Pest Megyei Hírlap, 1982. július (26. évfolyam, 152-178. szám)
1982-07-03 / 154. szám
1982. JÜLIUS 3., SZOMBAT PEST MEGYEI HÍRLAP MAGAZIN T airona-fillbevaló Kolumbiai aranylelet Vető SándorTükrön innen s túl Nagy István Attila ízek, illatok H a eszembe jutnak azok, akik gyerekkoruk emlékeit naponta új ragyogásban élik át, akik tudnak beszélni róla, az irigység halvány árnyalatával átszőtt nosztalgiát érzek. Nekem nincs mire emlékeznem. Mintha nem is lettek volna azok az évek, mai hangulatomat, belső világomat mégis meghatározók. Csak kavargó, szemet gyötrő homok volt; mintha izzó lapon járna az ember, a portölcsér kavargása messzire látszott a tanyák között. Néhány akác szomorkodott a szegényes házikók mellett a szántóföld szélén, néma őrzőiként az évszázados magánynak. Igaz. a házunk mellett meséket rejtegető hatalmas erdő zúgott, tisztásait, madárfészkeit el nem felejthetem, A tölgyes higgadt bölcsességét, a galagonya- és kökénybokrok kusza szertelenségét az évek más jellegű érzelmei sem tudták elfeledtetni. Nincsenek emlékeim. Mintha magam is egy portölcsér közepén éltem volna, ahonnan nincs kitekintés, s amelyik sebesen elzúg az álmos vidék felett. Egy dologra emlékszem pontosan. Délelőtt sötét arcú emberek jöttek, beszélgettek apámmal, aztán elindultak hárman. A domb tetején mentek, elöl apám, mögötte a másik kettő. A délutáni nap fénye megcsillant a fegyverükön. Hideg volt a nyár abban az évben. így lépett ki apám az életemből, s a helye azóta is üres, valamilyen ma már meg nem magyarázható otthontalanság maradt bennem utána. Izek, illatok rögződtek a gyerekkori gondtalanságból. Jól emlékszem a disznó, a tehén élesen megkülönböztethető szagára. Naponta vigyáztam rájuk. Talán innen maradt meg bennem ez a szertelen rajongás a kék ég iránt. A felhők nem egy álmomat vitték tova. De akkor nem fájt még ez a teljesületlenség, hiszen kárpótolt minden, ami körülöttem élt. Legszívesebben a friss szántóföld illatára emlékszem. Amikor először fogtam az eke szarvát, s előttem bomlott ki a föld, felnőttesen lépkedtem a barázdában, a gazda örömével és fontosságával. E zernyi szál kötött a földhöz, hiszen közvetlenül érzékeltem naponta. Mindig nagy eseménynek számított, ha cipőt húztam. Azt jelentette, hogy versenyre kelünk a homokkal, s búcsút intünk az ébredező házaknak; a városba megyünk. Ritkák voltak ezek az alkalmak ahhoz, hogy szívem megnyíljon a város előtt, inkább csodálatot és félelmet keltett, de nem hódoltam be előtte. A föld és a város azóta is harcol bennem, s ha a villamos csilingelőse vagy a város más zaja elnyomja is mélyen szunnyadó emlékeimet, olykor-olykor nagyon erősen feltörnek a gyerekkori ízek. illatok. A hajnali föld párás illatát érzem, hazafelé sompolygó kutyákat látok. A válás utáni költözködés oly gyorsan zajlott, hogy Géza nem is gondolt afelől, mi lesz majd később. Valószínűtlennek tűnt az egész, mintha nem is vele történne mindez. Résztvevője valaminek, mely vidáman, s borba fojtottan zajlik. Nevetgéltek és nem gondoltak semmire. Tuszkolták tele a kosarakat, cipelték a bútorokat, s részegen dalolva, mint valami zászlót, tépték ketté az utolsó éjszaka emlékét viselő közös lepedőt. Az asszony arcán nem volt bánat. s a férfi sem érezte, hogy szo- morkodnia kéne. Mintha nagy, be- ugratós játék lett volna, melyet ketten eszeltek ki. Álmodjunk egy furcsát, s fölébredve el kell játszani. Kilyukasztották a párnát, telefújták tollpihével a szobát, esernyőt bontottak, s vidám-könnyes szemmel estek egymásnak, mímelve a veszekedést, hogy a házasság olyan, mint a gyomorégés, jobb megszabadulni tőle. Felnyitották a szekrényajtókat, kiszórták belőle a ruhát, nagy kupacot raktak, s a tetején ülve szónokoltak a házasság útvesztőiről, hogy az csupán az őrültek menedéke, kik a józan megfontolás barátcsuháját viselve próbálják leplezni magukat, hogy nem egyéb, mint intézményesített formula a mind több házasságtörésre. mely házasság nélkül bizony lehetetlen volna. Az automata mosógépbe belehaji- gálták az összes hivatalos iratot, hogy lemossák róluk a rendelkezések szövegét, a pecséteket, az iktatószámokat. az előadók neveit. Fölkapcsolták az összes lámpát, gyertyát gyújtottak, hogy örök fényességben ragyogjon e megváltást hozó nap. A válást igazoló iratot táblára szegezve kivonultak az utcára. hirdetve az egyenjogúságot, a szabadságot és egyéb zagyvaságot, mely éppen eszükbe jutott. Apró tárgyakkal megajándékozták az utcán sietőket, hogy ők az egy- milliomodik járókelők, akik e szent helyre léptek, hol egykor karonfogva jártak ők is, s pfuj, ebből elég ma nékik. Észrevétlenül ürült ki a szoba. Csupán egy ágy maradt benne, meg néhány ócska bútor, a parketten tollpihetakaró. Géza hallotta, amint a Nevetés beszáll a liftbe, s lefelé húz. Nem tudta, mitévő legyen. Megúsztam, biztatta magát. Megúsztam, üvöltötte. Sírva fakadt. A rohadt életbe! Az ablakhoz rohant, de már csak a távolodó kocsikat látta. Lefeküdt. Tudta, aludnia kell, nem gondolni semmire, csak a holnapra, mely tisztára mossa, s elkezdhet mindent újra. elölről. Csak a költözködést követő napon értette meg, hogy végleg egyedül maradt. Az asszony nemcsak a bútorokat. a mosógépet, a kocsit, de életének majd tíz évét is magával vitte, mintha a lezáródó bőröndökbe gyömöszölt tárgyakkal együtt tűnt volna el minden. Valami, ami végleg elveszett. És nem tudta sajnálni. Akarta, hogy fájjon, de csak ürességet érzett. Tíz év páncélkazettába rejtett perceit rabolták el tőle, any- nyi órát és napot, melyek mindegyikében az a hit éltette, hogy számára ez az egyedül lehetséges élet — az asszony, a szobák, a bútorok fényessége, a fürdőszoba, sötétkék csempe-csillogása, a létbizonytalanság legkisebb árnyalata nélkül. Az asszony barátai, kik mindig vidámak voltak, mintha sosem éreztek volna félelmet, szorongást. Reggelig tartó bulikra jártak. Először mint csodabogarat bámulták körül, az asszony elnéző tekintete hessegette szét őket. Igyekezett kedvükbe járni, hogy köztük lehessen, közéjük tartozhasson. Megpróbált éppoly fesztelen és magabiztos lenni, mint azok. Üj bútor és kocsi kellett, szabad esték és szabad reggelek, és hosszú, egymásba folyó hétvégék, ruhák és csillogás. Csillogni akart, megérteni a gazdagságot, ott lenni, ahol a pénz terem, s mint érett gyümölcs, leszakítható. S hogy mindezt miért, csak any- nyit tudott, hogy kell. mert különb akart lenni mindegyiküknél. Talán a félelem miatt, hogy bármit tesz, sosem lehet olyan, mint ők, akikhez csupán hasonló lehet, s úgy istenigazából még az sem. Régi büszkesége úgy szállt el belőle, mint a köd, melynek helyén az erőtlenség maradt. Tétova kapkodás, tehetetlenség. Hiába hajszolta át magát tíz évig az életen, semmi nincs, amihez ragaszkodnia kéne, amiről azt mondhatná, az enyém. Kábultságot érzett, szájíze keserű volt. Kimosta magából az éjszaka. Álmaiból kiszöktek a színek, szürke ködgomolyag lebegett a képek között. Kerítésnek dőlt, magasra nőtt, sovány kamaszt látott, öklei zsebbe gyűrve, ujjai tenyerébe mélyedtek, körmei belekaptak a húsba. Ajkán alig látható rángás futott át. Cipője orra levágva, kikandikáltak lábujjai. Nadrágja festékes ujjlenyomatokkal tele. A szemközti barakkokat nézte. Hátradőlve próbálták megúszni a zuhanást, a szél dörömbölését a szürke panelfalakon, mely a völgy felé taszította őket. Kétségbeesett újságpapír-függönyök lobogtak a szélben, a megadás betűpecsétes, fehér zászlói. Az egyik ajtó előtt foghíjas, öreg cigány állt, papírgépekkel hajigálta az olajgyári kémények felől úszó tömött, fekete füstöt. A fiú az apró konyhában állt. a festőállványra feszített vászon előtt Az arckép vonalain igazított. Az arc sápadt volt, szeme hamuszínű, mint a lávapernye, ajka összeszorítva. pofacsontjai előreugróak. Fölült. Évek óta először gondolt vissza azokra a rég elfeledett időkre. A szegénység mámorában nőtt föl, az éhség részegségében, melyre elvonókúra sincs. Csak kényszerképzetek vannak, egy távoli, elérhetetlen életről. Akár a tükör verte visz- sza arcát, s benne azokat a homályló bunkerszemeket, melyek mélyén félve lapult meg sorsának minden keserűsége. Az ecsetje nyomán kirajzolódó arTandori DezsőA kék szemhéj cok sem tudták magányát feloldani. Romantikus szerelmek után loholt, melyekben mindig ott volt a tisztaság naiv reménysége, az ábrándok rajzolta jövő, a tükrön túli világ a maga kikezdhetetlen gazdagságával, az élet biztonságával, amire mindig vágyott. Szeme a sarokba dobott vásznat kereste. Még csak tíz éve festem, mosolyodott el magában. Tudok reggelig inni, száznegyvennel száguldani a sztrádán, de mindenekelőtt pénzt tudok keresni. Mintha a vászonnak beszélt volna, a sápadt arcnak, a lávapernye szemnek, az összeszorított ajaknak. S mindennek semmi, de semmi értelme. Valakit kellene keresnem, odacsörögni telefonon, s találkozót megbeszélni. Az asszony, mint a légyfogó, vitte magával barátait. Tudta, egy sincs közöttük, akivel le lehetne ülni, nem is beszélni, csak hallgatni, koccintani és inni. El akart újra aludni, de nem jött álom a szemére. Elég keserűség van bennem, hogy újra kezdjek mindent, csak már erőm nincs hozzá, az végképp elhagyott. A tenyerét nézte, az életvonal csukló felé futó rajzát, mely a kéken földagadó erek felé tartott, mintha egy gyors s határozott metszéssel föl akarná szakítani azokat. „Megvan-e még", mint keltünk hajnalonta háromkor, négykor, úgy öt éve nyáron? Jön évre év csak, mint ha egy se volna, és mintha nem maradna semmi más nyom, csupán a kérdés szála, szétsodorva, a tova-élő emlékezetében — és bamás-fckctéllőn egy verébszem kék szcmhéj-hunyásával jönne álmom, s ott lennék már, hol lesz talán egészem.' Miféle töredékekbe botolva történik, ha keresem s nem találom? Talán majd lemegyek a Duna-partra, és hiába nézek végig a fákon, szárnyon-se-már tpvalebbent a sorsa, s én még csak reménykedem, hogy bevégzem — kérem, hadd ne éljek nélküle én sem, kettőnk helyett lehessen végre szálltom, ne kerekedjék, hiányos ha, évem. Ki hitte, hogy így lesz! Addig naponta hallottam az apró zajt; mintha másom hallotta volna, úgy érzem ma. Sorra elcsöndesül minden: ő, mi; tovább von egy vonalat az új-a-szele porba az a változás, melytől, tudom, éjten felébredek majd, és hiába nézem az órát, nem lesz „oly hajnali három”; borulj rám, kékség, azt kell még megélnem. Mátyás FerencFalusi dalolok Kihallik a dal az útra, föllármázza az éj csöndjét, házak fölött nyárfa zúgja, szél süvölti a dal-örvényt, énekelnek a legények, szemük, akár az éjszaka, sötéten süt, de az ének, mintha a föld morajlana, folyvást újba zendítenck, citerájukon peng a drót, nem is vesznek lélegzetet, a búsitó, vigasztaló éneklésük folyik, árad, bokáznak rá a csillagok, fára ülnek napsugárnak, s a sötétség elandalog, ablakok, szivek kinyílnak, fölszakadnak, mint az őszi rét, midőn a virágillat a haldokló nyarat őrzi, bezuhog a dal a mellbe, s fojt, ha sír, ha őrömről szól, dalol a falu egyszerre, mert csak a dal vigasztaló.
