Pest Megyei Hírlap, 1982. augusztus (26. évfolyam, 179-203. szám)
1982-08-26 / 199. szám
mrcrrt 1982. AUGUSZTUS 26., CSÜTÖRTÖK Parkerdők Magyarországon Könyvmániákus ember lévén Is ritkán kerül a kezembe olyan kiadvány, amely akkora szívvel és ékesszólással emel szól az erdőkért, mint a Parkerdők Magyarországon című Natura kötet. Már az Erdők a közjóért című beköszöntő írása is meditálásra késztet. Különösen a közjó magával ragadó, hiszen ebből is kiviláglik: a földünk tüdejeként nyilvántartott erdők csakis életünket szolgálják; egészséget, időtöltést, sok szép élményt jelentenek. Ahogy aztán olvasom a sorokat — alig tudván letenni a majd háromszáz oldalas kötetet —, egyre-másra ismerkedem meg olyan, szakkifejezésekkel, amelyek valószínűleg nemcsak a szűkebb szakma számára fontosak, hanem az átlagembernek is mondanak valamit. Az élő erdő után következik a véderdő, majd a §n k-„ . v "V. * .. gazdasági erdő, s különös alapossággal gyarapí thatom ismereteimet az üdülőerdőröl, a pihenőerdőről, a sétaerdöről, a kirándulóerdőről... Kénytelen vagyok ’ leírni minden szóhasználatnál az erdő szót, bízva abban, hogy a sok fától azért észrevesszük a koronás rengeteget. A könyv szerkesztője is reméli ezt, hiszen vendégváró igyekezettel szeretné felkelteni a parkerdők iránt minél több ember érdeklődését. Ezt leginkább úgy lehet, hogy nem a tilalmakat növelik, hanem az ismereteket tudatosítják. Vagyis — a lehető legjobb példaként szolgál erre ez a könyv —: az olvasót szinte kézenfogva először a betűk tengerébe viszik el, majd azt követően felh ázatják lábára terepjáró bakancsát és máris elindulnak a természetbe. A könyvből az is kiderül: hová és merre lehet ma menni Magyarországon. Arra ösztönzi forgatóit, hogy meglássák azokat az értékeket, amelyeket az erdő őriz. Így a tekintélyes szerzői gárda felvillantja a tájak kulturális, történelmi érdekességeit, azokat a maradandó alkotásokat, amiket féltve őrzünk. És „ez színvallás arról is, hogy az erdészek nem élnek elszigetelten, zárt körben, kitekintenek az erdőből és azt csak eszköznek tekintik az ember világának szebbé, teljesebbé formálásában.’’ A látnivalók felsorolása helyett érdemes többször végigböngészni a könyvet. Pest megye a maga harmincnál több arborétumával, parkerdőivel előkelő helyen szerepel a hazai sorban. A mellékelt térképek és a fotóanyag támpont és kedvcsináló is. Itt az Kősz, s lehet indulni, felfedezni hazánkat. Ócsától Verőcemarosig, Nagykovácsitól Ácsáig sok hely kínál látnivalót. Csak szív kell hozzá, hogy értelmezzük és befogadjuk a gazdag kínálatot. Kézírással rótt sorok Az emberi világ tükörképei A reneszánsz az a kor, amelyről a legtöbb ember tud valamit. Vayer Lajost idézve: „Megjelenik az európai kultúra aranykorának ragyogó panorámája, az »óriásokat termő« korszak hatalmas víziója, az antikvitás halhatatlan értékeinek ezeréves álmukból való ébredése, a humanizmus tudományos, irodalmi, művészeti ideológiájának ma is magával ragadó ereje.’’ Kézbe véve ezt a könyvet, amelynek a bevezetőjéből citáltunk, rá kell jönnünk arra, hogy ismereteink mindig hiányosak, egy élet is kevés ahhoz, hogy a teljesség igényével elmélyedhessünk egy-egy számunkra jelentős művelődés- történeti egység világéban. Lehetetlen azért, mert a reneszánsz az előzményeket is jelenti, a régi görögöktől az antik Rómán át Donatellóig és Mantegnáig. Egy korról azonban soha nem alakulhat ki átfogó kép, ha önmagában szemléljük, csak akkor alkotunk helytálló véleményt, ha azt következtetésként hasznosnak tartjuk saját éveinkben is. Vayer Lajos professzor, az egyetem művészettörténeti tanszékének nyugalmazott vezetője, e kor kiváló szakértője Az itáliai reneszánsz művészete című összefoglaló munkájában úgy vezeti be olvasóit a festészet, a szobrászat, az építészet, az emberi gondolkodás, a tájékozódás, az értelmes olvasás művészetébe, hogy az ne csak egyszeri élményt, hanem mindenkori feltöltődést jelentsen. Számunkra most nem a korszakolások a fontosak, hanem az a szemléletmód, ahogyan előadja tárgyát, tisztázza a művészeti alkotások funkcióját, sajátos jellegét, s valamint azt, hogy „maga a mű miért, milyen célból, milyen rendeltetéssel, azaz lényegében milyen eszmei program művészeti realizációjaként jött létre." Ez a Vayer Lajos Az ítáita reneszánsz művészete Epilógust írt könyvéhez Molnár Edit: kikkel beszélt, kötött ismeretséget, társalgóit meghitt kettesben, családi körben művészetről, életről, a mindennapok sűrűjéről. Az Írók, történetek, képek címmel a Szépirodalmi Könyvkiadónál közreadott visszatekintések — először úgy tűnik — naprakészek, s csak akkor, azután kívánjuk ismét az epilógust, amikor már befejezett életekről olvasunk, megismételhetetlen fotókat szemlélünk. Molnár Edit maga az élő lelkiismeret, ám nem azzal az igénnyel, hogy soha nem tudott dolgokat mondjon el nekünk. A neves fotográfus önmagát mutatja fel, ahogy barátait, ismerőseit bonckés alá veszi. Elmeséli, miként fogadta Kassák, hogyan akarta ugratásként szájon csókolni Füst Milán. Szól Szabó Pál emberségéről, Dutka Ákos mérhetetlen magányáról, Aprily Lajos békéjéről, Tamási Áron gavallériájáról, Hatvány Lajos szellemiségéről, Veres Péter tüzes nyíltságáról, Lengyel József fájdalmas emberségéről, a Németh László-i mosolyról, az illyési nyíltságról, Illés Endre visszafoghatatlan élet- szeretetéről, Déry Tibor napjainak hordalékairól, Kereszt- ury Dezső néptanítóságáról, Tersánszky Józsi Jenő vaga- bundságáról, Kodolányi János lelki és testi kínjairól. És hol vannak a kötetből a majdnem testvérek, a mindig szerető barátok: Kondor Béla, Nagy László, Devecseri Gábor, Simon István, Mesterházi Lajos, B. Nagy László, Sarka- di Imre, a ma is mába hatolok? Ügy tűnik, nem teljes a névsor, de hát melyik rendszerező elme lenne képes visz- szaadni azt a visszafogottságot, amivel Pilinszky rendelkezett? Molnár Editnek, a fotográfusnak az albuma úgy válik teljessé, hogy már most, szemlélve a nagy vonulatot, igényeljük a folytatást. Nemcsak azért, mert a felsoroltak szinte valamennyien részesei voltak életének, s mindmáig vele is vannak, hanem azért is, mert kívánjuk és akarjuk, hogy megossza velünk történéseit, a számunkra is fontos kézmozdulatokat, a gerinc egyenességét, a példaadás és hűség megismételhetetlen embereit. Molnár Edit szívvel fotog- rafálta mindazt, amit kötetében látunk. Sorait kézírással rótta, s ez a melegség érződik mondataiból. Műgond és hozzáértés könyv nem egyszeri nekiülést igényel. Évek visszatérő programját jelentheti, hogy az érdeklődő elme „az egymásba fonódó művészetek bonyolult együttesében a régi és új műfajok idő- és térbeli változatain keresztül” a fejlődés szakaszait megközelítse; A rendkívül gazdag képanyag, az igényes fogalmazás a mát is közel hozza az olvasókhoz. Tulajdonképpen arra figyelmeztet a Corvina kiadványa, hogy korunkat nem lehet és nem is szabad csupán a reneszánsz vizuális leleteivel szembesíteni. Minden korszaknak kialakul a forma- és anyagkultúrája, miként a mondandója is. Hamis lenne értékrendünk, ha csak a voltból, a már egyszer megvalósí- tottból vezetnénk le korunkat, vagy annak megismétlésére ösztönöznénk az alkotókat. Vayer professzor könyve kötéseivel, a dolgok természetes látásmódjával a nyíltságot, a nyitottságot kívánja népszerűsíteni. Ügy, hogy örök értékeket mutat fel, s alapot ad ahhoz, hogy korunk művészetéhez érve, azt elemezve ne csak legyintsünk, hanem megpróbáljuk azt elfogadni világunk tükreként is. Apádnak is volt ilyen padja platánok, tölgyek, orgonabokrok alatt, s a fiad is megleli a magáét — írja az egyik .margitszigeti kép alá Szavaz György, a Budapest című fotóművészeti és művelődéstörténeti albumban. Alighanem többen odakéredzkednének erre a padra. No nem azért, mert azon egy csókolódzó pár látható, hanem azért, mert onnan jó lenne szemügyre venni múltunkat, s ezzel együtt jelenünket és jövőnket is. Száraz György kiváló úti- marsallnak bizonyul. Szellemes és kutató elme, aki nem impressziókból, futó benyomásokból indul ki, hanem utánanéz dolgoknak, „belakja” a várost, ahol él, lejárja a lábát azért, hogy kiderítse: hogyan vélekedett az egykori Budáról John Paget angol főúr vagy Kohl brémai geográfus. A mészkő, a márvány, a mázas cserép, az üveg és a beton szépsége mellett észreveszi a mai város érrendszerét is. Rajta tartja az ujját az aortákon, s ekként tudós bölcsességgel és okos szóval mesél a városról, amelyet nemcsak az irodalom és a nemzeti büszkeség tesz számunkra halhatatlanná, hanem maguk az emberek is. Régen nem jelent meg, vagy ha úgy tetszik: eddig soha nem adtak közre még Budapestről ilyen pompás albumot, mint amilyen a Corvina kiadványa. Rendkívüli műgond és hozzáértés sűrűsödik benne. Szabóky Zsolt fotóművész nem a feladatot regisztrálta, hanem azt az éltető magot, ami mindennapjait betölti. Az ő optikája is új szépségeket fedeztet fel: Silvanust, a latiumi istenség szobrát Aquincumban, a modern Winnetout a lakótelepen, a fokhagymás csendéletet a piacon, hajdani „fiúkról” és „fess” mai öregurakról társalgó asszonyokat, a behavazott vízivárosi háztetőket, a hetedik hídként a partok között közlekedő kis hajókat. Szépséges és mértéktartó ez a kötet, mert szeretettel készítették. Tehették, mert. alkotói magukénak érzik a várost. Bárcsak rólunk, Pest megyéről is készülhetne hasonló. Látnivalókban talán mi sem vagyunk szegényebbek. Csak fo- tografálni kellene és megírni, de hát erre vállalkozók, hozzáértő vállalkozók is kellenének ... M. Zs. Heti filmtegyzet Ben Húr Jelenet a Ben Búr című filmből Vannak egykönyves írók. Ilyen volt egy bizonyos Lew Wallace, aki 1880-ban megjelentett egy romantikus, cselekménydús történelmi regényt. A címe Ben Húr volt. Hogy Wallace, az amerikai polgárháború tábornoka, miért adta fejét regényírásra, s miért választotta éppen ezt a hőst és épp ezt a történetet, nehéz lenne megmondani. A kor divatján túl, mely kedvelte a nagylélegzetű történelmi regényeket, más indokot ma nemigen tudnánk felhozni. Mindenesetre tény, hogy Wallace semmi egyebet nem írt a Ben Huron kívül. Ezzel viszont előfutára lett a később annyi művet termelő úgynevezett bestseller irodalomnak. És — szándékán kívül — a halála évében, 1905-ben már létező új művészeti ág, a film egyik nagy sikerének (az egyik első film-bestsellernek az alapanyagát is ő szolgáltatta. A filmsztori Ben Húr története egyébként botrányokkal kezdődött. Az első filmváltozatot 1907-ben forgatta Hollywoodban egy Sydney Olcott nevű színész-rendező. Akkoriban nem volt szokás még jog- díjengedélyt kérni az irodalmi művek megfilmesítésének jogáért. Nem kért ő sem. Ám Wallace tábornok jó üzleti érzékű örökösei beperelték a Ka- lem filmlársulatot (ez forgatta a Ben Hurt), s meg is ítéltek nekik 25 ezer dollár kártérítést (akkor ez óriási pénz volt; több akkori film teljes költség- vetése együttesen sem ért el ilyen magas összeget). Ezzel egyúttal precedens is teremtődött: ezután az irodalmi művek szerzői vagy azok jogutódai komoly összegeket vettek fel műveik megfilmesítési jogáért. A nagy sikerlehetőségeket rejtő Ben Húr téma később újra filmmé alakult. A némafilm virágzásának nagy korszakában, az 1920-as években — 1926-ban — Fred Niblo a Goldwyn—Mayer cég számára rendezett egy impozáns, mintegy két óra időtartamú változatot, Ramon Navarróval, minden idők egyik legnépszerűbb filmsztárjával a címszerepben. Ez a némafilm máig emlékezetes; a Hollywoodban ez idő tájt készült több szuperprodukció — elsősorban a Cecil B. de Mille rendezte Tízparancsolat és a Királyok királya — egyik legnépszerűbb műve. Bizonyos jelenetei filmtörténeti jelentőségűek — így az a remekül fényképezett, drámai kocsiverseny Ben Húr és Messala között, mely a film legjobb tíz perce volt és maradt máig. Ezt, noha azóta elképzelhetetlen méretekben fejlődött a film- készítés technikája, tempóban, vágásban, a felvételek merészségében azóta se Igen múlták felül. (S hogy ez a Ben Húr se készüljön botrányok nélkül: az eredetileg Olaszországban, a megfelelő római helyszíneken forgatott film stábját haza kellett rendelni, mert tökéletesen használhatatlan nyersanyagot küldtek vissza a gyárba, és csak a pénzt költötték. Így a film legnagyobb része később műteremben és díszletek között készült.) Elkövetkezett aztán az az időszak is, amikor Hollywood újraforgatta régi nagy sikereit. Így ^rerült sor a Ben Húr téma felújítására is. A rendezést William Wyler re bízta ugyanaz a Metro—Goldwyn—Mayer cég, mely a némafilm változatot is készítette. Wyler öt évig dolgozott a film előkészítésén, két évig tartott a forgatás, és 1959- ben lett készen a filmmel. A kétrészesnek is igen terjedelmes, mintegy négyórás film ^ztán felülmúlt minden várakozást — már ami a közönségsikert illeti, összesen tizenegy Oscar-díjdt nyert el, bevételei pedig rekordokat döntöttek meg. (Az 1926-os film nem volt különösebb siker a megjelenése idején: hatmillió dollárba került, és akkor csak négymilliót hozott, de később aztán „kifizette magát”.) William Wyler, aki tavaly nyáron hunyt el élete 80. évében, sokarcú rendező volt. Az érzelmes Mrs. Miniver, a Római vakáció, az Idegen a cow- boyok között vagy a Funny Girl egyaránt Wyler-film volt. íitűnő mesterembernek és igen kiváló színészvezetőnek ismerték. Színészek sorát fedezte fel, Bette Davistől A.udrey Hep- burnig és Barbra Streisandig. Ami már most ezt a huszonhárom év után hozzánk is elkerült monstruózus Ben Hurt illeti: Wyler valóban a filmkészítő mesterember legjobb formáját mutatja benne. Tökéletesen ura a hatalmas anyagnak, az óriási ívű sztorinak. Tömegjelenetei ' lenyűgözőek, nem csupán méreteikben, hanem a tömeg egyénített arcának megmutatásában is. A film ritmusa és tempója olyan, amilyennek egy ekkora méretű műben lennie kell. Színészei most is kiválóak, Charlton Heston mint Ben Hur, Stephen Boyd mint Messala valóban alakítanak is, nem csupán jelen vannak. Hogy maga a történet a Jézus korabeli Júdeábán, Ben Húr herceggel, akit hajdani barátja, a római Messala rabszolgának ad el, hogy aztán majd egy drámai kocsiversenyen tisztázzák vitájukat, nos, hogy e széles ívű történet ma menynyire érdekes, mennyire viselhető el érzelmessége, túldra- matizáltsága — ez más kérdés. Mindenesetre a mese és a látvány tkettőzött közönségvonzó tényező. Így aztán nem valószínű, hogy az új (?) Ben Húr épp nálunk ne aratna közönségsikert. Találkozás az Atlanti-óceánon Jerzy Kawalerowicz lengyel rendező az utóbbi sok-sok évben nem forgatott filmet. Most eljutott hozzánk 1980-as készítésű Találkozás az Atlantióceánon című műve. Mint régi nagy sikere, az 1959-es Éjszakai vonat, ez is egy zárt világban — egy közismert, szép lengyel luxushajón, a Stefan Batorin — játszódik. Ez is egy pszichológiai alapozású történet, melyben feltárul a szereplők múltja, e múlt sok kusza, rendezetlen vonása, eseménye, cselekedete. Sok szomorú ember feszült drámáját sorakoztatja a film. Kawalerowicz szokott magas színvonalán. Takács István
