Pest Megyei Hírlap, 1982. szeptember (26. évfolyam, 204-229. szám)
1982-09-25 / 225. szám
(Naplórészlet) 1882 SZEPTEMBER 25., SZOMBAT PEST MEGYEI HÍRLAP MAGAZIN Takács Tibor: Szentendrei Sziszifusz Szeptemberi vasárnap. Szép és nyugodt A Duna újra leapadt látszik lent a kis homoksziget, de eltűntek már a csónakos kirándulók. A hegyeket se járják, bár ez a mai nap újra a nyarat idézi, délben harminc fokot mondott a rádió, a napon fekve negyvennek érzem. Az erdő még nem színesedik, csak a kertünkben piroslik a vörösgyűrű- som levele, a galagonyabokrunk termése még nem izzik, mint Weöres \ Sándor versében. Apropó, erdő. A kiserdőt sajnos irtják, tavaly már megjelent egy jóember, azzal a felkiáltással, hogy bérbevette az előttünk fekvő erdőrészt és kiirtotta a fákat, éppen csak a szélső fasort hagyta meg memen- tónak, úgyhogy elöl fák, mögötte semmi. Azóta nem jött, de néhány hónapja új tulajdonos jelentkezett, aki kicsit följebb Irtja az erdőt, már kerít is, mert ő igazi gazda akar lenni. Eleinte négy autóval érkeztek a segítők az erdőirtáshoz, de azután a munka fogytával elmaradtak, most már csak kisded családjával szorgoskodik a szakállas tulajdonos, mindenesetre állnak már a kiirtott erdő szélén a kerítésoszlopok, áll a nagy vasajtó is, sziszifuszi munka van mögöttük, én biztosan nem csináltam volna. Nekik ez a nagy honfoglalás, még fiatalok a munkához, égnek a tettvágytól, vajon mi is ilyenek voltunk, amikor megjelentünk itt, 1976 tavaszán? A nagy erdőirtás eredménye az Igtt, hogy a letarolt területen kibukkantak a föld dudorai. Itt már egy ásónyom után szikla kezdődik, de olyan szikla, amelyet rendkívül Krémer fóz séfMerengés Tovalibbent kacéran megemelve szoknyáját a nyár KOzénkdobta bámulok közé az őszt — ® amíg felocsúdtunk végleg eltűnt szeműnk elől íottam ki, akik szerintem nagyon jellemzők. A könyv hőse Barabás Árpád őrnagy, aki megszállott ko- noksággal teremtette meg az ejtőernyős fegyvernemet. Sok vita folyt személyiségéről: sajnos többen egyértelműen negatív figurának minősítik. A tévéfeldolgozás is embertelen vonásait hangsúlyozta. Én úgy tartom, hogy nehéz ember volt, aki elképzeléseiért még a halálos veszélyt is vállalta. A bűnös inkább o vezetés gyávasága és embertelensége volt, amely a németek bizalmát úgy akarta visszanyerni, hogy a gyengén fölszerelt csapatokat harcba vezette. A halálrepülőknek bajtársaik égő testén át kellett bevetésre indulniuk. H armadik kötetem (Egy m. kir. százados feljegyzései) úgy keletkezett, hogy érdekelt a Vádindítványban szereplő emberek sorsa. Kíváncsi voltam azoknak a belső életére, akik nem tudják megemészteni a változásokat Keresnek inkább egy tenyérnyi homokbuckát ahová el tudják rejteni a fejüket. Nemrégiben volt egy vita az írószövetségben, ahol elmarasztaltak néhányan azért, mert negatív hősöket szerepeltetek. Az én munkámat, s a mostani világot a színes televízóhoz hasonlítanám, sőt, az lenne a legjobb, ha holografikusán, tehát több dimenzióban látnák a figurákat. Nincs ellentétben a történetírással az, amit megfogalmazok, pusztán szeretném, ha írásaim hozzájárulnának a múlt jobb megértéséhez. Lejegyezte: GABOR LÁSZLÓ nehéz csákányozni, viszbnt a föld felszínén hagyva egy-két év alatt elporlad. Vannak itt — bizonyos helyeken — vulkáni bombák, csak én nevezem ezeket annak, fogalmam sincs, hogy valójában azok-e, s ezek a hatalmas, kocsikerék nagyságú tömbök nem porladnak, nem verhe- tők szét, kemények, akár az acél. Major János felső szomszédom régi álma-vágya volt egy ilyen szikla, gondolta, elképzelte, s nem egyszer lelkesen magyarázta is, hogy milyen jól mutatna bent a kertjében, a háza előtt. Egyszer, amikor még erdőirtásra senki sem gondolt, amikor azt hittük, hogy a parcellázók igazságérzete meghagyja nekünk ezt a kiserdőt a maga szépségében, már megpróbálta bevonszolni, az autójához kötötte, de végül is nem ment vele semmire, otthagyta, hiszen egy árkon kellett volna keresztülvonszolnia. Ám, mára már eltűnt az árok, az új honfoglalók betömték, betemették, platót csináltak a kerítés elé, s Jánosban újra feltámadt a vágyakozás a szikla iránt. Két hete már ott ékeskedik-pávás- kodik kertjében a szikla, csakugyan jó! mutat, akár absztrakt szobornak is nézhetné a hozzá nem értő, hárman gurították be hozzá, ajándékba kapva szemközti szomszédjaitól. Hanem itt sok minden született már úgy, hogy valaki megcsinált valamit, a másik meglátta és utánozta. így kezdtem jómagam is a ciszternaépítéshez, másodiknak-harma- diknak, hogy most már majdnem mindenki a ciszternakészítés útjára lépjen. Na de, hogy a kertdíszítés eme módija is ilyen hamar követőre találjon? A Verebes—Schubert színészházaspár szívé csakhamar fellobbant egy másik kő után, ennek kigörgetése volt a mai nap fő eseménye, ösz- szefogott minden érdekelt, maga a tulajdonos persze, akinek fő érdeke, hogy telke ment legyen a mihaszna kövektől, azután Major János, nehogy azt hihesse róla akárki, hogy esetleg irigyli más kertje megszépü- lését, jöttek a szikla tulajdonosai is, Éva és Karcsi, két-három asszony is ott topogott, nyilván irányították a mindig irányításra szoruló férfiakat. És Gyula szomszéd is a kőhöz került, nem tudom, milyen minőségben. Hozzánk csak az ősi hórukk! szavak jutottak el, s én menten Szi- szifuszra gondoltam, aki naponta görgette a maga kövét, a maga szikláját fel, fel a hegyre. Lám, milyen a mai ember. A szépségért inindent, de mindent feláldoz, előkerült egy óriági vasrúd, mint főeszköz, s azután megindult a centiméterek legyűrése. Több embert már hiába kiabáltak-trombitáltak volna össze, a jelenlévők se fértek a kőhöz, amely eleinte ellenállt, majd aztán nagyon nehezen, de engedett. Fél óra alatt kibillentették helyéből, hogy a másik fél óra múltán már átjussanak a (hajdani árkon! Minden méter dicsőséget jelentett, annak is, aki irányította, annak is, aki tolta-taszí- totta-görgette kijelölt célja felé. Így születnek a nagy tettek is, elhatározás kérdése az egész, itt ösz- szefogott minden, érdekelt, s kíváncsian várom, hogy ki lesz a harmadik jelentkező, majd a negyedik kőre vágyakozó, mert biztosan lesznek még szépségre szomjazók! Nílfl gyŐZÖtt ilyen könnyen Sziszifusz, azért is maradt a hiábavaló cselekedet jelképe a szikla örök gör- getése. Az én sziklám most.ez a napló, ezt görgetem napról napra, hónapról hónapra, noha jól tudom, hogy egyelőre nem érek a végére. Mert maga a befejezhetetlenség, ha már elkezdtem, ha már nekifogtam, ez nem regény, amélynek eleje van, közepe és vége, nem, ez a Napló vagy minek nevezzem, ez az írógéppel való beszélgetés maga a megun- hatatlanság, a befejezhetetlenség, az esetlegesség. Nem tudom, mi kerül bele holnap vagy holnapután, ahogyan szomszédaim sem tudják még, hogy hová gördül maid a kimozdított szikla, hiszen egyelőre ott áll félúton, Majorék háza előtt, bár most kinézve a csatatérre, látom, hogy Schubert Éva ül a kövén, ő most a gondolkodó lény, nyilván azon töpreng, hová is kerüljön a negyed utat megtevő sziklája. A többiek elszéledtek, előbb azt hittem, hogy győzelmet ünnepelnek, de hát a férfiak nem ihatnak, hiszen már megy lefelé a nap, és ugye a sofőrök nem tehetik ki magukat a szondázás rémségének. Szemet rabló szivárvány •.. Mennek az utcán öten, tizen, billegtetik farukat, s a szoknyák mint feltornyozott párnák, csak éppen az alvégen, méltósággal takarják viselőjüket. Büszkék, mint az eső után szemet rabló szivárvány és színesek, amennyire csak a habos fehérek meg a gyászfeketék , engedik ... ... érintik egymás kezét, átfogják a lány vállát és az odabújuk, s ahogy megszólal a bruggató, úgy ők is lépést váltanak, egymást keresik, mint hegyi farkás a csordát, hogy elragadják azt, amit a természet ád, s aztán beleveselkedjenek: gyöngyözzön a homlokuk, patak legyen az arcuk, testükről folyjon a verejték, s a kedv, a megismételhetetlen jókedv szilaj életet adjon az estéknek: mulatságot a nézőknek, csalafintaságot a játszóknak... ... borulnak egymásra: a világ szabályai szerint párokra találnak; meghúzzák a mezsgyéket, kijelölik a mértéket, már óra sincs és perc sem létezik, felszakadt mosoly ül az arcokra és szól a zene, csábít a düvő, serceg a gyanta a vonón, a cifrázat megismétli a dallamot, ezt a mindent elmondót, ami legbelől fakad, s ' mert elapádhatatlan, nincsen ere, csak óceánja... ... ropják a dobogón, s az üveg is beton palotán átsüt a falusi házak oromzata: szerkezetet, módot, s leginkább méltóságot ma is, de sokszor ott mérnek! Látjuk őket, belőlük nőttek és lessük: megértünk-e valamit nézésükből; tartjuk-e valamire gerincük egyenességét, ha másutt már karóhoz kell kötni a derekat, hogy az is egyenesen álljon?! Körmünket tenyerünkbe Vájjuk és dúdoljuk a nyirettyűvel együtt ezt a valósággá vált álmot: tartásuk keménysége, arcuk feszülése, az izmok, inak támadása földindulás: lábaik alatt kopog a döngölt föld, a színpadi deszka és ők megfeledkeznek a bújó időről, eltakarják gondjaikat, csak a tánc, a tánc létezik, viszi, röpíti őket megrendítő nyugalmával... ...mire jó hát-ez a tánc? Az ötven-, hatvan-, hetvenévesek tánca? Tőlük eltávolodni restség, velük cifrázza fiuk, vejük, unokájuk, a szoknyába bújtatott kisboszorka, s az a kormosképű is, mintha más sem lenne a világon, csak a sodrás, a libbenés, a csapások sora, hogy aztán pörögjenek, összefogózzanak, mint akik soha nem engedik el egymást. Nézik a másik szemét, firtatják, mi következik, aztán uzsgyi, vigye az ördög a vígságot, csak bele, bele, hogv megszaladjon ez az érzés, mert a tánc, a tánc, ez a bajt és bút űzővi'- lanás az életben oly ritka, hogy ezé,; ropni, ropni kell, megelőzni min dent, amiről kint a varjak kárognak ... Szöveg: MOLNÁR ZSOLT Képek: BARCZA ZSOLT
