciaországnak egy fennsíkja, vagy ahogyan a szerző fogalmaz: sok száz méter magas, meredek sziklafalaival egy tömbből faragott, óriási katedrális, amely uralkodik a Rhone és lsére körüli síkságon. Ezt az őstönköt rengeteg erdő borítja, hósipkás csúcsok magasodnak rajta, vagyis kitűnő természetes erőd és búvóhely. Még inkább az lett, amikor a németek megszállták Franciaországot. Otthont adott az üldözötteknek, a bujdosni kényszerűiteknek, itt gyülekeztek azok, akik harcolni akartak a betolakodókkal szemben. Valóságos legenda vette körül. Még inkább így lett, amikor a normandiai invázió hírére itt gyülekeztek az ellenállás harcosai, polgári ruhában, meghatóan elavult fegyverekkel, s várták a dél-franciaországi partraszállást, amely egyre késett. De Gaulle algíri ideiglenes kormánya szólította fegyverbe a Vercors maquisardjait (partizánjait), akiket végül a német túlerő szétszórt, megtizedelt, bújdosóvá tett. S a francia baloldal és jobboldal között máig tombol a vita: tudatosan áldozták-e fel bátor férfiak ezreit az algíri és londoni szövetséges főhadiszállások. Hosszú volt az út, amíg a túlélők arcán végigcsordultak a diadal könnyei, s az elárult Vercors legendává magasztosodott. A szerző azt meséli el könyvében, ami a legendák mögött húzódik meg: a bátorságot, a tragédiát, a humort, a varázst, az erőszakot, a reményeket és az elárultatást — az igazságot. Nagyon jó könyv, mert megborzongat, érzelmeket kavar fel, s gyűlöletre korbácsol, a háború gyűlöletére. Pearson megrázóan írja le, hogy egy német légitámadással egybekötött rajtaütés milyen volt. Amikor a vitorlázógépek földközelbe értek, a bennük ülő németek kézigránátokat dobáltak lefelé, aztán, amikor a köny- nyű gépek már a földön döcögtek, heves géppisztolytűzzel és lángszórózva SS-csoportok ugráltak ki belőlük. Egyenesen a célként megjelölt épületek felé rohantak, s közben lelőttek mindenkit, aki csak mozgott — férfiakat, nőket, gyerekeket. Perceken belül vagy száznál több halott hevert a kifutópályán. Csak néhány sor, egy pillanat leírása. De, hogy milyen félelmetes és gálád a háború, mennyire kiborítja, kivetkőzted emberségéből az embert, azt hajszálpontosan leírja az író. Amilyen hősiesen ellenálltak a franciák, olyan könyörtelenek voltak a megszállók, az SS-banditák. Gyakran alkalmazták a büntető akciókat, hogy megfélemlítsék a lakosságot. Egy alkalommal kétszáz embert mészároltak le, köztük sok öreg parasztot. Az áldozatok szemét kiszúrták, nyelvét kitépték, s lehetne sorolni a szörnyűségeket, amelyeket a szerző idéz. Miközben leírja azt is, hogy milyen tudatosan, nagy elszántsággal szervezték az ellenállók harcukat, miként álltak helyt a legnehezebb helyzetekben is, s elárultatásuk ellenére is sokan kitartottak, végigszenvedték, harcolták a nehéz hónapokat, s győztek: megérték, hogy a német megszállók végül is kitakarodtak drága szülőföldjükről. Nagyon olvasmányos, emberséget szolgáló kötet, amely a Kossuth gondozásában jelent meg, s a közölt képanyag pedig még jobban aláhúzza az író szándékát, a hitelességet, azt, hogy mi is történt 1914 nyarán Franciaország egyik szép vidékén. Gáli Sándor Ünneplőben ifjú s leány. Halk zene szól, az anyakönyvvezető összeadja a fiatal párt. Elrebegik az igent, mindenki gratulál és mindenki boldog. Ilyen egyszerű a házassági szertartás forgatókönyve. Szertartás, hiszen az ember ősidők óta igyekezett ünnepivé varázsolni élete nagy fordulóit. S mi más lehet annál csodálatosabb, amikor két ember szövetkezik jóra és igazra. A gödöllői Művelődési Központban tizenkét művészeti csoport adott egymásnak találkozót, hogy bemutassák: miként képzelik el, miként,valósítják meg szűkebb pátriájukban a páravatást. Az ország valamennyi tájáról érkező vendégsereg — népművelők, rendező irodák szakemberei — a legemelkedettebb pillanatokban csaknem elfeledték, hogy mindez csupán színjáték. A „mátkapár” Cselény Tibor és Török Ildikó a várakozás perceiben a folyosón egymás kezét szorongatták. Aztán eljátszották a szerepet kedvesen, fiatalosan, miközben jól tudták; ez még csak amolyan főpróba, előttük az érettségi, a főiskola. Jó néhány esztendőbe telik, míg elhangzik a valódi igen. Hová tartozzon? A közművelődési szakemberek csaknem két évtizede vitatkoznak: hová tartozzék a családi ünnepségeket rendező irodák tevékenysége? Az idő döntött. A családi események kereteit fennköltebbé emelte a nemes veretű költészet, s az érzelmeket keltő zene. A bemutató meggyőzte a kétkedőket is: ezek az események a közművelődés részévé válhatnak. A módszertani útmutatások alapján újfajta tartalommal gazdagodtak a régi formák. Hogyan kötünk ma házasságot, mi a titka az emelkedett hangulat megteremtésének? Rácz Zoltán, a Népművelési Intézet munkatársa, a téma avatott gazdája a következőképpen vélekedett: — Az utóbbi években egyre gazdagabbak lesznek az ünnepségek kulturális keretei. Keretről szólok, hiszen a műsor csupán aláfest, az igazi esemény a két ember egybekelése. Éppen ezért a rendezvénynek pontos dramaturgiára kell épülnie. Nem könnyű létrehozni a harmóniát a látszólag egymástól különálló egységek között. Örömömre szolgált, amikor a Galga menti népművészet elemeiből szerkesztettek szép összeállítást az aszódiak. A hagyományok ily- módon beépülhetnek mai életünkbe, szokásaink újfajta rendjébe. Ritka ruha Órákig nézegethettük volna a túrái menyasszony fejdíszét, a fehér hímzésű ruhát, a vőlegény hetyke kalapját és szalagdíszeit. Ám az anyakönyvvezetőt sem lehetett érdemtelenül szemügyre venni. Barna Jánosáénak — aki máskülönben a galgahévízi tanács elnöke — nemcsak a ruhája volt szép, hanem szólása is ékes. — Ritkán van nálunk népviseletbe öltözött lakodalmas nép. Esztendőnként egyszer vagy kétszer. Pedig ezek a legemlékezetesebbek. — A népművészeti keretet a viselet, a rigmus, a zene együttese adja — veszi át a szót Juhászné Herr Piroska, az aszódi rendező iroda művészeti előadója. — Tíz esztendeje szervezünk műsorokat. Fontos, hogy ismerjük a körTurai menyegző nyékbeli egybekelőket, fgy aztán kinck-kinek ízlése szerinti összeállítást ajánlhatunk. Nem hiábavaló A tizenkét csoport bemutatkozása nem volt hiábavaló. Bár a sorban akadt gyengébben szerkesztett, botladozó előadás, ezeket is érdemes átgondolni, kimunkálni. A szép ívű műsorokban a szereplők szinte észrevétlenül hangoltak át a hétköznapiból az ünnepibe. Erdős! Katalin Az igen kimondása előtt A DÖNTÉS DEMOKRATIZMUSA. Izmosodó demokratikus közéletünk diadalaként ünnepelhetnénk az eddig páratlan esetet, hogy az egyik Borsod megyei nagyközség, Nyéklád- háza tanácstagjai — élve törvény adta jogukkal — visszahívták funkciójából a tisztére alkalmatlannak mutatkozó tanácselnököt. Stefka István, aki nem szűnő kíváncsisággal ered utána az olyan eseteknek, amikor a szocialista demokrácia vadhajtásait segíthet nyesegetni, ez alkalommal is felfigyelt a hírre, s e dokumentumriportban hiteles, jellemző krónikáját adta a nyékládházai, de nemcsak erre a Borsod megyei településre jellemző történetnek. Stefka István elmúlt néhány évben készült munkái azt bizonyítják, nagyon komolyan gondolja, hogy a sajtó —, s ebben benne foglaltatnak a Rádió publicisztikai műsorai is — feladata segíteni a . nemzet emelkedésének szocialista útját, éppen ezért fontos szerepe van a szocialista demokrácia működő szervezetében. Ami természetesen azt is jelenti, hogy hírt kelj adnunk e fejlődés esetleges zavarairól is. Nyékládházán ugyanis a formailag hibátlanul működő tanácsi demokrácia csorbát szenvedett. A tanácstagok úgy váltották le, úgy hívták vissza a község mindaddig megbecsült, köztiszteletben álló, többszörösen kitüntetett, a települést felvirágoztató tanácselnökét, hogy nem hittek abban: vétkes az ellene felhozott vádakban. Az igazságérzetük tiltakozott az ellen is, hogy e döntést az elnök távollétében kellett meghozniuk, de azért működött a szavazógép. A riportert elsősorban nem a tanácselnök sorsa érdekli, sokkal inkább az, mi bírhatta e testület tagjait egy véleményükkel ellentétes, lelkiismeretüket a történtek után több hónappal is háborgató döntésre. A válasz, melyet e riport sugall: ezek a tanácstagok nem hiszik . komolyan, hogy igazán az ő tisztük a döntés, s hogy feladatuk a társadalmi munkák szervezésén túl, irányítani a települést, képviselni a közösség akaratát. A KESZTYŰ. A Videoton egyik gyárában egy asszony levette a munkavédelmi kesztyűt, s a gép levágta a kezét. Gondolhatnánk, saját felelőtlensége miatt következett be a baleset. S e megállapítás betű szerint fedné is a valóságot, ha nem tudná minden egyes érdekelt, hogy ez a bizonyos munkavédelmi eszköz, mint sok társa, legfeljebb dísznek jó. Órák alatt elenged a varrás, napok alatt megeszi az anyagot az olaj,a vegyszer. Vagyóvjaaz érdekelt, s betartja a hivatalos, több hónapos kihordási időt, vagy kíméli, s úgy járhat, mint történetünk balesetet szenvedett főszereplője. Semmiféle gazdasági érv, hivatkozás nem indokolhatja, hogv eltűrjük az ilyen fajta felelőtlenséget. E tanulságot a Szombat délelőtt című műsor egyik riportja után fogalmazhattuk meg, abban reménykedve, hogy e következtetésre maguk a felelősök is eljutnak. A munkahelyi közérzettel foglalkozó szombat délelőtti magazinműsort szerkesztői ez alkalommal fajsúlyosabbra. s talán kevésbé szórakoztatóra hangszerelték, mint máskor. Helyesen tették, mert az alkotókkal együtt hiszem: baj lenne, ha közös gondjaink feltárása a hétvégeken szünetelne, s a szabadnaDokat csupán a testi és a szellemi kikapcsolódás, az össztársadalmi felejtés nem hivatalos ünnepnapjaivá neveznénk ki. Csulák András uradalom gazdasági létesítményeinek megvalósítását szolgálták és jelentős mértékben a meglévő épületrészeket használták föl. így valószínű, hogy ekkor a kápolna még boltozatostól állt. A szép, faragott kövek keresgélése közben szakadhatott le. Az újabb építészeti leletek azért érdemelnek különös figyelmet,_ mert a királyi palota kiterjedésének rendszerére engednek következtetni, illetve valószínűsítik, mindazt, amit az épület hiteles krónikása, Oláh Miklós —, aki mint apród II. Ulászló udvarában, itt Visegrádon élményeket szerzett — Brüsszelben, hazájáról szóló emlékiratában elbeszél. De mint a XVI. század egyik kiemelkedő humanistája, nemcsak emlékeit akarja megőrizni, hanem irodalmi célkitűzései is vannak, s szerkeszti a mondanivalót. Föltételezhető, tehát, hogy 350 lakószobás, sok udvaros palotán belüli tapasztalataiból, több élményt összevon. Ezért mondja, hogy a palota középpontjában van a kápolna, amelyhez lépcső vezet. Elmeséli, hogy a kápolnában aranyozott, fagerendás, kazettás mennyezet van és három márványo'tár. Ezeket a kutatások kezdetén először 50 éve találták meg, de a leírásban szereplő többi adatot eddig nem igazolta a régészet. Oláh szerint a káoo’nából kilépve, árnyas, árkádos folyosóra érünk, amely udvart övez, s a közepén a múzsák kútja áll alabástromból. A mostani kutatás nagyméretű, övezó folyosót talált, kápolnával, «s ha az udvar közepén ilyen szobor rejtőzik, annak föltárása az elkövetkező évek kutatási feladata lesz. Körmendi Zsuzsa Faragott kő a kápolnából Szépen megmunkált oszloptő Veress Jenő felvételei Mintha csak rendelésre történt /volna, pont a • múzeumi hónap eseményeinek kezdetével egyídőben, Visegrádon, a királyi palota ásatási munkálatai során egy XV. század második feliében épült kápolna romjaira bukkantak — amint erről már egy fotóval hírt is adtunk. A részletekről Héjj Miklós, a visegrádi Mátyás király múzeum igazgatója tájékoztatott bennünket. — Köztudott, hogy Visegrádon a műemlékek rendezése miatt tíz éve kezdtük el a királyi palota környékén egy új, korszerű múzeumi egység előkészítését és kiépítését. Ennek kapcsán több, körülbelül száz éve épült, egyszerű vályogfalú lakóházat sajátítottunk ki, amelyek részben középkori maradványokra épültek. Falazóanyaguk az elbontott, egykori királyi vár részeiből állott. A Fő utcában a területrendezés során, két elbontott épület helyén, a faragott kőanyag bemutatásának lehetőségeit készítjük elő. Itt a kertészeti munkák miatt folytattunk kutatásokat, s egy hozzávetőleg harmincszor harmincméteres területen, nyolc méter széles, boltozott, XIV. századi folyosó maradványait tártuk föl. Ennek keleti oldalán, a hegy felé, több ajtónyílást találtunk. Az egyik körülbelül öt és fél méter széles, kilenc méter hosszú kis helyiségbe nyílik, amelynek lezárását a hatszög három oldalával alakították ki. Ez a tény templomkápolna jelenlétére utal. A föltárt terület közepén kőből falazott, lépcsőkkel övezett oltár maradványai kerültek elő. Különös érdekessége volt a kutatásnak, hogy megállapítható: a XV. század második felében épült kápolna boltozata a pusztulás során szinte teljes egészében a padlóra szakadt. A több, mint 350 lakószobás királyi palotát a korabeli források szerint az uralkodócsalád egészen a mohácsi csata körüli időszakig használta. 1526—1543. között Visegrád területén előfordult olyan év, amikor három ízben volt új gazdája a várnak: hol a török, hol a magyar, hol pedig az osztrák. Ekkor ezeket az épületeket is zömében katonák lakták. Az 1543-as ostromnál a vár és a város leégett. Ettől kezdve az erődítések és az új lakóházak építéséhez használták a várat, mint építőanyag-bányát. Egy épen maradt ajtókeret A jelenlegi kutatások megfigyelései arra utalnak, hogy a területen az 1700-as években újabb királyi építkezések voltak, amelyek a visegrádi Rádiófigyelő'
