Pest Megyei Hírlap, 1982. augusztus (26. évfolyam, 179-203. szám)

1982-08-20 / 195. szám

4

~xlMAw

1982. AUGUSZTUS 20., PÉNTEK

Ma is forog a kerék

jt Az egyik molnár hűtlen lett, | pedig saját malma volt. (Igaz, § három évtizede államosították. | Azóta vasutas.

^ A másik molnárnak sosem k volt malma, ő volt a malomé & 43 évig és 5 hónapig. Néha még

| most is, ahogy mondja: az őr- ^ letet vezeti.

i Az.egyik molnár: Antal Gusz- § táv.

S A másik: Prohászka István.

Amikor a zsilipet felhúzzák, •egíteni kell az óriás fakeréknek lendületet venni, aztán már viszi a víz, körbe-körbe, egy helyben a maga útján. Méltóságteljes lassúsággal forgatja a két embernél nagyobb „akáca-fa” fogaskereket,

amelybe beléakadva pörög a két öklömnyi kis kerék. Csendesen zubogni kezdenek a „mechanikák” odafent a második szinten. Üresben, mert a molnár meg járat ja előbb, s csak úgy önti a garatba az „életet”.

Nem is igaz így. A paraszt mondja életnek a búzát.

A molnár úgy sóhajt örömöt a zsákos szekerek láttán, hogy munka, megjött a munka. A búza volt a munka; a vízi molnárnak a víz volt az élet.

Széttárja két karját Antal Gusztávné: — Vo’t régen több az eső is, dagasztottuk éjszakában a vizet — vo’t gát is ötvenháromig —, aztán ment napokon az őrlet. Az idős, testes asszony pöttyös flanellruhájá- ban kék főkötővel, lezöttyen pihenni a terméskő lábazatra: — De sok kenyeret süttem ebben — bök ujjával az udvari kemence felé —, mó’ nem szabad, a tűzoltó rámondott egy áment, neki tűzveszélyes. De két éve István királykor úgy teli vo’t a malomudvar, hogy melegséggel kellett nézni — fújtat egyet a melegtől most is. Já, já... hogy érezni! A, mi sose vétünk svábok, mink itt születtünk, a dédapánk is. Eleink szászok voltak, német- országiak, de má’ mikor?

Mikor is? A tatárjárás után telepítettek szászokat Nagy- börzsönybe, az arany-, ezüstös rézbányák kitermeléséhez Aztán királyi város rangot kapott ez a hegyi település, s hogy körülbelül kétszázötven éve elfogyott a nemesfém, fogyni kezdett a lakosság is, jelenleg talán ezren élnek Nagybörzsönyben. A hegybe ékelt borozó előtt egy szikárkemény ember alig néhány hete hittel bizonygatta: van még itt arany, van uránatom is, de nem törődik vele senki...

szeri töretéssel én most is hó- fuvatot állítok elő a munkából. Mikor pekározni kezdek, a mintaliszt mellé teszem a nagybörzsönyit, a vízimalmost, akkor örülök. Pedig a legöregebb Antal 1847-ben építette ezt a famalmot.

A legöregebb Antal, mivel telenként állt a malom, kopjafákat faragott bérmunkában, a fia favillát és gereblyét, annak a fia ökörjáromokat, kocsialkatrészeket, a most élő Szob és Sturovó között járja a kilométereket, s a felesége múzeumőrként őrzi a malmot. Múzeum? Prohászka István nyugdíjas főmolnár óránként 60 kiló búzát töret simalisztté, és egyszerfogós réteslisztté — ha van víz a Börzsöny-patakban. S gyakran van. Budapesten a Vaskapu utcában időnként kapható. Felirata: Nagybörzsönyi vízi malom, finom liszt 1/2 kg. Műemlék jellegű, felülcsapott vízi malom, épült 1847 és 1852 között, őrlési módja visszaöntéses. Ez az őrlés eredeti, ősi módszere. Helyreállította a Budapesti és Pest megyei Gabonaforgalmi és Malomipari Vállalat 1980-ban.

^ Az Idén augusztus 20-ra éj- ^ szakánként majd „dagasztják a ^ vizet”, hogy zsilipelés után (o-‘ ^ roghasson a nagy kerék. Ke- i nyeret, lepényt sütnek az új munkából, az életből.

Ide öntöttük a búzát

A szerző felvétele

Kr. Gy.

Hír a Pest megyei Hírlap 1979. augusztus 14-i számából:

Ünnepélyesen elbúcsúztatták Uszty-Ilimszkben a Kun Béla ifjúsági építőbrigádot. .. 1976- ban háromszáz magyar fiatal érkezett, hogy a rohamosan fejlődő Angara-partl város három fő munkahelyén a cellulóz- és papíripari kombinát, az új városrész és a vízi erőmű építésén dolgozzék Munkájuk termelési értéke 9,1 millió rubelt tesz ki... Ezer férőhelyes autóbázis, háromszáz fős étterem, 12 tantermes iskola és több 9 emeletes új lakóépület... A magyar szakmunkások vakolták, festették az uszty- ilimszki hőerőművet és ők bur- kb'ták márványba a vízi erőművet, betonozták a faelőkészítő üzemet.

A TASZSZ és az MTI 1981. január 8-i jelentése: Leonyid Brezsnyev üdvözletét intézett a kelet-szibériai termelési komplexum építőihez abból az alkalomból, hogy Uszty-Ilimszkben befejezték a vízi erőmű építését, és ugyanitt átadták annak a cellulózkombinátnak az első termelő egységét, amelynek építésében magyar fiatalok is részt vettek.

Sokféle indíték, egy cél

Szibéria. Tajga. Itt hét órával előbbre jár az idő, mint Magyarországon. Kilométerek ezrei választják el tőlünk a tájat, ahol — bocsáttassák meg a pátosz — valóban ember- feletti, hatalmas munkával épült, s gyarapszik ma is egy iparváros: Uszty-Ilimszk. A semmiből teremtettek utat, villamos távvezetéket, vasutat, vízi erőművet, kenyérgyárat, húsüzemet, halfeldolgozót, üzlethálózatot, kórházat, lakásokat, óvodákat, iskolákat, cellulózkombinát-óriást. ötmillió köbméternyi betonnal állták útját a f oly ónak, hogy energiáját megcsapolják. Az erőmű mögött felduzzadt tavat — néhány híján 1900 négyzetkilométer a felülete — méltán emlegetik tengerként. Az erőmű zuhataga 104 méter magas. Aki nem látta, nehezen képzeli el, milyen lehet. Aminthogy azt is, miként festhet az ipari üzem, amelynek csupán belső útjai több száz kilométeresek, amelybe több mint százezer tonna fémszerkezet került, s kilométernyi hosszú, 97 méter magas épületét egyetlen összefüggő tető fedi...

A múltat már csupán jelzik az egykori település — ma óváros — faházai. Százezres várost hódítottak el a tajgától félszáz nép és nemzetiség fiai. a mieink is. a magyarok. Nem csak a szellőzőberendezések, az alumínium ablakok, a daruk kerültek hazánkból Uszty-Ilimszkbe. őrzi a maMennék ismét, ha hívnának...

Kezük nyomát őrzi Uszty-llimszk

gyarok keze nyomát is-.a város, emléküket is sok ismerős, jóbarát.

Közöttük a tizennégy Pest megyei fiatalét, akik néhány hónapot, évet a szülőföldtől kilencezer kilométerre töltöttek, a közös munkával. Most hármójuké a szó: mit jelent számukra ma Uszty-llimszk?

Néhány apró fortély

Lukács György huszonnégy éves, a DUTÉV kőművese: Rengeteget tanultam. Például a nyelvet. Megértem azt is, ha csehül, bolgárul, lengyelül szólnak hozzám. Arra is Szibéria tanított meg, hogy milyen nagy úr az időjárás. Az ember talán még bírná a rettentő hideget, de a gép, az anyag nem. Mínusz 40 fok alatt nem lehet dolgozni... Azután a darukötözés ismerete: mit hogyan lehet rögzíteni? Hasznát vettem azóta, nem egy alkalommal irányítottam is a darut. Vagy néhány apróság: Magyarországon 80—85 centis lehúzólécet használnak a kőművesek, pedig a másfél méteressel gyorsabban, egyenesebb fal kerül ki az ember keze alól. Most is ilyet használok, ha sürget az idő. Azt is Uszty-Ilimszk- ben tapasztaltam: nem baj, ha megfagy a malter, megköt később, amikor olvad.

— Hazudnék, ha azt mondanám: csak a tudás a haszon. Míg Szibériában teljesítménybérben dolgoztam — 100—500 rubel között kerestem havonta —, itthon bank-, ba tették a fizetésemet. Két év alatt hetvenezer forint gyűlt össze, jól jön majd a lakáshoz vagy telekhez.

— Csodálatos a tajga. Akkor

Is, amikor mínusz 60 fokot mutat a hőmérő, akkor is, amikor plusz 40-et. Azután az erdőrengeteg: vörösfenyő,

nyír. A sokfelől összesereglett sokféle ember, összebarátkoztam bolgárokkal, oroszokkal, NDK-sokkal. Még magyarokkal is, például Kristófek István szobi villanyszerelővel.

A szakállból bajusz lett

— Én csak egy évet töltöttem ott — mondja Szűrszató Bálint, a PÁEV épületlakatosa. Az első esztendő után hat- van-hetven magyar hazajött, j tudtam már mire számíthatok. Űjszerű feladatokra, szakmai fejlődésre készültem, s persze tetszett az ugrás- az ismeretlenbe. Nem csalódtam. Halvan-hetven ’ tonnás darukat látni itthon ritkaság, akkora építkezést, mint az uszty- ilimszki, pedig talán lehetetlen.

— Ami a legszokatlanabb? Az óriási hőingadozás. Van egy fényképem, abban az időben készült, a képen szakállas vagyok. A hidegtől, a fagytól védett a szakáll. Mostanára csak a bajusz marad Uszty-Ilimszkben a május l-i ünnepség után még 30—40 centis volt az erőmű taván a jég. Azon sétálva napoztunk félmeztelenül. Az is furcsa volt: nyáron éjjel egykor még fenn van a nap, hajnali tél háromkor pedig már virrad.

— Hasonló élményben aligha lesz részem. Amikor haza indultam, meghagytam a címemet az ismerősöknél. Ami még megmaradt: magamban őrzöm. Visszajáró lettem ... Ha nem is Szibériában, de a Szovjetunióban többször voltam turistaként. Most megint indulok, ezúttal hat napra.

Örök téma marad

— Én huszonhat éves fejjel vállalkoztam az útra, hatesztendős volt már akkor a fiam — mondja Dóczi László. — Elsősorban az számított, hogy sokat keressek. Megvolt már a lakás, de a fürdőszobában fás kályhával melegítettük r vizet, hiányzott a csempe ... Míg el nfem indultam, a család egy szót sem szólt, hanem a pályaudvaron már pityereg- tek. Kikísértek a kollégáim is, a műszakiak, a szobi gyümölcsfeldolgozóból. Kint, Szibériában a bétonozókhoz osztottak be. Betonoztam is becsülettel, de csak két napig, míg el nem romlott a vibrátor. Villanyszerelő vagyok, megjavítottam. Azután már csak dísznek hordtam a lapátot, meg azért, hogy kölcsönadjam.

— Magyarországon tanultam hegeszteni, de Uszty-Ilimszk- ben gyakorolhattam is. A hegesztői vizsgát, a kisgépkezelőit és a darukötözőit ott tettem le. Egy év után, mikor már jól beszéltem a nyelvet, megbízott csoportvezető lettem. A fiamnak — István idén már ötödikes volt —, itthon én segítettem oroszul tanulni. Amikor visszatértem, a szobi tsz-be mentem dolgozni, azután a vasúthoz. Vonatvezető lettem. Akivel Szibériában megbarátkoztam, most is jóba vagyok. Például Batinszki Károllyal, ő orosz feleségével, Liával tért haza. Írtam egy levelet Misának, a darusnak is, ő Csoptól nem messze lakik egy kis faluban. Talán elköltözött azóta, mert nem válaszolt. Pedig sok szép ajándékot adott búcsúzóul. Például nagyítógépet, s egy népviseletbe öltöztetett babát.

— Misának volt Uszty- Ilimszkben egy motorcsónakja. Olyan az ott, mint nálunk a kerékpár. Az Angarán tettünk nagy utakat, egy-egy hét végén 100—120 kilométerre is elhajókáztunk.

— Csodálatos a folyó, kristálytiszta a vize, két-három dunányi széles. A híd hossza — megmértem —, több mint ezer lépés, Pecáztunk. Nem kellett engedély, csak egy méter damil, horog, ólom és egy piros szivacsdarab — csalinak. Ráharapott arra is a háriusz, így hívják ott a leggyakoribb halfajtát. A tiszta vízen azt is látni lehetett, amikor harap a hal. Másfél nap alatt két öt- venli teres fazék megtelt, any- nyit fogtunk. Egy réteg hal, egy réteg só, és így tovább. Három napig áll, azután füzérben kell szárítani. A bőre lejön pikkellyel együtt, az íze pedig: akár a sonkáé...

— Ha ismét hívnának, mennék én dolgozni is, de csak a családdal. Őrzöm a régi címeket, több ismerősöm is örömmel fogadna, ha a Szovjetunióba, Bulgáriába indulnék, Én is szívesen látnám a többieket... Nem véletlen az: ha vendégünk jön, előkerül a szamovár, a hat-hétszáz régi’ fotó, s hamarosan Szibériára terelődik a szó. Én pedig mesélek, adomázom, hisz örök téma ez...

Vasvári G. Pál

Puha párna a tiszta leSkiismeret

Család, régimódi büszkeséggel

4

^ Minden hasonlat olyan, mint a vékonyka bot, támasz- § nak támasz, de ránehezkedni nem szabad, mert roppan

$ egyet és vége. Hessegetem tehát a fölkínálkozó képes

s beszédet, almáról és fájáról, apáról és fiúról, fiókáit óvó

majd visszaváró anyáról, a család adta példa vonzerejé- $ ről. Szóvirágok színes csokra helyett elég az egy szál

\ tény: három fiúkból munkást nevelt a munkás anya és

^ apa.

Bizonygat fényképekkel, bizonyítványokkal, papírokkal Antalné: ugyebár a néprajzi- lag is nyilvántartott nagybör- zönyi Antal-féle vízimalom utolsó magántulajdonosa a férje volt, aki az apjától az is az apjától, s a nagyapa a dédapjától örökölte a mesterséget és a malmot. Ma már úgy mondja: semmi nem kéne vissza, se malom, se a hét hold föld. Amikor volt, sokat kellett dolgozni, ma nincs, s jobban megélnek, mint azelőtt.

Közben megint forog a nagy kerék — mert volt eső. Most Prohászka István őrleti a munkát, megint dolgozik a nyugdíjas főmolnár.

összegombolja magán az inget a vendég láttán: — Hát a kenyér az első mindenkinek. Tudja, falun élő személy lévén az apámmal vittük együtt a gabonát őrletni a vámosmiko- lai malomba, és egyszer megtetszettem a főmolnárnak, így szegődtetett inasnak. Most is Vámosmikolán élek, s a házam tövénél fut el a Börzsöny- pata::, én meg reggel kinézek, és a vízről látom, hogy lehet-e őrletni Nagybörzsönyben,

olyankor jövök. Látja milyen az élet? Én kölyökként a háborúban együtt voltam katona az Antal Gyurival, ennek az Antalnak az apjával. Már az öreg végleg elment, engem meg nyugdíjaztak a váci malomból. és most én viszem az ő malmát. Kicsi ez, kérem, kétszer két hengere van, kicsi, mint egy óraszerkezet, de jó malom. Régen is meggyőzött minket, mert nekünk egy mázsából 72 kilót kellett kivenni. és most figyeljen, most csinálom az étvágyat : neki meg 65 kiló is elég volt. Megélt. Ezt falun élő személy érti: négyÖsztönösen alkotott

Túlzottan csinos lakásbelső ez ahhoz, hogy ifjú író éjfeketében fürdetett művének színtere legyen, ám ahhoz meg hétköznapian viseltes, hogy a fontos külföldi vendéget kísérő tévések itt örökítsék meg az így él egy magyar munkáscsalád című enteriőrt. Olyan tehát ennek az Arany János utcai háznak a belseje itt Duna- harasztin, mint sok-sok tízezer otthonnak az országban; munkabérből, évek alatt berendezett. A tizenegyszer-tizenegy méteres kockaházban Hidas Gábor és felesége három fiút nevelt fel, örömök és gondok örökös keveredése közepette, hol könnyebben, hol nehezebben. Ma így fest a családi tabló: az apa ötvenhét éves, műszerész a Pestvidéki Gépgyárban; az anya gépmunkás a Csepel Autógyárban, ötvennégy’éves; Béla harmincegy, hegesztő a MAHART helybéli hajójavító üzemében; Károly beállító lakatos az autógyárban, huszonkilenc esztendős; ifjabb Gábor huszonnyolc, s ő a macskaköröm, azaz az idézőjel — mint nagy hahotával mondja két bátyja —, mivel mint édesapjuk, ő ís műszerész, ő is a gépgyárban.

Csupán a kedvemért ülték körül az asztalt, mindhárom fiú már a maga felelősségének hordozója, feleségük, gyerekük van, összesen öt csöppség, ám — az apák mondják hamisan komor képpel — micsoda ügyetlen húzása a sorsnak, hogy mind az öt: leány...! Menjetek már — mérgelődik anyjuk, aki természetesen fényképeket szed elő, úgy mutatja be az öt unokát, akik miatt jövőre kénytelen lesz nyugdíjba menni, mert annyi a teendő, őrzendő körülöttük. Bánja? Igen is, nem is, mert tizenhat esztendős kora óta dolgozik, megszülte, nevelte a három fiút,- emberével fölépítették eközben a házat, sírt és nevetett, mosott éjjel és készített százhúsz gombócot vasárnap, dugdosott óvatoskodva némi zsebpénzkiegészítést a fiainak, amit a kosztpénzből — mi másból?! —, csipegetett le, fedezte kegyes füllentésekkel a serkenő szakállú kamaszok első randevúit; példát adott szeretet és szigorúság ötvözésének mindennapos hogyanjából, bár soha nem forgatta e különleges művészet könyveit, ösztönösen alkotott.

Mást. másként az apa sem tett, az értelem és az érzelem diktálta utakra terelte fiait, igaz — ma elimerik, nem ok nélkül —, ez a terelés némelykor szó szerint, fizikai valóságában értendő, hiszen akadt rá példa — mély csönd födi, kinél — a kocsmától hazáig egyengette az ifjút az apa, mert a gyerkőcnek olyan nagy kedve volt, amit csak a korsók földhöz csapkodásával tudott kifejezni... Ma visszanézve gyerekes csínyek az akkori nagy ügyek, megértett igazságok az akkori veszekedések, viták, szülők és gyermekek, fiú és fiú közötti ösz- szetűzések, ám az akkor és a most föl nem cserélhető múlt és jelen, azaz a visszatekintés nem másítja meg a történteket, csupán átszínezi azokat köny- nyedebb árnyalatú pasztellek- re.

Felelet kellene arra a még föl sem tett kérdésre itt, a szekrényfal, a két ablak, az ajtó, az olajkályha határolta szobabelsőben, milyen volt, milyen lehetett ez a szobabelső tíz, tizenöt, húsz esztendeje? Nem tárgyaiban, hanem légkörében, nem dologi értékeiben, hanem erkölcsi javaiban megtestesülve e belső bizonyára szigorú volt, következetesen egyértelmű. Tévednék? A három fiú — a három felnőtt férfi! —, kamaszos félszegség- gel pislog az apjára, míg egymás szájából véve ki a szót arról beszélnek, milyen nagy

nevetések és bőgések kerítették. körítették kissrác korukat, mert ugyan idős Gábor — Béla szavaival élve —, benne volt minden jó csibészség- ben; ám pontosan tudta, mikor álljon meg a menet, mikor minek van itt az ideje.

Lehet, hogy a csibészségek is kötelékek? A négy kísértet, aki fölbukkan a mama előtt, aki a sötét utcán a délutános műszakból igyekszik haza ... Hidasné szíve szerint kiosztaná még most is az akkor visz- szafogott pofonokat, de csak nevet, megadóan, mint aki azt mondja, bolond embernek bolondok a fiai, mert hát nem bolond az, aki ilyesmire képes?! S mennyi más bolondságra! Tökből sütött fasírtra a cimboráknak — ilyet még nem ettetek, dióval etetett pulyka ez! —, rossz hordóból összeügyeskedett óriáskerékre az udvaron, s rettenetes pofonokra, ha engedély nélkül ment be valamelyik kölök a műhelybe, azaz apjuk műhelynek kinevezett sufnijába, ahol huszonhét esztendeje minden szerszámnak ugyanott van a helye, ahol apjuk — ifjú Gábor szerint — azt is észreveszi, ha valaki engedély nélkül lélegzett valamelyik fúrószárra.

Lehet, hogy a nagy szavak, a hevületes hegyibeszédek helyett, sokkal inkább a megfogható példák, a betartott és ezért joggal betartani kívánt egyszerű erkölcsi mércék nevelnek, mint amilyen a következetesség, a rendszeretet, az eszközök — a kétkezi ember meghosszabbított karjai! — megbecsülése, a tisztes munka és a trehány munka megkülönböztetése?! Hidas Gábor tanonc volt, de fiainak nem mutatta fel azokból az évekből azt, amit fájdalmasan elés megszenvedett, ám annál inkább eléjük állította minden mesterség tisztességét, minden munka fontosságát, minden mozzanat összeilleszté- nek lehetőségét. Nem egy szakmáról beszélt, hanem egy életről; nem egy pályáról, hanem a pályáról, amelyet az ember megtehet; nem akart ő munkást faragni a gyerekeiből, csupán annyit tett, mint tett, tesz a kertjében, a dud- vát szedi ki a nemes növények közül, ez utóbbiak hadd növekedjenek kedvükre, ám sejtjeik, molekuláik parancsai szerint.

Nem szokványos rangsor

Most már meg kell kérdeznem, miért lettek munkások mindhárman. Béla: Tetszett, hogy, amit apám csinál, ott nincs mese, az nem vagy ilyen vagy olyan, hanem az, ami. Károly: Mindig is af érdekelt, amit én csináltam meg. Ifjabb Gábor: Apám bevitt a gyárba nyári szünidőben küldöncnek, de két nap múlva már sorozatban botrányaim voltak, mert lelógtam hozzá a műhelybe, nézhessem, mit csinálnak.

Válaszok? Bizonyos, hogy egy szociográfiai mélyinterjú készítője aligha elégedne meg ilyen feleletekkel, ám föltételezem, a Hidas fiúk is aligha ülnének le engedelmesen ilyen interjúra, mert beszélgetni ők szívesen beszélgetnek, de a fölös kérdezősködést nehezen állják. Az enyémet is. A kelletlen válaszokból szinte süt a férfiszemérem, amikor többször is visszakanyarodik tuda-r kozódásom édesanyjuk, édes-’ apjuk életének példájára, arra,’ hogy ösztönösen avagy tudatosan követték-e ezt a mintát, akartak-e más foglalkozást;