Pest Megyei Hírlap, 1982. szeptember (26. évfolyam, 204-229. szám)
1982-09-24 / 224. szám
1982. SZEPTEMBER 24., PÉNTEK Dobozy Imre 1917-ben született Vál községben. Édesapja a Tanácsköztársaság idején vöröskatonaként szolgált, Dobozy Imre Érden, majd Budán járt középiskolába, 1935-ben érettségizett. Irodalmi pályafutását versekkel kezdte, első írásai a „Válasz" című társadalompolitikai folyóiratban jelentek meg. Kezdetben a Triesti Biztosítónál dol- dolgozott, majd a Hitelbanknál alkalmazták. Kozoen 1943- ban katona volt, majd egy év múlva, 1944. november elején ismét behívták, de ekkor megszökött. December 17-én átállt a szovjet csapatokhoz, A felszabadulás után tevékenyen bekapcsolódott a politikai életbe: 1947-ig a Buda környéki járás párttitkára lett, majd a Szabad Néphez került rovatvezetőnek. Itt jelentek meg riportjai, publicisztikái és elbeszélései is. Az ellenforradalmárok 1956-ban őrizetbe vették, majd kiszaÜiésezett az országgyűlés kereskedelmi bizottsága Kereskedelmünkben napról napra, hónapról hónapra változik a helyzet, melyhez alkalmazkodnunk kell — mondotta Andrikó Miklós belkereskedelmi államtitkár egy képviselő kérdésére reagálva a Parlament kereskedelmi bizottságának szerdai kihelyezett ülésén, a Divatcsarnok Lotz-termében. A gyors változásokon kívül az újabb eszmecserét elsősor ban és mindenekelőtt az in dokolja, hogy hazánkban az ellátás jó ideje kiegyensúlyozott, és eme eredmény megőrzése nem is kis jelentőségű politikai kérdés. Andrikó Miklós — az országgyűlés tagjai, valamint több minisztérium, országos főhatóság meghívott képviselői előtt — leginkább az ipar és a kereskedelem olykor harmonikus, máskor nem éppen probléma- mentes kapcsolatait elemezte. Nem véletlenül: a magyar termelők adják a boltok polcain található áruk 85 százalékát, így hát nem túlzás a megállapítás: amilyen a termelés, olyan a kínálat. A kereskedelem kulturáltságáról szólva Andrikó Miklós a szerteágazó témakörből a legfontosabbakat kiemelve szólott az ötnapos munkahét bevezetéséről. Megállapította: az ezzel kapcsolatos változások mindenütt a lakosság érdekeit szolgálták, és ez bizony olykor előnytelen volt a kereskedők számára. Láncfeszítő kerekek A monori Mezőgép aszódi gyárában az év végéig 900 láncfeszítő kereket készítenek mezőgazdasági traktorokhoz. A képen: Dolány István esztergályos a lánckerék megmunkálása közben. Barcza Zsolt felvétele Változó mrtógvágl közérzet Két úton egy célhoz igyekezve A tartalékokról az eredmények tanúskodnak Az 1980-ban készített rangsor szerint á termelési érték alapján a száz legnagyobb na- zai vállalat között a tizenkettedik volt a Csepel Autógyár. A termelési érték gyors gyarapodása — idén az 1970. évinek több mint a háromszorosa — nem egyszerűen a mennyiségi változások sorát foglalja magába, hanem lényeges minőségbeli, hatékonyságbeli átalakulásoknak is kifejezője. Szilárd támasz lett Érdemes-e még emlegetni azt az időszakot, amikor fölmerült az 1950-es évektől jó nevet szerzett, de fejődésében megtorpant gyár valahová történő beolvasztásának gondolata? Azért kell utalni a múlt e kellemetlen emlékére, mert valójában akkor Kezdődött el az az új időszámítás, amely tart ma is, s amely osz- szekapcsolódott a közúti jármű-gyártás központi fejlesztési programjával. A radikális átformálódásról képet ad egyetlen adat: idén az autógyárban a termelési érték 94,4 százalékát azok az új árucikkek alkotják, amelyek előállítását a hetvenes években kezdték meg a törzsgyároan és a gyáregységekben. Ez az arány, a változásoknak ez a mértéke tiszteletet érdemel, egy pillanatra sem feledve: a számokká sűríthető tények, tapasztalatok mögött az átalakulást megszenvedő, de egyben létrehozó munkavállalók nagy létszámú serege áll. Sok vihart megélt csapat ez! Voltak esztendők, hosszabb időszakok, amikor a jövő kevés szépet látszott kínálni — aminek hű tükreként felgyorsultak a kilépések —, a közérzetet a bizonytalanság, a keserűség jellemezte. Ma mái viszonylag egyszerűnek tűnik annak megállapítása, hogy egy közösség ereje a legjobban éppen a válságos időszakokban mérhető le, ám akkor az adott helyzetben politikai, gazdasági intézkedések, cselekedetek bonyolult láncolta — ebben a megyei irányító párttestületek következetes segítsége és ugyanakkor ellenőrzése — kínált kiutat. A gyár népgazdasági súlya, a megye iparán belüli vezető szerepe indokolta, hogy a megyei párt-végrehajtóbizottság több ízben is elemzően áttekintette a gyár politikai, gazdasági helyzetét, mint tette ezt legutóbbi ülésén is, eredményeE cker Dezső 79 éves dunaharaszti lakos azt írja hozzám intézett levelében, hogy ő büntetlen előéletű, egykor kétszeres szocialista brigádtag, a Kiváló dolgozó kitüntetés birtokosa. És azt kérdezi tőlem — ki tudja, miért éppen tőlem: „Adna nekem tanácsot, hogy milyen hatósághoz forduljak, aki nekem igazi segítséget nyújtana". Én pedig rögtön válaszolok azzal, hogy a kérdésben benne a felelet. A mi dolgainkat, kedves Ecker Dezső, a tanács intézi, és bármily ellenkező tapasztalata van, nemigen szükséges más fgllebbviteli fórumhoz fordulni. Mert őszintén szólva, én nem szeretem, ha hétköznapi ügyes-bajos dolgainkban a sajtót tekintik egyesek fel- lebbviteli fórumnak. A sajtó ugyan igen jelentős eszköze a hatalomnak — szóvátehet tyúkpöröket éppúgy, mint olyan alkalmakat, amikor elromlik a nyilvános telefon, áthelyezik az autó- - buszmegállót, nem viszik el a hulladékot. vagy leszakítanak egy utcatáblát —. de az utóbbi időben mintha túlságosan is elszaporodtak volna a sajtóban az efféle panaszok és tiltakozások. Nem, kedves Ecker Dezső, macának változatlanul a tanácshoz kell fordulnia, mert az ügye olyan illetékességű. Én, őszintén szólva, nagyon szeretném a pártját fogni, bár semmilyen bizonyíték nem áll a rendelkezésemre abban a tekintetben, hogy magának egyértelműen igaza van. De nem is feladatom megállapítani, mert ezt a feladatot, meggyőződésem szerint. hivatott tisztségviselők látják el. és hiva- tottságukról éppen azáltal győződhetünk meg, ha kellő kitartással tőlük követeljük meg ügyünk elintézését. Mivel csaknem magánemberként írom ezt a nyilvános hozzászólást leveléhez, hadd Ungvári Tamás: •Segítség ! valljam be: én hiszek magának. Nem mintha grafológus lennék, de az írása, 79 éves korára is tisztán olvasható, alig mutatja nyomát reszketősnek — a helyesírási hibák pedig az én szememben csak még hitelesebbé teszik. Egy újságírónak már van némi emberismerete, ha más bizonyíték nem áll is a rendelkezésére, mint egy levél. Ugyan miért tusakodna a 79 éves Ecker Dezső, a szomszéd ama kamrája miatt, amit állítása szerint szabálytalanul az ő házához ragasztottak oda? Egyszer már — írja Ecker Dezső —. 1981-ben a tanács építkezési osztályának vezetője felszólította a szomszédot, hogy bontsa le azt a kamrát vagy vigye odébb: van itt állítólag egy 198l-es tanácsi végzés, melynek végrehajtásáról a sértett az egyezség kedvéért lemondott — de a másik ügyfél az egyezséget nem tartotta meg. Azóta új vezetője van az építési osztálynak, az üggyel nem foglalkoznak, a kamra marad, az épület ázik — s ami még különösebb, hogy ezektől felbátorodva a szomszéd —, ezt a hozzám intézett levélből tudom ugyancsak —, mindenféle nevekkel illeti az idős Ecker Dezsőt és feleségét. Kis ügy, mondhatnánk, de nem az. Nem az elsősorban Eoker Dezsőnek, aki magát sértve érzi, nemcsak a sértésektől, hanem attól is, hogy egy aoró ügyet képtelen elintézni, s nem kis ügy attól se, mert az életünk tele van apró bosszúságokkal, elintézetlen ügyekkel, amelyek attól dagadnak naggyá, mert elintézetlenek. Kétlelkű vagyok a dologban. Voltaképpen azt szeretném, ha nyilvános levelemre tüstént válaszolna a tanács illetékes osztálya és bebizonyítaná, hogy a jog, a törvény, a szabályzat semmiben sem sérült; és ha egyfelől Ecker Dezsőnek szurkolok, hogy a nyugalma helyreálljon, akkor másfelől a hivatalnak is, hogy ne érje szó az ő házuk elejét. Dehát nem vagyok nyomozó újságíró, még kevésbé hatóság. Nem képzelem magam Émile Zolának sem, aki voltaképpen' bizonyítékok híján írta meg híres védőiratát ama egykori, ártatlan Dreyfus kapitány ügyében. Cikket írok — legfőképpen azért, hogy ezután minél kevesebb cikket kelljen írni tyúk- és kamraioerekben, szcmszédviszályban, buszmegálló ügyben, kátyúzásért és egyebekért. Akinek igaza van, annak legyen igaza a hétköznapi és a magas hivatal előtt. És még egy. Ecker Dezső dolga azért foglalkoztat, mert idős emberekről van szó. Nem olyan fürgék már az ügyintézésben, hivatal járásban, mint mi. Árvábbak is az idősebbek, nemegyszer pártfogó nélküliek — ki pártfogolhatná hát őket jobban, mint azok, akik a hi- vp*''' tisztességében hisznek? H ’t lássuk csak — igaza volt-e, igaza van-e Ecker Dezsőnek? Majd elválik. két és teendőket összefüggéseikben mérlegelve. Imponáló adatok sorakoztathatok fel arról — így idén több mint tizenkétezer autóbusz-padlóváz, a majdnem nyolcezer szervokormány, a 900 millió forint értékű pót- alkatrész előállítása —, hová fejlődött teljesítőképességeben az az autógyár. Az sem csekélység — és a hazai ipari gyakorlatban korántsem általános —, hogy a legutóbbi három évben a nettó termelési érték kétszer olyan gyorsan nőtt, mint ennek a mutatónak a bruttó változata. Az eszközarányos nyereség, a jövedelmezőség kedvező változása szintén elismerést érdemel, azaz vitathatatlan: a közérzet stabilizálódását, a kollektíva hajlandóságát nemcsak a végrehajtásra, hanem a holnap kialakításában való közreműködésre, szilárd gazdálkodási eredmények segítették elő és támasztják alá ma is. Ezek az eredmények — nem paradoxon — ugyanakkor beszédesen szólnak arról is, milyen hatalmasak voltak a szellemi, anyagi tartalékok, amint e források mára sem merültek ki, sőt, szerepük, fontosságuk — éppen mert a feladatok bonyolultága fokozódik — egyre növekszik. Érdekes lenne éppen az ilyen megfontolásokból kiindulva, ráfordítások és hozamok viszonyának nemzetközi összehasonlítására vállalkozni az autógyárban — akár tudományos intézeti közreműködéssel is —, hiszen hosszú távon ez kínálhat alapot a reális megítélésre éppúgy, mint a fejlesztési döntések előkészítésére. Két utat járva igyekeznek egy célhoz a nagyüzemben. A cél a hatékonyság folyamatos javítása, a két út pedig a ráfordítások abszolút és fajlagos csökkentése, illetve a termék- szerkezet tervszerű fejlesztése, korszerűsítése. A vállalati stratégiának ez az alapelve a gyakorlatban helyesnek bizonyult, ám hiba lenne elfeledkezni róla: máig elsősorban a ráfordítások mérséklése szolgálta döntően a hatékonyság kedvező változását, azaz a termékszerkezet fejlesztésében is — s ebben alapvető az alvázak, illetve a szervokormányok súlya — gyorsabban kell lépni, mert ez a gyorsaság népgazdasági érdekeknek és vállalati érdekeltségeknek egyaránt hordozója. Természetesnek kell vennünk — éppen az eredmények ismeretében —, hagy ennek a gyorsításnak a szükségességét mind a vállalat vezetése, mind közössége föl- és elismeri, azt ne higgyük azonban, automatikusan kialakul ennek a hogyanja is! Ej a hogyan éppen sokféle alakjával, módszerével tartogat próbát a közösségnek, egyszerre vonz és riaszt 1— hiszen a megszokott- ság kényelme mindannyiunk- najt: kedves —, tehát nem elég elrendelni utasítások, határozatok sorával, hanem meg kell nyerni hozzá a kollektíva javát. Ä részvétel igénye A megnyeréshez kínálkoznak látványos mozzanatok — mint például a szervokormányok licenciavásárlással ösz- szekötött gyártásrekonstrukciója —, de olyanok is, amiknél vitatkozni, győzködni szükséges, mert nem nyilvánvaló a lehet és a kell összefüggése, mint az alkatrésztermelés és -ellátás folyamatossága vagy éppen az alvázak íelületvédel c esetében. Ez utóbbi teendő ráadásul részfeladatok seregét foglalja magába, közöttük olyanokat is amelyek gazdája nem az autógyár, hanem a kooperáló partnerek valamelyike, azaz a vita, a győzke és nem álltn! meg a gyárkapunál, át ke'l lépni mzon, még akkor is, ha sajátosan gazdagok a tapasztatok a kooperációk gondjairól. a háttéripar szállító- készségének szerénységéről. Itt jutottunk el annak a furcsa helyzetnek az érzékeltetéséhez, amelyet így jellemezhetünk: szemben a nemzetközi tapasztalatokkal, az autógyár tavaly harmincmillió forint költségcsökkentést ért el kooperációk és bérmunkák felszámolásával...! Nem tévedés, felszámolásával, holott a kézenfekvő, a logikus bővítés, a beszállítók — a szakosodott beszállítók — körének tágítása lenne. Ezért nem lehet eléggé hangsúlyossá tenni: az autógyár a gazdaság e terepén kialakult viszonyrendszereknek egyszerre alakítója és szenvedője, cselekedeteiben, törekvéseiben nem függetlenítheti magát a környezettől. Vannak kedvező tapasztalatok — így a sok vita után létrejött megállapodás és érdekeltség az alvázak ütemes szállítására tavaly mór 23 millió forint felárhoz juttatta az autógyárat — helyeselhető törekvések —, mint a MOGÜRT-tel 1981-ben kötött társasági szerződés a piacfeltáró munka fokozására —, ám alapvetően az autógyár is igazodni kényszerül a kooperáció általános helyzetéhez, állapotához, változásokat nem tud egymaga elérni. Bonyolult, mert folytonosan mozgásban levő szervezet egy termelői közösség akkor is, ha néhányszor tíz ember alkotja, hát még akkor mennyire az, ha kilencezerrel kell szorozni a szándékokat, az elszánáso- kat, a húzódozásokat, a véleményeket vagy éppen hallgatásokat...! A mozgósító szellemi tartalékokról lényegeset közöl a számsor: 1930-ban 63 millió, tavaly 61 millió, idén várhatóan 65 millió forinttal mérsékelték, mérséklik az önköltséget. Ehhez nem elég a vezérigazgatói körlevél, kevés hozzá a taggyűlési beszámoló, az is szükségeltetik: az emberek érezzék, mindennapos dolgokban tapasztalják véleményük fontosságát, ötleteik, javaslataik megbecsültségét, igénylését. A közérzet vonzó formálódásához ugyanis rengeteg minden kell — az importanyagok célszerű fölhasználásától a termelőegységek önálló elszámolásának fokozásáig —, de alapvetően, minden mást megelőzően kiindulópont és feltétel ehhez a kötelességen túli részvétel szándéka, óhaja a dolgozók egyre nagyobb körében. Ha e2 a feltétel nem hiányzik, akkor a jövő a szó nemes értelmében véve válik közös jövővé, ahol nem elsősorban parancsnoklók és engedelmeskedők vannak, hanem olyan partnerek, akik a célszerű munka- megosztásból következően ugyan más és más feladatokat látnak el, de nem beosztásuk címe, hanem tevékenységük értéke adja rangjukat. Yáüdt jövendő Okkal büszkék az autógyáriak a D—750-es járműcsaládra, annak több mint harmincféle típusváltozatára, de — itt rejlik a hétköznapok buktatója — az lenne az eszményi állapot, ha a legkisebb alkatrészre, a rutinnal készített alvázakra, a fejlesztés alatt Uvő sebességváltókra ugyanúgy kisugározna az alkotói büszkeség, mint a valóban tetszetős, sokféle célra használható gékocsikra. Ez az eszményi állapot te.mészetesen távoli, s talán el sem érhető, mert mindig is lesznek, akik nem többet, puszta kenyérkeresetet látnak a munkában. Ehhez az eszményi állapothoz azonban lehetséges és szükséges is a közeledés, s e közeledésarányok kérdése. Annak az aránynak a függvénye, a munkavállalók közül menynyien vállalják pusztán a kiosztott feladatokat, s menynyien vannak azok, akik vállalják a töprengést a holnap hogyanján is, mert a kemé- nyedő feltételek, a nehéz fejlesztési feladatok mellett, azokkal együtt is ez a holnap kollektív érdekeltségek hordozója, azaz közös jövő. Mészáros Ottó Elhunyt Dobozy Imre Mély megrendüléssel és fájdalommal tudatjuk, hogy Dobozy Imre elvtárs, a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának tagja, a Magyar Írók Szövetségének nyugalmazott elnöke, a Magyar Ellenállók, Antifasiszták Szövetsége Országos Bizottságának tagja, Kossuth-díjas író szívroham következtében szeptember 23-án elhunyt. Dobozy Imre elvtárs temetése szeptember 27-én, hétfőn 14 órakor lesz a Mező Imre úti temető Munkásmozgalmi Panteonjában. Elhunyt elvtársunk barátai, harcostársai, volt munkatársai 13.30 órakor róhatják le kegyeletüket a ravatalnál. Az MSZMP Központi Bizottsága, a Magyar írók Szövetsége, a Magyar Ellenállók, Antifasiszták Szövetsége, a Művelődési Minisztérium r -r badulása után részt vett a II. kerületi munkásőr zászlóalj megalakításában. Ebben az időben már a Népszabadságnál dolgozott. Írásaiban a falu szocialista átszervezésének eseményeit, az emberek jellemformálódását ragadta meg. Erről szól első drámája, a „Szélvihar” is, amelyet 1958-ban mutattak be. Sok művét lefordították orosz, német, cseh, román, szerb nyelvre. 1959-ben az újjáalakult Írószövetség főtitkára lett, a párt XI. kongresszusán beválasztották az MSZMP Központi Bizottságába. Az Írószövetség elnöki tisztét 1976-tól 1982-ig, nyugállományba vonulásáig töltötte be. Munkásságát számos kitüntetéssel ismerték el: 1959-ben Kossuth-díjat kapott, majd 1975-ben a Magyar Népköz- társaság Zászlórendjével, két évvel később a Szocialista Magyarországért Érdemrenddel tüntették ki.
