Pest Megyei Hírlap, 1982. szeptember (26. évfolyam, 204-229. szám)

1982-09-21 / 221. szám

4 •ncra *4w xJuntm 1982. SZEPTEMBER 21., KEDD Szüreti vigasság Foton Aránylón csordult a hegy leve Nézelődők a pavilonban Otthont szépítő törekvések Batikolt zacskóban levendula Hetvenkét művész alkotásai Egykoron Vörösmarty te­kintete pásztázta a dimbes- dombos tájat, Fáy András hívta találkozóra kortársait présházába, Muharay Elemér alapított faluszínpadot a fő­város tőszomszédságában, Fo­ton. Az asszonyok még szek­rényük mélyén őrzik a bő­szoknyákat, őseiktől tanult dal az ajkukon. Irodalmi és népművészeti emlékekre bukkanunk lépten- nyomon Foton. Csakhogy a hagyományok nem nyílnak ki öntörvényűén. A kövek némán őrzik titkaikat, hacsak a ké­sei utód fel nem pattintja a régmúlt emlékek nyitját. A divatos viselet, tánc elsodor­hatja a régit, ha hagyjuk. Al­kalmakhoz kapcsolódott vala­mikor a falusi vigalom. S mi más adott volna nagyobb vigasságra okot, mint a szü­ret? Foton immár tizennegye­dik alkalommal rendezik meg a Fóti ősz eseménysorozatát, Présben a szőlő Veress Jenő felvételei lát, máris a régi szüreti bál­ról mesélt. — A felvonulás hasonló vígsággal telt — mutatott kör­be. — Csakhogy a bálba hívó szokások elmaradtak. Legény­koromban a szüreti bál előtt a fiú meghívta a lányt — aki oly nagyon tetszett neki — eljön-e véle csikóslánynak? Ha a válasz kedvező volt, a legény a lányos háznál vacso­rázott, s ezután kezdődött az igazi mulatság. A kocsmaud­varon csak úgy pörgött a sar­kantyú. S aki a szőlőfürtök­ből, amelyekkel feldíszítették a kertet, csent akár egy sze­met is, büntetést fizetett. Bözsi néni — Kis József né, a helyi menyecskekórus leg- idősebbike — hasonlóan em­lékezett, csakhogy ő a leányok szerepét cifrázta. A dalokat a színpadon énekelte, a díszes ruhát meg bemutatta: — A menyecskék legfőbb dísze a pik kendő volt, fó­liásán kötve — beszélt, mi­közben megigazította a dör­gölt kötényt, amelynek szélé­be a menyecskék neve írva vagyon. A kötény alatt zseb, majd a bimbós hímzésű bő szoknya, slingelt alsószok­nyákkal. — Hat esztendeje énekelünk együtt, ki nem hagynánk egy próbát sem. Nincs az a házimunka, amiért felhagynánk vele. * Nem csoda, hogy a délután színfoltja a művelődési ház menyecskekórusának fellépé­se volt a citerazenekarral. Kedvesek voltak az éneklő, táncoló, citerázó kisiskolások is. Színvonalas bemutatót tar­tott a Zalka Máté Katonai Főiskola néptáncegyüttese s Pócsik Dezső citeraművész. Akár három estére szóló mű­sort is összeállíthattak volna a rendezők, olyan jól sikerült összetoborozni a részvevőket. Mire az izzó napkorong el­tűnt a fóti dombok mögött, a hagyományokat felváltotta korunk zenéje. Az éjszaka csendjét az elektromos gitár verte fel, az emlékek egy kis időre nyugovóra tértek. Erdősi Katalin ÍV-FIGYELŐ' Ml látható a grafikán? Mesélik: szombaton este, zéróra előtt egy csizmás, ün­neplőbe öltözött idős ember ment keresztül a pavilonon. Óvatosan megforgatta a fejét, lassított, ám családtagjai sür­gették: gyerünk, mert ránk zárjak az ajtót. Nem baj, mondta az öreg, csak ezt hadd nézzem még meg. Nem volt mit tenni, leálltak, s a magya­ros bajszú, szikár bácsi oda­ment egy festményhez, alapo­san szemügyre vette, megka- pirgálta a felületét. Aztán mint aki jól végezte dolgát, azt mondta: ez tényleg szép. Elébe menni az érdeklődőknek Akik látták a jelenetet, majdnem megtapsolták az öre­get. Számára újdonság volt ez a találkozás, ami történhetett volna az ország bármelyik mú­zeumában, képtárában. Erre azonban most a Budapesti Nemzetközi Vásár 46-os pa­vilonjában került sor, ahol első ízben rendeztek kiállítást a kortárs magyar képzőművé­szet terméséből. Művészeti vá­sárnak is nevezhetnénk a het­venkét alkotó bemutatkozását a csaknem ezer négyzetméte­ren. Az ötletet a felismerés diktálta: ne a néző menjen csak el a Képcsarnok, az Ipar- művészeti Vállalat boltjaiba. Kettőjük felügyeleti szerve, a Magyar Népköztársaság Mű­vészeti Alapja is elébe mehet az érdeklődőknek, a leendő vásárlóknak, s hirdetheti: le­gyen a gazdaság feltárulkozá- sa a művészet ünnepnapja is. Joggal mondta hát Antal Imre, a Televízió népszerű főmunkatársa vasárnap délben a 46-os pavilonban a tombola­húzáskor: reméli, a jelen levő félezer emberből mindenkinek nagy örömére 'szolgál, hogy őket nemcsak az új bútorok, a ruhák, szövetek, a szép autók a bontott csirke, s a gépek érdekli, hanem a művészetek is. S máris osztogatta a szebbnél szebb albumokat, posztereket, türelemjátéftokat, a Corvina és a Képzőművésze­ti Kiadó ajándékait. Mindenkinek megfelelő portékát Szó, ami szó, a vásáron so­kan felkeresik a Művészeti Alap pavilonját. Ottó Klára osztályvezető szerint ez a hely nem a művészet „komor fel­legvára", inkább az ismerke-, dós és ismeretszerzés fóruma Arra ösztönzik a vendégeket, hogy rájöjjenek: otthonuk va­lamelyik falán elkelne egy kép vagy grafika, s igényeljék en­nek a hiánynak a megszünte­tését. Minden lakásból úgy sem tudják száműzni a fal­védőkét, ám arra szívesen vál­lalkoznak, hogy az olcsó vá­sárfiától a komoly értékig — a pénztárca vastagságának megfelelően —, mindenki ta­láljon magának, családjának portékát. Ezek után arra voltunk ki­váncsiak: mi a legolcsóbb? Rögvest a kezünkben volt egy levendulával töltött batikolt zacskó — szekrényillato.sí tónak — harminc forintért. S mi a legdrágább? Százezerért egy gobelin, amit többen sóvárog­va néztek. S a két véglet kö­zött sok-sok kép. grafika érem, szobor, válogatott anyag csábítja a művészetek mai és leendő barátait. Hetvenkét művész adta ide alkotásait. Ók megsejtették azt, amit talán mások kevés­bé, hogy képeiket itt talán többen látják, mint a kiállító- termekben. A vásáron ugyan­is szokássá vált, hogy a láto­gatók a belépő áráért mindent meg akarnak nézni. Ezért az­tán azok is betérnek- ide, akik életükben csak reprodukciót láttak eddig. És csodálkoznak, hogy „milyen színesek a ké­pek", „milyen ügyes keze le­het a gobelinszövőnek’’, s „milyen rafináltak az érmek”. Az ellesett, meghallott mon­datok csak segítik az eligazo­dást, de érkezett ide vásárlási szándékkal komoly francia úr, s vittek grafikát Üllőre is. Szentendre a világ közepe A szervezők jóvoltából nem­csak az otthoniak, külföldiek is felkeresik a 46-os pavilont, a Hur.gart expót. Az üzleti lehe­tőségeket a külhoni galériások is kihasználják. Ám belföldre tekintve, ennek a kiállításnak a közművelődési haszna is egyértelmű: a látvánnyal az emberi elmét csiszolják, s ar­ra is figyelmeztetnek, hogy mindennapi rohanásaink kö­zepette egy-egy képzőművé­szeti alkotás mellett is meg­pihentünk otthonainkban, ál­tala gyarapodhatunk. A hírverésért, azért, hogy a vásárban üzlet is köttessen, a pavilon munkatársai naponta kétszer — délben és délután öt órakor — tombolát szervez­nek, képzőművészeti filmeket, diasorozatokat vetítenek, s a testvérmúzsák jegyében iro­dalmi műsorokat tartanak. A vasárnap délelőtti böngészés során egy gombostűt sem le­hetett leejteni, annyian szem­lélték a kínálatot, s gyakorta elhangzott az a sóhaj, hogy de jó lenne ez is, meg az is ott­hon nekünk. De hát mi is lenne jó ott­hon? Asszonyi Tamás például azt tudatosítja, hogy Szent­endre a világ egyik közepe. A szívhez szóló cím éremsoroza­tot jelöl, amelynek különböző nagyságú és anyagú darabjait más és más áron lehet meg­vásárolni. Csikszentmihályi Róbert Alkalmi érmek elneve­zéssel arra hívja fel a figyel­met, hogy a közületek és a magánosok milyen, változatos és gazdag ajándékot készíttet­hetnek egy-egy művésszel. Hajdú László festőművész ki­tűnő gobelinjét mutatja be, Káka Ferenc és Zámbó Ist­ván képekkel szerepelnek. Erdész László, a szentendrei Műhely Galéria vezetője, aki menedzserként vesz részt a vásáron, különösen a városá­ból érkezett művészek részvé­telének örül. Dicséri a kísér­letet, de mindenekelőtt azt, hogy a meglévő gyakorlat mellett új lehetőségekkel bő­vülhet a műtárgykereskede­lem. A szakemberek reményked­nek. Egy kísérlet útjára in­dult. Amire tíz évvel ezelőtt sor kerülhetett volna, de nem tet­tek semmit az érdekében, most megvalósul. A fogadta­tást szemlélve, a szervezők máris készülhetnek a folyta­tásra. Az emberek a jó ötle­tet, a megszerkesztett látványt, a lakályos otthont szépítő tö­rekvéseket mindig örömmel fogadják. M. Zs. Színpadon a menyecskekórus összegyűlik a falu s a környék aprajá-nagyja, hogy egykori szokásaikat csokorba gyűjtve szórakoztathassák önmagukat és a mulatságra érkezőket. A csodálatos őszi vasárna­pon a Fóti ősz rendezői jóleső érzéssel szemlélték a présház­hoz érkezőket. Krabacsik Mi- hálp,' a Vörösmarty Művelő­dési Ház fiatal vezetője nem titkolt izgalommal sürgött- forgott a színpad körül. Egy­fajta bemutatkozás is voit számára ez a nap, hiszen első ízben vállalta a szervező sze­repet a művelődési ház. Mint minden igazi szüreti mulatságon, itt is felvonulás­sal kezdődött a műsor. A ta­nácsházától a Fáy présházig poroszkáltak a lovak a feldí­szített kocsikkal. Mire a vi­dám sereg a présház előtti térre ért, aranysárgán csor­dult ki a présből a hegy leve. Mézédes szőlőfürtök, zamatos körte és megannyi őszi fi­nomság csábította a nekimele­gedett mulatozókat a fóti ter­melőszövetkezet terülj-terülj asztalkáihoz. A gondos gazda ejégedettsé- gével nézett körbe, a nem is tudja már, hány szüretet megért Elek János. Barázdált homloka munkás életről ta­núskodott. Csak meg kellett indítania az emlékezés fona­Glembay Ltd. Bizony jól tet­te a műsorújság, hogy egy rö­vidke előzetest közölt a Miros­lav Krleza drámájából — Glembay Ltd. — írott tévéjá­ték elé, és ebben egyebek kö­zött tudatta, hogy Dömölky Jánosnak ez immár a harma­dik Krleza-rendezése, hiszen korábban képernyőre vitte már a nagy trilógia másik két da­rabját, a Lédát és az Agóniát is. Igen, jó volt, hogy ezt a tényt felidézték, mert a nézői emlékezet igencsak rövid, és arra még csak-csak visszaré- ved, hogy egykoron mit látott, de arra már kevésbé, hogy ki­nek a vezénylete alatt rögzítő­dött a história. Mindezt pedig azért mond­tuk el itt, mert — hétre hét — szinte egyebet sem látunk, mint ismétlést és ismétlést, és ha már e reprízek korát éljük, hát nagyon jó lett volna most amazt a másik két darabját is újra látni a modern délszláv irodalom legnagyobb alakjá­nak. Egyrészt azért, hogy a maga teljességében álljon a néző elé a Glembay család, másrészt meg azért, mert így egy kis stíluselemzést is vé­gezhetett volna az előfizető Dömölky János művészetét il­letően. Dacára annak, hogy eb­ben a nagy újrázgatásban még Búzámé Fábri Éva esztrádszer- kesztő is tekintélyes műsoridőt kapott, a horvát nagyburzsoá­zia széthullását ábrázoló há­rom remeklés nem került egy­más mellé, s így hát most nem merülhettünk el annyira a krlezai életműben, mint amennyire megtehettük volna. (Ugyan bizony melyik televí­zió mondhatja el magáról, hogy a magyarul is remekül tudó, Pécsett, majd a pesti Lu- dovikán' tanuló — különben 1981-ben, nyolcvannyolc éve­sen elhunyt — klasszikus élet-, művének a legjavát legjava színészeivel a legnagyobb pub­likum számára földolgozza?) Ami pedig végül is magát e két részre osztott Glembay Ltd.-t mint tévéjátékot illeti, arról leginkább azt mondhat­juk el, hogy mindenekelőtt színészparádévá emelte Dö­mölky. Szerencsére nem értel- mezgetett, nem bontogatott formát, hanem hagyta a mesét, hogy tovagördüljön a maga ib­| sent dramaturgiája szerint, I amely fölépítés mindenekelőtt a játszó személyek ábrázoló te­hetségének teljes kibontakoz­tatására nyújt alkalmat. Hogyan is dicsérjünk? Ami a szereposztást illeti, tényleg mindenki a helyén volt! Dar­vas Iván most ért ed abba a korba, amikor az efféle Ignjat Glembay-kat a maguk letargi­kus cinizmusával, majd tragi­kus mélybe hullásával egye­temben a tökélyig meg tudja idézni. Castelli bárónét — színháziasan szólva — egyene­sen a szintúgy pályája csúcsá­ra ért Szemes Marinak írták. Leonét pedig ezután annak a Tahi Tóth Lászlónak a bozon­tos képében fogjuk majd meg­idézni, aki hosszú idő után végre tehetségének és alkatá­nak megfelelő szerepet kapott. No és ugyanígy Silberbradt gyóntatót is a félelmetes csen- dességű Haumann Péterrel kell azonosítanunk — hogy a töb­bi közreműködő közül is meg­említsünk egyet. Mindezek után tehát már nyilvánvaló, hogy Dömölky azt cselekedte, amit cselekednie kellett: biztos kézzel, remek ízléssel szerepeket osztott, s hagyta, hogy a karakterizáló, illetőleg olykor a karakírozó képességek a fölkértek szavai­ban, gesztusaiban megmutat­kozzanak. Igazi színházat csi­nált, vállalva ezzel még azt a veszélyt is, hogy egy-egy jele­net a kelleténél komótosabb lesz, a, különben jó ütem itt- ott lassúbbra vált. Szentendre. Egy kis Pest megyei kirándulást ismét programjába iktatott a Tv-hír- adó. Ezúttal Szentendrére lá­togatott ki egyik stábja, ahol is a mozgássérültekről rendezett konferencia kapcsán filmeztek. Mégpedig ritka ügyesen, hi­szen éppen azt mutatták be, amiről az eszmecsere folyt; te­hát azt, hogy a tervezők rend­re elfeledkeznek a kis szállító kocsik felhajtó rámpáinak az előírásáról. Mint láthattuk, még magára az előadási hely­színre is csak egy alkalmilag odaillesztett deszkán lehetett begurulni. Ennél ékesebb bizo­nyíték pedig aligha kell arra a sajnos általános figyelmet­lenségre. Akácz László Marton László műve: A Danánál Halmágyi Péter felvétele

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents