Pest Megyei Hírlap, 1982. október (26. évfolyam, 230-256. szám)

1982-10-02 / 231. szám

/

1983. OKTOBER 2., SZOMBAT

PEST MEGYEI HÍRLAP MAGAZIN

9

Szeberényi Lehel■

Hivatása: katona

^ \>\\ >

A HÉV-szerelvény befutott a Pannonia-telep nevű megállóba. Itt mindig várnak rá katonai főiskolások. Most csak Jancsi Sándor törzszászlós, végzős hallgató akart felszállni, arcán a jutalomszabadság világölelő derűjével. Bőröndjét már feltette maga előtt, ahogy azonban maga is utánalépett volna, a sűrített légre járó ajtó hirtelen bezárult az orra előtt.

Ez mi? — nézett csodálkozva, a verejték gyöngye kipattant a homlokán. S akkor meglátta a fülkéjéből kivigyorgó vezetőt.

— Ugye most megijedtünk, de mikor részegen randalírozunk a vonaton, akkor nagy legények vagyunk!

— Azt hiszik, itt is a seregben vannak — került nyomban társa a vezetőnek egy krampácsos személyében, aki a murvás peronon lóbálta szerszámát. Ketten vigyorogtak már, s így’ ketten olyanok voltak, mint egy közhangulat. Hatásuk volt az utasokra, akiknek a kocsiban szintén felkelt az érdeklődésük, egy mosoly erejéig legalább, mely cinkosokként állította őket a másik oldalra, vagyis nem arra, ahol Jancsi Sándor törzszászlós magában állt. Olyan ártatlanul és felszínesen tudtak az utasok mosolyogni, mintha ártatlan tréfának, s nem is gonosz rosszviccnek lennének tanúi.

Jancsi Sándor nem először érezte, hogy hirtelen magára marad ci- vil közegben, s hogy láthatatlan tüskék erdeje mered rá e közeg bőre alól. Talán túlontúl érzékeny vagyok

— viaskodott ezzel az--érzéssel.

Nem szólt vissza a vasutasoknak.

Fellépett a kocsiba, a csomagja után, amint szétnyílt az ajtó. összecseréltek valakivel — gondolta. Miből áll ez nekik? Katona — katona. S ők a katonát nem állhatják.

Egyesek — folytatta a gondolatot

— ma is úgy nézik a- katonát, a hi- • vatásos katonát, hogy a régi őrmester-fantomok lebegnek a szemük előtt, mint a hatalomhoz jutott állat jelképei, a maguk sötét és gonosz, pokrócgoromba ősbutaságában.

Jancsi Sándor törzszászlós ezzel a régi őrmesterrel egészen máshol találkozott, nem is olyan régen. Most elmosolyodott ezen, mert az éppen hogy vasutas-egyenruhában volt. Mint ez a vonatvezető, meg a krampácsos társa. Kedve lett volna odamondani nekik, hogy eltévesztették a házszámot, az ő őrmester-eszményképük már nem a néphadsereg egyenruhájában bujkál.

Vasúti pálya építésére vezényelték őket, nyári munkára. (Ironikus mosollyal gondol rá, mi lenne a civil társadalommal, ha a lenézett katonák nem segítenének be az ilyen meg olyan építkezésekbe, mezei, vagy ipari kampánymunkákba.) Egy idősebb vasutasra bízták az egységüket. Nagyon rendes tag volt, készségesen megmutatott mindent, fiaiként kezelte őket. Kint a pályán is atyás türelemmel segített a szokatlan munkában. Fogásokra tanította meg őket, ami nagy könnyebbségükre szolgált.

Ahogy a dögmelegben félmeztelenre vetkezve villázták a talpfák közt a kavicsot, idős vasutas vezetőjükkel, ki cseppet se kímélte magát, ha meg kellett fogni a dolog végét, — jött az ellenőrzés a vasúti főnökségtől. Egy pökhendi vasúti tiszt. Ahogy ingujjban kiszállt a sínautóból, s megállt terpeszben a töltés szélén. „Hozzám!” — ordított az idős vasutasra. Az letette a villát s a -tiszt elé járult engedelmesen. „Azonnal felöltözik!” — ripakodott rá a tiszt. „A fegyelmit majd írásban megkapja!” Az őszbe hajló vasutas szégyenében majd elsüllyedt. Ott, előttük, a katonák előtt alázták meg. A kánikulában majd meg lehetett fulladni, de neki fel kellett vennie az ingét, majd a zakóját, a tányérsapkáját: a vasutast. S még ez sem volt elég a tisztúrnak, felvétette vele a sárga mellényt is. Rájuk, katonákra csak megvető pillantást mért, de nem szólhatott, amiért derékig meztelenek, nekik nem parancsolt. Az ő parancsnokukban több emberség volt, nem kínozta a katonáit értelmetlenségekkel, katonai fegyelem címén.

Dehát — nézett végig Jancsi Sándor törzszászlós, főiskolai hallgató a kocsi sarkából az utasokon —, nekik talán nem is a stupid őrmesterek jutnak eszükbe, ha történetesen egy tiszti, főiskolást látnak, mint ő is. Elnézőbbek, több bennük a jóindulat. Talán azt se feltételezik, hogy a mai néphadseregben a gondolkodás nélküli vakfegyelem lenne a vezérlő eszme. 1 Egyszerűen csak — még azt is megengedi, hogy csak a tudatuk alatt — nem tartják valami sokra, aki katonai pályára megy.

Nézte az utasokat, az arcukat, közömbösséget mutattak. Csak a szemük mintha bújna, s valahogy mellette üresen maradt a hely. Kerülik. Nem veszik be őt maguk közé.

Jancsi Sándor kitekintett az ablakon, hátha gondolatait is elterelheti. Ügy tűnt, nézi a tájat, pedig nem látott a tájból semmit. A magasba lendülő karok erdejét látta, ahogy egyszerre felröppennek az alezredes kérdésére: „Ki vállalkozik rá, hogy szabad idejében megtanítja írni—olvasni és számolni Berki József honvédet a munkás alegységből?” Nem volt a főiskolának hallgatója, ki ne akart volna részt venni a füstösképű legény írástudatlanságának felszámolásában.

Este hat után foglalkoztak vele, a szabad idejükben, sokszor éjszakába hajlón, mert Berki honvédnak hálás, de kemény feje volt, s oktatóinak nagy türelme hozzá. Berki honvédnak még történelmet és nyelvtant is tanítottak, túl azon, amit vállaltak, tele fejjel távozott innen az alegységgel. Nem volt kimondottan érzelmi lény, de a könny kicsúszott a szeméből, midőn búcsút vett a hallgatóktól, kik oktatói voltak, de

barátai lettek; nem felejti el őket,

míg él — mondta.

Áldozatot hozni, segítséget nyújtani — akármily helyzetben, éjszaka, álomból kelve, vagy a magunk égető dolgait is félretéve akár, ez nekik természetes.

Nézte a kezét, ahogy térdén nyugodott. A kézfejét. Az ezer apró szúrós pirosas nyomait, melyek tél óta el nem tűntek, s talán nem is tűnnek már. A bozót tövisétől származtak.

A februári vizsgák előtt álltak. Hó- csatakos, nyálkás idő volt. Társai vasárnapra hazautaztak, ő bent maradt a főiskolán. Most aztán senki, semmi nem zavarja. Nagy lélegzetet vett, s kirakta az asztalra könyveit. Hétfő reggelig fel sem áll mellőlük, míg nem kell mennie a vizsgára. De alighogy a könyveket kirakta, jött az ügyeletes tiszt. Mindenkit mozgósított, akit csak a főiskolán fellelt. Vizsga nem érdekes, vegyen mikádót, előre nem látott feladat, elveszett gyereket kell megkeresni a Pilisben.

A könyvek ott maradtak, ahogy kinyitotta. Űttalan utakon döcögött velük a katonai szállító autó a nyirkos, csontot átjáró szürkületben. Mély sötétben érkeztek meg egy is- tenhátamögötti hegyi helyre: Klast- rompusztára. Ott már várták őket a rendőrök. Szovjet egységek is jöttek. Csatárláncba fejlődve vágtak neki a sziklás, szakadékos, sórten- geres, csupa tövisbozót-erdőnek. Ott tudta meg, hogy e hajtóvadászat egy tizenkét, éves gyerek után folyik, ki elbúj dosott a téli erdő mélyére a felnőtt társadalom elől. Súlyosbította a helyzetet a gyerek értelmi szintje (fogyatékos volt ugyanis, háromévesnek megfelelő fokon), mely még kilátástalanabbá tette a soráét: hogy egyáltalán feltalálja magát az erdő mostoha ölén.

Maga se tudja, hány kilométert tettek meg így, azt hitték, sose lesz vége. Pilisszántó előtt valaki felkiáltott: ^Nyomok a sárban!" Csakugyan, befele forduló lábnyomok voltak* gyereké. De a kövesútnál, a község határában eltűntek. „Fél az emberektől” — mondták, akik többet tudtak a gyerekről. Tehát a községbe biztosan nem ment be. Meg is találták a visszafelé vezető nyomokat. Fordulás vissza Klastrom- pusztára.' Üjra nekigyürkőzni, amikor remélték, hogy a végére jutottak. Nemcsak az izmok fáradtságát kellett legyőzni, de a lélekét is. Végül belehajtották a gyereket a rendőrök karjaiba. Sokszor elgondolja, hogy ilyen súlyosan fogyatékos, a társadalomnak is csak teher errfyer- ke életének megmentéséért arányban állott-e ekkora apparátus ilyen méretű megmozgatása? S csak azt a választ tudja elfogadni: igen. Emberi élet — ha mégoly kicsi, akkor sem lehet mérlegelés tárgya. Niny ami felmenthetne, ha elmulasztunk hajszálnyi lehetőséget is a megmentéséért. ___

No

ha terepgyakorlata nem volt még oly nehéz, mint akkor vasárnap Klastrompusztán, nem érzett fáradtságot, csak kellemes zsibbadást. S nagy megnyugvást. A lelkiismeretét.

Másnap pedig vizsgára kellett mennie. S nem mondhatta, hogy ,,nem készültem”, ezért meg ezért. Helyt kellett állni. Ugyanúgy, mint a pilisi erdőben.

Mit tud ezekről az egyetemista diáktárs, a tanárképzős főiskolás, egyáltalán a civil iskolások? Mit tudnak az ö hétköznapjaikról és vasárnapjaikról? — nézett csendes mosollyal maga elé Jancsi Sándor, törzszászlós. Tudnak-e valamit egyáltalán a főiskolájukról, ahol koránt- sincs vége a tanításnak az ismeretek átadásával.

:'m'\ '

Jancsi Sándor hányszor tapasztalhatta, hogy enyhén felülről néznek rájuk. Mintha bizony az ő iskolájuk nem adna annyit. Annyi tudást. Vagy éppen műveltséget. Felületes ítéletek ezek. A felületes ítéletek a nagy melléfogások és el- számítások forrása. Ez az, amit ők nem engedhetnek meg maguknak. A felületességre hajlamosak is rá- szoríttatnak a dolgok körültekintő vizsgálatára és beható értékelésére. Miképp az alapos és pontos munkára. Erre aztán náluk nagy gondot fordítanak. Az a rakétatüzér a legmagasabb matematikát tanulja. Gond van rá, hogy ne csak felszínesen tudja, de alaposan megtanulja. S ez az alaposság minden tárgyra érvényes. És a katonaélet dolgaira is.

Hová kalandozott a felületes ítélkezőktől! Hogy pofára estek ezek legutóbb is K. városában. Szinte meg voltak sértődve, hogy merték a katonák utcahosszal lehagyni őket — tudásban. Pedagógiából! Ilyen eleve — legalábbis szerintük — „civil” tárgyból. Mint mikor a televízió VIT-versenyét is megnyerték, ahol ugyancsak sokoldalú tudásról kellett számot adni.

K. városában tartották az OTDK (Országos Tudományos Diákkörök) pedagógiai szekciójának ülését. Valamennyi egyetem és főiskola képviseltette itt magát. Hatvan—hetven pedagógiai tárgyú dolgozatot bírált el a szakzsüri. Az ő főiskolájuk kilenc dolgozattal szállt be a versenybe. A legtöbb fődíjas helyezést kapták. Kilencből hatot. Más főiskolának legfeljebb egy, vagy két dolgozat díjazásával kellett beérnie. Még az Eötvös Lóránd Tudományegyetemnek is, noha övék volt az első díj. De a második díjat már ők, a katonák tépték le. A zsürielnök maga is csodálatát fejezte ki. „Hogyan tudták ezt megcsinálni?” — futott ki száján önkéntelen, ö sem igen várta katonáktól. „Didaktikai kérdések feldolgozása BCO—02 oktatógépre” — volt a dolgozat címe.

Hogyan tudtuk megcsinálni... — Jancsi Sándor nyelvén szinte félhangosan lebeg a szórakozott szó. Az első idők hallatlan erőfeszítése jutott eszébe. Nehéz napok, áttanult éjszakák. Távolabbról kellett nekifutnia, mint a társainak. A munkapad mellől jött szinte egyenest a főiskolára. A szolnoki, előkészítő „kanyarót” hat hónap alatt vette, már a seregnél. A fegyvernemek királynője — mondták a lövészetre, mert választhatott, hogy kiváló eredményei tette le az előkészítőt, igenigen összeszedett akarattal. Erre itt is nagy szüksége volt, mert érezte a hiányát azokkal szemben, akik gimnáziumot végeztek. Senki nem zaklatta annyit a tanárokat a konzultálás igényével, mint ő. S hajnali háromig bújta a könyveket, jegyzeteket, míg egyszercsak érezte, hogy összezsugorodott, majd eltűnt a hátrány. Még a nyelvekben is. S immár elmondhatja magáról, hogy többszörös kiváló tanuló, négy egész kilences átlaggal. Megkapta a törzs- zászlós rangfokozatot, amit csak a legjobb végzősök kapnak. Megszerezte, amit meg lehet szerezni a főiskolán tudásban, s tudatos önneveléssel, úgy hiszi, az emberi erények dolgában is előrelépett, éppen az iskolának köszönhetően.

Olyan embernek érezte magát, aki ér valamit. Talán nem is keveset. Bántotta hát a közömbösségnek álcázott, távolságtartó idegenkedés, mely a vonat utasai felől sugárzott felé, és amelyet láthatatlan tűszúrásokként érzett. Szerette volna megmondani nekik, milyen igazságtalanok. Fülükbe kiáltani a tévhitüket. De hogyan? Ajkába harapott. Sehogyan. Nincs rá mód.

S akkor észrevette, hogy valaki

— nem rég szállhatott fel — merőn nézi. Merőn és némileg kíváncsian. Mintha nem akarna hinni a szemének. Előrehajolt egészen és megmarkolta.az ülés szélét kétoldalt maga mellett. Mintha fel akarna pattanni ültéből. De valamiről bizonyosságot kell szereznie előbb.

Jancsi Sándor törzszászlós kényelmetlenül érezte magát, s szeme sarkából ő is figyelni kezdte a fiatal férfit, napcserzett arca kemény vonásait. Derengett, hogy valahonnan ismerős. S hogy összetalálkozott a pillantásuk, a férfi egyszerre biztos lett a dolgában. Felugrott szinte, s a katonához lépett.

A kocsi mintha jelre felébredne,

— mindenki odafordul. Mindenki kíváncsi volt. És senki se tudta volna ezt a kíváncsiságot megokolni.

— Az Ördögsziklánál... — szólította meg a férfi — az Ördögsziklánál ugye ön ott volt...

Jancsi Sándor most felismerte:

— A hegymászó.

— Az. — A férfi kemény arca megrándult, s ez a rándulás kioldott egy kis csillogó nedvességet a szeméből. Sziklából ha víz fakad.

Jancsi Sándor törzszászlós tövisekkel szurdalt keze a térdén nyugodott. A hegymászó két tenyérbe fogva felemelte onnan, s úgy szorongatta. A népek meg nézték.

— Megcsókolnám, ha nem restellném. ..

A könny csorogni kezdett az arcán lefelé, a kemény vonások vágta árok ahogy terelte. Jancsi Sándor törzszászlós pedig fülig pirult a zöld tányérsapka alatt. Alig fogta fel a jó hírt, a hála. elrekedt hangjában. Csak a léleksimogató elégtételt érezte.

— A feleségem él... Él... Köszöni ő is...

Jancsi Sándor szemlesütve szabadkozott, a kötelességről motyo- got valamit. Hogy semmi más ott nem történt. Parancs jött és mentek. Ök a sziklamászásból is kiképzést kaptak. Hát könnyen megközelítették a peremet, ahol a hegymászó szerencsétlenül járt felesége törött gerinccel feküdt. Nemigen tudott ott valaki bármit is tenni. Hát őnekik egy gyakorlat volt. És modernül fel vannak szerelve, vákuumhordággyal hozták le az asszonyt. Hogy kockáztatták az életüket? Ez a foglalkozásuk.

Ahogy felnézett, már nem érezte az idegenség távolságát közte és az utasok között. Valahogy nem érezte magát most egyedül köztük. Talán sikerült megmondani nekik valamit magáról. Amit meg is értettek*

Az illusztrációkat NAGY ELŐD készítette

\